Somogyi Néplap, 1965. október (22. évfolyam, 231-257. szám)

1965-10-31 / 257. szám

SOMOGYI NÉPLAP

8

Vasárnap, 1965. október 31,

Fábián Zoltán:

Qlaqq w&W @£ende$-&e£átt

cA

z asszony a férfira pillantott:

— Egyet kérek tőled — mondta halkan.

— Egyet?! — csodálkozott a férfi. — Mindent kérhetsz.

— Nem — rázta fejét. — Csak egyet.

— Mit?

— Azt, hogy mondd majd meg, ha — lenézett az asztalra, mintha a fehér abrosszal beszélgetne —, ha már nem szeretsz.

— Szeretlek, tudod.

— Most igen — felelte az asszony. — Eljön az idő, amikor majd nem. — Ügy érezte, ha még egyet szól, sírni kezd.

A férfi átnyúlt a poharak fölött, megsimogatta rezzenő fehér ujjait:

— Gondolod? — kérdezte.

Jó lenne nem gondolni —

mondta rá magában az asz- szony. Hangosan nem válaszolt, elnézett a hegyekre.

Nem vették észre, mikor merült el a nap. Az ég alja aranyzöld volt, s meleget lehelt, de föntebb már kék volt, hűvöskék. A hegyek puhán nyúltak el, álmosan, mintha a város füstjeiből s az est párájából formálta volna őket egy láthatatlan valaki.

A férfi maga felé billentette kezét a fonott karfán, s a karórájára pillantott:

— Nemsokára mennünk kell — mondta tompán.

— Igen — biccentett az asszony. — Mennünk. — Hirtelen kitört. — De miért?!

De miért?! — visszhangozta a férfi valahol gondolatai legmélyén, és nem felelt

— Ö, legalább gyűlölni tudnám! — mondta tovább az asszony. Szemét bepárázta a könny.

— Nem, azt nem lehet —

tiltakozott azonnal a férfi. — Nincs okunk a gyűlöletre. — ^Magában hozzátette: Bár

lenne!

Az asszony erre is gondolt. Hangosan a választ mondta

rá:

— Nincs. — Majd fellobbant: — Innék valamit!

— Én is — bólintott a férfi, s konyakot rendelt.

Rajtuk kívül alig volt vendég a teraszon. A fiatal, gyerekarcú pincér hamar hozta az italt:

— Parancsoljanak — tette eléjük könnyű, kimért mozdulattal a két metszett poharat, s lesütött, szalmaszőke szempillá' alól azt leste: ész- reveszi-e az asszony. milyen finoman tud kiszolgálni.

Igen, észrevette.

— Köszönöm — mosolygott rá könnyű, kis biccentéssel, de tovább :-em törődött vele; a férfit nézte.

— Mire iszunk? — emelte az föl a poharát.

Az asszon,'r csak nézte, nézte, azután mondta:

— Amire te akarod.

A 'érfi arca hirtelen merer lett. Hátradőlt a nádfotelban, s felmutatott:

— Nézd!

Az as-.zony felpillantott.

J

y . e.jjebb szállt a kék f J sötétség. A hegyek már feketék voltak, s élük volt,

amely keskeny, zöld barázdát hasított az ég

aljára.

— Mint megnyíló, kék

óceán alatt — mondta a férfi.

— Igen — borzongott össze az asszony.

Azután ittak.

A férfinál' iskolai atlasza villant fel, látta maga előtt a szétszórt, apró polinéz szigeteket, körülötte a rengeteg kékséget s rajta körben a felírást- Nagy vagy Csendesóceán Elmosolyodott.

Az asszony megkérdezte:

— Mire gondolsz most? — Orra fölött vékony, kis redők szelték ketté fehér homlokát.

— Nagy vagy Csendesóceán! — »ondta a férfi halkan, egy kissé szavalva. — Diákkoromban mindig így, igének éreztem ezt a »vagy«- ot, nem kötőszónak. Órákig elnézegettem atlaszomban Polinézia térképét, s egyre mondogattam: »-Nagy vagy,

Csendes-óceán!« — Kesernyés fintorral elmosolyodott: — Akkor még úgy hittem, híres óceanológus lesz belőlem.

Az asszony is mosolygott, de kötekedően:

.— Még szerencse, hogy csak földrajztanár lettél.

A férfi nem értette.

gok, amelyek erősebbek nálunk.

— Igen, a szerelem.

— Nemcsak a szerelem.

— Még mi?

— A becsület.

Az asszony megrándult:

— Ezt most mire mondod?

A férfi nem nézett rá:

— Csak úgy ... Eszembe jutott.

