Somogyi Néplap, 1965. október (22. évfolyam, 231-257. szám)

1965-10-24 / 251. szám

Földes György:

MMYŰ

Smemélyea tapasztalataimat idézteim a harmincas évek elejéről mintegy másfél esztendővel ezelőtt, üdülésem kellemes napjaiban a Balaton partján, ahol a sors Rehenyák Lajost tizennégy napra lakótársamul rendelte.

Szép szál fiú, hátrafésült haj, kis stuccolt bajusz. Semmi modernfcedés vagy különcködés, ami manapság olyan gyakori a fiataloknál. Áru beszerző. Havi ezernyolcszázért Három gimnáziumot végzett, a negyedikhez már nem volt türelme. Most érettségizni akar. Az ősszel iratkozik be levelezőnek.

Nem magyarázhattam valami meggyőzően a régi világ nehézségeiről, mert Lajos változatlan hevességgel tartotta meg kiselőadásait a kpnnyű pénzszerzés mai lehetőségeiről és saját érvényesülésének ábrándjairól. Amikor két hét elteltével barnára napozottan Pestre visszaérkeztünk, a Déli pályaudvaron így búcsúzott tőlem:

— Mesélhet, amit akar — mondta meleg kézszarítások közepette —, az ezernyolcszáz mégiscsak kevés.

— Majd lesz még több is, elég fiatal — jegyeztem meg szelíden és biztatásul. — Meg lehet belőle élni, se asszony, se gyerek...

Fölényesen mosolygott, és arról beszélt még a búcsúzás pillanatában is, hogy vajon mikor »törjön ki-«, ha most nem, ifjú élete hajnalán? És mivel a nézetkülönbségek ellenére is összebarátkoztunk, felírta a telefonszámomat, hangsúlyozta; hogy mennyire megkedvelt engem, és biztosított arról, hogy még hallani fogok róla.

Fél év •• m múlt el, már

hallottam is Lajoskáról: először telefonon jelentkezett, aztán meg is látogatott

Majd kicsattant a jókedvtől, amikor üdvözölt:

— Ugye, mondtam, hogy kitörök — dicsekedett. — Nézzen meg jól!

Jól megnéztem, majd rendié felsoroltam külszíni megfigyeléseimet:

— Vadonatúj öltöny angol szövetből; borjúboksz cipő, kisipari munka; drága puplining; divatos nyakkendő; londzsinóra kígyóbőr szíjjal — hadartam egy szuszra.

— Továbbá: még nyolc öltöny otthon egy tucat cipővel és rengeteg inggel — egészítette ki Lajoska a felsorolást, majd rövid hatásszünetet tartva így fejezte be mondanivalóját: — És huszonötezer forint takarékbetétben, kocsira...

— Lottó? — kérdeztem.

— Nem — felelte.

— Totó?

— Sző sincs róla.

— Újítás? — kíváncsiskodtam tovább.

—• Ahhoz nincs tehetségem — mondta szerényen.

— Maszekolás? — kérdeztem újfent.

— Csak nem képzeli, hogy otthagyok egy állami vállalatot! — mondta méltatlankodva, és fölemelte a hangját: — Export-r-import szolid alapon.

Csodálattal hallgattam La- joskát: az export azt jelenti, hogy átmegy Csehszlovákiába teljesen legálisan, és magával visz egy bizonyos mennyiségű eladni való magyar holmit; az import viszont azt jelenti, hogy onnan magával hoz eladni való csehszlovák árut. A szolid alap azt jelenti, hogy nem nagyban kereskedik, hanem kicsiben; vonaton jár, igaz, hogy sűrűn, de vannak, akik nagyban csinálják ugyanezt — még sűrűbben.

— És a vám? — érdeklődtem elismeréssel Lajoska kereskedői zsenijének hallatán.

— Szerencse dolga. Ügyesnek, okosnak kell lenni!

— Egyszer majd lebukik.

— Sokan lebuknak, de én törvényesen csinálom.

— Ezt nem lehet törvényesen csinálni! — róttam meg Lajoskát, de ő derűs lélekkel próbált engem meggyőzni arról, hogy igenis lehet. Kivett két-háram nap szabadságot és export-importjáról elég gyakran térült-fordult. Megtehette: tanulmányi szabadság is járt már neki, mivelhogy részt vett a levelezőoktatásban.

Egy újabb fél évet sem kellett várnom, hogy meggyőződhessem Lajoska levelezői készségéről. »Tessék szives lenni meglátogatni engemet vasárnap délelőtt a Markó utcában a beszélőn« — írta, mert mér akkor vizsgálati fogságban volt.

Érdekelt Lajoska sorsa, és a szívem sincs kőből, elmentem hát a »beszélőre«.

Lajoska fáradtnak látszott és megtörtnek. Mintha eltűnt volna bizakodó, nagy lobogása és fölénye.

— A vámon bukott le? — kérdeztem.

•— Ö, dehogy! Azt abbahagytam. Megjavult az ellenőrzés, veszélyessé vált az export— import üzlet — magyarázta csöndesen, halk szóval.

— Hát akkor?

— Ingen! Az ingen buktam le, kérem, azon a nyomorult puplinon — mondta elkeseredve, és a jobb tenyerével néhány könnycseppet morzsolt szét a szemhéja alatt

Lajoska valóban abbahagyta a kockázatos csempés zkedést, és a belföldi vizekre evezett. Vett egy kimustrált Buickot harmincezerért. Megrakta jól szortírozott fehér pupliningek- kel, és lekocsi kázott egy-egy kisebb vidéki városba. Megállt valahol, és tört magyarsággal ajánlani kezdte a »kiváló angol puplinfoól készült külföldi« ingeket.

Az egyik vevő hozta a másikat. Rendszerint egy-két óra alatt eladta a készletet, aztán visszautazott Pestre. Néhány nap múlva újra kezdte ;— máshol.

— Ez bizony üzérkedés a javából! — jegyeztem meg, amikor Lajoska röviden összefoglalta a történeteket. — A törvény tiltja. De honnan vett annyi külföldi inget? — kérdeztem.

— A pesti áruházakban — felelte. — Száztizenegyért darabját. Kitűnő minőség.

— És mennyiért adta?

— Kétszázért, de »Extra quality« selyem címkével. Belevarrattam

— Még így sem fizetett rá — mondtam némi iróniával Lajoskának.

— Dehogynem —* válaszolta rezignáltam — Szívesen lennék árubeszerző ezernyolcszázért

— Még lehet — nyugtattam meg Lajoskát, és magára hagytam a beszélő (dróthálója mögött

\>J KÖNYV

Konsztantin Pausztovszkij:

A HAZA FÜSTJE

A már életében klasszikussá vált jeles szovjet író e regénye még a második világháború idején íródott, de akkor a kézirat eltűnt, és csak véletlenül bukkantak rá nemrégiben. A közben eltelt húsz esztendő nem ártott a mű tiszta hangvételének, a szánté tur- genyevi hangulatú táj- és jellemfestésnek. Szereplői a szovjet értelmiség különböző rendű tagjai, festők, színészek, művészettörténészek. Egyikük Pus- kin-kutatással foglalkozik, s egy eltűnt Puskin-portré keresése közben kapcsolódik a többi szereplő a történetbe. A világháború füstje borítja gyászba, szenvedésbe a különböző embereket. Akik átvészelték a tragikus időket, töretlen lélekkel folytatják munkájukat ott, ahol kényszerűségből abbahagytak.

Kovács József rajza.

Vittore Fiore:

TÖLTSÉTEK BE SZAVAKKAL!

Itt az én sivár falumban költők s napszámosok élnek, zajtalan nagy csend ül a mezőkön, természetétől fogva nyílt a nép, s határtalan magas az égbolt.

Puglia, mocsarak és kivándorlók hona, a város hív, — oly lassan múlik itt a hónap, oly keserves a síkság.

Egy síkságot talán nem is lehet megénekelni. Vannak emberek, kik a néma földet nézik évről évre.

Ha én szólok a napról, nektek szólok, társak, hogy egyesüljünk, keressük egymást a mélyben.

Napjaink ily egyformák, üy lassan telők, így megviseli a táj a benne élőt Ö, Pugliám, ezt hordozza a szív virágzó kastélyok között vérében ringatván a katedrálisok lelkét s a rablókét is; mennyi vad megszállottság támad belőled,

szegény falum, tele csenddel, fügével.

S így maradsz meg, bárhová is vinne sorsomé sík utaidat a tengerár elönti, mesés-öreg bárók élnek itt és odúik mélyében hallgatag parasztok.

És tudod-e honnan és hová visz, mért remeg szívedben imbolyogva cammogó vonatok kósza füttye?

It£ marad az idő kint a parton, keserű gyökere van a fájdalomnak népeim között, ó, töltsétek be engem tanyaillatú szavakkal. Íme társak, ez maradt enyém csupán: a bú, a gomd, itt az én sivár falumban.

Ki hoz végre enyhítő derűt?

Fodor András fordítása. * • •

Vittore Home a fiatalabb olasz költőgeneráaé- hoz tartozik. Az olasz közélett Ura egyik Jelre képviselője.

Mezen László rajza.

4

Mert sem a jő cselekedet,

sem a gyarlóság nem maradhat örök titok, hát Mák Péter segédmunkásról is kiderültek a szomorú dolgok. Először egy Hajdú János nevű villanyszerelő könyörgött a könyvelőnek, hogy vonja le végre Mák fizetéséből azt az ötszáz forintot, amivel neki tartozik immár egy esztendeje. Majd Kovács Imre hegesztő jelentett be hasonló igényt, aztán, mint ahogy a hegytetőről megindul a lavina, megindult a kölcsönzők áradata Mák Péter szerény fizetése ellen. A precíz könyvelő összeszámolta az adósságot, aztán sajnálattal közölte a pénzük után futó emberekkel, hogy csak várjanak türelemmel, mert Mák az OTP- kölcsön miatt pillanatnyilag fizetésképtelen. Tulajdonképpen ekkor kezdődött a baj: egy kárvallott följelentette Mákot, hogy nemcsak szélhá- moskodik, hanem az apró tol- vajlásokat sem veti meg, sóját szemével látta, amikor néhány alkatrészt kicsempészett a gyárból.

Az adósságok és a gyárból kicsempészett alkatrészek ügyében vizsgálat kezdődött, s amikor Mák Péter mindent töredelmesen bevallott, a gyár vezetői úgy határoztak, hogy a bűnök útjára siklott férfiú társadalmi bíróság előtt feleljen viselt dolgaiért.

Bár munkaidő után rendezték a tárgyalást, és a megjelenés nem volt kötelező, mégis többen maradtak ott, mint a termelési értekezleteken. A technikusok kénytelenek voltak fölszerelni a mikrofont, hogy az utolsó székeken ülök is tisztán hallják Mák Péter bűneit. Egy nyugdíj felé haladó műszerész volt a vád képviselője, aki hivatásos jogászokat is lepipáló beszédben világított rá Mák Péter gyarlóságára; keményen dörögte, hogy a vádlott ártott a gyár hírnevének, becsapta

munkatársait, megkárosította a népgazdaságot, ezért ki kell rekeszteni a becsületes dolgozók közül.

De a védelmére kirendelt munkás is olyan beszédet vágott le, hogy a legravaszabb jogi rókák is elszégyellték volna magukat, ha hallják.

— Tisztelt társadalmi bíróság! — harsogta a védő. —

mm

Szerencséden, megtévedt ember áll előttünk. Hibázott, nagyot hibázott, mindannyian elismerjük. De meg kell néznünk az enyhítő körülményeket is. Mint hallottuk; Mák szaktárs rossz társaságba keveredett. Mértéktelen ivásra csábították a cimborák. Nagy összegekben kártyázott, mert belerángatták a haverok. Gyakran kiment a lóversenypályára is, mert csábította a léha társaság...

Itt megállt a beszédben a védő, és az asztalra csapott

— De tisztelt társadalmi bíróság! Az elkövetett hibákért nemcsak Mák szaktárs a felelős. Mert kérdezem én: mi a többiek tettünk-e valamit Mák szaktárs nevelése érdekében? Mák szaktárs közvetlen fölöttese, Varga brigádvezető főként hibás, mert neki tudnia kellett volna a vádlott rendezetlen magánéletéről. Ha Varga brigádvezető nem mulasztja el a kötelességét., tiszta szívből állítom, hogy ez a megtévedt ember nem süly- lyed ilyen mélyre.

A megvádolt brigádvezető •— aki jó tíz évvel fiatalabb volt a vádlottnál — indulatosan állt fel védekezni. Vissza akarta utasítani a felelősségre vonást, de mielőtt szóra nyitotta volna a száját, hangos morgás hömpölygőit végig a termen. Ebből megértette^ hogy ellene fordult a hangulat. Ügy döntött, hogy jobb lesz megbánást mutatni, hát így szolt:

— Valóban hibáztam, amikor nem foglalkoztam Mák szaktárs magánéletével, de Tóbiás művezetőnek figyelmeztetnie kellett volna a kötelességemre ...

Tóbiás művezető talpra ugrott, hogy visszautasítsa Varga vádaskodását, de mert a termen ismét áthömpölygött a dühös lárma, hát így szólt megtörtén:

— Igaza van Varga brigádvezetőnek. Hibáztam, amikor nem figyelmeztettem őt De az igazgató is mondhatta volna, hogy »nézd, Tóbiás, neked figyelmeztetned kellene Varga brigádvezetőt...«

A vádlott neve csak az ítélet kihirdetésekor került újra szóba. Javító-nevelő munkára ítélték, ezenkívül kötelezték, hogy elvonókúrának vesse alá magát. A brigádvezető és « művezető pedig mint közvetett bűntárs szóbeli megdor- gálásban részesült * * *

A történet szereplőiről még csak ennyit: Mák Péter az elvonókúra után jó útra tért, kifizette adósságát, megtérítette a gyárnak okozott kárt. Varga brigádvezető viszont annyira mellre szívta a dorgálást, hogy ivásnak adta a fejét. Tóbiás művezető — mert gyomorbaja miatt nem lehetett rabja az alkoholnak — úgy lendült a züllés útjára, hogy egész havi fizetésén lottócédulát vett, persze az utolsó vasig elveszítette a pénzt, és hogy a következő fizetésig föl ne kopjon az álla, zaciba csapta a télikabátját.

Simon Lajta