Somogyi Néplap, 1966. március (23. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-20 / 67. szám
Polner Zoltán: SZÉL Felgyújt a szél Érzem, amint 6g6, óriás szárnyaim lassan kivérztk, a fák szépséges homlokát. Füvek legendája voltam, iszonyú tűs napraforgókban, elvonuló madárraj vadvizű lapállyal. Nyugalmamból milyen erőd dobol szét, milyen hírverő látomásokká érett csodálatos évek után hajtasz te, szél, engem, földjeiden, jellegedben gyökémövésü, sudár, tüzes torkú madár. Kezem forró vihara ráz arany égi kukoricást: peregnek a csillagok, űr koronád ragyog. QYŐRY DEZSŐ: cA biiz^avéz^ás lá iHUf Jl mentén evélzöld tavasz tott, feltűnően csinos lovas volt 1919 ragyogó illesztette markáns orra fö- májusa. A Rima- lé tábori látcsövét Figyelte a völgyet és a várost — Majdnem otthagytuk a fogunkat a Gortva völgyévölgye fürdött a napban, a Sajó már kaszálták a kövér füvet A messziből ben lefolyt csatában, mikéklettek az Alacsony-Tatra erdős nyúlványai, megye székvárosa előtt Dúsáig eljutottunk Gömör volna. De sikerült a légio- lázban nistákat oldalba kapnunk. égett: a Magyar Tanácsköz- A francia és az olasz tiszttársaság seregének később jeik erre megzavarodtak —■ oly híressé lett, most indu- mondta a mellette álló gö- ló Északi hadjáratáért lelke- roöri tüzérmegfigyelőnek. — scdtek. Ez az átkarolás kitűnő ötMájus utolsó előtti napján let volt tőletek. Sárói Szabó a várostól nyugatra egyre Tiborék a dandár zömével közelebbről hallatszott az nem bírták áttörni a túl- ágyúdörgés. A katonaviselt nyomó erőt a Rima völgyé- férfiak azt mondták, hogy nek bejáratánál. ott a várostól 5—7 kdloméBiztos elvtárs érdetemylre ágyúpárbaj folyik, me, hogy vállalkozott erre A tamásfalvi vagy a dúsai az átkaroló kalandra — ad- erdők táján. Aztán délután ta vissza a dicséretet hirtelen abbamaradt a tüzérségi -tűz. Mindenki találgatta, mi történhetett. Jó? Rossz? Gaál-üteg öreg palóc tűzmestere. — Meg akartam mutatni a huszár századosból lett A helyi hetilap egyik dandárparancsnokunknak, szerkesztője nagy szorongás hogy az erdélyi fafaragó fia sok közt elindult a város és is ért a harchoz, nemcsak a Dúsa közt fekvő pántlika- volt tisztek. hosszú faluba, Rimatamás- falvára szétnézni hírekért. Rákos Sándor: Árnyékkép a mennyezeten Szeptember van, kora délután. Szél fű, és eső esik. Az ég megtelt a zápor hosz- szű pálcáival számlálatlanul suhognak végig a Börzsöny erdőségein. Az utas hanyatt fekszik az ágyon. Könyv a kezében, de már nem olvas. Aludni se tud, az elmúlt éjjel már kipihente magát. Véig járat ja szemét a falakon, a bútorokon, az ismeretlen szobán. A szokásos szállodai berendezés, nincs rajta semmi figyelemreméltó. Sekélyes fantáziájú ember az utas, nem tud elszakadni a környező valóságtól. Kínlódva emeli tekintetét p magasba, mintha onnan felülről várna segítséget ebben az unalmas, ónszínű délutánban. A mennyezet hámlott vako- latú. Nagy, sötétszürke foltjai régen elzengett viharok emlékét őrzik. Mint izzadó arcon a hegek, úgy élednek föl, és válnak egyre sötétebbé a régi foltok a mostani esőtől. Holdbéli tájék is lehetne a mennyezet égbe nyúló, kopár sziklákkal és vég nélkül sorakozó kráterekkel. De nini, nemcsak sziklák és kráterek vannak itt, hanem emberi alakok is. Még hozzá milyen élethűen ábrázolta őket a hajszál- finom repedésekkel dolgozó Mester hogy a képzelet híján levő utas minden fáradság nélkül azonnal fölismeri valahányukat. Az ott egy kosfejű férfi képmása oldalnézetből. Homloka csapott, orra horgas, ajka fittyedt Tésztaszínű szemhéja alól szúrós tekintet süt a szemlélőre. Olyan, mint egy erdélyi fejedelem, vagy mint egy nagy vállalat portása. Szerencsére derűsebb kép következik. Egy róka. Saját farkába harap. J^l látszanak vicsorgó, éles fogai. Bozontos farkát a kályhacsőből kicsapódó lángok festhették egykor vörhenyesre. Annyira eleven a kép, hogy az utas a róka ázott bundájának szagát is belellek a szeptemberi '•<- - • -««.