— Nézz rám! — bűvölte az asszony felfénylő szemmel. De az még mindig nem nézett. Akkor hirtelen fe’mutatott az egyik előtűnő csillagra, s játékosan megkérdezte:

— Az melyik csillag? —

dárcsontú vállát. Később azt mondta még: -— Pedig elvesz tőlem.

— Tőled senki soha!

A férfi félrekapta fejét, majd fölnézett az égre.

Az égbolt sötét volt és hidegen nyugodt. Mintha kék acéllá fagyott volna. A csillagok jégkristályok voltak, zúzmaraszemek.

— Ez megmaradt nekem — mondta.

— És én? — kérdezte az asszony.

— Te? — kérdezte vissza, de nem felelt rá. Magában

— Azért, mert ott messze a tengeren nem találkozhattunk volna. — Nevetősen mondta, de amikor elhallgatott, komoly lett. Nagyon komoly.

A férfi nézte sokáig, szótlanul, majd hirtelen megkérdezte:

— Miért szeretsz?

— önzésből.

— Te: engem?!

Az asszony csak bólintott.

— Nem — mondta a férfi határozottan.

Pedig így van — vágott közbe az asszony. — Szeretlek, mert veled mindig minden olyan más, olyan szép.

A férfi a fejét rázta, majd:

— Hogy mit jelent önzésből szeretni — kérdezte halkan —, megtudod, ha te is negyvenéves leszel, s beleszeretsz egy nálad tizenöt évvel fiatalabb fiúba.

Az asszony felkiáltott:

— Én nem akarok már senki mást szeretni.

— Én nem akartalak téged — mondta a férfi. Később hozzáfűzte: — Vannak dolÉpp a Szabadság-szobor fölött sziporkázott.

A férfi odanézett:

— A Sirius. — Magyarázni kezdte: — Tulajdonképpen nem is egy csillag, hanem kettő. De kísérője egészen kicsi, alig nagyobb a Földnél, s nincs fénye, csak súlya van, irtózatos súlya. Atommagokból áll.

— Olyan — mondta az asz- szony —, akár én ...

— Akár én melletted — vágott közbe a férfi.

— Nem, nem.

— De igen — bólintott a férfi. — Nincs fényem, csak Súlyom van. Irtóztató súlyom, amit rád akasztottam.

— Én vettem magamra — kiáltotta az asszony. — Én.

A férfi lehunyta a szemét, nem felelt.

Téged, csak téged akarlak! — jajdult fel belül az asz- szony, azután:

— Gvűlölni akarom őt, gyűlölni — suttogta fulladozva.

— Nem szabad — mondta rá rögtön a férfi, s csitítóan megsimogatta az asszony masern. Azt mondta: — Mint megnyíló, kék óceán alatt. — És még mindig az eget nézte.

Az asszony dideregni kezdett.

A férfi a szeme sarkából észrevette:

— Fázol? — hajolt hozzá.

— I-igen — vacogta.

— Hűvös van — bólintott a férfi. Odaintette a pincért, fizetett, aztán mentek.

/I kis pincér az ita/! lospult mögül hosz/ J / szán nézett utá^^ ' nuk, nézte az aszszony meg-megrin- gó derekát, amíg csak el nem tűntek a lépcső fordulójában.

A legalsó léncsőfokon az asszony hirtelen szembefordult a férfival. Nem szólt semmit. Állt mozdulatlanul, akár önmaga szobra. Csak a szeme élt, megtágult nagy szeme; ezzel kérdezte:

— És én?

A férfi megértette:

— Te is — mondta halkan. Magában hozzátette: neki. És tudta, hogy ez nem lehet másképp.

Desnoes: MINDEN RENDBEN

Kék az ég, és kék a tenger. Havanna pedig felkínálja

minden szépségét azoknak, akiknek pénzük van. Az "életművészek-« eldorádója ez a földi paradicsom, és Batista, a zsarnok gondoskodik az "életművészek« biztonságáról. Ebben az álomszép környezetben él egy ifjú kubai férfi. Élvezi a perc minden örömét. Félvér szeretője Norma, aki a maga zabolátlan érzékiségével a déli nők egy bizonyos fajtájának típusa. Nem lehet szabadulni tőle, rabul ejti a férfit, magával ragadja. De ugyanekkor feltűnik az unatkozó jenki nő is, akinek viszont pénze van, és ennek jogán birtokába vesz mindent, amit megkíván.

Forró éjszakái egyébként

éppoly zabolátlanok, Mint

Normáé, csak kevésbé őszinték.

Desnoes azt ábrázolja elragadó elbeszélő művészettel, mi történik Sebastiánnal, az ifjú kubaival, amíg szenvedélyes jelentetekben gazdag, de fülledt életéből eljut egy új világ peremére, ahonnét megpillantja azt a valamit, amiért valóban érdemes élni: a szabad emberek tiszta rendjét. Mindössze néhány szereplője van ennek a könyvnek. Lebilincselő azonban az izgalmas- sága. A fordulatos történet és a mondanivaló korszerűsége kongeniálisan találkozik. Desnoes megmutatja, miként válik forradalmárrá egy olyan ember, akit osztálvhelyzete éppen nem predisztinál forradalmi tettek vállalására. Desnoes írói eszközei erőteljesek, frissek, és a célnak megfelelők.

Abban a nagy pörben, amely az emberiség szeme láttára folyik a kapitalizmus és a szocializmus között, ez a mű hiteles tanúvallomás. Sartre szavaira utalva — a nagy kaland egy rokonszenves fejezete Desnoes könyve. Rokonszenves, mert kíméletlenül igazmondó. Vergődő, utat kereső hősei igazi emberek. Nem retortában születtek, hanem a társadalmi valóságban.

A Minden rendben alapvető nagy erénye az, hogy olyan légkört teremt, amelyben az újnak meg kell születnie. A "törvény« válik érthetővé e könyv lapiain, s ez teszi az olvasmányt maradandó hatásúvá. Gazdagítja életélményeinket. (Európa Könyvkiadó, 1965.)

Egy kis uyelvmüvelés

A SZAVAK TENGERE

Ha nagyon erős érzelmi hatást kelt bennünk valami — akár felháborodás, akár elragadtatás —, azt szoktuk mondani: Nem találok rá szavakat ... Pedig ha anyanyelvűnkön akarjuk magunkat kifejezni, ugyancsak van mibőj válogatnunk.

Bizonyára sokakban felvetődött már az a kérdés, hány szó van a magyar nyelvben. Ha azt válaszoljuk erre a kérdésre, hogy a legújabb számítások szerint nagyjából egy millióra tehető a lehetséges magyar szavak száma, csak nagyon hozzávetőleges adatot mondtunk, mert a felvetett kérdésre nem is lehet pontosan válaszolni. A nyelv ugyanis állandó mozgásban van, folyton születnek és rendre avulnak el benne a szavak. De ezenkívül azt is tekintetbe kell vennünk, hogy magát a nyelvben élő szó fogalmát sem tudjuk pontosan meghatározni.- Nemrég olvastam például a fahegymagas- ság szót ebben a kapcsolatban: »még fahegy magasságban állt a nap«. Van-e ez a sízó? Besorolhatjuk-e a valóban meglevő magyar szavak sorába? Lehet, hogy némely vidéken használják, lehel azonban, hogy csak maga az író alkotta meg. De azért, mert egyszer leírták, már élő szónak tekinthetjük? És ha azt írta volna az író, hogy kukoricahegy-magasság vagy napraforgóhegy-magasság, akkor már ezek is élő szavak volnának? Amint ez az egyetlen, ötletszerűen kiragadott példa is mutatja, nyelvünkben olyan gazdag lehetőségei vannak a szóösszetételnek és a szóképzésnek, hogy szinte lehetetlen pontos határvonalat húzni az alkalomszerűen megalkotott és a nem létező -i- de esetleg mégis bármely pillanatban megalkotható — szavak közé.

Sokan úgy szokták föltenni á kérdést, hogy a magyarban van-e több Szó, vagy valamely éppen szóban forgó idegén nyelvben, például a németben, az oroszban vagy az angolban. Az előbbiek alapján nyilvánvaló, hogy konk- rét számadatok hiányában erre sem lehet pontos választ adni. Annyi azonban kétségtelen, hogy nyelvünk szókincse nem szegényebb más népekénél, és hogy bőven van annyi szavunk, amennyivel egészen pontosan kifejezhetjük gondolatainkat.

Ezzel a megállapítással el is jutottunk a kérdés lénye géhez: a nyelv hallatlanul gazdag kifejező eszközökben, és egyszersmind olyan »képlékeny« anyag is, amely pontosan igazodik mindenkori igényeinkhez. Azt mondhatjuk tehát, helyesebb nem is úgy fölvetni a kérdést, hány szó van nyelvünkben, hanem úgy, hogy eléggé igényesek va- gyunk-e abban a tekintetben, hogy mindenkor pontosan azt a szót válasszuk ki a rendelkezésünkre álló tömérdek szó közül, amely legjobban megfelel célunknak, amely leghívebben tükrözi a közölni kívánt fogalmat, gondolatot.

A puszta mennyiség kérdésétől tehát tulajdonképpen a minőség kérdéséhez jutottunk el, vagyis ahhoz, hogy a meglevő szavak felhasználásában eléggé pontos és eléggé ár- nyalt-e a beszédünk. Szóbeli közléseinknek a pontossága és árnyalt volta pedig attól függ, hogy a rokon értelmű szavak közül éppen a megfelelőt választjuk-e ki vagy sem.

Minthogy régebben kevés gondot fordítottak a rokon értelmű szavak összegyűjtésére és rendszerezésére, az a téves hiedelem vált közkeletűvé, hogy nyelvünk különösképpen bővelkedik a verekedést, a butaságot és a részegséget kifejező szinonimákban. Ennek a nézetnek a kialakulását azonban csupán az okozta, hogy éppen csak az említett fogalomkörökbe tartozó szavakat gyűjtötték össze, és iezeket is pusztán a kuriózum

kedvéért. így szedett össze Jókai 100 szót a verekedésre, Bánóczi József 322 szinonimát a buta emberre, Lehr Albert pedig 3000 szót a részegség kifejezésére. Aki azonban kezébe veszi Pora Ferencnek ma már meglehetősen elavult könyvét, A magyar rokon értelmű szók és szólások kézikönyvét, de még inkább az, akinek alkalma adódik betekintenie a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének szinonimaszótári gyűjtésébe vagy éppen e szótár már elkészült szócikkeinek tömegébe, az a so* ját szemével győződhet meg róla, hogy más fogalmak nyelvi kifejezését tekintve is valósággal a szavak tengeréből meríthetünk, ha gondolataink pontos nyelvi megfelelőjét keressük.

Hogy csak egyetlen cseppet vegyünk ki ebből a tengerből, írjuk ide példaként a barátságos szó rokon értelmű szavait, egy olyan szó szinonimáit, amelynek a készülő szinonimaszótár többi, mintegy 35 000 címszavához viszonyítva nincsen is különösebben sok szinonimája. (A szótár rendszerének a megértése végett jegyezzük meg, hogy a szócikkek számokkal különítik el a címszó eltérő jelentéseihez tartozó szinonimákat, II-lal az ámyalatbeli eltéréseket, zárójelbe tett rövidítésekkel utalnak a szinonimák stílusbeli jellegére — vál = választékos, rég = régies stílusba tartozó szó —, és egy- egy példát is adnak azoknak a kapcsolatoknak szemléltetésére, amelyekben a címszó a megadott rokon értelmű szóval vagy szavakkal felcserélhető.) íme az MTA Nyelvtudományi Intézetében készülő szinonimaszótár egyik szócikke: barátságos 1. szívélyes, szíves, kedves, (vál) nyájas pl. barátságos fogadtatás; (vál) bensőséges, (kissé vál) meghitt, bizalmas, (kissé rég, vál) kordiális; őszinte, meleg pl. barátságos bajtársi viszony; tha kedélyes is vki:l joviális pl. barátságos modorú ember II jóindulatú, segítő pl. barátságos figyelmeztetés; szolgálatkész pl. barátságos útbaigazítás II baráti pl. barátságos viszony. —t 2. otthonos, (vál) lakályos, (vál) otthonias pl. barátságos ez a lakás; ttá- gabb értelemben:! derűs pL barátságos otthon.

A fenti példa is szemléletesen mutatja, hogy a rokon értelmű szavak között mindig van valami kis jelentésbeli vagy hangulati értékbeli különbség. Sohasem mindegy tehát, hogy ezt vagy azt a rokon értelmű szót használjuk-e, mert az egyikkel egy kissé többet, a másikkal egy kissé kevesebbet, a harmadikkal pedig egy kissé mást fejezünk ki. Aki jól ismeri anyanyelvét, az pontosan tudja vagy inkább érzi ezeket az egyes szavak jelentése, kifejező értéke között levő árnyalati különbségeket. Annak tehát, hogy mégsem beszélünk mindig szabatosan, hogy gyakran nem fejezzük ki magunkat eléggé pontosan, és ezzel olykor kellemetlenségeket vagy éppen károkat okozunk (néha magunknak, néha pedig másoknak), sok esetben nem az anyanyelv tudásának a fogyatékossága az oka, hanem az, hogy még írásbeli közléseinkben sem fordítunk mindig elég gondot a szinonimák helyes megválasztására.

Ahhoz, hogy ne adjunk alkalmat a félreértésekre, és hogy hallgatónk vagy olvasónk pontosan azt értse szóbeli vagy írásbeli megnyilatkozásunkból, amit ki akarunk fejezni, beszéd és fogalmazás közben egyaránt összpontosítanunk kell figyelmünket, mégpedig nemcsak arra, amil közölni akarunk, hanem arra is, hogy a tengernyi maeyai szó kö«ül éppen az odaillőket

Pr. o. Nasrv Gábor.

az A1-,-.-’> TsT^ei^t x-iományi

Intézetének tudományos munkatársa