Somogyi Néplap, 1966. március (23. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-06 / 55. szám

KATKŐ ISTVÁN: I ŰTSZA O tt, ahol az út az er­dőben folytatódott, úgy álltak a fák, mint a kerítés. Á kerékpárlámpa kes­keny rést vágott a feketeség­ben, s Valériának úgy tet­szett, mintha még szorosab­ban zárkóztak volna egymás mellé a hosszú fatörzsek. A fény egy kissé cikcakkban vetődött az útra, ahogyan a lábak váltakozó mozdulatára meg-megbillent a gép. A ta­nítónő az út közepén haladt a gyakorlott kerékpáros egyenletes tempójával. Két kilométer volt az útszakasz az erdőn át. Kettő a tizen­hatból, mely hazáig tartott. A kövek zizegtek, pattantak a gumi alatt, különben csönd vette körül. Valéria most is, mint más­kor, magában dúdolt. De csak este. Reggel iskolábame- net bámulhatta az erdőt in­nen a nyeregből. A hajlatok­ban búvó bokrocskákat, az öles farakásokat, amiket nemrég raktak le a favágók. Tanúja volt az őszi változás­nak, hogyan gyarapodik az avar a tölgyek tövében, s hogyan ereszkedik le naponta sűrűbb pára a völgy teknőjé- be. Este fárasztóbb az út, a korai esteied és is megfosztja őt útja látványosságaitól. Ilyenkor elvétve egy nyúl vagy őz szalad át keresztbe az úton, riadt szemű, szökke­nő állatok. Nagy ritkán jön vele szemben egy-egy jármű, fát hordó szekerek, munkások kerékpáron, néha a szövetke­zet teherautója, mely árut visz abba a községbe, ahol ő tanít, s amelynek se vasút­állomása, se autóbuszvonala nincsen. A dúdolásra néhány hónap­ja szokott rá. Talán amióta égy néprádiót tett be szobá­jába a kútásó. Elalvás előtt szerette hallgatni az új ze­neszámokat. Elég jó volt a hallása, a képzőben énekre is oktatták, s amikor idejött, már az első héten rábízták az iskolai kórus vezénylését És mi mindent bíztak még rá! Rendet csináltak a szer­tárban, a falu könyvtárában, az iskolaudvarban. Igazgató­ja egy hajlott hátú, öregedő férfi, mindig jóindulatúan mosolygott rá. »Egy ilyen fiatal kolléganőnek ez még szórakozás is.« Talán szórakozás ez a na­pi harminckét kilométer is? A tanácstitkár sajnálkozva mérte végig. »Lakást mo­mentán nem tudunk biztosí­tani. Van egyetlen üres há­zunk, de ott gabonát táro­lunk. A postásnak négy csa­ládja van, nekem is három. Is­tenverte környék ez. Szóval azt ajánlom, lakjék a szom­széd faluban a kútmesternól, az elődje is ott lakott.« A kútásónál valóban szép szoba volt a tanítónő számára. Néhány napja javítani kezdték az országutat. Lom­ha úthengerlő érkezett a vá­rosból, a munkások húszmé­terenként kőrakásokat lapá­toltak az út szélére. A kő- törőket látásból ismerte, in­nen toborozták őket a kör­nyező falvakból. Köszöntek is hangosan, vidáman, ami­kor megpillantották felbuk­kanni kerékpárján. Ma reggel az egyik mun­kás éppen a piros kannából ívott. A fedőt nyújtotta fe­lé, s biztatta: — Nem iszik egy kis er­dei harmatot, kisasszony? Valér U assítoU. ;o­lyodott az emberekre, akik villájukra támaszkodva Kísér­ték útját tekintetükkel. — Ö, ón már megittam a magamét a kútból. Nevetés volt a válasz. Egyi­kük odakiáltotta: — Könnyű annak, aki a kútásónál lakik. tatta annak a lánynak a le­velét. Az öregember büszke volt arra, hogy neki Pestről írt valaki. »Látja, azt mond­ja, ha fenn járok, látogassam meg. A Vérmezőnél lakik. Azt pedig tudom, hol van, ««££ SS" iÄS TbáSt ott , mS. “• UrtM iwldilást.­Valéria úgy vitte magával a munkások nevetését, mint egy könnyű szövésű hálót. M ost a sötétben ezek a kőrakások ár­nyékként guggol­tak az út szélén, rájuk villantotta a kis lámpa fényét, csak úgy megnyugtatásul önmagának, hogy valóban kövek ezek. Messziről kivehette az út­hengerlő körvonalait is. Mint egy lesben álló mozdu­latlan ősállat állt ott a gép. Éppen tegnap írta az any­ja: »Aztán nem félsz egye­dül azon a hosszú úton? Tu­dod, hogy mindenféle embe­rek vannak, Valikéin. Vi­gyázz magadra.