Somogyi Néplap, 1965. november (22. évfolyam, 258-282. szám)

1965-11-14 / 269. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1965. november 14. KÉT KIÁLLÍTÁS A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUMBAN UTCARÉSZLET Mezey László rajza RITKÁN TAPASZTAL­HATÓ hatalmas változás ment végbe a képzőművészet­ben a múlt évszázadban. Az egyik ágán rokokóvá, a mási­kon klasszicizálóvá formálódó barokk klasszicizmusba vál­tott, majd alig fél század alatt a romantika, a magát realizmusnak nevező natura­lizmus változatain át jut el a posztimpresszionizmus ösz- szefoglalásáig, hogy aztán szá­zadunk elején — miként a lejtőn fék nélkül rohanó vo­nat folytassa útját a teljes non-figuráció felé. A folyamat természetesen társadalmi jel­legű, s éppúgy jelentkezik a filozófiában, mint az iroda­lomban és a zenében: a pol­gárság térhódítása, majd a polgári eszményekből való ki­ábrándulás az a háttér, mely­ből e mozgás táplálkozik. Hosszú és bonyolult ez a fo­lyamat, s nem lehet felada­tunk e rövid ismertetésben azt nyomon követni; elég utal­ni e köztudott tényekre, hogy megértsük a változás gyorsa­ságát és hevességét, hogy lás­suk a miértet Mindez azon­ban — s ezt nagyon gondo­san és ismételten kell hang­súlyozni, mert a vulgarizálás e téren is rengeteget ártott — nem jelent és nem jelenthet értékítéletet: nem arról van szó, hogy kisebb művészek és kevésbé jelentős művészi al­kotások születtek e korban, mint a korábbiakban. Akinek módja és lehetősége nyílik szemügyre venni e korok al­kotásait a múzeumok falain, egyet fog érteni ezzel a megállapítással. A nevek puszta említése is meggyőz: Delacroix, Manet, Renoir, Cé­zanne művei az emberiség csodálatának középpontjában állanak, mint a múzeumok­ba özönlő látogatók egyre növekvő áradata bizonyítja. A magyar múzeumok és •[■műgyűjtők birtokában a mo­dern művészet kimagasló al­kotásaiból csupán néhány da­rab volt, s abból is 1947-48- ban jó egynéhány Nyugatra került. Csodálatos szép Ma- net-nk, Aíonet-jaink, egy ko­rai és egy fő korszakbeli Gau­guinünk és a főművek közt számon tartott Cézanne-unk — nem szólva ezúttal a ko­rábbi mesterekről — csupán ízelítőt ad e kor művészeté­ről, a későbbi mesterek pedig egyáltalán nincsenek képvi­selve gyűjteményünkben. Ezért nem dicsérhető eléggé a vállalkozás, hogy három múzeum — a prágai és a ber­lini Nemzeti Galéria és a bu­dapesti Szépművészeti Mú­zeum — modern anyagát kö­zös kiállításon mutatják be a három ország fővárosában. A KIÁLLÍTÁS CÍME — De- lacroix-töl Picassóig — jelzi egyúttal a kort is, melyet át­ölel: Delacroix romanticizmu- sa a XIX. század második ne­gyedét jelzi, míg Picassó ne­ve napjainkra utal. S ha a bemutatott művek egyikének- másikának szellemisége már túl is mutat a picassói oeuv- re-on — különösen Chagall szürrealisztikus Cirkuszára gondolunk, lényegében mégis hűen fejezi ki a kiállítás tar­talmát. Magukat a bemuta­tott müveket szinte könyvnyi terjedelemben lehetne ele­mezni. Ezúttal valóban a ki­magasló alkotások sora ke­rült a márványterem falaira. Kezdődik mindjárt az elején pompás Delacroix-képekkel; közülük is kimagaslik a Chiosi mészárlás című nagy vásznának jobb alsó sarkában levő halott anya és gyerme­ke alakjához készített tanul­mány. A realizmus mesterei is pompás vásznakkal szere­pelnek. Daumier festészetét például olyan pompás alko­tás képviseli — a prágai Nem­zeti Galéria tulajdona —, mint az I860 után született Család a barikádon, e három­szor , megfestett kompozíció­nak utolsó változata. Courbet itthon jól ismert műveit rend­kívül szerencsésen egészíti ki a Szajna-parti kisasszonyok című nagy alkotásához ké­szült Női fej, mely a támasz­kodó nőalakról készült szín­pompás tanulmány. Az im­presszionizmus mesterei közül elsősorban kell említeni Re­noir nagyméretű Szerelmes- párját, mely szépségével, a festői előadás finomságával s a színek lágyságával ragad­tat el. A jól ismert Fekete sertéseket, Gauguin e Tahitin készült művét s a korai Téli tájat nagyszerűen egészíti ki a két prágai festmény: a Bonjour Monsieur Gauguin és. az egészen késői Szerelmesek. Különösen ez utóbbi mű szí­neinek ragyogása ad hű képet Gauguin színvilágáról. Van Goghot szintén egy késői ké­pe, a halála előtti évben ké­szült Zöld búzamező képvi­seli: a jellegzetes táj e szen­vedélyes előadásban sajátos értelmet nyer. A neoimpresz- szionistákat (pointillistákat) Seurat egyik főműve, a Hon- fleuri kikötő és Signac kissé édeskés vászna mutatja be. Cézanne hat képe tematikai változatosságaival — csend­élet, tájkép és figurális alko­tás egyaránt van köztük — jó képet ad a mester alkotá­sairól. A katalógus és a ren­dezés egyaránt kiemeli Henri Rousseau önarcképét; hozzá­tehetjük: méltán teszi ezt Az 1890-ben készült kép kompo­zíciójával és hangvételével egyaránt mainak hat, s lát­tára jól megértjük azt az el­ragadtatást, mellyel Picasso e művész alkotásaira reagált. A Fauves-ok néhány képe: Matisse, Vlaminck, Derain és Bonnard művei híven mutat­ják, hogyan szélesítették és mélyítették el e művészek a színről vallott nézeteket. Nyolc alkotás képviseli a század nagy mesterét, Picassót, az 1906-os nagyméretű Ülő női akttól a kubizmus felé muta­tó vonala* önarcképen át ku­bista művéig, A hídig s a to­vábbvezető Le Havre-i emlé­kig, mely inár a teljes non- figuráció irányába mutat. E felsorolásszerű áttekintés csupán jelzi azokat az érté­keket, melyek e kiállításon elénk tárulnak. Mindeneset­re: e körülbelül száz kép is alkalmas arra, hogy közönsé­günk megismerkedjék a múlt század és a XX. század első harmadának festészeti törek­véseivel, s megismerkedve ve­lük, szellemiségükkel, törté­neti szerepüket megértve ke­vésbé értetlenül áll majd az új magyar művészet moder­nebb hangvételű alkotásai előtt. Századunkban egy új világkép van kialakulóban, mely — mint a reneszánsz idején a kopernikuszi világ­kép — most is döntően meg­határozza a tudomány és a művészet alakulását. Az új világkép — melynek szerves része az új társadalomról al­kotott nézetek is — új mon­danivalót jelent, és ehhez új formavilág kialakítását köve­teli. Ez természetesen nem megy végbe hirtelen, hanem fokozatos lépések során ót, míg a mennyiség itt is minő­séggé változik. A Szépművé­szeti Múzeum kiállításán e változás néhány lépcsőfokát kísérhetjük figyelemmel. SZERVESEN KAPCSOLÓ­DIK ehhez a kiállításhoz az a másik, melyet a múzeumi hónap keretében nyitottak meg, s amely a nagy spanyol mesternek, Francisco Goyának a grafikáit mutatja be. Goya a nagy spanyol festészet egyik késői jelensége, s egyúttal át­vezető is a modern korba. A XVIII—XIX. század forduló­ján élő mester művészete szo­rosan kapcsolódik a mintegy 150 évvel korábban élt nagy előd — Diego Velazquez — művészetéhez, hogy ő majd ötven évvel később Manet-ra hasson megtermékenyítő mó­don. Grafikáiban az inkvizí­ció nyomása alatt senyvedő spanyol életről számol be. Los Caprichos — ötletek (1790) című sorozatának lap­jai merő gúny: az inkvizíció zsarnokságát, az ostoba ál­tudósok képmutatását, a kéj- sóvárok álszentségét állítja pellengérre. Az egyik leghíre­sebb és legismertebb lap ma­gát a művészt ábrázolja, amint az asztalra borulva al­szik. Címe: Ha az értelem elszunnyad. szörnyetegek szü­letnek — s magyarázata Goya szerint: »A képzelet értelem nélkül szörnyeket szül. Vele együtt igazi művészetet és csodálatos alkotásokat hoz létre.« Másik sorozatában pe­dig — Los Disparatos, vagy ahogy később elnevezték, Los Proverbios — Közmondások — az emberi gyengeségeket, együgyűséget és balgaságot fi­gurázza ki. A Tauromaquia mór Franciaországban készült 1815-ben, ide kellett menekül­nie Goyának az inkvizíció bosszúja elől. A Szépművé­szeti Múzeum tulajdonában levő lapok az 1816-ban meg­jelent első kiadás ritka pél­dányaiból valók. A harminc- három lapon Goya elsőül örö­kíti meg a bikaviadal jelene­teit. S végül negyedik soro­zata, az 1810—20 között ké­szült Los Desastres de la Guerra, melyben a spanyol— francia háború és az 1811— 12-i éhínség állapotait örö­kíti meg, a politikai vezetők és az egyház ingatag politi­kájáról és bizonytalanságáról szól, a hazulról való elűzetés, az éhezés rettenetéit mutatja be. I,áner Sándor ( > Munkanadrág a fellegekben Kicsinyke városkában munka aadrággyár működik. A háború ^lőtt megjelent Kicsinykében egy munkás, a háború után pedig oda­költöztek a munkanadrágok. A gyárnak nyolc man ekenje volt A lányok szépek voltak, és hittek a munkásosztály győzelmében. Csak úgy, egészen mellékesen hit­ték, hogy minden férfi, azaz min­den munkás egyforma. A propagandairodában hat rek- iámbeálütottságú zseni ötlött« a verslkéket a rádió és a sajtó r$ szére. Íme az egyik: Teljes gőzzel gyárt Itt minden osztály, Nadrág nélkül nincsen munkásosztály. A gyár életéről a zengzetes ülep című lap számolt be rendszeresen. Munkájukat segítette a dolgozó emberek lépéseit kutató intézet. Itt kiszámították, hogy egy ilyen nadrágban a munkás 7 500 000 lé­pést tehet, és a fényes jövő eléré­séig elegendő neki három nadrág A gyár bérlistáján két nadrágtartó- tanácsos is szerepelt és egy derék­szíj-szakértő. Három függetlenített tűzoltó őriz­te a fabábukat. Velük barátkozott a selyemhernyók őre. A munka­nadrágokat hazai selyemmel bé­lelték. Három szakértő ejtett pecséteket a terméken. Már első pillantásra látni kellett, hogy munkanadrágok. A gyár eltartott még egy nadrág­felhajtó üzemet, egy oldalvarrás- ntézetet, egy mandzsetta-igazgató­ságot, egy gombhivatalt, egy cérna- főigazgatóságot, egy varrótüstúdiót és egy folt-tanácskozó-testületet. Volt ám a gyárnak fizetett lova §a is. Napi hét órát lovagolt a munkanadrágokban. A nyolcadik órában jelentést írt az anyag el- 3 zakí thatatlans ág ár ól. Ezzel véget is ért Kicsinyke vá­ros munkanadrággyára dolgozói­nak névjegyzéke. Ütóirat: A gyárban dolgozott így szabó is! VLADA BCJIiATOVICS VTB A ______J * Milyen bátor! Nem evett halat: félt, hogy szálka akad a torkán. Nem evett húst: félt, hogy gyorsan megöregszik. Nem evett kenyeret: félt, hogy el­hízik. Nem ivott bort: félt, hogy alko­holista lesz. Nem hordott kalapot: félt, hogy ►-entellektüelnek« nevezik. Nem mosott fogat: félt, hogy di­vatmajomnak« tartják. Nem fürdőit a tengerben: félt, hogy belefullad. Nem kapcsolta be a televíziót: félt, hogy megrázza. Nem utazott villamoson: félt, hogy a kocsi kisiklik. Nem mászott hegyet: félt a hegy­omlástól. Nem utazott repülőgépen: félt, hogy lezuhan. Nem járt moziba: félt, hogy olyat lát, amit már látott. Nem járt színházba: félt, hogy olyat lát, amit még nem ismer. Nem járt kiállításokra: félt, hogy nem azt látja, amit szeretne. Nem mondott igent: félt, hogy megalkuvónak tartják. Nem mondott nemet: félt, hogy nihilistának gondolják. Nem mondott sem nemet, sem igent: félt, hogy olyannak tart­ják, akinek nincs önálló véle­ménye. Nem mondott á-t: félt, hogy utána b-ét is kell mondania. Nem mondott b-ét: félt, hogy bor­júnak nevezik. Nem mondott sem á-t, sem b-ét: félt, hogy kiemelik. .. . Egyszer ebédszünetben az ab­lakhoz lépett, és csöndesen megszólalt: Félek, holnap rosszabb lesz, mint Az Tiki járásra, az esős őszi időjá­rásra gondolt, de kollégái, ami- kor ezt meghallották, hirtelen összenéztek, nagv szemet me­resztettek, és ezt suttogták: — O, milyen bátor, milyen ret­tenthetetlen ember a ml Pjotr Andrejevlcsünk! MAKK BOZOVSZKM E lőveszi a dóznit. Leül egy zsákra, és mint­ha szertartást végez­ne, cigarettát sodor. Dohányt csippent a három ujja közé, félbehajtja a cigarettapapírt, beleszórja a dohányt, eliga­zítja, hogy mindenütt egy­formán legyen, a dózni tete­jét a bal és a jobb kéz gyű­rűsujja közé fogja, hogy a le­szóródó se vesszen kárba, a mutató- és a hüvelykujjával pedig megsodorja a cigaret­tát Megnyálazza a szája szé­lét, jobb kézzel a szájához vi­sa a papírt, nyelvével végig­húz rajta, és egy gyors moz­dulattal összeragasztja. — Itt nem szabad dohá­nyozni! — szól rá egy fiatal­ember. aki olyan idős forma, mint amilyen az ő fia volna, ha élne. De meghalt a hábo­rúban. ö is Kovács Ferenc volt. Ekkor ragadt őrá az idős, a fiára meg az ifjú elő- név. Az ifjú meghalt, de az­ért ő nem lett ismét csak Ko­vács Ferenc, rajta maradt a jelző. /A regek napját tartottak fi a termelőszövetkezet­ben. öt is meghívták. A fészer alatt székek sora­koztak. az udvar egy részén is. Amikor meglátta ezt a sok széket, a drapériával le­takart asztalt rajta a virág­cseréppel, amelyben aszpará­gusz volt, elfogta a szomorú­ság. Hát ennyien vagyunk! — gondolta, és leült a hátsó sorba. Teltek a sorok. És a sok fekete ruhás férfi és nő olyan látvány volt, mint ami­kor ősszel a fecskék gyüle­keznek a villanydrótokon. A tsz-vezetőség befogatott a hin- tókba, amelyeken határszem­lére szokott menni az elnök, PARBAJ a főagronómus, a brigádveze­tő. Ezen hozták azokat, akik már menni is alig bírnak... Mindezt elfeledtette vele az egész napos jókedv. Az öre­gek táncoltak, köztük ő is. De egyszer véget ért a tánc. És ahogy a kicsapó víz előbb-utóbb visszatér eredeti medrébe, úgy változnak ,visz- sza az öregek is. Egy részük már hazafelé indul, és mind­járt bemegy az irodába be­teglapot kérni. Ha már itt vannak, akkor enélkül nem mennek haza, mert az öreg­séghez hozzátartozik a beteg­lap. ö is betér az irodába az elnökhöz. — Köszönök mindent. Já­nos! — nyitja rá az ajtót. Az elnök — magas, erős ember — mosolyog, elhárítja a köszönetét. — Talán haragszol rám, Já­nos? — Most nem! De egyszer nagyon haragudtam magára! — Mikor? A homlokát ráncolja, szem­golyója a mennyezet felé for­dul, úgyhogy alig látszik a szembogár. Az emlékek kö­zött kutat, de ezt az esetet se­hogy sem találja. — Mikor adtam én neked okot? — Emlékszik, amikor együtt csépeltünk? — Hogyne! Mintha ma lett volna! — Na, akkor. — És miért? •— Mert úgy tömte azt a gépet, hogy csak úgy dűlt a szalma. Nem győztem elrak­ni az elevátor alól. Idős Kovács mosolyog. Karja, mintha kéve