Somogyi Néplap, 1966. február (23. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-20 / 43. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Yasámap, 1966. február 26. THOMAS BELL: cákl izereucsét ('jutáit cAmeiák ál) a u 1 /-\ tavaszán hárman ly III üldögéltek a szürke, kopottas bérház udvarán, s beszélgettek. Valamennyien szlovák származásúak, kohómunkások, szőke, keménykötésű férfiak, közel a negyvenhez. A legidősebb. Mike Dobrejcak papucsot és hosszú ujjú inget viselt. Talán egy órával azelőtt kelt föl, hogy hamarosan elinduljon éjjeli műszakra a kohóhoz. A bátyja, Joe és legjobb barátja, Steve Bodnar simára borotvában, villogó fehér ingben ültek mellette. Derült májusi délután volt. A három férfi érezte, ahogy a füstbe burkolt nap melege behatol a ruháik alá. A szomszédos kocsma szolgálója egy darabig elszórakoztatta őket azzal, hogy kiállt a fölöttük kanyargó vaslépcsőre, és ablakot mosott. Azután visszament a belső helyiségbe, eltűnt a hajladozó derék és a vékony boka, s a három férfi jobb híján beszélgetni kezdett arról, amiről mindenki más Brad- dock városában: Andy Toth- ról. Sok-sok évvel azelőtt egy zord szilveszterestén nagy csetepaté támadt a braddocki vasgyár kapujánál. A munkásak fizetett szabadságot követeltek újév napjára, a Társaság megtagadta, erre az embereik ösz- szegyülekeztek a kapunál, és feltartóztatták éjszakai műszakra érkező társaikat. A művezetők és a gyári rendőrség beavatkozott, hamarosan szabályos kis csata kezdődött a Tizenharmadik utcában. Amikor minden elcsendesedett, betört fejű, törött karú sebesültek nyöszörögtek mindkét oldalon, és egy ember, egy ír származású művezető halott volt Andy Toth olvasztárt, aki nemrégiben jött Amerikába feleségével és két fiával, letar- . tóztatták, és gyilkossággal vádolták. Tóth bevallotta, hogy részt vett a csetepatéban, de tagadta, hogy ő ütötte le a művezetőt. Mégis bűnösnek találták, és kötéláltali halálra ítélték. Az ítéletet csak később változtatták át életfogytiglani fegyházra. Andy Toth utolsó pillanatig hangoztatta ártatlanságát. Múltak a hónapok, s lassanként a családját — és talán a halott művezető családját — kivéve senki sem gondolt mar Andy Tothra. . , De most az emberek isimét róla beszéltek, mert húsz év után kiderült: valóban teljesen ártatlan volt. Valahol egy Steve Toth nevű ember halála előtt vallomást tett, hogy ő és nem névrokona, Andy Toth ölte meg a művezetőt a sztrájk idején. Andy Toth kiszabadult. A képe megjelent az újságokban: zömök, fehér hajú, ijedt tekintetű emberke. Kezében ró- ssafúzért tartott, s állítólag úgy nyilatkozott, hogy ő mindig tudta: egy szép napon majd kiszabadul, mert minden éjjel imádkozott, és istenben való hite egy percig sem rendült meg. A következő . vasárnap az ország sok-sok templomában prédikációjukba • iktatták szavait a papók ... Andy Toth nem sokáig szívta Amerika levegőjét. Amilyen 'hamar csak tehette, visszatért az óhazába. Felesége, aki az ő fogsága idején kosztosokbol tartotta fenn magát, még évekkel azelőtt meghalt. A fiai amerikai állampolgárok lettek, megnősültek, s gyerekeik már ott születtek. Andy Toth hazatért — meghalni. Ezt a kijelentését mindenki nyugtázta, de senki sem vette komolyan. S ami az egész esetben meghökkentette az embereket, az a vállalat váratlan megnyilvánulása volt: hirtelen lá- ]nádit nagylelkűséggel — s talán lelkiismeret-furdalásuk leküzdésére — kifizették neki azt az összeget, amelyet húsz év alatt keresett volna, ha nem kerül börtönbe. A z itteni emberek sosem unják meg, hogy a pénzről beszéljenek. — Miit gondólsz, mennyit kapott? — kérdezte Joe. — Könnyű dolog kiszámítani — felelt Mike. — Óránként 14 cent, 12 óra egy nap, 7 nap egy héten. — Húsz éven át — Hűha! — Ez komolynak látszik. Könnyű szellő rezegtette meg a száraz leveleket a Tizenkettedik utca fáin. Odakint egy zöldségárus tolta kordéját. énekelve kínálgatta a krumplit, a hagymát, a káposztát, és gyük az átlagos 12 órás munkanapot, a hétnapos hetet bércsökkentések és átmeneti elbocsátások nélkül. Bodnar mérgesen kérdezte: — Szeretnék én egy olyan gyárban dolgozni. Ti talán tudjátok, hol van ilyen? — Biztosan az égben! — felelt Joe. Bodnár elfordította az arcát, és köpött. — Vagy a pokolban. — Maradj már nyugton — szólt rá Mike —, vagy itt ülhetünk egész nap. ötvenkét- szer tizenegy dollár hetvenhat cent, az annyi mint... — leírta a számokat, szorzott és összeadott. — Annyi mint hat- száztízenegy dollár és ötvenkét cent egy évre — jelentette be. — Ilyen sok? Tizenkétezer dollár? Tizenkétezer kutyagumi! — De mi nem is ültünk börtönben húsz évig. — ördög vigyen el engem, ha nem ülnék szívesen a legszigorúbb börtönben ennyi pénzért! — Húsz év börtönben, az hosszú idő, Stefan! — Húsz év ebben az istenverte gyárban — az is hosz- szú idő, baráitocskám. — Igaz. Ez igaz. — S nekünk mi jut belőle? Ki áll jobban e pillanatban? Csak nézz meg minket. — Hevesen gesztikulálva körülmű- tatott a mocskos udvaron. — Kérdezem tőled, ki áll joboan? Tóth visszatér az óhazába vagyonnal a zsebében, s az élete 'Wt * Thomas Bell 1903-ban született az Egyesült Államok Braddock nevű kisvárosában. Szülei bevándorolt szlovák munkások voltak. Thomas Bell még a középiskolát .* e végezhette el, tizenöt éves ko- j ában villanyszerelő-inasnak állt. Később dolgozott az építőiparban, a vasútnál, volt tengerész es könyvárus. Több elbeszélést és Itat regényt irt. A közölt novellájában gyermekkori élményeit eleveníti föl. az utcagyerekek gúnykórusa visszhangozta kán táló szavait. — Te tudsz számolni. Mike. Mondd meg, mennyi az? Mike mosolygott, büszke volt a tudományára. — fia akarjátok! — Behajolt az ajtón, beszólt a konyhába, aJhol Mary készítette a vacsorát, és csomagolta az uzsonnás tarisznyáját. — Maroha! Keressél egy darab papírt és ceruzát! * Az asszony az ajtóhoz lépett. Alacsony, fáradt nő volt, foltos ruhában, egyéves forma kisbabáját cipelve a karján. A csecsemő szakadatlanul rágcsálta a darabka szalonnát, mely spárgán csüngött alá a nyakából. — Minek neked papír és ceruza? — kérdezte. Szlovákul beszélt, éppúgy, mint a férfiak. — Kiszámítjuk, mennyi pénzt adott a Társaság Andy Tothmak. — Áh, ti jóemberek! Jobb lenne, ha inkább készülődnél munkába. De azért hozta, amit a férje kért, egy darab barna csomagolópapírt és egy ceruzacsonkot. Mike kisimította a papirt a térdén, és rnegnyá- lazta a ceruza hegyét. — Óránként 14 cent, napi 12 óra. — Leírta a számokat, és gondosan elvégezte a szorzást. — Egy dollár 68 cent. — Ezt fejből is megmondhattam volna neked — szólt közbe Bodnar. — Heti hét nap — újabb szünet. — Az annyi mint 11 dollár és 76 cent. — Na és a nyújtott műszak? — kérdezte Joe. — Az még 12 óráit jelent minden héten. — Igaz, de honnan tudod, hogy a Társaság beszámította a nyújtott műszakot is? — Ha dolgozott volna, rá is esett volna nyújtott műszak. Márpedig a Társaság most úgy fizet, mintha dolgozott volna. Te nem így gondolod, Stefan? Bodnar azt felelte, ez elég józanul hangzik. De aztán hozzátette, a Társaság talán másképpen vélekedik. — Ha ennyire aprólékosan akarjátok kiszámítani, akikor nagyobb szakembert hívjatok — szólt Mike. No és mi van a bércsökkentésekkel? — Egyszerűsítsük a dolgokat —■ iauosnlta Joe. — Ve— Húsz óv alatt ebből csinos kis összeg lehet —: jegyezte meg Joe elgondolkodva. — Most már tudom, miért élvezik munkájukat a bankosok — szólt Mike a papírra bámulva. — Az ember leír néhány számot, összeadja őket, és egyszeriben