« Valéria megmosolyogta ezt az aggo­dalmat. Mitől féljen? Diák­korában sokszor kirándult el­hagyatott vidéken ezen a kerékpáron. Elfogulatlan han­gon kezdett beszélgetést ide­gen alakokkal, aludt ismeret­len házaknál, szemtelenül vi­szonozta a kihívó pillantáso­kat, s ha ajánlatot tettek, fölszegte a fejét, és kölyökös vidámsággal nevetett a dol­gon. Ügy tekintette a férfia­kat, mint a diáktársait, na­gyon is nyílt célzásaikat hagyta kipuffanni, az volt a véleménye, hogy addig, amíg nem találkozik egy neki va­ló fiúval, az egészet nem veszi túlságosan komolyan. Egyetlen fiúval levelezett, akit a kollégiumban »Lángo­ló Csipkebokor«-nak hívtak. A fiú levelei — mulatságo­sak voltak — hetente kétszer pontosan érkeztek a postán. A kedélyes sorokon is átsu­gárzott a »Csipkebokar« ma­gányossága. Eosey — mert az volt a neve évfolyamtársá­nak — a megye déli részébe került, akkora távolságra tő­le, hogy ott már sík homok­vidék húzódik akácerdőkkel. Neki most már fárasztóvá vált hetenként kétszer vála­szolni. Nem az írás miatt. Egyszerűen nem tudott új dolgokat fölfedezni barátja számára. És hónapok után a napi harminckét kilométer úgy leverte a lábáról, hogy amint végighevert az ágyon, már aludt is. A rádiót nyit­va hagyta, az öreg mester szokott bejönni és lekapcsol­ni, hogy ne zúgjon műsorzá­rás után a készülék. A »Lán­goló Csipkebokor« meg is je­gyezte: »Valcsikám, ha jól emlékszem, még másodéves korunkban vitatkoztunk Mil­ler »Gyújtópont«-ján, ami­kor az megjelent. Hogyhogy te most úgy írsz róla, mintha nem verted volna a padot kicsi ökleiddel, amikor szópárbajt folytattunk? Kihagy a me­móriád, Valcsi!« Igen. Ha a memóriájával nincs is baj, csak ez a pe­dáltaposás . . . Egyszer elhatár rozta, megkérdezi a sportúj­ság szerkesztőségét, hogy a válogatott kerettagok meny­nyit ülnek nyeregben napon­ta, Azt is megkérdezné, hogy a hivatásos kerekezők álmuk­ban nem éreznek-e monoton himbálódzást, mintha útjukat tovább folytatnák akkor is. Elődje, aki itt a mesternél ikott. lv’korii!t fl fővárosba, j s beállt kisegítő óvónőnek egy gyári bölcsődébe. Ezt a kútásó mondta el, s megmo­Az öreg szokása szerint ré­gi emlékeit sorolta, ő pedig egy kis idő múlva visszaadta a levelét anélkül, hogy bele­tekintett volna. A kútásó vá­ratlanul félbehagyta a törté­netet az osztrák-magyar idők­ről, s megkérdezte: »Maga, Valéria kisasszony, meddig fogja bírni itten?« Vállat vont. Mi lehet en­nek a vége? Néhány év, és választhat a megye északi és déli csücske között. Tanító­lakást csak a házaspároknak adnak, s eljő az idő, amikor egy iskolában tanít a »Lán­goló Csipkebokor«-ral. Ö bio­lógiát és számtant, a férje pedig magyart és történel­met. Így lesz, minden bi­zonnyal, így lesz, hacsak ad­dig fel nem avatják országos női kerékpárbajnoknak. Anyjának mindenesetre azt válaszolta levelében: »Az is öröm, ha az ember a ma­gyar országú lakból, melyek­nek hossza tízezer kilométer is lehet, alaposan megismer tizenhatot. Végeredményben az egészet úgy is csak a Köz­úti Felügyelőség ismeri, s az sem egyetlen emberből áll. Egyébként kedvező fordulat következett be: már építik az utat! Azt mondják, a buszforgalom végre megin­dul, s én hálás leszek, ha egy fabódés járatot kap is ez a vonal. Ha megérem ezt a napot, akkor madzagra kö­töm ezt a tragacsot, és Da­moklész kardjaként az ágyam, fejem fölött lógatom. Én reménykedtem, Mami.« A z új útszakaszon nem rázza annyira a kerékpár. Erre gondolt most is, amikor meg­pillantotta az úthengerelő körvonalait Innen már csak húsz perc hazáig. Végigszaladt a kerékpár­lámpa vékony csíkja a vas­tag géptesten, mely nagy nyugalommal pihent az or­szágúton. A piros lámpa je­lezte az útépítést, a szélre kellett húzódni. Valéria hir­telen egy árnyékot pillantott meg, s ösztönösen ráfordítot­ta a kormányt, hogy a fény odavetődjék. Valóban egy is­meretlen ott állt az út kö­zepén, és fölemelte a kezét Valéria fékezett A dinamóval táplált lámpa fénye kialudt s már csak a piros ablakú olajlámpás pislogott Az alak még job­ban a homályba veszett. A tanítónő valahogy rosszat sej­tett s kedve támadt volna beletaposni a pedálba. Letette a lábát az útra, és ő szólalt meg először: — Valami baj van? Az ember nem válaszolt, hanem közelebb lépett, s megfogta a kormányt. A tanítónő olyan hangon, mintha a dobogón volna, a lármázó osztály előtt, így szólt: — Kicsoda maga, és mit akar? Hümmögés volt a válasz. A kéz erősen tartotta a kor­mányt, már nem lehetett ne­kilódulni. — Volna szíves felelni a kérdésemre? Nincs kedvem ücsörögni az úton. Felszólítására az alak kö­zelebb hajtotta a fejét. — Jó estét, tanító kisasz- szony. A hanggal együtt pálinka­szag csapta meg az orrát. — Jó estét. Maga ezt az úthengerlőt vigyázza? — Nem éppen — felelte a férfi. — Hát? Csönd volt. A tanítónő és az útonálló némán álltak egymással szemben. »Olcsón nem adom — gondolta Valé­ria, s keze a biciklipúmpá- hoz közeledett. — Ha meg­mozdul, akkor ezzel ütöm fejbe.« A férfi most nevetett re­kedtes fejhangokkal. — Csak nem fél tőlem, tanító kisasszony? ... Ebben a pillanatban autó- lámpa erős fénysugara vető­dött rájuk. Az áruszállító kocsi érkezett vissxa. A so­főr kinyitotta a fülke ajta­ját. —• Kezét csókolom, Valéria kisasszony. Csak nincs vala­mi baj? A lánynak most, ebben a pillanatban fogyott el az ere­je. Megrázta a sírás, eleresz­tette a kerékpárját, amely úgy bukott le az országút régi, hepehupás köveire, mint egy ember, alá hivatá­sos versenyző, s mégis ki­dől, mielőtt elérné a pálya­test könnyebb szakaszát. Ténagy Sándor két verse: AKI HITÉHEZ MODELLT KERES Boldog reménykedők, kik nem nyújtjátok tenyereteket a Nap fel mégis gyümölcsökkel és a szerelem érintésével telítődik naponta, reménykedő boldogok, kik arcotokkal egymás arcában úsztok, hogy megismétlődjetek, és szétosszátok önmagatokat a rátok éhezőknek, titokban lázadók, igazatokkal némán küszködök, szavakat lassan művelők, az álmatlanság kemény fekhelyein gondokkal forgolódik, arccal a földre borulok, kik vérrel termékenyítitek a jövendőt, és piros fiúkkal és lányokkal áldjátok meg o. bizakodás búzamezőit, arccal az égre fordulók, kik fémmadarak ciripelésével külditek az értelem üzenetét, az eléggé meg nem becsült lehetőségek ígéretét, hogy igazoljátok életünket, apró bajoktól fuldoklók, kik tízszer is megforgatjátok a szájban a falatot, hogy szétáradjon végre a kenyér jó íze. a magány mellékvágányain tétlen várakozók, a mozdulatlanság cérnaszálaival lekötözöttek. kik félszegen várjátok a biztos indulás zöld jelzéseit: elvtársaim, a szelíd költő szól hozzátok, ki megunta szelíd álmait, és kiáltani szeretne éjjel fél egykor a neonhideg körúton, és hitéhez modellt keres, mert megszületett benne az emberibb ember, akit fölnevelni és felnövelni szeretne — veletek. VACSORAFŐZÉS Kis világ: tíz húsos krumpliszem, kanálka zsír, hozzá egy hagyma — Most már tudom, most már elhiszem. hogy életünk sok részdarabja még összeállhat — mint itt ezek: sok nyers, ízetlen . semmiség — Még összeállhat: velem, veled, faragva, tisztogatva, szemét s fölösleg nélkül, így, meztelen — Nem magányosan, külön-külön, de forgatva egymást egy tűzön — Só és paprika: veled, velem. Fél óra — vagy ötven év? — száll tova. Boldogok vagyunk: Kész a vacsora! Polner Zoltán: FOHÁSZ A szerelem tüzes éneket mond rólad, és nem emlékszik többé semmi másra. Arcod rézmetszetét ráhagyja a nyárra, és sorsodról a szeleknek dalolgat. Ki szenvedélye voltát annyi szónok, tűnő lépteidet már senki se lássa, őrizze tested idegen titoknak lefordíthatatlan melleid varázsa. Most kitárt mezőkön kiáltozom: hol vagy? Utánad tnsz a szív nehéz magánya s a fű éles kardjával kettévágja az örök gordiuszi csomót, a Holdat. KERTÉSZ SÁNDOR; FELKELŐ NAP

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents