Somogyi Néplap, 1965. október (22. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-03 / 233. szám
GALABARDI ZOLTÁN : I ÜZENET*-* álló, Mrs. Willkie! Halló! Álljon már már meg, hát nem érti a nevét?! Csak nem képzeli, hogy kä akarom rabolni, vagy mit tudom én... A fiától hoztam üzenetet A maga fia Ezra Willkie hadnagy, nem? Nahát, akkor mit ájuldozik? Miért akar elrohanni? Annyira pocsékul azért nem nézek ki. Ha a saját anyám látna, az más. Elbőghetné magát, ő ismert engem azelőtt, de maga most lát először, és próbálná az én helyemben eldönteni, szerencse vagy nem szerencse, hogy már jó régen nincsen anyám. Na, csakhogy lestoppolt! Kerestem a lakásán, ott mondták, hogy az imaházban van. Hát persze — vasárnap délelőtt Jöttem maga után, egy óra múlva megy visszafelé a vonatom. Be is mentem volna, de hallom az ajtóban a papot, hogy adjunk hálát a terem tőnek a békéért, amely reánk teríti áldott szárnyait Azokat az áldott szárnyakat Olyan hányinger jött rám. Inkább várok itt, kívül. És most ne kezdjen sápítozni, mit gondol, miért vagyok én hozzákötve ehhez a koszos vonathoz? Nem eljöhettem volna kocsin? Hatvankét mérföld. Na, igen. De ha maga az életben egyszer kivágódik nyolcezer méteren a kabinból, akkor majd nem mereszti a szemét Ahogy először kocsiba ültem, mindjárt keresni kezdtem a katapultáló karját Az is én voltam, aki ordított, hogy el vagyunk veszve, nem működik a katapult Na, ez nekem nem megy, lehajtok három dupla whyskit, beülök a vonatba, és számolom a telegráfpóznákat Ez se tartozik ide. Locsogok összevissza, pedig a fiáról hoztam hírt Üljünk le erre a pádra. Erre. Nem, ne menjünk az árnyékba. Forralja föl az agyvelőmet a nap, de a fák alá nem megyek. Na, így. Tegye le az imakönyvét, mit fél, nem lopja el senki. És figyeljen, gyorsan akarok végezni. Ügy ültünk a bárban, mint a csirkék a műkotlósban. Ha nyílik az ajtó, lehet, hogy a Sam jön, de lehet, hogy beesik valami, egy kis csomag, kik bambuszkosárka, egy ananász, és mire odanéztél, szétrepült az egész bár. Ültünk, összebújtunk, még a négereket se vertük ki. Az öregem foroghatott a sírjában, de nem volt kedvünk kiverni a négereket sem. Csak a bőr- tarkójúak, azok igen! Azok kiverték a négereket, kihajigál- ták a filippinókat, azok megmegmutatták az ausztráloknak is, hogy merre az ajtó. Na, igen, ők olyanok. Ha rájuk jött a dühöngés, nekünk se volt maradásunk. Valami őrmester, valami tizedes se szó, se beszéd odaköpött az asztalunk közepére, akkor a hadnagy, a maga fia pénzt dobott az asztalra, és kiürítettük neki a helyiséget. Hja, nem akárkik, tengerészgyalogosok, a hadsereg krémje! Állandóan ordítanak, a nyomukban mégis olyan a csönd, akár a temetőben, és maga, Mrs. Willkie, tíz átkozott vadnyugati filmben nem lát olyat, amit ők képesek csinálni, ha valahová beteszik a lábukat De ha a pincér odalép a hátuk mögé, kapnak az övükhöz, mert nem lehet tudni, senkiről nem lehet tudni! Ezt képzelje él, Mrs. Willkie! kezet! És közben la folytan kell imádkozni az összes létező felekezet összes létező istenéhez, mert úgy is járhatunk, mint Bob Harper. Az is mászott lefelé az esernyőjével, a levegőben elkapta a vezórgép, és deréktól lefelé megfasíroz- ta a propellerével. Mi azt láttuk, hogy egy fej, egy váll meg két kéz lóg a zsinórokon, és az ernyő nem akart vele le- szállni, és akkor a hadnagy, a maga fia rárókázott a kormányra, a műszerfalra, és azt mondta, adjak néki idegcsillapítót. Óriási ötlet, adják idegcsillapítót! ... Na, most mit óbégat megint, mi az, hogy miért tapogatom, tapogassa magát az ördög! Azt akarom megmutatni, hogy innentől, érti, innentől megfasírozta a propeller Bob Harpert, maradt a fej, a váll, a kéz keze, és az ernyő nem akart vele lejjebb szállni ... És idehallgassan, Mrs. Winkle: ha azt olvassa a lapokban, és hallja a rádióban, hogy az amerikai gépek hidakat, laktanyákat, katonai táborokat és közlekedési csomópontokat bombáztak, akkor az egy rohadt hazugság, óriási hazugság. Majd mindjárt megtudja, hogy mi mindent jelentenek a szavak. nagy, semmi nem olyan fontos, mint az, hogy a kezek fönt legyenek. Amikor aztán odalestem, ahá, ő is tudja, fönt van a keze, mind a kettő! Maga, Mrs. Willkie, nem tudja, mi az, így állni egy erdőben. Lejönni nyolcezerről, bele abba a rohadt árnyékba és állni. Legalább fél órát. Próbálja meg! Na! Föl a kezét! Magasabbra! Egészen föl, és tartsa, tartsa, eszébe ne jusson lejjebb ereszteni! Ugye! Tartsa csak! És ne nyögjön! Idegen ország, nem ismeri a nyelvét, mit tudja, hogy a nyögés nem jelent-e valamit, amitől megdühödnek. Legalább egy fél óra így. Akkor találtak ránk a sárgák. És tudja, mit kiáltottak? Azt kiáltották: Hands up! Ha nem vagyunk hullák a félelemtől, óriási röhej lett volna. Mert először is már fönt volt a kezünk, másodszor pedig: honnan tudják, hogy ezt kell mondani? Ki vannak tanítva? Co- micsban olvasták? És ahogy néztek! És tartották ránk a puskáikat. Sima ismétlő puskák. Négyen. Mind egyforma. Kerüljön össze velük, majd meglátja, hogy mind egyforma! És amíg levagdosták rólunk a hevedereket, megint imádkozni kellett. Ott motoszkáltak rajtunk azokkal a pokolian éles machetékkel. Aztán elszedték az automata fegyvereinket. Tetszett nekik. Akkor kezdtünk megnyugodni. Fegyvertelenek vagyunk! Irány a tábor. Nem oda vittek. Először nem. Megmutatták a koordinátáimat. A célpontot. Kis város, a három utcájából kettő ég. Odébb a mi gépünk, ahová leesett, ömlik belőle a füst, a sárgák rohangálnak. Hullát, És főleg ne jajgasson, hát persze, a fiáról akarok beszélni. Látja, ő is tisztában volt a legfontosabbal. Hogy mihelyt az ember földet ér, rögtön tegye föl a kezét... Ja, igen, ezt nem érti, na, majd mindjárt... Szóval a maga fiát én azelőtt nem ismertem. Kint jöttünk össze, a támaszponton, Saigon mellett. A szárazföldieknél voltunk. Ketten kaptunk egy jó kis sugaras vadászgépet. A hadnagy, a maga fia volt a parancsnok. Elhiszi, hogy azelőtt nem ismertem? Ott ösz- szejöttünk. Ma sem tudom, milyen ember a hadnagy, de ott kellett összejönni. Idehallgasson, Mrs. Willkie! Volt már maga úgy, hogy éjjel a szívére feküdt, és lidércnyomást kapott? Akkor tudja, mi az. És most képzelje el: éjjel, nappal... Pedig nekünk azt mondták, jobb dolgunk lesz, mint az anyahajósoknak. Azok állandóan ott vannak a hajón, csak félig repülők, félig fedélzetnyalók, hahaj, a szárazföld, az igen, szolgálat után otthagyod a repteret, mehetsz a városba, séta, esti fények, egy kis bár. Na, jó, elmehettünk, csak épp azt nem garantálta senki, nem garantálta a magas isten se, hogy aki elmegy, az haza is ér. Ha csak azt vágták a pofánkba, hogy Yankee go home, meg voltunk tisztelve. Jó, hogy a többség hazaért, minden este hazamentek a katonák, egyedül áz volt a kérdéses, hogy ki lesz az a néhány, aki nem. Ülni egy időzített bombán. És szeretne beiratkozni minden létező felekezetbe, hogy minden létező istenhez fohászkodhasson ... Na, jó, a fiáról, hát persze, arról van szó, és ne kérdezzen folyton közbe! Nem tudtam róla semmit, nem is érdekelt ö a boss, ha megjön a parancs, felszállunk, az irány adva van, a feladat adva van, a kötelókfőnök közben is adja rádión a részparancsokat. Ha a köteléket nem kell védeni, akkor gépágyútűz és géppuskatűz a megadott célpontokra. Ennyi az egész. De nagyon téved, Mrs. Willkie, ha azt hiszi, hogy nekem a megadott célponthoz van valami közöm. Ott a térkép, a koordináták négyzetméterre jelölik a célt, a maga fia megfelelő helyzetbe hozza a gépet, én pedig nyomom az elsütő bi’len tyűt. Ide gépágyúval egy sorozat, oda géppuskával egy ho’sszab- bat, a kötelék túlsó széléről rakétáznak — hát mi közöm nekem ehhez?! Ha tökéletesen meg lehetne bízni a robotpilótában, az is éppen így csinálná, hát mondja meg, mi közöm hozzá?! Aztán parancs: a feladat teljesítése után irány vissza, és amelyik gépnek nem nőtt meg a farka, az visz- sza is tér. Kész, nekem nincs közöm hozzá, nekem csak ahhoz van közöm, hogy a katapult működjön, mert ha a gépnek megnő a farka, akkor kifelé, akkor csak az ernyő segít, és ha leér a földre, rögtön föl a olnap lesz négy hónapja, jön a parancs: felszállás! A hadnagy, a maga fia, megfelelő helyzetbe hozta a gépet, én nyomom az elsütő billentyűt, ide gépágyúval egy sorozatot, oda géppuskával egy hosszabbat, a kötelék túlsó széléről rakétáznak ... De úgy érzem, mintha gumiba lőnék. Jönnek vissza a lövedékek. Jönnek, ott robbannak a szemünk előtt Egyszer csak fölfénylik a bal szárny. Csak a helye, mert a hadnagy ordít, hogy nincs szárnyunk, na, most kell megrántani a katapult karját! Es akkor van szerencsénk, ha se a vezérgéppel, se valami lövedékkel nem találkozunk ... Szerencsénk volt. Fák közé estünk, erdőbe, lecsúsztunk szépen egymás mellé, célbaug- rási versenyen se csinálhattuk volna jobban, örültünk, hogy az ernyő nem akadt fönn az ágakon. Én mindjárt égnek emeltem a kezemet, mind a kettőt, jó magasra. Az a fontos, hogy mihelyt az ember földet ér, rögtön tegye föl a kezét. Álltam az árnyékban, a kezem fönt, mintha a csillagokat akarnám vakarászni. Valami átkozott hüllő átmászott a bakancsomon, nem mertem odébb rúgni, mert nem mozdulni, semmit se csinálni, és a kezek legyenek fönt! Az a legfontosabb. Mondani akartam a maga fiának is, hogy hadsebesültet cipelnek, locsolgat- ják a házaikat, bennünket meg kísérnek, be egy parkba. A parkban olyan volt aa árnyék, mint az erdőben, nézem a hadnagyot, látom, ő is föl akarja lökni a kezét, félig az enyém is fönt van már, az árnyék miatt. Ránk szóltak. Hands no up, ezt mondták, jó nagyot lehetett volna röhögni ezen is. Az a park egy kórháznak a kertje volt, bevittek bennünket a kórházba, nézzük meg, mit csináltunk. Hogy mi a nyugati civilizáció. Az a kórház. egészen szét volt lőve hosszú gépágyúsorozatokkal, géppuskasorozatokkal; ha úgy veszem, rondábban nézett ki, mint az utcákban a lebombázott házak. Én se tudtam, a hadnagy se tudta, hogy mit akarnak tulajdonképpen, de aztán be kellett menni egy szobába Szülőszoba volt, és aki bent tartózkodott támadás alatt, annak mindnek vége lett. Végzett velük a hosszú géppuska- áorozat. Nem tudom, én lőttem-e éppen oda, nem volt nálam a térkép, honnan tudtam volna. Azt láttam, hogy egy asszony éppen szülés közben volt, a hasát szétmasszírozta a sorozat, a lába közül lógott ki a gyerek, kint a feje, a keze, mintha menekülni akarna, annak a fejében egy lövedék. Rájuk borulva az orvos, aa JH&L&na I» ............... K ovács József munkája. Kónya Lajos: KÉZFOGÁS Az emberség a (Urge ujjak és tenyerek fészkében ÜL Rangja mögé, pénzébe bújhat, két keze vall kéretlenül, nézd meg az embert, mielőtt még meghallgatnád mondatait, bogy fog baltát, kapát, eelőkét ez legyen leikéhez a híd. Sokágú ügy, soktitkú szakma, kétkeziek — egész világi Aki nevüket hajtogatja, s kezd róluk váratlan vitát, akkor legyen hitele nálad, ha ujjal hegyében ég emléke a tapasztalásnak, ha használni tudja kezét. Akihez szándéka szerinti készséggel simul az anyaga azt az öröklét meglegybatl, az a tárgyakban megmarad, egy jóleső fogás a szerszám nyelén éppúgy dicsén öt, mint aki fát ültet ezerszáa* a legyőzi a futó időt, szeme, se arca. Es az ápolónő! Az egy öreg ápolónő volt, az asztal alatt feküdt, úgy hiút meg, és nyújtott fölfelé egy csipeszt vagy érszorítót, vagy mit tudom én, mát. Ezt az egészet lefényképezték, velünk együtt. Közben odajött valami tiszt, amikor a maga fia, a hadnagy éppen elkezdett okádnL Megváltozott, hadnagy úr, mondja a sárga tiszt; úgy beszélt angolul, mint itthon akárki. Nem volt magának mindig ilyen érzékeny a gyomra, azt mondja, és ráolvasta a fejére, hogy a támaszpont körül, valami faluban megerőszakolt egy leányt, az anyját pedig ledurrantotta, mert ott kóválygott, és nem engedte. Pontosan tudta, látja, ezek gyorsan dolgoznak, pedig az az eset délen történi Ezért nem engedték el a maga fiát, Mrs. Willkie Engem kicseréltek valamiért, nem tudom, mit tudtak kapni értem, őt ott tartották, bíróság elé akarják állítani. it kezd szipogni, nem vagyok köteles elviselni a könnyeit, én csak arra tettem esküt a hadnagynak, hogy ha hazakerülök, eljövök magához. Elmondom, mi volt. De arra nem tettem esküt, hogy elviseljem a könnyéül Hogy nagyon rosszul lett-e a hadnagy, amikor nekiállt okádni? Na, igen, maga az anyja, köteles megérdeklődni, de ha magának is néznie kellett volna azt a látványt, nem kérdezne ilyen hülyeséget, és szívja vissza azokat a könnyeit, hát nem érti?! Nem érti, hogy milyen volt az ápolónő? Feküdt a szülőasztal alatt. Az az asztal olyan hosszú volt, mint ez a pad, amin ülünk, nem sokkal szélesebb. Alatta! Ne ellenkezzék, bújjon alája, így, próbálja elképzelni, hanyatt feküdjön, hanyatt, és ne ordítson, az ápolónő se ordított! A száját nem láthattam, el volt takarva gézálarccal. Mondjuk, ez az imakönyv az álarc, hagyja a száján, és ne ordítson! Érti? Ne mozduljon! Ne akarjon mozdulni! Jó. Most már nem mozdul ... Nahát, ilyenek voltak a szemei, a kezét pedig föl- nyújtotta, nyújtotta a csipeszt vagy érszorítót, vagy mit tudom én, mit... Hé, maga kicsoda? Maguk kicsodák? Hogy kerül ide egy serif, egy csomó tetves civil? Hogy halott ez az asszony? Halott. Fojtottam? Maga meg van őrülve, nem fojtottam, a hosszú géppuskasorozat végzett vele, és azóta így fekszik és nyújtja a csipeszt vagy érszorítót, vagy mit tudom én, mit. . ,
