Somogyi Néplap, 1966. március (23. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-20 / 67. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1966. március 29. Szamos Rudolf: — András — nógatta tü­relmetlen hangon az asz- szony —, hallja-e? Micsoda bolond dolog ez ide kifeküd­ni! Megeszik itt a szúnyogok. .. A partoldalban buján nőtt gaz között öregember fe­küdt. A lábát, térdben be­hajlítva, maga alá húzta. Papucsa oldalt párba rakva, az egyikből pipaszíra látszott elő. Nyűtt, zsíros kalapját az arcába húzta, alóla csak a bajusza lógott ki. összekul­csolt keze alatt a mellkas ütemesen jelezte a jóleső al­vást. Az asszony egy kis ideig várt, majd hirtelen megrázta a férfi vállát. — Mi van — riadt fél András —, ki jár itt. És amint meglátta maga előtt az asszonyt, szeme újra le­csukódott, és. szuszogva az öldalára fordult. Az asszony türelmetlenül topogott, majd gyors mozdu­lattal szoknyáját lába közé csapta, és nehézkesen le­guggolt az ember mellé. — Én vagyok, Mariska — mondta halkan, és ujjai si­mogatva tapogatták az alvó csupasz karját. Nyomban el is restellte magát. Még csak az hiányozna, hogy ez a vén ember azt gondolja, és zsör­tölődve megnyomta a hang­ját: — Persze, hogy én. Ki más volna? Mi történhetett? Csak nincs valami baja? No és ha van, mit érdekli az őt? Nekik már nincs egymáshoz közük. Menjen a felső szom­szédhoz, ha valami baja esett. Az asszony nem mozdult, és nem szólt Kezét kékfes- tős vászonköténye alatt fon­ta össze, és úgy állt kissé előréhajlottan, mint az or­szágút mentén a kőbe fara­gott Mária. Az ember pipá­ja után kutatott, és hallga­tott A csendet végül az asszony törte meg. — Leg­alább egy pokrócot terített .-volna magárai Vagy azt hi- '""SM, még“ mindig húszéves? András a meglepetéstől nem is tudta, mit válaszol­jon, aztán komótosan pa­pucsba bújtatta lábát, és feütápászkodott — Iparkodjon már — nó­gatta az asszony, és szeme odébb, a bokor tövén meg­akadt egy összekötözött ba­tyun. Az Öreg lópokróc — gondolta. Esténként a gör- csöntos lócára szokta teríte­ni a ház előtt. Szó nélkül nyalábolta fel a batyut, és a töltésen elindult lefelé. Az öreg, mint az alvajáró, utá­na. Lába, mintha felmondta volna a szolgálatot, kacsázó döcögéssel alig tudta követni az asszonyt. — Vigyázzon — szólt hát­ra Mariska —, erre már víz van. A téglákra lépkedjen. Az agyagos, átázott föld cupogott lépteik nyomán. Az asszony oldalt megmarkolta a szoknyáját, és fürgén rak­ta a lábát. Bokája elő-elővil- lant fekete papucsából, amint tapogatózva kereste a vizen átvivő kiálló köveket. Semmit sem változott, gondolta az ember. Most is olyan takaros. A bokája még mindig karcsú. Hányszor rajtafeledkezett, amikor Ma­riska a lugast szüretelte, és a gang párkányára mászott. A lugast nem engedte sen­kinek megszedni. Azt tartot­ta, egydül csak ő ért hozzá. Minden fürtöt külön rakott, mintha hímes tojás lett vol­na. Utána felaggaitta a pad­láson, ahol karácsonyra olyan édes, töppedt lett mind, mint a valódi mazso­la. Ha ez a lugas nem lett volna, . talán minden más­ként alakul... Mert a pipázást sem sze­rette Mariska, de azt még eltűrte volna. Beletörődött már, hogy esténként, lefek­vés előtt rágyújtson, és csak azért zsörtölődött, mit szösz- mötöl annyit. Az asszony az­után rendszerint nyugalma­san aludt addigra, mire ő melléje került... De hát mi mással magyarázkodott vol­na előtte ha nem pipával. A lugasügy azonban szomo­rú véget hozott. Az őszön lesz harmadéve, hogy igen szép termés ígérkezett. Nem tudott ellenállná a kísértésnek: reg­gelente, amint pirkadni kez­det, néhányszor kilopódzott, és felmászott a gangdeszkárn, mert légiéiül,- a fiatal hajtáso­kon lógtak a legszebb fürtök. Nem csinált ő nagy kárt abban a lugasban. Itt-ott csipkedett csak néhány szemet, de in­kább a pálinkát kívánta volna meg, ne a szőlőt, mert egyszer Mariska rajtafogta. A forróság most is végigfut a hátán, ha arra gondol, és pusztán sze­rencséje, hogy az ijedtségtől a magas gangról le nem esett. Ez még hagyján, de Mariska vén, pipás szőlőtolvajnak ne­vezte. Még ma is emlékszik minden szavára: »Holnap szedi a sátorfáját, és mehet, ahova akar.« Hová mehetett volna? Leköltözött a telek aljába, az őrbódéba, amolyan sufniszerű tákolmányba, és a temető la­kóit őrizte, ha ugyan szüksé­gük volt az ő őrködésére,- mert azokat ugyan kd akarná ellopni? Napközben öntözte a sírokat, gyomlált, megélt ő abból. Most, hogy a víz elön­tötte a lapost, jó ideig nem lesz szükség az öntözésre. Kulcsnyikorgás térítette vissza gondolataiból. Az asz- szony szélesre tárta előtte az ajtót. Az ablakon beszűrődő világosságban csak a szobában lévő tárgyak körvonalait látta. Papucsát a küszöb előtt hagy­ta, és belépett a nyitott ajtón. Stotz Mihály rajza. És ekkor megérezte, hogy itt semmi sem változott. Minden a régi helyén van. Középütt az asztal, körülötte a négy sásfomatú szék. Jobb kézről a fal mellett a polc, beljebb a két nagyszekrény és szemközt a két ágy. Az asszony a széket az ágyhoz húzta, hogy az em­ber rárakhassa a ruháit. And­rást három esztendő után újra körüllengte a frissen mosott ágynemű szaga. Nagyot szip­pantott, és kinyújtotta meg- gémberedett lábát. Amint szempillád lecsukódtak, úgy érezte, nagy sárga vízen úszik, amiből csak puha dunna vilá­gít ki, és aminek csücskei a megáradt víz két partjáig ér­nek. HÍD A VIZEN-------------------—------------------------------------------------------------------------------------------------------------­V. Kosztorir: PANASZ Az élelmiszerbolt felelős vezetője úgy ült az asztalnál, mint egy bíró a tárgyaláson. Előtte a legfiatalabb el­árusítónő állt. — Mondd el, hogyan tör ­tént — szólt nyugodtan a boltvezető, s az asztalon lé­vő panaszkönyv után nyúlt. — Tegnap este beringet árultam — kezdte buzgón az elárusítónő. — Kezdetben minden úgy ment, mint a karikacsapás. A vevők egy­más kezéből kapkodták az árut. Majd jött egy rettene­tes alak. — Vásárló, kislányom, vá­sárló. — Igén, egy rettenetes vá­sárló, és azt állította, hogy a mérleg serpenyőjére nyo­mom az ujjam. Kiabálni kez­dett. Követelte a panasz- könyvet. Oda kellett ad­nom ... Hát így volt. Ennyi az egész. — Nem, nem ennyi — folytatta a boltvezető. — Meg kellett volna mondanod a vevőnek, hogy miféle in­tézkedéseket vonhat maga után a panasza. Például »X. Y. elárusítónőt szigorú megrovásban részesítették, és elküldték az állásából.« — Ezzel én is tisztában vagyok. Amire rászolgáltam, vállalom. — Most még megúszoj egy kis figyelmeztetéssel, mivel ez az első ilyen ese­ted, és remélem, az utolsó Is. — Én is remélem.-— Egyébként ok. nélkül adtad oda a panaszkönyvet. — Nem akartam én, de úgy rémlett, hogy a rendőr­ségen dolgozik. — Azt kellett volna mon­danod, hogy a panaszkönyv a boltvezetőnél van, ő meg nincs itthon. — Jól van, máskor így teszek. Nem adom oda sen­kinek, még magának az ügyésznek sem. — Ó, az ügyésszel nem árt jó kapcsolatot tartani! De például egy közönséges ve­vővel nem olyan lényeges. Mindenkivel meg kell talál­ni a legmegfelelőbb hangol. Világos? Hanem mondd csak aranyoskám, tanítottak arra, hogyan dolgozz a pult mö­gött? — Persze. »Pontosan.« — Na látod! Ez a fontos. »Pontosan.« Máskor tehát úgy nyomd meg a mérleget, hogy ne vegyék észre... És a boltvezető szemrehá­nyó fejcsóválásck közepette válaszolt a panaszra: »Intézkedtünk. Az elárusí­tónő szigorú megrovásban részesült.