— • Más. Fehérneműhavasok csúcsai mögül brigadérostermetű asz- szonyság kandikál elő. Az utas ráismer: hiszen ez Hordubáné a Csermely utcából! Széles e világon nincs még egy ilyen daliás fehérszemély. Egy ideig elmereng a brigadérostermetű Hordu- bárnén, azután újabb ismerőst keres az utas. Máris van egy. R. bácsi, ahogy orra hegyére tolt szemüvegle fölött lopva rápillant a polcain böngésző kisdiákra. Mintha egy orosz regényből lépett volna elő. Pedig itt élt egykor ez a drága R. bácsi, a tiszántúli kisvárosok oly egyforma Kossuth utcáinak egyikén, egy sfró-rívó üvegajtó mögött, már-már familiáris meghittségben a világirodalom klasszikusaival. R. bácsi akár Könyves Kálmán udvari szállítója is lehetett volna. Mintha nem is három évtized, hanem háromszor három évszázad növelné füstködámyék-óriássá. R. bácsi alakja mögül előbukkan a hajdani kisváros templomának tornya körbefutó erkélyével, ahonnan negyedóránként az őr kürtszavát lehetett hallani. A torony és a városháza közé drótkötelet feszítettek, s a híres kötéltáncos rúdjával egyensúlyozva átbillegett a mélység fölött Szüreti felvonulás volt éppen a városkában, mélázó ökrök húzták a szekeret, maskarába öltözött legények kurjongattak, amikor a menet kiért a piactérre, és a levegőben ugráló embert megpillantotta, egyszerre megálltak az ökrök, megállt a szekér, abbamaradt a kurjongatás, ijesztő csönd lett, még a toronyőr is elfelejtette megfújni trombitáját. A csöndbe végtelenül halkan, csak gyerekfüllel hallhatóan, pendült egyet a kötél, ahogy a madárember két ugrás közt ránehezedett... Az utas szeme mintha belefáradt volna a mennyezet ábráinak betűzgetésébe. Gyanúsan fénylik, sűrűn pislogat. Az is lehet, hogy porszem hullott bele onnan felülről. De majd csak kipislogja szerencsésen. Hagyjuk pihenni szegényt. — Hogy jó katona, azt a Biztos elvtárs már Eger óta * * * nemegyszer megmutatta... /t dúsai erdő szélén • dandár Egerből // egy szakasznyi ,ct^ Ny.°\c.. nap ,alat‘ szaka' /'—/§- maavar elővéd datlan ütközetekkel és me- C/C Srvörös°s4- ^eléssel., A dandár - Sal- lagos sapkában, és Eger kozott, PéMögöttük, az utolsó bükk ervasar:an, - huszárjainak alatt egy fiatal, napbarní- ™gí?rte “ _______________ lenség ellenállását a dandár \ balszámya előtt, ezzel áttörte a Salgótarjánt fenyegető »gyűrűt«, a várgedei keserves ütközet után pedig tovább nyomta vissza az ellenség jobb szárnyat. A dandár csak a centrumban nem boldogult. Ott az ellenség emberfölénye és vadonatúj ütegeinek száma is négyszeres volt. — De ni — nézett a távcsőbe a lovas —, a várostól keletre a dombról tányér- sapkás tüzérség robog le az állomás felé. Ez jó jel! Akkor a Siralmas- dombról és az Akasztóhegyről vonta vissza az ellenség az ütegeit. — Egy őrs előre, de óvatosan a tamásfalví piros tomyú kastélyhoz — verte meg a lova nyakát a lovas. No, Sári, gyerünk utánuk, de csali lépésben. Nem akadtak ellenséges előőrsbe. Elérték a folyót. A dandár politikai biztosa estefelé már a piros tomyú Farkas-kastély kertjében za- boltatta meg Sárit, aztán két századával — ennyi volt csupán a "-zászlóalj« — bevonult a faluba. A városhoz közel eső Gondűző Csárdában telepedett vacsorához. Itt még nem volt szesztilalom. Egykettőre elősündö- rögtek a Sereg nevű cigánynegyedből a zenészek is hangszereikkel, aztán előkerült a szerkesztő is. A biztos kikérdezte, mi a helyzet a városban. — A dúsai ágyútűz megzavarta őket, mert hátulról és oldalról kapták a srapnelt. Talán a városból is kivonulnak, mert pánikszerűen feladták a Rima völgyének bejáratát. Félnek a bekerítéstől, parancsnok úr. — Csak politikai biztos vagyok. De ha igazat mond, akkor megnyertem a fogadást. A dandárparancsnok elvtárssal fogadtam, hogy én vonulok be előbb a megyeszékhelyre ... Kerítsen valakit, aki bemerészkedik a városba, és hírt hoz. mi van ott. — Magam megyek — állt fel a szerkesztő. — Tiszt voltam. — Köszönöm. De vigyázzon, hogy vissza is érjen! Mert hátha a megvert el- ’enség vérengzésbe kezd. A csinos képű fiatal lovas utánanézett a csárda udvarán a lovának, ellátta, aztán közelebb intette a cigányokat. Csöndesen nótáz- gatott. Nem énekelt, csak dúdolt Aztán még megtáncoltatta a tamásfalvi menyecskéket. Tizenegy óra felé érkezett vissza a szerkesztő. — Kiürítik a várost! Menekülnek! Észak felé viszik a megyei iratokat. Az utolsó vonatjukat magam láttam kigördülni. Az átkarolás teljes sikerrel járt! Még ma éjjel bevonulhat a városba. — Ez jó hírt De majd csak reggel — és a cigányokhoz fordult — Ro- mácskák, minden zenész itt legyen hajnalban a Gondűző előtt, cigányzene szóljon a 39-es dandár zászló- alja előtt, mikor bemasírozunk. * * * Jr, s a tündöklő má- J' jusi hajnalban f j cigányzenével be- '—^ vonult a megye- székhely főterére. Ott voltam, mikor a piacra megérkeztek. Rohantunk a kertekbe piros bazsarózsákért. És felvirágoztunk embert, lovat, ágyút. A dandár politikai biztosa megnyerte a fogadást. <3 jelentette délelőtt a délről bevonuló Sárói Szabó Tibor dandárparancsnoknak a helyzetet. — örülök, hogy ezt a fogadást elvesztettem! — ölelte meg a parancsnok. — Neked köszönhetem, mert te adtad kölcsön az ütegedet — és nevetve adta vissza az ölelést a bazsarózsáktól virágos lováról a politikai biztos. Karikás Frigyes volt Darázs Emire: VÖRÖSKATOISA Sokáig dugdosta néném a fényképet, Hogy senki se lássa, Se szomszéd, se gyerek. Mindig rejtegette, Hogy ne lássa más, A fonnyadt gépész se, aki bizony más volt A törött fényképen, Hol egy repülő állt csillagos sapkában, Háta mögött éggel. Pedig ha kiteszi vékonyka keretben a szoba falára, Akkor se tudják, ki. Már nem hasonlított, Sehogy se, hiába A hajlott kis ember. Csak a szeme volt, mely Régi fénnyel égett És kettős csillagként világított keresztül Csendőr-sötétséget. Somogyi Pál: EMLÉKEZÉS A HŐSI NAPOKRA Emberré emelő első tavaszunk szétáradt bennünk, amint az olvadás. Örültünk a sok százéves szenvedésben, tűzben, vérben fogant győzelmünknek. Pedig tudtuk: sziget a mi hazánk az ellenség dühödt tengerében, a szigeten sok a varangy, ordas és róka... Tiportuk az élősdieket, éj-nap viaskodtunk. Hajh, hogy szorítottam a fegyvert, puskám hideg acélja most is perzseli a kezemet, ha rágondolok. Szomjazva, éhezve küzdöttünk, de szánk tele volt hatalmunk jó ízével, szívünk színültig szabadságunk szent tűzéveL Erősek voltunk, óriásokká emelt minket hitünk, mert hittük, amit tettünk. Ö, te szép, áldott nagy idő, százharminchárom dicsfényes nap, ahogy távolodsz tőlem, egyre ragyogóbbnak látlak. LÁSZLÓ LEVENTE: HÍD
