Somogyi Néplap, 1965. október (22. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-24 / 251. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Yasárnap, 1965. október 24. AKLÜB osszúkás, füstös helyi- I T ség az ivó, olyan, / / mint egy sötét, fülledt kályhacső. S ott, a kályhacső legvégén, az utolsó asztalnál piszkos vattabekecsben, egymással némán szembekönyökölve délután három óra óta iszik két ember: egy szerelő és egy traktoros. Szurtosak, kócosak, szemükön a részegség bamba hályoga Akik ismerik őket, tudják jól. hogy van is okuk az ivásra Mindkét férfi amolvan félrelökött, árokba fordított utasa az emberi sorsnak. Ahogy megkapták az állami gazdaság irodájában a fizetést, haza se mentek, beültek ide az ivóba. De a szerelő nem is mehetett volna haza, mert magányos ember: a munkásszállás egyik ágyán van az otthona. Tavaly ősszel került ide Zalából az olajipari vállalattól Azóta se ismerik sokkal jobban, mint az első napon. Senkivel sem barátkozik, beszélgetést nem kezd. ebédre, vacsorára még nem hívta meg senki sem. Pénzt, levelet, csomagot egv karácsonyi képeslapon kívül nem hozott neki posta. Jentetiesnek hívják. Néhány évvel ezelőtt az olajmezőn megismerkedett esv fiatal lánnyal, s ettől a harminchat éves agglegény kedve ügy kivirágzott, hogv feleségül vette. Mindiárt be is költözött az asszony házába. A szerelő iól keresett, és fizetését egy fillérig hazahordta az új menyecske erszényébe. Az asz< szony meg az anyja minden rváron el is tudott, menni a Balatonra vagy a Mátrába üdülni. A ház ott állt a falu szélén, a futballpálya közelében. S mivel az öltözőt még csak akkor kezdte a sportkör építeni, az egyik játékos, egy Bodai nevű technikus, aki még lánykorából ismerte az asszonyt, engedélyt kért, hogy a hazai mérkőzések alkalmával náluk vetkőzzön le, s motorkerékpárját is betehesse hozzájuk. Jentetics sokszor még vasárnap se mehetett haza. A gépeket kellett ellenőri znie vagy . javítania. Szabadnapja rendszerint valamelyik hétköznapra esett. Egyik nap a kocsmában véletlenül meghallott egy beszélgetést, ami végleg elvette a nyugalmát. Két fiatal suhanc beszélgetett egymással gyöngyöző fröccs mellett a helybeli futballcsapat szerepléséről. — Ez a Bodai is milyen jó -volt, amikor idekerült. Csak úgy rugc-Jta a gólokat. De amióta azzal a fiatalasszonnyal összekeveredett, rá se lehet ismerni! — Igaz. Mindig ott vetkőzik a Jentetics-háznál. Biztosan a menyecske öltözteti! Aztán röhögve suttogni kezdtek. A szerelő ú°v rohant el onnan, mintha golyót lőttek volna az oldalába. Ettől kezdve ravasz lett, bizalmatlan és leskelődő. Utánaszimatolt felesége útjainak. Megtudta, hogy mindkét nyáron Bodai is ott nyaralt, ahol felesége és anyósa. Aznap este összeszólalkozott a feleségével. Az asszony lángvörös lett, mindent tagadott, és fölháborodott az ura vádjain. Megfenyegette, hogvha nem vonja vissza a rágalmakat, elválik tőle. Jentetics erre elvesztette a fejét, és kétszer pofon vágta az asszonyt. A jajgatásra beugrott az udvarról az anyós is Sírtak, kiabáltak, rikácsoltak. Dulakodtak a szerelővel, húsz körömmel nekiestek, lekarmolták a képét, kidobták a I holmiját az udvarra. — Ivlenj, ahova tetszik! Idej be ne tedd többet a lábadat! Ettől kezdve a szerelő nem is látta a feleségét. Békülni nem akart, elköltözött Zalából, még saját szüleinek se írta meg szégyenét. Kerülte az embereket. Két gondűző barátot tartott csak meg az ismerősei közül, két csöndes társat: a munkát meg az italt. A traktorost, aki Jenteticcsel együtt iszik az asztalnál, nem ilyen gond bántja. A felesége mindig hűséges volt hozzá, az anyósa meg olyan jólelkű asz- szony, hogy akár egymaga elgondozná az egész családot. Csak a gyerekkel volna minden rendben! Pedig milyen egészséges gyereknek született a kis Miseta! Kövér volt, mint a vánkos, és olyan eleven, hogy kéthetes korában kirúgta az anyja kezéből a i.uclisüveget. Kár, hbgy az anyja nem tudta szoptatni. De hároméves koráig így sent volt vele semmi baj. Ha az utcán játszott, mindenki megsimogatta kerek koponyáját, okos kis arcát. Aztán egy napon váratlanul rosszul lett, hányt, megmerevedett. Beszállították a kórházba. Sokáig vizsgálgatták, a végén az orvosok azt mondták: — Agyhártyagyulladás! A gyerek egy évig egyik kórházból a másikba került. Mikor végre hazaengedték, s néhány évi pátyolás után elérte az iskoláskort, az egykori okos, mozgékony gyermekből félszeg, csökkent képességű lény lett, akit úgy kellett még hétéves korában is öltöztetni. S most végre ott tartanak, hogy beadhatják a gyógypedagógiai intézetbe. A kocsmában már vastagon folyt a füst, mintha az emberek felhőben ültek volna. Este tízkor eljött Misefáért a felesége. Szomorú, fáradt asszony volt. Megállt az asztal előtt, és szenvtelen hangon megszólalt: — Gyere haza, Lajos! Tudod, hogy hajnalban visszük a gyereket az intézetbe A traktoros szótlanul fölkelt. Elöl ment az asszony, s utána botorkált az ura a pálinkától és kétségbeeséstől bamba lélekkel. Jentetics ivott még egy darab'g egyedül, aztán ráboruit az s. ztalra, és nehéz ’égzéssel elaludt. F ebruár végién az állami gazdaság központi épületéiben szokatlan sürgés-forgás volt látható. Teherautók jöttek-mentek naphosszat, deszkákat, ládákat, szerszámokat raktak le, s vittek be az épület újonnan festett nagytermébe. Az emberek kíváncsian nézték az előkészületeket. Mit terveznek itt? A következő héten bútorok érkeztek. Barna. zöld. piros támlájú, műbőrrel bevont székek, metszett üveglappal letakart, ragyogóra politúrozott apró kis asztalok, aztán polcok, szekrények, két ezüstösen csillogó, hatalmas nikkel kávéfőző. A ládákból üvegek, poharak, porcelánok kerültek elő. Estefelé a munkából haza- sietők bementek a frissen parkettázott nagyterembe, s a sűrűn kopácsoló városi szere lóktól megkérdezték: — Mi készül itt? — Munkásklub maguknak. Egy-egy bámészkodó lánynak szívesebben kinyitották a szájúikat: — Lehet itt minden este olvasni, televíziót nézni, inni meg táncolni is, akinek kedve tartja! A lányok összenéztek a tánc szónál, majd egymásba kapaszkodva, kuncogva tovább- álltak. Március tizenötödikén este nyitották meg hivatalosan a klubot. Mindenki eljött, még a kocsma is kiürült, csak Jentetics szerelő és Miseta trak toros ült ott tovább a legbelső asztalnál kormosán, piszkosan, vattabekecsben, mint azelőtt. — Minket nem érdekel ilyen újmódi flanc! S hajtották a féldeciket tovább. De a következő héten a klub létét már valóban megérezte a kocsma. A