« Fordította: Baraié Rozália KÉT VERS A KENYÉRRŐL Roberto Rebora (1910—) MOST REJTVE VAN Látok egy kenyeret — hangokkal, térrel teli, a nappal óraütéseivel, nyugalommal. Fűként született, messze-messze. Képei s vére vannak. Bágcsálgatva felvidulsz. De most szögesdrót választ tóle el. Nikiforosz Vrettakosz . (1911—) TESTVÉRISÉG Miként csukott könyv, az asztalon fekete kenyér. És benne a kezek — a kéa, mely fogta, s elvetette a magot, a kéz, mely learatta, és amely megdagasztotta, és az ott, amely megszegte az Imént. Megtéritek, s megmarkolom. Nem vagyok egyédül. Ne feledkezzetek rólam el! 0, mennyi kéz — együtt, ím, itt vagyunk! Papp Árpád fordításai Szentiványi Kálmán: ÍVEN KILÓ SÁRGARÉZ B író és Simon szűkén feszülő nadrá­got hordtak, s olyan hegyes orrú cipőt, mint az intrikusok régi olasz operákban. Hökkentő mintájú pulóverjük és bőrmellényük volt — s persze ősemberfri­zurájuk. Számon tartották, hogy Simont Bí­ró változtatta ilyenné; a csendes fiút az­előtt észre sem lehetett venni a gyárban, leginkáb könyvtárban látták, vagy bármilyen előadást hirdettek — csillagászatról, űrha­józásról, az első sorban ült, kissé gör- nyedten, s nagy szürke szeme figyelmesen rebbent. Mivel ilyen öltözékhez magatartás is dukál, elég gondot adtak ők ketten bizal­minak, KISZ-titkárnak, Simon meg elmaradt a régi helyekről. S mintha a »nevelés« érvé­nyesülne, Bíró aki pedig kezdeményező volt, egyszercsak cserbenhagyta társát, nemcsak bozontját vágatta le, hanem a gúnyájából is kibújt, otthagyta a műhelyt, rendésznek állt, és külseje nem emlékeztetett régi önmagá­ra. Most már minden javítási szándék Simon­ra zúdult, s ő furcsa módon sokáig állta az ostromot, pedig még Bíró is kiabálva jött a műhelybe: — Hogyan tekered a nyakadra a sálat, te? Szégyent hozol rám, megátalkodott hu­ligán! — S kacsintgatott a többieknek. — Az ilyent társadalmi bíróság elé kéne állí­tani! Más fiúk nem öltöztek ennyire feltűnően. Simon a munkára hajolt, nem szólt. Ha bé­kén hagyják, bizonyára csöndben elhagyo- gatja a régit, de az állandó piszkálódás rá­égett, mint puha agyagkorsóra a zománc, annál keményebbé tette. Néha végignézte csodálkozva Bírót — hogyan barátkozhatott ilyen fickóval? ű olykor még a kapunál is rákiabált Simonra: — Hajból van a sapkád, mi? Zsebre se tudod dugni a mancsodat abban a »nad­rágban«! Láttak már ilyen huligánt? Simon válaszolt néha dörmögve a soka- öalomban, de a műhelyben hallgatott, mint házába húzódott csiga. Egyszer név nélkül beszéltek róla a KISZ-gyűlésen, mire eljöt­tek a sólyáról, távoli műhelyekből; milyen fickó ez a Simon, akiről Bíró szónokolt a minap? Simon a gépe mögé húzódott, és pirosodott a füle. A szálló féllábú gondnoka — különben elhízott öregember — így beszélt Simonról az érdeklődő KISZ-vezetőknek: — Rendes gyerek. Nem kocsmázik, nyag- gatja itthon a magnót, olvas, nézi a televí­ziót. S hallgat — hétszám. A családjáról nem beszél, magam is azt hittem, kérem, árva gyerek... De nem, vidéken él az any­ja, annak néha ír. Az apja egyszer kereste itt mert elváltak az öregek —, de a fiú elbújt előle. Tagja a szállásbizottságnak... egyszer megfékezett egy részeg lakót. Mást nem tudok róla... Az a Bíró majdnem el­rontotta, mikor még itt lakott vele. Elmentek a KISZ-esek. r U j szerszámkiadó jött az Ifjúsági Mű­helybe, valamilyen Ági, vékony, csitri lány, barna haját feltornyoz­ta, tán, hogy magasabbnak lássék. Az egye­temen előjegyezték: egy évig akar itt dol­gozni. Hírlik, az apja azelőtt ebben a gyár­ban dolgozott. Az első napokban szívesen kö- vököltek a fiúk a kiadóablakban, ki akar­ták tapasztalni, miféle lány. Jól állt neki a kék köpeny. A KISZ-esekkel összetegeződött, hanem azért komázni nem lehetett vele. Ide­l.apott még Bíró rendész is, hivatalból aka­dékoskodott a raktárban. A lány eltessékel­te, amikor harmadszor kopogtatott. Simon nem ment az ablakhoz. — Magának nem kell semmi? — Köszönöm ... nem. Ennyi volt az egész. Tulajdonképpen egymásra se néztek. De Ági rendreutasítot- ta a fiúkat, ha a régi hangon macerálni pró­bálták Simont. Szóval így állunk? Nem akarták elhinni, hogy csak itt találkoztak. Aztán meglátták egyszer, munka után együtt mentek a könyvtárba. De nem is beszéltek egymással. Versze. Simon hogyan udvarol­na, hiszen majdnem néma, mint a hal. Va- lanii rendezvényt hirdettek, klasszikuszene- estet. A műhelyből nem készült senki. Mégis benéztek a fiúk, mint minden szombaton, hiszen később tánc lesz, s ott látták a szü­netben Simont meg Ágit... A lányon es­télyi ruha, Simonon meg új kék öltöny, ha­ját borbély hozhatta rendbe... Elmerülten beszélgettek. Másnap kérdezgették őket, egyik se válaszolt. Ennyiben maradt volna, hanem a rendész — a póruljárt Bíró — rá­juk szólt a kifelé áramlók előtt, amint a buszhoz tartottak. Ilyen dühösnek még sen­ki sem látta Simont. Nekiment volna volt cimborájának, de a lány erélyesen megfog­ta a karját. S ő válaszolt helyette is, csak úgy szikrázott a szava. A fiúk lestek a mű­helyben másnap: biztosra vették, még tör­ténik valami. A műhelyekben villogott a hideg fény, a tüsszögtető köd eltakarta a sólyát... A portán idegesen csengett a rendé- szek, telefonja. Bíró vette föl. Is­merősnek találta az izgatott női angol. — Rendészet? Véletlenül megtudtam, ma ötven kiló sárgarezet visznek ki a gyárból műszakváltáskor... Többet nem mondhatok. — S amott megszakították a beszélgetést, Bíró hiába hallózott. Azonnal erősítést kért és kapott a mo­tozáshoz, a kimenő járműveket bogarászva átvizsgálták. Éppen lejárt a műszak, jöttek az emberek. S megtorlódtnk a kapunál, mint gáttal elrekesztett folyam. Sorba kellett áll­ni. Egyik méltatlankodott, a másik megér­tőén dörmögött: »Bizony előfordul még lö­kés!« Akadt kontrázó: »A szegény ember maeerálják« akinek sietnie kéne a vonat­hoz!« A gyár fúvószenekara közelgebt sötét egyenruhában, a botos mögött valaki meg­íúj ta tréfásan a trombitát, hogy: utat! Bíró maga rendelkezett, sürgette kifelé a zené­szeket. Meglátta már, Ági és Simon ért eléje a vaskorláthoz szorulva. A fiú öleibe védőn a lányt. Fölemelte hangját, úgy for­dult Simonhoz a rendész: — Ugye te rézalkatrészeken dolgozol? Mi van abban a kitömött táskában, mutasd csak! — S Bíró bámulta a vastag könyve­ket, majd a megváltozott külsejű fiút. Most idegennek érezte ő is, mint az őt. Hátul sürgetőztek, motorok álltak le, biciklisek torlódtak. — Mi lesz már, frissebben keresődjenek! Kihűl otthon a leves! A pár egymást nézte, a lány mosolygott. Bíró szónokolt: — Egy kis türelmet! Figyelmeztettek bennünket, hogy ma műszakváltáskor ötven kiló sárgarezet visznek ki a gyárból, azt ke­ressük! Kiszámított fordulattal Ágihoz for­dult. — Maga szólt? A lány azonnal bólintott. — Igen... én telefonáltam. S az ötven kiló rezet már kivitték. — Micsoda? Ne tréfáljon, mert... Furcsa csend zuhant a gyárkapuhoz. Kö­°bb nyomultak az emberek. Ági kifelé mutatott. Óriás szöcskékhez hasonlító daruk árnyékában, az úton vonultak a zenészek réztrombitával a nyakukban. A várakozók egyszeriben megértették a tréfát. Gátja szakadt nevetés hullámzott. — Talpraesett lány ez! Mi a neve? Megfizetett a macerálásért! ötven réztrom- ta... Haha! Bíró hápogott. Nevetett a többi rendész % félreszorították már őket a kifelé ár»mjn berek. — Mutassák a táskát... Mutatták — Kivitte!; a gyárból ötven kiló sárgá­ét! Haha... Kényszeredetten nevetett Bíró is, mintha nne volna a tréfában. S nézte meredten, ogy a kapun kívül Ági belekarolt Simo" ba, úgy mentek a művelődési ház felé.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents