Somogyi Néplap, 1966. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-30 / 25. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1966. január 3S. PÁL OTTÓ: CJ-élnapos cf'e ~ era az anyakönywe- B zetőnél meg sem vár- ( # M ta a kérdés végét — mondta az igent. Hazaérve alig fogyasztották el a levest, rosszul lett. Ügy kaptak utána, hogy ei ne vágódjék. Amint sikerült egy kicsit föléleszteni, szédülésről, hányingerről panaszkodott. A sebtében előkerített orvos búcsúzás közben csak annyit mondott Jánosnak és az anyósnak: »Nyugat jsna meg. Hagyják őt pihenni. Ezek a kellemetlen tané. x ölökké megvoltak és lesznek, míg a nő szülni fog ...«. A szavak nem hagyták békén, nézte Verát, és várta, hogy fölébredjen. De a félnapos feleség nem mozdult. Ott feküdt a rekamién, fejét egy kissé hátravetve, egyik lábával maga alá gyűrte a paplant. A csönd hesztelensége- vel máskor nyugalmat adott, most emlékekéit kavart... Néhány hónapja, a szokatlanul forró május végi napok egyikén a lány megjelenése oly váratlanul érte, mint kormos őszi fellegek mögül hirtelen előbukkanó nap a gyalogló embert. Szeme kaprázik a fényben, hogy aztán hosszú percek múltán feloldja a csillogás varázsa alól. Árván nőtt fel. Volt nevelői közül az egyik a »görbe ábécére« ösztökélte, csupán a lányféléré kacsingatott, s szövögette, hogyan tudja tőrbecsalni a szívét. \ másik, mialatt kicsalta volna a garast is üres zsebéből, a tudásra hivatkozott: hetvenből hatvan ember nem szívvel, de ésszel él, és az észnek tulajdonított minden sikert. Fölvette az ingét, amit a nagy melegben levetett, és elment. Szédülten kószált, mint aki sokat ivott. Mennyi a hasonlóság a betegség és a szerelem tünetei között! Egyszer alattomosan lappang, és lassan hálózza be a kiszemeltet, máskor percnyi rohammal szerzi áldozatát, és jaj annak, altit megkaparint Eget, zak- 5 látott álomba., kerget. Az életből felszínes, léhelétszerű impressziókat enged befogadni. Ezek a benyomások rögeszmévé görcsösülnek, csak ezeket észleljük, körülöttünk nincs más, se élő, se holt, nem látunk, nem hallunk egyebet, csupán a valónak képzelt vá- gvm'"'—' mdolt a lányra, majd elszállt emlékezetéből, s később ismét visszatért hozzá. Amikor szombat délután elhagyta az üzemet, az integető Pongrácz Bertalan meóst pillantotta meg, mellette feleségét, Mártát és — Verát. — Varga szakitárs! Jöjjön! A nők kirándulni akarnak, jöjjön velünk! — így?! —.mutatott magára. — Nekem ... nekünk megfelel így is 7T, incselkedett Vera. —- Nem engedjük el — toldotta meg Márta. Minek ehhez készülődés? A ruha nem számít. Ha meg éhes, eszünk a hegyekben, ennivalónk is van. Hiába mentegetőzött, mennie kellett... Mire a hegy oldalához értek, ahonnan emeletes házak is kis gyüfásdo- bozokká törpültek, nyugatról sötét felhők tornyosodtak. Nem törődtek vele, letelepedtek. Előkerült a szatyor, és falatoztak. János olyan komótosan és keveset evett, hogy Vera nem állta szó nélkül. — Ilyen szorgalmas a mun- i ában is, mint az evésben? — Ugyan! — János helyett, í kinek az arcát pirosság öntötte el, Bertalan válaszolt. — Az 6 sikereiktől hangos az egész gyár. A Varga-brigád... Ügy dolgoznak, hogy már meg sem nézem. A meósnak nem sok dolga akad... Ja, akinek az egész gyár barátja. — Nem az, csak olyan derék brigád, mint a miénk. Vera kis »katonákat« csinált kevés kenyérrel, sok kolbásszal, s kínálta Jánost. Amikor szabadkozott, a többiek kacagásától kísérve szájába rakta az ételt. Erős dörej reszkettette meg a levegőt. Az eső szele megcsapta arcukat. Az enyhe légáramlásból dühös szél kerekedett. Gyorsan befejezték az evést. — Most lesz haddelhadd — riadozott Márta —, nincs hová mennünk! — Csomagoljunk — sündör- gött a cókinók körül Bertalan —, talán még vihar előtt fedél alá kerülhetünk. Vera mozdulatlanul nézte a mogorva felhőket, amelyeket tüzes ostorával csapkodott a villám. »Milyen szép!« — mondta inkább magának. — Mit beszélsz? — Márta azt hitte rosszul hall. — Mozdulj már, mert bőrig ázol! — Elvonult, ide nem jön. Szeretnék még magasabbra menni, hogy a lábam alatt lássam az égiháborút. — Jánoshoz fordult. — Milyen lehet a hegy tetejéről? — Nagyon érdekes, de azt gondolom, jobb lesz, ha ... — Maga is, no hiszen, patikamérleggel adagolták a bátorságot ott, ahol maga szüle tett. Én fölmegyek. Elindult. Néhány , lépés után megfordult: — Nem jön? János nézte a lányt, habozott, majd a nyomába szegődött. Még nagyobb csattanás reszkettette meg a levegőt, elfojtva a kiabálást: »Forduljatok vissza, nagy zuhé lesz!« A bokrok közötti szűk, meredek ösvényein egymás mögött haladtak. Elöl Vera mint zerge szökellt szikláról sziklára, mögötte János, alti nem szokott a hegymászáshoz. Óvatosan tapogatta lábával a szilárdabb pontokat. — De melegem van! — Vera a hegy tetejére érve kibontotta hajából a szalagot. Belekapott a szél a fürtökbe, és zászlóként lebegtette. — Nem gondoltam, hogy ilyen gyávák a Mártáék. Ha dörgést hallanak, rögtön futnak. Én, valahányszor rázendít az ég, az ablakhoz ülőik, és nézem. Tavaly az osztályfőnökünk megrótt, mert az elő adás helyett a villámlást figyeltem. A felhővonulat pereme már a fejük fölé ért. Tüzes kígyó villant a legsötétebb gomo- lyagból, és lángnyelvével belekapott a földbe. — Milyen jó, hogy itt van — mondta Vera. — Nem is tudom, egyedül mit csinálnék. Nem fél? — Nem. — Éreztem, hogy jönni fog. Tudja, ezt az ember megérzi. Az egész kirándulást én fun- dáltam ki... János alig hitt a fülének. Bár ő is megtehette volna az első lépéseket, Vera megelőzte. Hirtelen emlékezetébe öt- löttek Lajtha bácsi szavai: »A legtöbb leányt jobban csiklandozza a hiúsága, hogy délceg fiút szerezzen, hadd egye a fene a többit. Egy a fontos: saját legénye legyen a legderekabb, és nem az, hogy mennyi öröme telik majd benne férjkorában.'“ Vera bizonyára nem ilyen. — Csodálatos zenéje van a szélnek — folytatta a lebegő hajú lány. — Tudja, mindénben a zenét kutatom. Ez a szenvedélyem, zene nélkül nem tudnék élni. — Hiszen énekes — mondta János. — Engem a beszéde is dalra emlékeztet. Énekeljen valamit. — Furcsa lenne, ha most versenyeznék a zivatarral. »Az énekesnő kint az égi- háborúban« ... Érdekes, ugye? Egy hatalmas reccsenésre Jánoshoz ugrott. — Mégis félek — mondta, és a melléhez simult. Eleredt az eső, s kopogott rajtuk. Pillanatok alatt zuhogott. János vászonkabát j át Verára terítette, s úgy igyekeztek lefelé az ösvényen, hogy a megcsúszott kövek megelőzték őket. Bertalanékat nem találták. A zuhogó eső ködfüggönyén keresztül egy barlangszerű nyílást vettek észre. Arra rohantak. — Jól megjártuk! — kacagott Vera. Csavarta hajából a vizet, majd leült egy széles karimájú kőre, és kapcsolta szandálját, hogy kiöntse belőle a sáros vizet. — — Megbánta a kirándulási? — A maga kedvéért akár mindjárt viaizamennék az oromra — mondta János, miközben csuromvizes kabátját rázta. — Igazatok van, ne avatkozzunk az ő dolgába. Különben is tudjátok, a nőügyeket nem szoktam mellre szívni. Az udvarlás a véletlen műve. Udvarolok jobbra- balra, mert szórakoztat, s akkor ejtem a nőt, amikor unni kezdem. — Csak vigyázz — Urbán Miska basszusa volt —, nehogy ott ragadj, ahol nem akarsz. Elalszol, s mire fölébredsz, már késő visszalépni. — Jól van, no, ismerem a regulát. Tudok magamra vigyázni. Jánosnak különben jó gusztusa van. Csinos nő az a Viola vagy Vera. És hogy csicsereg! — A csinosság és a csicsergés — vetette ellen Lajtha bácsi — nem minden. Nem elegendő. különösen egy életre nem. A test kevés az embernek, hiszen a fantáziája nem járhat állandóan a nő bokája és csípője között. — De most lebeszélném, inkább nézze meg a cipőjét, könnyen felfázihat. Tessék, van hely! — a kő szélére húzódott. János kellemes borzongást érzett. Engedve a felhívásnak, leült. Vera szalagja leesett á földre. Egyszerre hajoltak érte. A kezük a szalagnál találkozott. Vera felkacagott, és megszorította János kezét. János magához vonta a lányt, oly közel, hogy érette szívverését. Vera, fejét elfordítva, szájára tette a kezét. Felül a tiltakozó ujjak, amelyek egyre inkább szétnyíltak, alul a hang nélkül beszélő száj, mintha mondaná: »Kellek, nem kellek? Itt vagyok, lopjál belőlem!« Elvonult a zivatar. A mennydörgés távoli tompa morajként hallatszott. Kiléptek a napfényben úszó szabadba. Vera a kapunál kedvesen invitálta: — Ne menjen tovább ilyen vizesen. A Tavasz utca még messze van. — Honnan tudja, merre lakom? — Hát megtud az , ember egyet s mást, amit akar. — Én, sajnos, nagyon keveset hallottam magáról. — Majd apránként. Maradjon nálunk, amíg megszárad a ruhája. Legalább bemutatom anyukámnak . .. « unka társainak, a /t/t brigád t agoknak / m M eleinte nem mert m előrukkolni Verával. Az egybekelésük előtti hét egyik reggelén, amint betoppant .a műhelybe, róla beszéltek. Jöttét nem vették észre, . megállt az egyik gép mögött. Az ifjonc Bódi Tibi hangját hallotta: Stotz Mihály illusztrációja — De mester — vágott közbe Bódi Tibi. — János ráér még másra gondolni. Jobb, ha azt bánná, hogy elvitte a nőt, mint azért sopánkodna, hogy elfelejtette megszerezni. — Mit szólnál hozzá, ha — rengeteg pénzzel — olyan autót vásárolnál, amelyiknek jó a motorja, a teteje gyönyörű, csak éppen az első komoly rázkódásra kettéhasadna, s míg élsz, ezzel a repedt ládával kellene kocsikáznod esőben, sárban? A repedésen becsorogna a hóié? ... — Ismered? — kérdezte Lajtha bácsi, amikor házasságát említette. — Nagyon tetszik. Szeretem. Mi kell még? A legszebb lány a világon. — Nézd, belső ügyeivel nem szívesen hozakodik elő az ember, de neked elmondom. Mi harminc éve házasodtunk. Mielőtt egybekeltünk, megismertük egymásban ... no ... az embert. A legszebbnek tartottam, de jöttek a gyerekek. A szülés és a kor lassan kdfosztottá tette az arcát, hervadtabb lett a teste, de értelmes, okos élettárs tudott maradni. Múlnak az évek, s mi marad nekünk ...« »Valóban, mi marad nekünk? Mintha Urbán Miska is hasonlót mondott volna: — A józanság olyan fontos kelléke a házasságnak, mint csavarnak a jó anya!“ Elégedetten volt önmagával. Életének ezt a néhány hónapját külön igyekezett tárolni emlékezetében. Hajnalban ért haza. Felesége megmozdult. Melege vágy- rossz álma lehetett, lerúgta magáról a paplant. Óvatosan visszahúzta rá a takarót, majd úgy, ahogy volt, ruhástól ledőlt a rekamié másik felére. Egy kis nyelvművelés A földrajzi nevek helyesírása (I.) Köztudomású, hogy helyesírásunkban a külön- és az egybeírás kérdése a legnehezebb, kiváltképpen akkor, ha földrajzi nevekről van szó. Ezek külön- vagy egybeírasá- nak gondját még növeli első vagy más tagjuknak kis avagy nagy kezdőbetűs írása. Nem csodálkozhatunk rajta, hogy a levélben vagy telefonon hozzánk fordulók tudakozódása gyakorta forog földrajzi nevek körül. Még azért is időszerű, hogy szóljunk erről a tárgyról, mert nemrég jelent meg az Akadémiai Kiadónál A földrajzi nevek és megjelölések írásának szabályai című füzet Fábián Pál, Földi Ervin és ifj. Hőnyi Ede kidolgozásában, az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal mellett működő Földraj zinév- bizottság meghagyásából. Elfogadta ezt a szabályzatot az Akadémia Földrajzi Bizottsága és Helyesírási Bizottsága is. Nem módosulnak ezzel az érvényben levő földrajzinév- írási szabályok, csak részletesebben és rendszeresebben taglalják őket. Ez alkalommal az egyszerű és az összetett, egybeírandó .■evekkel foglalkozunk, azokkal, amelyeket kötőjel nélkül egy szóba írunk, és azokkal, amelyekben az egyebírt szókép tagolására a (közönséges) kötőjelet is fölhasználjuk. Mert nem szabad ám a kötőjelet tetszés szerint kitenni vagy elhagyni, legkevésbé a földrajzi nevek írásában; ennek is megvan a maga szabálya. A tulajdonneveket, a földrajziakat is, nagy kezdőbetűvel írjuk, akár egyszerű, akár összetett a szó. Ne törődjünk vele, hogy az utóbbi években minálimk is terjed az a szokás, hogy reklámszövegben, filmek névfölsorolásában, könyvek címlapján, folyóiratok rovatfejében sokszor szabályellenesen kisbetűsítik a tulajdonneveket, a tulajdon- névi jellegű címeket, fölira- tokat. Az a célja ennek (a nyomdászán külső alaknak változatosabbá, elütőbbé, eredetibbé tételén kívül), hogy fölkeltsék vele a figyelmet. Az iskolában, okvetlenül kerülni kell; ott alkalmazkodjunk hűségesen a hivatalos helyesírási szabályzathoz. Nem fölösleges dolog a nagybetűnek megkülönböztető, kiemelő szerepe; egyértelműbbé, világosabbá válhat így írásbelii közlésünk, világosabbá, mint az élőszóbeli. Meggyőződhetünk erről akkor is, midőn például csupa nagybetűs szöveget kell olvasnunk. Ilyenkor is elvész a nagybetűnek a kisbetűtől való eltérése következtében elevenné váló megkülönböztető funkciója. Ilyen értelmi megkülönböztetésre ritkábban van szükség a falragaszokon. hirdetményekben, azért is gyakoribb ott a csupa nagybetűs és ennek hasonló értékű párja, a csupa kisbetűs szöveg. Mindennapi gyakorlatunkban tehát igenis nagy kezdőbetűvel kell írnunk a tulajdonneveket, a földrajziakat is, ekképpen: Hetes helységnév és hetes köznév; Meszes község és hegység neve, más ez: meszes; Mezőség, más így: mezőség; Börzsöny és börzsöny; Séd és séd; Bársonyos (község, patak) és bársonyos; Hegyhát (tájegység neve) és hegyhát; Tengermellék (tájegység neve a Fekete-tenger és az Azovi-tenger északi szovjet partján) és tengermellék; Vértes és vértes; Völgység és völgység; stb. Országok, országrészek, népi körzetek elnevezésében egy szóba írjuk az ország, föld, alföld, part szót népnévi és más jelzőjével: Csehország, Horvátország, Franciaország, Magyarország; Csuvas- föld, Fokföld, Palócföld, Székelyföld, Németalföld (annyi mint Hollandia); Elefántcsontpart. — Általában a több elemből álló tájegységneveket is egybeírjuk: Bodrogköz. Csallóköz, Cserhát, Dunántúl, Érmellék. Kárpátontúl, Kisalföld, Kiskunság, Rábaköz, Sokoróalja, Szamoshát, Szigetköz, Tiszazug, Viharsarok. — A magyar he1'» é'n^eke' mind egy szóba írjuk kötőjel nélkül, akárhány szóból vannak is összetéve: Balaton- boglár, Balatonföldvár, Bala- tonkeresztúr, Balatonmária- fiirdő, Hódmezővásárhely, Kiskunfélegyháza, Sátoraljaújhely, Zalaegerszeg. Helységneveink írásában egyébként a mindenkori hivatalos helységnévtár írásmódjához kell igazodnunk. A külföldi helységnevek idegen változatát Világatlaszunk szerint írjuk. Ha van hagyományos magyar változatuk. magyar beszédünkben. írásunkban azt használjuk. Mi a külföldi városok magyar nevét is egybeírjuk, esetleg még az eredeti idegen alak írásmódjától függetlenül is; például Bécsújhely, ellenben németül: Wiener Neustadt; Újvidék, de: Növi Sad. — Helységek egy- egy részének összetett elnevezését szintén egy szóba írjuk: Alsóváros, Belváros, Ferencváros, Hűvösvölgy, Józsefváros, Parkváros, újszeged. Ha a helységrésznév elé odaírjuk a helységnevet is, akkor kötőjelet teszünk a két tag közé, és a kötőjel után nagybetűt használunk: Budu- pest-Ferencváros, Érd-Park- város. Hasonlóképpen kötőjellel írjuk a vasútállomások nevében összekapcsolt helységneveket: Hort-Csány, Kál- -Kápolna, valamint megyeneveknek több tulajdonnévből összetett jelzői részét: Borsod-Abaúj-Zemplén megye, Hajdú-Bíhar megye. Jegyezzük meg jól, hogy az eddig említett, nein kü’~mrt elemeikből álló földrajzi nevek -i képzős melléknév; származékát kis kezdőbetűvel írjuk, valamennyi elemében: börzsönyi, hetesi, vértesi; franciaországi, magyarországi; csuvasföldi, székelyföldi; bodrogközi, dunántúli, sokoró- alji; balatonbogláiri, kiskunfélegyházi; budapest-ferenc- városi, érd-parkvárosi, kál- -kápolnai: stib. Ahol eredetileg kötőjel volt, ilyenkor is változatlanul megamarad. A rágós alakokat természetesen nagy kezdőbetűvel kell írni: Franciaországba, Magyarországra, a Székelyföldön, a Bodrogközben, a Völgységet, a Kiskunságból, Kaposvárra, Érd-Parkvárőstől, Kál-Kápol- náig. Még mikor kapcsoljuk (közönséges) kötőjellel (nem úgynevezett nagykötőjellel) az összetett földrajzi nevek tagjait? Ha az elő- és az utótag egyformán köznév, akkor kötőjel kell az elő- és az utótag közé, de csak első tagot kezdünk nagybetűvel: Dunántúli-középhegység, Szabadság-hegy, Velencei-tó. Melléknévi származékuk kis kezdőbetűs: szabadság-hegyi, velencei-tói vagy -tavi. Ha az előtag közszó, az utótag tulajdonnév, akkor is kötőjel való közéjük: Al-Duna, Belső- -Ázsia, Közép-Afrilca, Magcs- -Tátra, Nyugai-Magyarország. Ilyenkor persze az utótag is nagy kezdőbetűs. Az -i képzős származékokban már minden nagybetű helyére kisbetű kerül: al-dunai, belső-ázsiai. Hogyha az előtag tulajdonnév, az utótag nagyon összeforrt, általában kötőjelet teszünk közéjük, de csak az előtagot kezdjük nagybetűvel: Csepe!- -sziget, Duna-part, János-dű- lö, Széchenyi-hegy. Melléknévképzős származékukban megmarad a nagy kezdőbetű: Csepel-szigeti, Duna-parti, Széchenyi-hegyi. Ha az elő-és az utótag nagyon összeforrt, akkor nem kell kötőjel: Gellérthegy, Margitsziget; ezeknek -i képzős származéka már kis kezdőbetűs: gellérthegyi, margitszigeti. Vannak bonyodalmasabb alakok is; magyarázatra már nincs hely, csak példákat írok ide (ki lehet belőlük olvasni a szabályt): Belső-János-dűlö, Kaposvári-Piroska-domb. (ez földrajzi tulajdonnév!); belső- -János-dűlői, kaposvári-Piros- ka-dombi; Holt-Tisza-berek, Sebes-Kőrös-dűlő; holt-Tisza- -bereki, sebes-Kőrös-dűlöi; Holt-tiszai-csatorna, Dél-kínai-tenger; holt-tiszai-csator- nai, dél-kínai-tengeri: stb. Dr. Ferenczv Géza, a>: Akadémia Nyelvtudo-múnyi intézetének tudományos munka tár**
