Somogyi Néplap, 1966. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-01 / 1. szám
Cseres Tibor: TELI TÖRTÉNETE T avaly karácsony másodnapjára lakodalomba voltam hivatalos. A Zsiga- majorba. Körözsi Imre lányát adták férjhez, a legkisebbiket, Ilonát, Karsai Ferenchez, az agronómushoz. A hosszúháti üzemegység elletőkanászának lányát? Azt bizony! Ez az Ilona, amikor néhány éve elvégezte az általános iskolát, váratlanul azt mondta: »-Nem tanulok tovább!-“ Pedig tanulhatott volna, jófejű leány, s az apja nem tudta, mi ütött belé. De a barátnők bezzeg tudták! Karsai Feri! A kislány belehabarodott az egyetemről frissen érkezett fiatalemberbe, s megígérte barátnőinek: »-Vagy őhozzá megyek, vagy senkihez!-« Ez nagy fenyegetés volt, de a fiú még semmit sem tudott róla. S Ilonka érzelme nem bizonyult szalmalángnak. Karsai meglepődött, aztán jót nevetett az iskolahagyott lányka romantikáján. Nem közeledett, hanem megszokta a gyereklány szerelmét. Megszokta, és tetszett is neki utóbb. Férfiúnak az ilyesmi soha nem hátrányos ... Ilonkát pedig egy kicsit sajnálták az emberek reménytelen érzelmei miatt. Négy vagy öt év múlt így el. Benőtt a feje a lánynak, s bár szerelme nem csappant, meg tudta mérni magában, mire számíthat vágyakozásával, várakozásával. El, el a majorból! Ápolónői tanfolyamra jelentkezett Ilonka. Fölvették, s el is utazott nagy nehezen. Még mindig bizakodott valamelyest. S nemhiába. A fiatal ag- ronómus, aki még a vonathoz sem ment ki, mikor híve a kétéves iskolára indult, néhány nap múlva azon vette észre magát, hogy hiányzik valami. Ezért aztán csak az ősz múlhatott el. Mikor karácsonyra hazajött Ilonka, amilyen gyorsan csak lehetett (nagyszerű szervezőnek bizonyult Karsai!), megtartották az esküvőt. __£Ln az örömapa Körö- J j 1 zsi és egy brigád- I 'j vezető közé kerül- "*—' tem. Körözsi, mihelyt nem a sertések melleit érezte magát, nagyon elszotlanodott. A brigádvezető tartott itallal és beszéddel bennünket. Ha elhallgatott engem kiejtett néha figyelméből, csak átnyúlt, átalszólt rajtam: »Nézzed mán! Emlékszel? Ez igen! Bezzeg régen! Figyeled? Láttad?« A fiatalok táncoltak, mókáztak, dévánkoztak ott előttünk. Ügy hajnalfelé a brigádvezető elkezdett mesélni nekem: — Amikor költözni kellett! Az uradalmi cse'édnek! A negyvenhármas év karácsonya legemlékezetesebb nékem. Katonák voltunk. Igaz, dolgozott amit tudott azasz- szoriy, s a gyermek, a nagyobbacska. Nekünk cseperedő lányunk v >it éppen. No, december elején lapot hozott a tábori posta, hogy hurcul- kodni kéül a majorból! Egészen megzavarodtunk ott Zsmerinkába, ahol akkor a mi ezredünk az állandó hátrálásban állomásozott. Mit tegyünk? Szabadságot kértünk, de azzal a gondolattat ha nem engednek el, megszökünk, ha kelt Szavam össze ne keverjem, volt nékem egy szívbéli, jó komám, akivel jóban, rosszban együtt múlt legénykorom óta az életünk; majorbeli komám, egy osztályba jártunk, együtt kezdtük a majorbéli munkát. Tényleges időnket együtt töltöttük, s még a lagzink is egy napon volt, de még s gyermekeink is, az elsők, egy héten születtek. Együtt szenvedtünk a Donnál