gazdag lesz. — Mennyi az? — kérdezte Bodnar. — Egy pillanat! Húsz év alatt az . . . — Mike ceruzája szántotta a papírt, s közben a többiek elmerülten figyelték. — Bozse moj! — No? No? Mondd már! — Tizenkétezer-kétszázhar- minc dollár és negyven cent, hajszálpontosan. Meghökkenve bámultak rá. — Mennyit mondtál? Mike megismételte a számot. — Tizenkétezer dollár — bólintott — És méghozzá egy összegben, készpénzben. — Tizenkétezer dollár! — Nem is hiszem el. — Ott van a számítás. Az összeg nagysága lenyűgözte őket. Elállt a szavuk, úgy meredtek a Mike térdén fekvő papírlapra. — Szentséges ég! — kiáltott fel Bodnar. — Amikor meghallottam, hogy adnak neki valami pénzt, azit kívántam magamban, legyen minél töbo öröme belőle. Nem gondoltam, hogy ilyen komoly a dolog. Azt hittem, néhány száz dollárról lesz szó, s az épp elég kevés ahhoz, amennyit szenvedett. De tizenkétezer dollár! — Sok pénz — ismerte el Mike. — Valóságos vagyon. És mindez miért? Mike a barátjára pillantott. — Irigyled tőle? Bodnár ismét a Mike ölében fekvő papírra tekintett, aztán gyufát sercintett, meggyújtotta pipáját, s a fel-feltoluló érzelem hatására csetüntgetve, hangosan szívta. — Azon gondolkodom, hogy én már akkor is itt dolgoztam a gyárban, amikor őt a börtönbe vitték, és te is, s mi még most is dolgozunk... És van akármelyikünknek tizenkétezer doiiáría íhhíU felmutathatna? Stotz Mihály rajza. hátralévő részében azt csinál, amit akar. Mi pedig itt görnyedünk továbbra is a kohó mellett a száraz kenyérért. M ike nem válaszolt. Joe könnyedén megvonta a vállát, egyik kezével a pipáját tartva, a másikkal pedig megtámasztva a könyökét Mary kiszólt a lakásból. — Mihal, elkésel! Mike lassan, kelletlenül fel- kászolódott. — Tóth csinos kis beszédet vághat ki, amikor hazaér a falujába. Bodnar felmordult még mindig fortyogva a dühtől. Joe felpillantott a bátyjára. — Beszédet? Mike bólintott, és a pillantása messzire róvedt. A hangja szónokias színezetet öltött. — Gondolom, hogy valami ilyesmit mondhat azoknak, akik összegyűlnek az üdvözlésére: »Barátaim, fiatalkoromban elmentem Amerikába, hogy szerencsét csináljak. Arról álmodoztam, hogy egy napon visszatérek gazdagon és híresen. A zsebemben pénz, és talán még a képem is szerepei az újságokban. És íme, most itt vagyok. Gazdagon és híresen.« Mike még állt egy pillanatig, és alig észrevehető, fanyar mosolyra húzta az ajkát. »Gazdagon és híresen« — ismételte meg halkan. Aztán megrázta a fejét, mintha látott volna valamit, ami túlontúl sok ahhoz, hogy elviselje, és bement a lakásba, hogy összekészülődjön a munkához. Fordította: Zilahi Judit Hunyadi István: JÓL VAGYOK! Itt semmi új. Nyugodt légy, és csak írj. A lényeges nem én vagyok. A hajnalok mezítláb tapogatnak az ágyamig. Ó, szürke hajnalok, nincs kibúvó, hogy rám ne leljenek így, zajtalan. A haj izál-egy napok, járó-kelők, arcomba lesnek, tétováznak, s valami gyújt szemükben, úgy tűnik bizony, de tévedhettem is, egyébként itt semmi újság. Élek, mozgok, vagyok. Kétségeim? Tudod jól, minek írnám, a gyerekek ... mondj m? Akármi jön már nem csodálkozom. Mindegy. Csalódtam Felvillanyoz egy-két apróbb öröm. talán mozi vagy jó könyv, egy barátnő, szép terveimből többre nem futott. Ki eltévedt a tájban öreg este, boldog, ha fényt lát, lámpást, ablakot, elérhetők Te dolgozz, és nyugodt légy. Pár éjszakám nehéz volt. Van enyhe altatóm! Az írás gyönyörét, e furcsa seblázt nem ismerem. De látok lábnyomot, amelybe ketten lépünk. Valameddig ez biztat is, egyszer továbbjutok. Amíg valónak hinnéd ezt a pontot, erős leszek, és meg sem inghatok. Ha fogyna levegőm, kihagyna szívverésem, ne félj, csak pillanat, talán kifogy kegyetlen kaptatónk. Biztos megérem. Dolgozz tovább. Üjság