fiatalok éppen csak bekukkantottak egy fröccsre, le se ültek, csak megtámaszkodtak a pultnál, és tanakodtak: — ... oda mentek a lányok is! — Mit csinálnak? — Semmit. Ülnek egy asztalnál, feketéznek, és a röplabdát szervezik. ' — Gyerünk, megnézzük! Lassanként divatba jött a klub. A lányok esténként kiöltöztek, a hét végére a hajukat is rendbe hozatták a fodrásszal, s elmentek a klubba esti tereferére. Vagy a televíziót nézték a lesötétített teremben, némelyik lánynak parázslóit a cigarettája a félhomályban. Hamarosan a legények is odaszoktak. Most már nem haragudtak a modem gépzenére, vegyesen nézték a lányokkal a televíziót a homályos teremben, egyik-másik párnak olykor egymásba is csúszott a keze. A benyílóban sűrűn mérte a feketét, sört, limonádét egy kicsattanó arcú, pirospozsgás, kövér nő, akit egyik városi cukrászdából szerződtettek ide, mert szülei itt laknak a faluban. Néha táncoltak is a klubban rádióra vagy magnetofonra. És aki megjelent, öreg vagy fiatal, mind kiöltözött, ahogy a többiektől látták. Egyik este a kocsma teljesen elnéptelenedett. Valami esti sportversenyt közvetített a televízió, s a kíváncsiak mind ott tolongtak a klubban, csak Jentetics és Miseta tartott ki hűségesen a kocsma mellett. Egyszeresek a szerelő megszólalt: — Gyere, nézzünk be mi is! — Menjünk. A klub a mienk is, nem igaz? S beállítottak a terembe úgy, ahogy voltak, szutykosan, vattabekecsben. Leültek egy asztalhoz, és pálinkát rendeltek maguknak. A pincémé szó nélkül kiszolgálta őket. A klub vendégei alig vettek róluk tudomást. Csak a lányok vetettek rájuk egy-egy utálkozó pillantást, egyikmásik, mikor elment mellettük, még a ruháját is leporolta. A legények se szóltak hozzájuk egy szót sem, legföljebb odabiccentettek nekik. A két részeges férfi egy darabig csak könyökölt, ször- työgött, hangosan böffentett az asztalnál, aztán hirtelen fölkeltek, és eltűntek az éjszakában. A Üjabb hét telt el. A klubban egyik este fővárosi énekesek léptek föl, s mindenki sietett, hogy minél közelebb kapjon asztalt a művészekhez. A kocsmában már este kilenckor leojtották a villanyt. Jentetics és Miseta is káromkodva kiszorult onnan. Elballagtak a klubhoz, de nem mertek bemenni, csak az ablakon át leselkedtek befelé. A teremből éneklés, taps, nevetés hallatszott ki. A két ember kint állt a csípős szélben, kigombolt vattabekecsben, s nyújtogatták a nyakukat, hogy többet lássanak abból ami bent történik. S arcukon különös, szomorú és vágyakozó fény csillogott. prilis negyedikén este bált rendeztek a klubban. Eleinte arról volt szó, hogy a bál a kocsmában legyen, de a fiatalok leszavazták a javaslatot. A klub szebb és tágasabb is. Mégis alig fértek be. Olyan sokan jöttek el, hogy az asztalokat a fal mellé kellett állítani. A gazdaság új zenekara ekkor mutatkozott be, s mindenki a klubban tolongott, öreg és fiatal, fejkendős asz- szony és nylonharisnyás, az ünnepre feltomyozott hajú, kétkezi munkáslány. Miseta ezúttal nem Jenteticcsel jelent meg. A feleségével együtt érkezett. Fekete ruhájában egész fiatalosnak látszott. Egyszercsak szembe találja magát a szintén kiöltözött Jenteticcsel. A szerelőre rá sem lehetett ismerni. Kávébarna ruha volt rajta, és hozzá világoskék. fényes műselyem nyakkendőt kötött fel. Miseta megállította a szerelőt. — Tegnap voltunk az asz- szonnyal a gyereknél. A fiam szépen fejlődik. Jentetics csak ült, sétált, ténfergett. Inni alig ivott. Csak nézte a táncolókat. Egyszer csak odament a pulthoz, s meghajolt a pirospozsgás nő előtt: — Szabad egy fordulóra? Tari János ÉLETÖRÖM László Levente rajza. Szerkesztői üzenetek G. Márta, Hetes: Kellemes időtöltés a versírás, erről nem beszéljük le. Tehetséget újabb verseiben sem látunk. Saját maga szórakoztatására azonban csak verseljen tovább. Sz. János, Kaposvár, Május 1. utca: Egy vers alapján nem tudunk dönteni. Nyár végén című írásában tehetséget látunk, de ez kevés a közléshez. G. József, Nagyatád: Az 1933- as helységmonográfiával kapcsolatos írása ötletnek érdekes, csak nem ilyen szárazon és nem ilyen adattömeg felsorolásával kellene megírni. Ha olvasmányosan meg tudja oldani, úgy szívesen várjuk írását. Terjededme semmivel se legyen több, mint most. Ismeretlen szerző, Toponár: Versei gondolatébresztőek. Feltétlenül érdemes tovább írnia. M. Gabi, Gamás: Hangulat című verse egészen jó táncdalszöveg lenne. Mással nem tudjuk biztatni. N. Bélámé, Kaposvár, textil- művek: Versei gyenge próbálkozások. Versszeretete dicséretes dolog. EGV ISMERETLEN SZABÓ LŐRINC-VERS ÉS KÖRÜLMÉNYEI Fonyódon, az északi domb lejtőjén keskeny, egyvillasoros utca kanyarodik a műútra. Szabó Lőrinc nevét viseli. Miért éppen ez az utca? Bekopogok a 10-es számú villába. Takács Ilona tervező építész — emlékek és hagyományok őrzője — Szabó Lőrimcről beszél. Arról a pár napról, melyet vendégként nála töltött. Ide húzódott nagybeteg szívével a költő 1955. nyarán. Fonyód pontosan beillett Balaton körüli vándorlásaiba, közbenső állomások: Füred, Sajkod, Ábrahám-hegy és Igái. Ragaszkodó barátok várták mindenütt. Emlékét idézzük a lassan irodalomtöténetté váló szobában; ebben lakott, itt áll a zöld huzatú kerevet is, ahol éjszakai álmait, töprengéseit formálta versekké. A ház asszonyát faggatom egy-két epizódról, szétporló paszteUrajzokröl, melyeket megtartott a torlódó évek áttetszőbb törésében. — Milyennek látta mint embert? — A csodálkozó gyermek kíváncsiságával szerette szét- szetiboncolni, akiket ismert. Régebben zsebmikroszkópján gyönyörködött az apró rovarlábak kaszáló mozgásában s a vízcseppben fölismert algák villámgyors helyezkedésében. Később az emberek legbelsőbb folyamatai érdekelték. Türelmetlenül és szívósan vallatta őket. Megfejtést keresett a lelke legmélyén zajló válságokra, kínzó, feszítő ellentmondásaira. Gyakran rajtakaptam, amint véletlenül útjába került embereknek adta fel a meglepetést keltő, de lényeere utaló kérdéseit. Furcsaságai? Persze, azok is voltak. Beleérezte magát az állati lét börtönébe. Nemegyszer meghökkentő dolgokat mondott. — Visszaemlékszik idevágó élményére is? — Egyszer ezt kérdezte: «Tudja, milyen elviselhetetlen sorsa lehet egy csirkének? Képzelje el, ha a maga kezei haszontalan és otromba szárnyakká merevednének. — ökleit vállgödreibe szorította. — A mozgékony nyak és csőr az egyetlen, mellyel mozgásfunkcióit végezheti. Sohasem gondolt erre?-« Egyik nap vastag, villogó szemüvege mögül rám parancsolt: «Ma az operába megyünk, öltözzön fel estélyi ruhába.« «Pestre akar utazni?« — kérdeztem. «Nem. A Tann- hausert közvetítik a rádióban. Én is ünneplőben leszek.« Keskeny falépcsőn kapaszkodunk fel az üvegfalú manzárdverandára. Mélyen alattunk a Balaton rezzenéstelen üveglapja őszies, hideg színeivel. Mögötte a Badacsony kúpos hegylánca keményen, szaggatottam feszül az égboltnak. ’’Ide sohasem hozott föl engem« — panaszkodott. «A szívét akartam a meredek lépcsőtől megkímélni.« Az én szívem keserűen mosolygott — elbírja ezt a pár lépcsőfokot. Tulajdonképpen itt kellett volna laknom. Nekem való hely. Miért nem mutatta előbb ezt a szobáit?« — Életrendjében pontosságot, kifejzéseiben szabatos megfogalmazást, hajszálpontos realitást követelt. Ezt kívánta mindenkitől. Érzékenyen csapott le közhelyszerű, nem egészen átgondolt kijelentésekre. Egyszer ilyesfélét mondtam: «Mennyire örülök, hogy ilyen kiváló költőt láthatok vendégül.« Csaknem nyersen, pattogón válaszolt: «A tehetségünket magunkkal hozzuk, erről nem tehetünl* A veszettséggel kimunkált jellem s a lezárt emberi életmű lényegesen több. Büszkék csak erre lehetünk. Kölitő sokféle akad. Egymagában elégtelen jogcím ...« — Mozdonyvezető apjára gondolt. — Beszélt-e nyári útiterveiről? — Igen. Mindig tudtam, hova készül. Az Abrahám-he- gyi festőhöz, az igali orvoshoz vagy a Tihanyban élő költőbaráthoz. Niklára is el akart jutni, hogy meglátogassa Berzsenyi házát és a sírt. Csak tervezte. Sohasem valósíthatta meg. — Tud-e valami konkrét írásáról, mely itt született, ebben a házban? Takács Hona, mintha küszködne magával, egy darabig töpreng, aztán kihúz egy fiókot. — Egyszer fél éjszakát átbeszélgettünk. Azaz csak 6 beszélt. Mintha szükségét érezte volna, hogy megmutassa magát. Élete egyenetlenségeiről, ellenpontjairól vallott izgatottan. tévelygéseiről az elmúláshoz közeledő öregség aspektusában. Feleségéről is. öt különbnek, ellenállóbb anyagból gyúrtnak érette önmagánál. Az igazi társ ő. A másik, egy kötetnyi versremeket életrehívó — ösztönibb létét proji- ciáló- — végtelen lendület. Üt és eszköz a kitáguláshoz. Élesen vizsgált engem, mialatt beszélt. Nem a nőt fényszórózta, inkább a másik, talányos embert. Reggel gyorsírt papírlapot nyújtott felém, rajta rövid vers, a sztenográf hajszálje- leivel. Mintha nem tartotta volna fontosnak, hogy lemásolja. * ««tönzöttnek érezte. Hitetlenséged óriási. Ki szülte? öshit? Tenmagad! Még csak épp kezdek belédlátni, de máris rémít, hogy akármi, mindenképp titkok pokla vagy. Hogy lehet így élni, nevetni? Elbírni magad? Ami még visszavan, az már szinte semmi, csak az öngúny emberfeletti fájdalmát növelni elég. — A következő tavasszal Tihanyban találkoztunk, a telién. Arca feszült volt, várakozó. Minden mozdulata árammal telített. Alig tudta rejteni felindulását. Helyet szemeltünk ki épülő villájának. Én terveztem, én húztam fel a falakat. A hegyoldal egyik pontján megállapodott. »Ide fogjuk enni!« Határozott volt, ellenvetést nem tűrő. Aztán különvált kis csoportunktól. Nem a tájat nézte. Inkább befelé vizsgálódott. Faggattuk, mire gondol? »Istenem hát megér- 'em, hogy ebben a kis hazában nekem is lehet egy hajlékom.« Nem érhette meg. Ugyanez év októberében már temettük. Ezenkilencszázötvenhetet írtunk. Hunyadi István