is. Részt vettünk a nagy téli megfutamodásban, s azóta is minden rosszban. Volt annyi emberség a zászlóaljparancsnokban, elengedett bennünket. Engem is, a komámat is. Késő délután érkeztünk a városba. Ott várni kellett éjfélig a csatlakozásra a nagy sötétségben, mert el kellett minden fényt függönyözni. Csak a restiben lehetett valami hitvány világosságot kapni a lefüggönyözött ajtó mögött. Ahogy ott kortyoljuk a féldecinket, két falubeli öregasszonnyal akadunk ösz- sze. Ott szopogattak valami édes pálinkát Napszámba jártak ezek a majorba, de így telente hátaltak a piacra. — No, mi újság odahaza, öreganyám? — kérdeztük tréfásan, de ők egyszerre hápogni kezdtek, forgolódni kezdtek, ahogy a csűri lányok szokták... Az én komámat mindjárt elnyomta a buzgóság. De én csak sóhajtoztam. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy mintha a két, falunkból! öregasszony hangját hallanám valahol a közelben. Az asztal mellett vagy még inkább az asztal alatt. Odahúzódtak a motyóikkal. Elébb ügyet sem vetettem szavukra, de amint fülön szúrt mégis egy-egy igéjük, figyelni kezdtem rájuk. Ilyesféléket csó- csáltak: — Hej, ez is ha tudná, mire megyen haza! Addig járt szegény asszony az intézőékhez, amíg... no, szegény kislány, nem tudta megőrizni az anyja ... Az úrfi addig settenkedett körülötte ... Látszik már rajta! Nekem kalapálni kezdett a szívem! Az én feleségem azt írta nekem a tavaszon, ne aggódják, mosni jár az intézőékhez .. — Nem is a paplanos ágyban történt, hanem a tejházban! Nem engedte volna az anyja! De még a fiúé sem, a nagyságos asszony. Oda csalogatta a fiú a tejházba a lányokat ... Sustorogtak még egy darabig, s talán elaludtak. Soha (J)olg-üf Qüjh'w,: íjimeskúi Áll a házsor végén, rozzant és görnyeteg. Ünja magát gazos, moccanatlan vize. Sürög arra ember, futkosnak gyermekek, de hozzá se nyúlnak, nem veszik észre se. Ideje lejárt már, szánón feléje lép, öles lépteivel új korunk rátapos. Korhadt peremére ha olykor egy veréb ül le tollászkodni. Nyugtalan. Álma rossz. Poshad, moha lepi, sikamlós békanyál, bedűl. betemetik vas- és betonnapok — szerelők rajzanak, víztorony szalutál, tejszagú konyhákban csőrös rézcsap kotyog. még a hideg sem fájt nekem annyira, mint ott a váróterem asztalán az a gondolat. Kibuggyant a könnyem. Aztán az asszonyra gondoltam. Szegény feleségem, micsoda aggodalomban vár most en gémét. Arra már nem is gondoltam, hogy aludjak. S ahogy telt az idő, és közeledett a mi vonatunk indulásának ideje, any- nyira felszáradt a szemem, hogy égni kezdett, s a fejemben, ha akartam, ha nem, olyan kegyetlen gondolatok gyűltek, hogy magam is féltem, s hessegetni kezdtem őket A szuronyom! Velem volt a szuronyom! Egyszerre sokat jelentett nekem a szurony! Mikor fütyült a vonat, felráztam a komámat. Az asz- szonyokat sehol nem láttam. A komám nem sejtett semmiről semmit. A hajnali hűvösségben mindenki reszketett a vonaton, csak én nem. Egy óra alatt otthon leszünk. Az agyam meg csak járt, mint egy motolla El sem tudtam képzelni a feleségemet. Mit mondhat nekem? S alányomat meg nem is akartam elképzelni. Más apa úgy van ilyenkor, hogy nagyon megveri a leányát, és azt kiáltozza neki: »Agyonváglak, te, ilyen meg amolyan!« Nekem ilyen gondolatom nem volt. Tudtam, hogy az én leányom nem hibás semmiben. S még a feleségemet sem hibáztathattam. Hiszen ő még engem vigasztalt, ne aggódjak, mert mosást kapott az intézőéknél. A tervem az volt: egyenest az intézői lakba megyek, s ott megkérdem, akit találok: »Hogy leszünk mármost ezr- után.« Az intézővel szerettem volna találkozni, ami valószínű is volt, de még inkább a fiúval... S hogy mit mondanak, azt tudtam. Tudtam én jól. S már akkor a kezem a szurony markolatán lesz! Egy csöpp álmosságot nem éreztem, de szüntelenül ásítottam. Nem bírtam abbahagyni. Erre emlékszek tisztán. Egészen belefájdult a szájam. Ha behunytam a szemem, magam előtt láttam az intézői lakást. Jártam ott néhányszor, ha kocsis koromban hoztam valamit a városból nekik. A verandán túl jön az előszoba. Oda négy ajtó nyílik. Onnan nem is megyek tovább, csak szólítok valakit. Ahonnan a hang jön, ha nekem megfelel, azután indulok! ... Nem szóltam a komámnak semmit. Azt hitte, az öröm zavart meg. Ahogy a vonatról leszálltunk, a falun keresztül egyenest ki, a majorba. Jó világos reggel volt már. A templomnál az én komám hív, hogy a feszület előtt legalább köszönjük meg, hogy hazaérkeztünk. Egyéb gondolatom van nekem, nem a köszönés. Csak intettem. Próbáltam a szuronyom, nehogy éppen akkor szoruljon, amikor legjobban szükség lesz rá. Jött az én komám egészen megszentült képpel. Nem soká tudtam volna várni rá! Ki gyalog a majorba. Egyszerre a komám nyelve nagyon bizakodóan beszélt, hogy majd rendbe teszünk mink mindent, s egyéb. Én magam előtt a kopasz, alacsony intézőt láttam egyre. Ez az intéző kopasz ember volt, inkább köpcös, mint sovány, s úgy tudta mozgatni a busa szemöldökét, hogy némelyik ember már attól megijedt, ha elébe szólítódott. Vigyázni kell ezzel, mert ezen igen sok a zsiradék... Az a fiú, az nyurga volt, az anyjára ütött! A* senkinek se óta, köszönt már kicsi kora pedig.., A major bejáratánál csak eltátja a száját a komám: »Hé! ne mingyár oda menny!« Azt hitte, a hurcolkodás miatt indulok a park felé, ahol az intéző lakott. De én mentem keményen! Amint a komámtól elváltam, egyszerre mégis meglassultam: eszembe jutott... jaj. Előbb látni akartam a családomat. Ki tudja, aztán ... Lekanyarodtam az útról, megkerültem a magtárat. A hosszú ház előtt már tárgyalták jövetelünket. Ott állt fö- detlen fejjel a feleségem is. Mintha béklyó keletkezett volna a lábamra, olyan nehéz lett nekem egyszerre a járás. Hogyan rejtsem el a bánatomat? Nem sikoltott, mint szoktak ilyenkor az asszonyok, s mert látta, hogy valami történt velem, szaporán elébem sietett. Csak megálltunk egymással szemben. Telifutotta szemünket a könny. — Mosol még az intézőéknél? Nagyon elcsodálkozott. — Tavaly ilyenkor mostam ... egyszer... Azt írtam meg — Hát akkor ki mosott? — A kománé, szegény, az kérte el tőlem a helyet.« Igen, a komáék lakásában halotti csend uralkodott, mikor pedig az örömtől kellett volna hangoskodjon a környékük. Hangzott aztán — a sírástól ... A leányka, a nagyobbik, karácsony előtt való napop íöl- kéredzkedett egy szénásszekérre, s mikor a kocsis nem ügyelt oda, leugrott. ötödik hónapjában volt. Szilveszterre be is fejezte az életét. M ondani akartam valamit, de jobb oldalamon, a hallgatag oldalamon, olyan hangot hallottam, mint amikor valaki elveszítette a levegőt, és nagyon kap utána. Körözsi fuldokolt... Csupa nedvesség a szeme! Csak most vette észre magát a brigádvezető. Áthajolt és súgta. — Ne, komám, ne! De Körözsi szeméből ettől patakzani kezdett a könny. — Nem azért mondtam el, hogy megszomorítsalak. Inkább, hogy örüljünk Ilonka érdekében. ^PcLfifL JlíhxlÓ-: tSzilveJzferi ének Utolsó órád, perceidet éled, Eltűnsz Szilveszter ködös éjjelén. Nos, hát búcsúzzunk, kedves Óesztendő, Derék, megvénült obsitos legény ... Most érkezik száguldva jó utódod Délcegen, büszkén kezet fog veled Lehajol hozzád, mosolyogni próbálsz, S úgy restelled, hogy remeg a kezed. ... Éjfél. Harangszó. Fölszárnyal az ének. Országnyi kórust vélünk hallani. Mi vár reánk? Jó volna most az évet Nyitott könyvként kezünkben tartani! ... Az ember mindig többre, szebbre vágyik, Be nem teljesült álmokat remél: Ugye, siheder, ifjú Újesztendő Te bőkezűbb leszel a többinél? Azt szeretnénk, ha sorsunkhoz szegődnél, S karjára venne minket az Idő, És elérkezne hozzánk nagy sietve A megtervezett gyönyörű jövő. Ne légy szeszélyes, kiszámíthatatlan, Némítsd el mind a fegyverek csövét, Árassz meleget, fényt azon a tájon, Hol még az élet rideg és sötét. Pohárcsengéssel, pezsgődurrogással, Dallal köszönt a nép, a nagy család. Csupa forgatag, karnevál az utca Szólnak a színes papírtrombiták. Kacsintó parancs ma jóekdv és mámor Egy kis pityókás, nótás hangulat. Igyunk a bűvös, gyöngyöző pohárból Temessük el a régi gondokat. — Tizenkét néma, titokzatos hónap! Te most kezdődő, ébredő viló,g! Csapra verjük ünneplésedre sorba Tokaj, Mór, Gyöngyös, Badacsony borát. 'TjaJkúh (fajul/a.: cÁ kcikúreiinek A kökörcsinek, mint a szellemek, lilán és jégfehéren lépkednek át az őszi réten. A fűből karcsún kinyúlva hűs szirmuk, mintha kigyúlna az égen, s itt lent féllábra állva egy-egy sünhátú zsombékhátra, fáznak a tehenek között, akik észre sem veszik, csak fújtva épp körüllegeKk, pedig a szarvuk, amint lehajolnak, mint ciklámengyertyák ragyognak... S tengap a lángjukat szobámba hozta, a verseink közé egy anyóka. Azóta köztük félve járok, mert a könyvtár nem hazájuk! De ők csak egyre mosolyogtak, és reggelre az üvegpartú váza hajnali október-tavába még egyszer némán megfürödve, eltűntek, s kint a szilvás réten lilán és jégfehéren lépkedtek a kökörcsinek, s mint könyvekből a legszebb versszakok, szép szirmuk onnan is felém ragyog. Odm MálzLó-: <Tle.q.qjel Oszik a köd a szürke ég felé, októberi eső fröccsen a betonon. Mint békés karácsonyestén a csillagszóró, úgy rebben szét egy tört pillanat alatt, hogy dagadjon a fénylő tükör, a tócsa, hogy szemérmes, szende bájjal, egy napfénytől csattanó forró testű lány ábrándos szemével csodálja benne önmagát az égi zuhanytól párát lehelő útmenti juhar. TANYA Csinka Ferenc grafikája.