nincs. Jól vagyok! VESZÉLYBEN AZ EMLÉKTÁBLÁM Nagyon régen nem láttam szülőházamat. Talán húsz esztendeje. Igaz, azóta nemegyszer utaztam keresztül szülőfalumon, a főútvonalról azonban ritkán tértem le, a szülőházam felé pedig végleg nem vitt utam. Talán illetlenség is ennyire elhanyagolni az öreg hajlékot, de senkim sincsen már ott, s a régi- régi, néhány gyermekkori év emlékén kívül semmi sem köt oda. Emlékezetemben úgy élt, mint egy nagyobb udvar hátsó jobb oldali felén elhúzódó, végtelen szürke épület, amely komoran szegte be a telket Emlékszem, a szoba előtt, ahol világra jöttem, egy apróka veranda húzódott. Volt ilyen minden lakás előtt, mert több családnak ádott otthont e hosszú ház. A közelmúltban ismét a faluiban jártam. Olyan úti- társakkal mentem, akik keveset tudtak a községről, hát meséltem. Természetesen nem hallgattam el, mint a falu nevezetességét, ottani születésemet sem. — Van-e már emléktábla a szülőházadon? — évődött az egyik útitárs. — A helye már megvan — mondtam, s már meg is született bennem az elhatározás: fölkeresem szülőházamat, megnézem a helyet »ahova majdan az emléktáblát helyezik« ... Bementem az udvarra, ami valahogy jóval kisebbnek látszott, mint amilyenre emlékestem, és a ház falait is rikító sárgára festette valaki. A kapuban egy kuvasz ugatott, csak úgy tisztességből, de nem sokat törődött velem. Az udvar közepéről már hiányzott a kemence, az öreg eperfa, amin valaha a fára mászás nemes ludomá- nyát gyakoroltam, letöredezett ágakkal árválkodott. A szülőházam is valahogy jóval alacsonyabb lett. Az emlékeimben élő katonás tartásé ház helyett egy betegesen Sass Ervin: PARASZTLÁNY Ahogy ott ül szép kevélyen csillag nem függ úgy az égen a szemében ingaóra tiktakkolva int a jóra a föld barna bőre barna a világot kezén tartja sziklatömbből fénytelen szülte meg a végtelen kígyózó, horpadozó falú, több lakásos házacska nézett farkasszemet velem. Nézelődtem, emlékeket idézgettem, négy évtizeddel ezelőtti emlékfargácsok után kutattam. És fényképeztem is. Megjelenésem figyelmet keltett, a lakásokból többen előjöttek. Jórészt asszonyok. Ismeretlenek voltunk egymásnak. Egy asszony, aki éppen a szülőszobámból jött ki, megszólított: — Talán a tulajdonos? Meglepődtem a kérdésén. Sohasem volt házam. A kérdésre kérdéssel válaszoltam: — Miért? Ki itt a tulajdonos? — Hát az állam. — Nos, hát akkor én vagyok a tulajdonos, mert az állam én is vagyok — próbáltam tréfálkozni, de nem értette, erre megmagyaráztam, hogy hajdan ebben a szobában születtem, itt töltöttem gyermekkorom egy részét, s most erre jártam, hát benéztem. Egy férfi lépett hozzám, s megkérdezte, ismertem-e a volt háztulajdonost. Igenlő válaszomra hirtelen lecsapott a második kérdéssel: — Nem tudja, elástak-e itt azok aranyat? Nem tudtam válaszolni, de magyarázgattam, hogy a ház- • tulajdonos tudomásom szerint a harmincas évek elején elköltözött innen, aki pedig utána itt lakott, aligha áshatott el aranyat 1944-ben, mert nem volt neki. A tulajdonos egyébként a fel- szabadulás után hazatért, és ha lett volna is elásva valamije, elvitte volna magával. Hogy a csudába jut eszébe huszonegy évvel a felszabadulás után keresgélni az aranyat? Meghökkent, és zavartan mondta: — Három héttel ezelőtt a feleségem megálmodta, hogy a volit háztulajdonos itt ásta el az aranyát a pincében. Azóta reggeltől estig ássa, csákányozza a pincét, már félek, hogy felfakad a talajvíz, és összedől a ház... Hát ezért forog veszélyben az emléktáolám. Ha a mostani, ismeretlen lakó felesége továbbra is ássa a szülőházam pincéjét, mire sor kerülne a majdani emléktáblára, a máris rozzant házikó régen összedől... És akkor itt áll majd az utókor a lps a<r--hs bajban. Benedek Mikii)*