volna benne, az ujjai is úgy mozog­nak, mint amikor a szétvá­gott kévét szépen, egyenlete­sen engedik a gépbe. — Na és mondd, bírta a gép? — Bírta az anyja... De azért magának nem kellett volna úgy zabáltatnia. Nem tud nyugodni. Hol a régi emlékek rajzanak föl benne, hol olyan erősnek ér­zi magát, mint akkor, amikor két zsákot vitt a vállán, egyet a szájában a kocsmáig, foga­dásból. — Értettem hozzá, tudtam etetni? — kérdi az elnöktől, mintha egyedül csak tőle függne a bizonyosság. — Tudott. — Tudok én még mindig. — Az lehet! — Lehet? Biztos is. Adj nekem egy gépet. Majd megmutatom én, hogyan kell etetni. Es ha benne vágyj mérjük össze az erőnket. Le­gyél ismét a szalmásom. Megegyeztek... M ár a negyedik ciga­rettát sodorja, ezért jár a porfüstöt oká­dó gép körül reggel óta. Má­ra ígérte János, hogy megvív­nak. Az elnök pedig nem olyan ember, aki nem állja a sza­vát. És őt sem olyan fából fa­ragták. Zúg a gép, időnként mintha fulladozna. Ez bántja a fülét Fel is kiabál az etetőnek, de az nem hallja. Ezért amikor megérkezik az elnök, megvá­ratja egy kicsit: hallgassa csak, hogyan nem szabad etet­ni. A gépről, a szalmáról, az asztagról csak annyit látnak: idős Kovács meg az elnök be­szélget. mutogatnak is hozzá. Az elnök odahívja magához a pihenő etetőt, aki elindul a létrán föl a dobra. Idős Kovács előveszi etető szemüvegét. Az elnök lelöki a nadrágot, az inget, hirtelen elővillan fehér felsőteste meg talán annál is fehérebb láb­szára. Az etető bólogat, ki­száll a ^vályúból«, és mielőtt átadná a helyet, kezet fog idős Kováccsal. A gép az el­helyezkedésig üresen jár. Idős Kovács szeme vizslat: ott van-e már az elnök az elevá­tor alatt, lehet-e kezdeni? Int: jöhet a kéve. A kévevágó kézre adja, ké­se átvágja a kötést, és mint az ájult ember, belehullik idős Kovács ölébe. Az idő» em­ber széthúzza, hogy le ne ful­ladjon a gép, A gép nyeli, vészesen nyeli, a tempó gyor­sul, idős Kovács legalábbis így érzi. Figyeli az elevátort, amelynek láncán ritka a szal­ma. Az elnök dobálja a szalmát, ő tömi a gépet. Ezt a párbajt meg kell nyernie. Olyan ete­tő, mint ő, nem volt a kör­nyéken. Hullnak a kévék. Kar­ja fárad. Az ujjai nehezen mozognak. A falatok egyre nagyobbak a gépnek. Brum- mog, nyög a gép. Már csak az elevátort néi zi. Nem a kéve — a szalma érdekli. Az öléből széthúzat- lanul a gépbe zuhan a kéve. Egy, kettő, három... A gép nyög, és ledobja a szíjat... János lejön a szalmáról. Idős Kovács is a dobról. — Maga győzött! — mond­ja az elnök, és átöleli az idős embert, akiről patakokban csurog a veríték. — Hát még ha a gép is bírta volna! — vélekedik idős Kovács. — De nem bírta! Az ég kék volt. Olyan tisz­ta, mint ennek az idős em­bernek a szánd^'-a Szalui János Szír may Endre: Ü T Sárga homokon sárga virágok vigyáznak rám, ha arra járok, ahol a fény, víz és a messzi út a ringató csöndben elaludt. Eltűnődöm: hány esztendő telt el virág nélkül, édes gyötrelemben; mennyi konok szikla törte lábam, amíg ezt az utat megtaláltam. Nem tudom, hogy ki járt már előttem, s látott-e itt virc.got a földben; gondolt-e rá, hogy zsibbadó lába miért éppen ezt az utat járja? Mit dalolt a föld a vándoroknak, hogy gyógyított, mikor megbotlottak; hol született az a makacs szándék, amely minden sötét gödröt átlép? Sárga homokon sárga virágok terelnek utamon, ha arra járok, ahol egyek az út, a föld, a virág és a sorsunkban zengő harmóniák.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents