Somogyi Néplap, 1966. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-23 / 19. szám
HÉTKÖZNAP Jurij Jakovlev: A FIÚ A városon keresztül A karjára akasztott korcsolyával egy sovány, nyurga fiú lépdelt. Sínadrágja csak a bokájáig ért, kabátja alig a térdéig. Zsebre dugott kezét a kabátja ujja nem takarta végig, és a széltől vörösre fújt csuklói kilátszottak. Zöld csíkos sálján, éppen, ahol a legjobban látszott, nagy lila tintafolt éktelenkedett. Kabátjáról hiányzott egy gomb. Kopott sapkája csak egyik fülét takarta, egyik cipőfűzőjét a földön húzta. Korcsolyáján azonban nem lehetett találni kifogásolnivalót. Pompás márkájú, erős korcsolya volt, és szinte nem is illett a leszakadt gomú kabáthoz, a kopott sapkához ... »Pompás lenne, ha az a piros pulóvere», kék szoknyás kislány ma is ott lenne a jégen ...« — gondolta, és futni kezdett Csak el ne késsen...! Az utca végén ekkor egy férfi alakja tűnt fel. Járása nehézkes, lassú volt. Néhány bizonytalan lépést tett aztán úgy rémlett: elesik, de sikerült egyensúlyát megtartania. Keze esetlenül kapott a magasba, mintha valami láthatatlan oltalmat keresne. Hogy el ne essen, a falnak dőlt. »Részeg...» — gondolta a fiú, és meggyorsította futását. De amikor melléje ért, látta, hogy a férfi arca természetellenesen sápadt, nehezen lélegzik, egyik kezével támaszkodott, a másikkal gallérját igyekezett kigombolni. Homlokán verejték- csöppök gyöngyöztek. A fiú döbbenten meredt az idegenre. — Fiacskám . .. Segíts nekem haza ... egészen közel... Szótlanul vette át a korcsolyát a másik karjára, és a vállát odatartotta a férfinak, aki tétova mozdulattal engedte el a falat, s bár igyekezett, hogy ne legyen túl nehéz, szinte rázuhant a fiú vállára. Elindultak. A fiú akaratlanul is egyre gyorsította lépteit. A korcsolyapályáról ide hallatszott a zene. Csalogatták a hangok, de most már tudta, hogy el fog késni .., Megálltak néhányszor, hogy a férfi kifújja magát, s a fiú ilyenkor türelmetlenül te- kintgetett körül, de egész úton egyetlen szót sem szóltak. Végül egy alacsony bejáratú ház előtt álltak meg. Ä férfi homlokáról letörölte a hideg verejtéket, és inkább csak magának mondta: — Az az átkozott szilánk! A fiú nem értette. — Milyen átkozott szilánk .. .?• — Egy közönséges szilánk, a háborúnak már vége, de a szilánk még itt van ... — mondta, és ujjával a mellére bökött. A lakásban nagy erőfeszítéssel bírta csak levetni szőrme zekéjét, nehézkesen a díványra ült, vagy inkább zührnt, majd végigfeküdt rajta, és behunyta a szemét. A fiú zavartan nézte, nem tudta, mit tegyen. Előtte fekszik egy ember, nem egy közönséges beteg, hanem egy öreg katona gránátszilánkkal a mellében. Amikor fölnézett, a fiú még mindig ott állt karján a korcsolyával. — Te még itt vagy? — kérdezte tőle, de ajkai alig mozdultak. — Ühüm .. . — Menj csak. Itthon már jó ... Köszönöm a segítséget ... Biztosan sietsz. A fiú azonban, bár »igent« akart mondani, tiltakozott: — Nem, már a korcsolyapályáról jövök. Csodálkozott saját szavain, és mérges volt magára. — Ha jön valaki hozzátartozója, elmegyek... — De nem jön senki... — mondta egv idő után a férfi. — A féleségem és a fiam elutaztak a nagymamához, Zaposokba. A fiú a korcsolyát a székre tette. Ez a mozdulat azt ielentette, hogy valóban nem siet. A férfi végigsimított a haján. Bizonyára alábbhagyott a fájdalma, mert beszédesebb lett — Or jóinál kaptam, egy német páncélostól... Ötöt már kiszedtek belőlem, egyet még mindig hurcolok. Hirtelen ismét eltorzult az arca. — Hívjak orvost? — kérdezte a fiú. A sebesült megrázta a fejét — Nem, nem kell... De esetleg az orvosságomat... ha tényleg ráérnél elhozni. — Ráérek — mondta a fiú. — Hol van a recept? — Az íróasztalban. Húzd ki a középső fiókot. Ott kell lennie... Keresd meg, légy szíves! A fiú átment a másik szobába. Az íróasztalhoz lépett. De mielőtt kihúzta volna a fiókot, észrevett az asztalon egy tankönyvet és két iskolai füzetet. »Szergej Bahtjukov 6/a« — olvasta. Ez a Szergej tehát, aki most az anyjával odavan a nagyanyjánál Za- posokban szórakozni! Félredobta a füzeteket, és kihúzta a fiókot. Keresgélés közben egy kis piros doboz került a kezébe. Felnyitotta. A dobozban egy érem pihent, egy valóságos hadiérem. Kivette, és tenyerére fektette... Jó sokára találta meg a receptet. Nagyon régi volt a papír, a megsárgult lapon lila bélyegző: »Egészségügyi Osztag, tábori posta 31.497.« Az első sorokat ki tudta olvasni: »L. Bahtjukov őrmester ...« ... Nagyon sietett.:. Fagyos kezében úgy vitte az orvosságüveget, mintha Aladdin csodalámpáját vinné. Amikor megérkezett, a férfi csukott szemmel feküdt. A fiú a gyógyszeresüveget az asztalra állította, és széltől- hidegtői fagyos kezével megigazította a salját. Arra gondolt, hogy most már elmehet. & minthogy a beteg alszik — köszönés nélkül. i. De hirtelen megrettent. Hátha meghalt...? Ez a gondolat hatalmába kerítette. Valamit tennie kellene! Az ajtóhoz rohant, aztán futott le a lépcsőn, kettesével szedte a fokokat... Gyorsabban, gyorsabban! Most már _ tudta, mit tegyen! Felhívja a mentőket N em tudta, életben talál ia-e még a sebesült katonát. Amikor az ajtót nyitotta, minden erő elszállt a karjából, és lába reszketett. De háta mögött ott állt az orvos a táskájával és két mentő a hordádéval. A férfi még mindig sáoad- tan, csukott szemmel feküdi, Az orvos megfogta a kezét: számolta az érverést, közben az óráját nézte. Aztán eey ampullát vett elő ... olyan volt, mint egy jégcsap. Bahtjukov felnyitotta a szemét. Megismerte a fiút. Rá akart mosolyogni. de torz fintorrá lett a mosoly. Csak most vette észre az orvost. — Mit fognak velem csinálni? — kérdezte. — Kórházba visszük... — válaszolta az (orvos. Bahtjukov hallgatott, majd zavartan elmosolyodott. — Fiacskám. a. tégy meg nekem egy szívességet: adj fel egy táviratot Zaposokba. .. .A postahivatalban kellemes meleg volt. Kigombolta kabátját, és levette a zöld sálat. Az ablakon át benyújtotta a papírt. •— Miféle ákombákom ez? — kérdezte a tisztviselőnő.— Nem tudsz rendesebben írni? Pedig elég nagy fiú vagy már... Fogd ezt az űrlapot, és írd le újra...! A fiú elpirult, szégyellte magát, de nem tiltakozott, és nem mondta, hogy a táviratot egy nagyon súlyos beteg, sebesült katona írta. Félrevonult, és lemásolta a szöveget: »Kórházban vagyok. Jó szórakozást. Apád.« Csak most értette meg a tartalmát. Bahtjukov nem hívott haza senkit. Csak egyszerűen közölte az eseteit... Szét akarta tépni a papírt Legszívesebben másikat írt volna — annak a Szerjózsá- nak...! De nem tette. Beállt szó nélkül a sor végére, és várt. Most már igazán nem sietett... ;.. Amikor megállt a kórház FELVÉTEL feliratú ajtaja előtt, egy nagy bajúszú, fehér sapkás ügyeletes orvost szólított meg: — Ma egy beteget hoztak ide. Bahtjukovnak hívják... Nem tetszik tudni, hogy van...? — Bahtjukov? — ismételte az orvos. — A gránátszilánkkal? — Igen, igen! *— Súlyos eset... De várj csak, megérdeklődöm ... Néhány perc múlva ismét nyílt az ajtó, és az orvos jött vissza. — Ahogy mondtam... mindjárt operálják apádat. Megvárod ...? — Igen... Az orvos beleegyezően bólintott, és otthagyta a fiút. Sokáig várt. Csöndesen ült, kimerültén nyomta fejét a falhoz. (---------------------------------------------L ovas Ágika — apró termetű, villogó szemű, barna lányka — az általános iskola első osztályos tanulója. A szomszédok a csodájára járnak, mert már szaval, és színdarabban játszik... Kívánságait pörölve hadarja el, s ha idegen látogató van náluk, annál inkább felhány- torgatja. Apja: a halk léptű, cingár optikus, és anyja: a zárkózott, kislányos alakú Ma. tild, pirulnak és restelkednek, mert Ági folyton kibeszéli őket. Kínos ... Most éppen Topámé szomszédasszony van náluk látogatóban — testes, rengő húsú fiatalasszony, az egészséges pír osság szinte éget a képéről. Ági szájtátva nézi, és csodálkozik: ha egyszer Topáz, miért piros? Nem nyugodhat, megkérdi: — Néni! Tessék mondani: miért nem rubinnak hívják? Topázné még pirosabb lesz, s a feje majd szétpattan a jóízű nevetéstől. — Ez mind csak véletlen — mondja. — Ha történetesen Rubin mellett maradok... Ugyanis — közel hajol Lovasáéhoz, és kacsint — az első udvarlómat Rubinnak hívták. Ágit terelnék félre a szülei. s befognák a száját, ne tehessen föl kínos kérdéseket, ö azonban erőszakos, szinte a parketthoz tapadva figyel; mondhatnak neki, amit csak akarnak, penderíthetik is, eszeágában sincs továbbmozdulni. — Piaci kofa! — pirongat- ja az anyja. — Piaci légy! — helyesbít az apja, és úgy tesz, mint aki vérig sértődött a vakarcs neveletlenségétől, pedig most — Ki érdeklődött Bahtjukov felől..— hallotta nagy sokára egy nővér hangját összerezzent és felugrott — Én! Idős ápolónővér állt előtte, mintha papírról olvasná, mondta: — Nehéz operáció volt. Sok vért vesztett De minden rendben! — Hamar meggyógyul? lekérdezte a fiú. — Mire kizöldülnek a fák, elhagyhatja az ágyat Siess haza, mondd meg anyádnak, ne nyugtalankodjon. Ezt pedig neked küldi, emlékbe ... Kicsi, éles vasdarabkát adott át a fiúnak. — Mi ez? — nézett rá csodálkozva a fiú. — A szilánk... hözveitle- nül a szív mellett volt;.. De most menj! Mit üzensz apádnak? — Tessék megmondani neki, hogy otthon minden rendben van ... Mindenki üdvözli... és mielőbb gyógyuljon meg! Markába szorította a vajdarabot: érezte a fájdalmat — a szilánk erősen megszúrta. A nővér elsietett, egyenesen Bahtjukovhoz. Megigazította a párnáját, és közben így szólt hozzá: — Derék fia van! — Az én fiam;..« — Bahtjukov csöndesen elmosolyodott. — Egész operáció alatt a felvételi szobában várt... Nagyon aggódott maga miatt! — Az én fiacskám...! — sóhajtott Bahtjukov. — Hát idejében megérkezett a távirat ... és fia egyetlen pillanatot sem vesztegetett, hogy hazautazzon Zaposokból... — gondolta. De arra nem gondolt, hogy a leggyorsabb szikratávíró sem juthatott volna a távoli Zaposokba oly hamar, hogy a fia már megérkezhetett volna...! Fordította: Antalfy István S&m&gj/L <J)áL: Jlatinka Sándor izobra előtt A szobrod nagy emlékeztető. De hol a sírod, testvér? Nem tudja senki. Susogó, dús falombok, Zsenge fű, hóvirág borítja? Városunkra hulló fény, Szívünkben ragyogás, Vasoszlop rendünk falában Ércnél is időt állóbbs A példád. Mert véreddel öntözted Szabadságunk útját, Szívedben fő' id A szegénye, zaváL Hallattad sza t. u.u.at, Melytől lelkünk Korhadt bálványai összedőltek .12 És mit ember adhat Te a legtöbbet: Életedet adtad Miértülik. Mint akkor, most is Tisztelegve állok előtted. Szcnyi Sándor: cd kiesi nem érti az egyszer teljes elégtételt érez. Felkapni szeretné a lányát és falni a ragyogó képét, aztán óvatosan megdicsérni. Nem szívelheti Topáz- nét — esténként rendszerint a vacsoraidőben ragad le a székükre, mintha csirizes volna, őt meg az éhség eszi miatta. És hol van még a látogatásának vége! Lányát, Szerén- két se hozta még föl: a látogatást mindig az ő magaszta- lásával szokta befejezni, aztán ugrik talpra, hogy jaj, hazaér az ő farkasa, Tihamér, aki lötty teával a hasában vitatkozik a hivatalban, mert fogyni akar szegény ... Üvölt is, amint hazaér: — Szívem, tálalj, mert ösz- szeesem! — A Házkezelőség vezetője, a csacsinak épp elég baja van a követelődző emberekkel, és hozzá még koplal is!... Topázné felsorolja, miféle könnyű ételeket ad az urának, ne nőjön zsírpárna a hasára, a szelleme meg friss maradjon: raguleves — kis csészében ám! Alma kirántva — olajban ám! Madártej — sajnos cukorral, mert azt az egyet másként nem érdemes elkészíteni! Erőltetett vigyorgással hallgatják, míg végül úgy rémlik, Topázné kifogyott a szóból, és a harmadik általánost végző cukorfalat és rém okos Szerénkéjéről még majd valamiképpen megfeledkezik. Ági apja, mint valami megsanyargatott szent, ft menynyezet felé fordítja szemét — menj, menj, kenetes hárpia! — bömbölde. De Topázné hallatlanul érzéketlennek bizonyul. és előbb émelyítő, édeskés hangon, majd keserűségbe csukolva megemlíti Szerénkét, aki... hm... ez a dolog is csak nálunk lehetséges! Hogy mi mindent kitalálnak itt! Képzeljék: az ő kislánya, az övé! Politechnikai oktatásban részesül! Politechnikában ... Veszélyes szerszámokkal fúrnak, faragnak a leánygyermekek! — Politechnika — mondja Lovas a száját rágva. — Hasznos dolog az.. . Hiba volna simfelni. Csak némely szülő ... A gyerekek körében sikere van. — Politechnika — szól Lo- vasné nyugtalanul, látva az ura türelmetlenségét. Ági elmerülten méregeti Topáznét, és nagyokat szor- tyog — az anyja hiába nyújtja neki a zsebkendőt, meg sem látja; más érdekli őt. Váratlanul éles, támadó hangon közbeszól: — Haha! Az aztán csudaszép dolog, mondhatom!... Esküszöm, ilyesmi is csak a Szerénkétől telik ki. Elhűlve nézik, mit akar az indokolatlannak látszó szemrehányással. Topázné fortyog is magában, miféle nevelésben ■részesülhet ez a földből alig kilátszó kölyöklány. Hallatlan: egy pillanatra sem tágít a nagyok mellől, és mindenbe belekotyog! Ági leszegi az átlát, és kassái egyet a dundi lábával, de nem szók — Ha rákezdted, világosíts föl bennünket, kislányom! — mondja Lovas. — Topáz néni lánya valamiféle rossz fát tett a tűzre? — Igen! — duzzogja Ági. — Azt beszélitek, hogy Sze- rénke politikai oktatásra jár. No, jó, de mondjátok meg nekem: aki oda jár, az miérj. visz magával harapófogót, fúrót, fűrészt meg kalapácsot? A félreértés nyilvánvaló, $ ebben a pillanatban még az éhség se kínozza Lovast. Fakó arca kiszínesedik, s úgy nevet, mint a kelepelő gólya tavasszal. Topázné pedig lábát váltogatva, zavartan mondogatja: — Látják, a kicsinek magas, látják, a kicsi nem érti! ... Jaj, még nem érti! — Élesen és fület bánlón viho- rász. Ági valóban nem érti a három felnőttet. A számára így megmagyarázhatatlan nevetésükkel teljesen elveszik a jókedvét. — Felvágnak a nagy lánnyal — duzzog. — De mire föl? Mi a csudára? — Szégyelli, hogy még a szülei is kinevetik. Legszívesebben elbőgné magát. Öt nem szokás kinevetni... őt ne bántsák... őt ne szégyenít- sék meg ilyesmivel! — Elgörbült szájjal, dacosan mondja: — Nagyon szép... politikai oktatásra jár harapófogóval, fűrésszel meg kalapácscsal. Elfut s elbújik. Szülei hasztalan édesgetik magukhoz, akkor sem akar előjönni, amikor Topázné hahotázva és rózsaillatot verve rriaga körül, elviharzik.
