Somogyi Néplap, 1966. február (23. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-13 / 37. szám

E

N

em először szervezett Márton kirándulást. Két évvel ezelőtt, amikor még csak nyolcéves volt, és a Lujza utcában laktak a suszterműhelyben, elhatározta, hogy megnézi a Dunát, amelyet még sohasem látott. A folyó alig néhány kilométernyire volt az utcájuktól, de őket, külvárosi gyerekeket senki se vitte el oda. Csak hallomásból tudták, hogy a folyó széles, és milyen szépek a budai hegyek.

Márton egy kis társaságot szedett össze. Elébülk tette a város térképét, amelyet a tankönyvéből tépett ki (a fiú akkor került a harmadik osztályba).

— Nézzétek! így megyünk ... Itt a Népszínház utca... a Teréz körút — ide van írva, látjátok? Ez a Lápot körűt — és itt van a Duna. Ennyi az egész!

A Márton választotta út jó négy kilométer volt. A Dunához sokkal gyorsabban is el lehetett volna jutni. Például, ha végigmennek a Népszínház utcán, aztán a Rákóczi úton az Erzsébet hídhoz. Mégis a hosz- szabbat választotta, mert a széles kőrút a térképein jobban látszott.

11 indultak. Mártonnal tartott Pista, Bandi és a két Lichtenstein gyerek. Velük ment az Édes Jóska is, aki először vonakodott, mert nem ő vezeti a csapatot.

Ugyanis Édes Jóska a feato- násdiban megszokta, hogy mindig ő a király. Valahányszor csapatot állított föl a Lujza utcában, saját magát nevezte ki királynak. Masíroztak az utcán. Elöl ment ő, a hadseregében még két tábornok, egy ezredes, egy kapitány, néha egy hadnagy is akadt. Közlegény nem volt. Amikor Márton egyszer fellázadt, és kijelentette, hogy ő akar a király lenni, Édes Jóska megengedte néki, de saját magát nyomban főkirállyá nevezte ki. Ez mindenkinek megfelelt, mert a hadnagyból ezredes, az ezredesből tábornok, a tábornokból pedig király lett. Az egész hadsereg följebb lépett a ranglétrán.

— Hogy áll, király úr?! — kiáltotta Édes Jóska, a főkirály. — KI a mellet, be a hasat! Maga még állni se tud tisztességesen, király úr! — & szigorú főkirályi szemmel nézett Mártonra.

Édes Jóska ezzel a tekintettel s parancs'oló hanggal biztosította magának a főkirályi rangot. A többi hadseregben — minden utcában akadt ilyen — a legvakmerőbb verekedőt választották meg királynak. Édes Jóska vékony lábú, sovány fiú volt. Azt hangoztatta, hogy akár a legerősebb felnőttet is két vállra fekteti titkos fogással. Ezt természetesen nem árulhatja el, mivel az. aki erre a fogásra megtanította, becsületszavát vette, hogy soha senkinek nem beszél a titokról. A furcsa csak az volt, hogy Édes Jóska sohasem verekedett.

— Spórolok az erőmmel, értitek? Aki ezt teszi, egyre erőee'' lesz.

S óval a főkirály először nem akart menni. de amikor Márton kinevezte Édes Jóskát teljes jogú helyettes fők'irálynak (a különbség csak annyi volt, hogv Márton kezelte a térképet) Édes Jóska is velük tartott

A gyerekek útközben meg- megálltak, nézték a térképet, és ellenőrizték a térkép jelezte utcákat.

— lt.t végződött az Erzsébet körút. Ez a Wesselényi utca . . . Fckir'dyh'dvetíes úr. olvassa e1 m: ven kiírva a sarkon.

A vékony lábú helyettes iő- kirúlv szaladt, visszatért és jelentette:

— Wesselényi utca.

— Rendben van — szalutált Márton. — A hadsereg továbbindul.

Masíroztak. Megint elővették a térképet.

— Helyettes főkirály úr, itt most a Teréz körútnak kell következnie. Nézze meg, helyes úton haladunk-e?

A mezítlábas helyettes fő- király rohant, uitánairamodott

Végre megérkeztek a Dunához. Lementek a rakpart alsó lépcsőire, és mezítelen lábukat a vízbe lógatták, őfelsége volt a kezdeményező. Majd kivétel nélkül mindnyájan lábukat áztatták a vízben — a főkiráily. a helyettese, a tábornokok, az ezredes, sőt Fi- czek Bandi kapitány úr is.

Közben nézték a kitáruló égen fölragyogó színék játékát,

Hidas Antal:

KIRÄNBBLÄ

Lichtenstein Izsó tábornak is. Együtt jelentették:

— Teréz körút.

— Hadsereg, előre! — vezényelte Márton.

Ám ekkor felháborító fegyelemsértés történt. Lichtenstein Lipót ezredes, Lichtenstein Izsó tábornok öccse, megállt egy csemegeüzletnél, és valósággal odatapadt a kirakat üvegéhez.

Márton rögtön észrevette, hogy egyik főtisztje eltűnt. Egész hadseregével ment, és megállt Lichtenstein Lipót ezredes háta mögött.

— Mért maradt el a hadseregtől, ezredes úr? — kérdezte Márton éles hangon a fiútól, aki nagyokat szipákolva bámulta a kirakatat.

— Micsoda sütemények, Márton! — szólt az ezredes anélkül, hogy hátrafordult volna.

Őfelsége tekintete egy pillanatra szintén a süteményre tapadt, de aztán főkirályi kötelességének teljes tudatában elfordult, lenyelte majd kicsorduló nyálát, és felháborodva sziszegte:

— Mi az, hogy »Márton«? Mi az, hogy »te« ?! Ezredes úr, vegye tudomásul, én most főkirály vagyok, és nem vagyok magának »te«! Hogy lehetett megállni emiatt, ezredes úr?! — kérdezte fejcsóválva Márton. — Rögtön induljon, különben lefokozom...

Az ezredes bánatosan pislogott, összecsapta meztelen lábát, s a hadsereg továbbmasírozott.

amit a szűk Lujza utca fölött sohasem láttak.

A nap lassan a budai hegyek mögé ereszkedett. Jobbról a Váci úti gyárak, szemben a budai malmok kéményeiből felszálló vékony füstfátyol ölelkezett össze a folyó fölött. A levegő tele volt szénporral. Hűvös szél támadt. A rakpart alsó lépcsőihez nem is halk, inkább ábrándos Duna-hullá- mok ütődtek különösen akkor, ha egy propeller jött vagy ment át a vizen. A hüllátmíod- rok egyre jobban pirosodtak, majd szürkültek, megbámulták.

A főkirály kissé megrezzent, parancsot adott a visszavonulásra:

— Haza!

Elindultak. De a Nyugati pályaudvarig se jutottak el, amikor hirtelen rájuk sötétedett. A folyónál későbben áll be az este, mint a házak között. Erre nem gondoltak. Késő volt már. Mire eljutottak az Andrássy úthoz, már éjszaka lett.

— Mit szólnak otthon? — nyögött a két Lichtenstein gyerek, a tábornok meg az ezredes.

— Csönd legyen! — ripako- dott rájuk Márton.

Az Andrássy úton növekedett a kocsiforgalom, egyik fogat a másik után száguldott tova, a belső puha úton lovasok vágtattak; féloldalt ülve a nyeregben a nők, fejükön cilinderrel.

A gyermekek a főkirály parancsára kézen fogták egymást, és elmentek az út közepéig. Váratlanul kocsik zárták el útjukat. Vissza kellett futniuk. Az ezredes sírva fakadt. A főkirály is zavarba jött. A gyerekek jobbra-balra forogtak, végül, amikor a hinták áradata megszakadt, átsurrantak, és gyorsain továbbmentek. Jó ideig vonultak szótlanul, amikor Édes Jóska hirtelen elkiáltotta magát:

— Megint a Dunához jutottunk!

így volt: az Andrássy út közepén addig keringtek ide- oda, amíg — észre sem vették — megfordultak, és ahonnan elindultak, oda kerültek vi^za. A főkirály tekintélye egy pillanat alatt összeomlott. Hadserege fellázadt.

— Hová vezetsz?! — kiáltották a Lichtenstein testvérek. — Otthon a papa agyonver! Már amúgy is későn érkeztünk volna meg!

Megfordultak. A hadrend felbomlott Futottak. A térképhez többé nem nyúltak hozzá, hanem az utca sarkán posztóió rendőrt kérdezték:

— Biztos úr, kérem, merre van a Lujza utca?

Végre hazaértek.

M

ár messziről látták, hogy az ezredes meg a tábornok úr papája éppen a sarki kocsmába töt be. A tisztikar Lichtenstein része utolsó erejét megfeszítve rohant föl az emeletre, besurrant a lakásba, és — ahogy másnap mesélték — rögtön, vacsora nélkül ágyba másztak, s úgy tettek, mintha már régen aludnának, hogy megmeneküljenek a veréstől.

Édes Jóska búcsúzóul azt mondta Mártonnak:

— Főkiráűy úr, vegye tudomásul, Hogy én, az igazi főkirály ezennel lefokozom! Holnaptól fogva ezredes lesz. Szé- gyellje magát!

Márton dühbe gurult:

— Eredj a mamádba! Otthon elmondta, hogyan lógatták lábukat a vízbe. Ficzek úr (nem tudván, hogy egy detronizált uralkodó áll előtte) kifordított tenyérrel — az keményebb volt — szájon dörgölte a fiát, aki pedig a det- ronizálás után is még mindig ezredes volt.

* RÉj let. a szérző Ficzek úr című. '<•■>">vvnaora megjelenő regé n\ é‘ am°lvn. '. a agyar kézirata '! v zétt, más nyelve Ken viszont tizenkét ízben látott napvilágot. Most Makai Imre fordította le, maid a szerző átnézte és szcr- JMsstette.

Boross Elemér:

BOHÓKÁS ÖREGSÉG

Föl kell rá figyelni. Meghökkentő jelenség. Mint egy vízesés omlik hátára fehér haja, bajusz- folyama beletorkollik a szakáll- tengerbe, egészséges kilencvenéves lehet, de éppúgy százegy is. Ki lehet, mi lehet? Látom, mások is ezt latolgatják körülöttem. A hegyekben sok a barlang. Talán ott él valamely* vbcn szedett gombán, vadalmán. Nem, ez nem lehet, lábán nem zarándoksarut hord, testén nem remetegöncöt. Tiszta, nem is gyűrött ruhában van, cipője fényes, talán új.

Mustrálgatás közben többször összeakadt a szemünk. Elrestelltem magam, belehajoltam az újságomba. Egyszerre sötét árnyék esett a lapra. A szakálltö- meg elfedte a világosságot, a matuzsálemi öreg ott állt előttem.

— Látom, töröd a fejed — szólalt meg a szakállerdőből feltörő szokatlanul elvékonyult hangon —, nem tudod, hová tegyél! Leülhetek?

Meglepetten néztem rá. És dadogtam:

— Tessék!

— Együtt nyaraltunk Szobosz- lón — mondta, miközben leült. — Te a Gambrinusban laktál. Én privát. Na, igen, akkor meg volt egy kis gubám. Ne ijedj meg. Nincs semmi baj. Ezeregyszáz nyugdíjat kapok. Láthatod, feketére is telik. Bámulsz? Még mindig nem tudod, ki vagyok?

Megijedtem. Most jön a vice, együtt jártunk elemibe, de akko még nem hordott szakállt. Süket volt, nem hallotta a szirénát, most érkezett föl a pince bői.

— Na, megmondom a nevem Kibankó Sándor. Még mondtad is akkor: fura név. Két hétig, amíg ott voltunk, martuk egymást. Én azt mondtam: ki fo gok vándorolni. Te azt mondta' marhaság, emlékszel már?

— Hogyne, hogyne! Kibank.;

Most már emlékszem. Így is hír tunk: Kibankó, a kivándorló.

Más témád nem is volt. No meg a no.

Beharaptam a számat. Talán el is vörösödtem. Tegezhetem én ezt a tekintélyes szakállt, ezt a matuzsálemi öreget?

Észrevette zavaromat, biztatott:

— Elfelejtetted? Első nap pertut ittunk. Tegezz, fiam!

— Hát igen. Én sokszor mondtam neked, mikor a kalandjaidról beszéltél, benőhetne már a fejed lágya, ötvenhat éves vagy. De hiszen akkor te ma sem vagy több .. . hatvanötnél.

— Tévedsz. Én hatvannégy éves vagyok.

— Ne haragudj — mondtam, és szúrósan ránéztem Mikulás-apó fejére — százegynek látszol. Mondd . . . lehet, hogy kivándoroltál? Talán ezért nézel így ki. És mikor jöttél vissza?

Meghökkentő választ adott:

— Nem mentem el, és nem jöttem vissza. Én kivándoroltam, de olyan területeket választottam, ahová nem kell útlevél, vízum, nagybácsi, útiköltség. Nézz meg engem. Én az öregségbe — »disszidáltam«. A határsávban, vagyis a nyugdíjazásom előtt kórházban feküdtem. Ott kezdett nőni a hajam, a szakállam. Kékkőben mosom, hogy fehérebb legyen.

— Mondd — kérdeztem mélyen belenézve vizesszürke szemébe —, nem máshol nőtt meg a szakállad? Ott kaptál talán írást, hogy neked nem muszáj nviratkoznod?

Letették elébe a második szimplát. A kanállal előbb szét- ésiilte a bajuszát, mielőtt bele- hörpintett a pohárba.

— Viccelni könnyű — mondta. — Állni valamit, ehhez jellem kell. Alkat. Fegyelem.

— És mire jó ez, ha szabad kérdeznem? Mert ez már túlmegy a határon!

Szakállas arcát fölemelte. A nagasba. Megvallom, egy kicsk üanyag szentnek hatott.

— Mire? Nézd, nekem itt, öregségben, ebben a boldog rodalomban megszűntek a gondjaim. Anyagi gondjaim átalakultak* nőgondjaixa megszűntek. Ha

a villamoson látok egy szép nőt, tudod, mi van? óriási dolog. Átadja a helyét. A kifőzésben Sárika nekem tetőzött adagot hoz. Borravalót nem fogad el. »-Ugyan, Kibankó bácsi?« — mondja. Ha fölmegyek gyalog a negyedik emeletre, megbámul az egész ház.

Közelebb hajolt:

— Figyeld csak. Az a szőke pincérlány le nem veszi rólam a szemét. Az a barna Ruttkai-fri- zurás is engem néz, nem téged, te taknyos.

Megfogta a vállam:

— Idehallgasson, fiam. Az öregség nyugalmával nem ér iöl semmiféle boldogság. Mind marha, aki innen, ebből a szép városból Sao Paulóba, Vancouverbe vagy Hondurasba vándorol.

Kikanalazta a cukrot, bedobta a szájába:

— Matuzsálem, ez igen. Ez a kiegyensúlyozottan, tökéletesen szép élet. De én nem vártam be, amíg bekerülök. Én kivándoroltam az öregségbe.

Férges almát, satnya filozófiát hiába törsz ketté. Az almát el kell dobni, a bölcselkedőt ott kell hagyni. így tettem. Otthagytam Kihankö »apót«, a »►filozófust«, aki kivándorolt az öregségbe.

Hanem aztán.

Mert ez, amit elmondtam, pár hónapja történt. És tegnap ismét találkoztunk. És én megint nem ismertem föl. No persze, óriási volt rajta a változás. Kibankó úr levágatta a haját, bajuszát, szakállát. Frissen volt borotválva, fénylett lesült barna arca, virított szivarzsebében a divatosan vonalra állított zsebkendő.

És kihúzott háttal, ruganyos léptekkel ment a buszmegálló felé.

Az öregségbe — úgy látszik csak látogatóvízuma volt. Visszatért a hatvannégy éves szabadabb, otthonosabb »nyugdíjas« Ifjúságin.

KOVÁCS JÓZSEF KALEVALA-SOROZATABÓL

VEJNEMÖJNEN LEANYKÉRŐBEN

LEMMINKEJNEN ANYJA

VEJNEMÖJNEN HAJÓT ÉPÍT