Somogyi Néplap, 1965. október (22. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-17 / 245. szám
fl krumplüeves még meleg volt; két teli tányérral evett belőle. Aztán lefeküdt, és aludt egy órát. Ilonhoz most hiába menne, ilyenkor még kint van a határban. Amikor fölébredt, ijedten ugrott a lavórért, mosakodott, öltözködött — Hová igyekszel? — nézett rá az anyja sopánkodva. — Megyek a piacra, körülnézek. — A pénzt hagyd itthon. — Ott van a noteszomban, vegye kt Hol a bicikli? — A kamrában. Már tolta is ki a kapun, de nem a piac felé fordította a kormányt — A piac amarra van, te! —■ kiáltott rá az anyja. — Kerülök egyet Bába Mihály: LesBen rékpárra gyűjtsön pénzt. — És neki is tetszett ez, alig várta már, hogy Antal megvegye a motorkerékpárt, és pufogtassa az utcán, ha hozzájuk megy. — Talán elfelejtetted? De könnyen felejtesz. Pedig neked is tetszik a motor, azt mondtad. — Tetszik a nyavalyának. Tán, hogy úgy járjak, mint Péter bácsiék? — Kicsodák? — Hát a tsz elnökhelyettese meg a felesége. Hajtottak ki az állomásra, és neki egy szekérnek. Bevitték őket a — Jól van, na, hát akkor nem veszem meg — mondta halkan. — Megígérted? Csakugyan? — Meg — nevetett Antal. Gondolta: majd elmúlik Ilon rossz kedve, és akkor csak megveszi. — Akkor meg — törölte szemét Ilon —■, akkor meg mit keresel te a városban? — Hát dolgozom — ámult rá Antal — Dolgozol — legyintett dühösen Ilon. — Én is dolgozom, mégsem szaladtam el Itt is dolgozhatsz, ha akarsz. Vagy én csak húsz napra kellek neked egy esztendőben? Mi? A ■ többi napokra talán van valakid ott? — Ilon — Antal két kézzel Gyurkovics Tibor két verse Öt éve öt éve ülsz a nagyszobában, a díványon öt éve ülsz, mint egy fehér madár az ágon, hogy azt hiszem, már elrepülsz, nem merek közelíteni, nehogy tekinteted zavarjam, és Itt maradjak Isteni kínok között megint magamban. Remeg a tó Remeg a tó, és elhagyom, mint mindent, ami szép volt, s nádak élén vastagon s könnyen ragyog az égbolt, úgy érzem, ffirdök egy gödörben, a a nádak vékony élein ragyog a napsugár törötten, 8 megvilágítja vétkeim. A HALÁSZ ÖZVEGYE — Csak a kocsmát is kerüld el, és ne legyél sokáig... Nem találkozott senkivel. A gyepszélen, a nyárfásnál leugrott a kerékpárról, odadön- tötte a fához, ő meg leült, és figyelte, mikor jönnek a határból hazafelé. Több mint egy órát üldögélt idegesen szíva a cigarettát, mire feltűntek az első csoportok. A munkások csapatostul jöttek át a legelőn kitaposott gya- logúton. Felállt, és a fához támaszkodva figyelt. Ilont leste, kivel jön, hogy jön. Nem messze jártak már tőle, amikor meglátta. Vas Jankóval jött meg Cseres! Julival. Jankó közelebb hajolt Ilonhoz, valamit mondott neki, erre Ilon nevetve elkapta a fejét. Lecsapta a cigarettát, és dühösen eltaposta. Szóval Jankóval kacarászik — villant át agyán. Nem vette le róluk a tekintetét. Juli elköszönt Ilonáktól, és a Hét út felé sietett kórházba. Azt mondják, hogy Péter bácsinak le kell vágni a lábát, úgy összetört. A felesége meg agyrázkódást kapott Hát kell a fenének az a motor! Hogy velem is az történjen, és hogy te féllábú legyél! Már reszketett, torkát sírás fojtogatta. Kis szatyrának fülét majd szétszedte, úgy markolás zta jobbról, balról. Antal nyelt egyet, kiszáradt a torka. — Mikor történt? — Tegnapelőtt Antal megfogta Ilon vállát, remegett a tenyere. — Nem mindenki jár úgy, Ilon. A vonat is kisiklik: néha, meg a repülő is lezuhan ... — De én nem akarom, hogy megvedd azt a motort, nem akarom. kapta meg a lány karját és megrázta. — Mit beszélsz itt összevissza?! — Mit? — rántotta M karját a lány. — Azt, hogy nekem nem kell olyan ember, aki csak kéthetenként égj napra az enyém. Vagy mindennapra, vagy egyre se, érted? m egforduft, és otthagyta Antalt. A legény kábultan nézett utána. »Hát most hagyjam ott, amikor megkaptam a munkásszállást, meg a keresetem is jobb lett« — dühöngött Felpattant a kerékpárra Utolérte Ilont, leugrott a nyeregből, és tolta a lány mellett Ilon meg-megállt, hadonászott Aztán ismét elindultak. Tíz lépést mehettek csak, amikor Antal balkezébe fogta Gellért Oszkár: A RETTEGÉS SA HÁLA Félt: megszületett az isten. Megmenekült: Imára nyílt a szája, így párosult a félelem ■ a bála. Tedd meg, hogy az ember többé ne merítsen feneketlen kűtjábó! a félelemnek, iszonyú terhet ne cepeljen a válla, karmait a betegség s a rettegés agyába-szívébe ne vájja, s csak az maradjon, ami megigém arcának boldog mosolya, bája, s a szeme ne bandlison a kíntöl, száját a rémülettől el ne ferdítse a fintor —I akkor majd számon nem kérheti tdte bármelyik mai vallásnak őre, hogy bálát rebegjen Annak, aki rettent, s bogy mindennél és mindenkinél, aki «, mindaddig, míg az élete tdMkaáj sajátmagánál Is jobban azt a Valakit szeresse, . s hogy maga fölé megteremtse azt a Lehetetlent, aki buzgó imára serttenl — Amikor ßon meg Jankó melléje értek, megmozdult. — Szervusz, Hon. A lány megrettent. — Jaj, de megijesztettél. Szervusz. Hát te mikor jöttél haza? Vas Jankó is megállt, meglepte őt is a fa mellett álló legény, de a következő pillanatban már közelebb lépett. — Szervusz, Antal. ízlik-e még a városi élet? — Ízlik — mondta Antal a homlokát ráncolva. — Csodálkozom — nevetett Jankó. — Na, szervusztok, — csóválta a fejét, és ment tovább. — A kettessel jöttél? — kérdezte Ilon, hogy Antal ne bámulja már olyan veszettül a távolodó Jankót. — Azzal, de úgy látom, nem nagyon vártál. — Miért mondod ezt? — Csak úgy. — Hát ne mondd. Alig várom a második szombatokat, hogy lássalak, te meg ilyeneket mondasz. — Nem úgy láttam az előbb . .. Vihorásztatok. — Hát aztán. Együtt dolgozunk, most meg bolondozott, a Julit ugratta. — Azért sugdosott neked? — Megbolondultál? — Láttam. — Vak vagy te, hallod, meg bolond. Egy hónapban kétszer látlak, akkor is csak veszekszel, mert beléd bújt az ördög. Hát mit csinálsz te ott, mi? — Dolgozom. — De amikor nem dolgozol! Hol kujtorogsz? Kiket bolon- dítasz? Hol kocsmázol? Miért nem jársz haza te is minden héten mint mások? — Mások se. Csak kéthetenként, ha szabad szombatosok. Különben tudod, hogj miért mentem el. — Tudja az ördög — vágta rá Ilon mérgesen Pedig nagyon is emlékezett. Antal azért ment el, hogy motorkeNem tudta visszafogni köny- nyét, a cseppek már kiültek szeme peremére. Antal zavartan nézte napszítta arcát a kormányt, a jobb-bal meg átölelte Ilon vállát, és a lány minden szavára nagyokat bólogatott s akkor majd nem párosul benne a rettegés s a bála, s nyugodalmas és szép lesz, méltó a földön emberi a halála. * /Már a tanárképző főis- kólán úgy vélekedtek róla: jópofa lány. Itt a faluban, ahoi ezen az őszön második tanári esztendejét kezdte meg, szintén ilyen vélemény aiaauit ki az emberekben. Nem volt ebből a minősítésből különösebb kára, de | haszna sem. Most mégis elkeserítette, s voltak olyan pillanatai, amikor megalázónak írezte. Nemről hogy betöltötte a nuszonnegyedni évét, csaknem búskomorság szállta meg. A születésnapok mindig íelpattantanak valamiféle önvizsgálatot, és a huszonne- vedik születésnap rendkívül alkalmas arra, hogy egy magányos lány némi számvetést egyen. »Egy nőnek ilyenkorra ilik megalapozni az életét« — hallotta az édesanyjától. De mit alapozott meg ő? Diplomát szerzett fizika— matematika szakon. Állást aapott egy 2400 lelket számláló faluban. Még lakása is van a régi tanítói házban. Nagy lakás: két szoba-kony- hás. Látszólag tehát vágányon van az élete. Csak éppen ... Az idén télen ismét fűtetlen lesz a nagyobbik szobája, magányosak lesznek az éjszakái, ha a párnája mellé rakott táskarádiót lekattintja az unalomból meghallgatott éjféli zene után? »Ki figyel oda?« — hallja naponta a bárgyú slágerbu. alakult cinikus szállóigét. Tényleg: ki figyel oda — őrá? Tavaly az első félévben egy idősebb kartársnője és az igazgatója odafigyeltek: az óráira. Aztán belezökkent a tanításba, kialakult a stílusa, nem vallott szégyent sem a szakfelügyelő előtt, sem a bizonyítványosztáskor. Most már az iskolában is leginkább csak a gyerekek figyelnek oda ... Megtartja az órákat, utána korrepetál a gyengébb tanulókkal, aztán... A művelődési házba nem jár szívesen. Tavaly még nagy reményei voltak, de csakhamar észrevette, hogy az egyik Az ilyen vendégeskedés legjobb szórakozása: a tippe- lés. Élőire megtippeli,' hogy a mai vendég mikor tér rá viccek ürügyén arra a kérdésre: — Hogy bírja egyedül az életet? ^t/ ipróbálta egyszer a menetrend további állomásait is. A presszóba tértek be egy -■méregerős duplára«. A venörsi Ferenc: Giziké. tanártársa, aki mellékállásként szakköröket vezet, féltékenyen nézte a nyüzsgést. Tapintatosan visszavonult, és ma már csak a könyvtárba néz be. Tavaly ilyenkor, szüret táján rengeteg meghívást kapott. — Giziké, jöjjön föl a hegyre! A hegy pincét jelentett és vendégeskedést. Ekkor terjedt el róla, hogy jópofa lány. Pedig csak vendég volt. A többiekkel együtt énekelt s nevetett. A legkellemetlenebb az 6 helyzete volt. Erre is csak később eszmélt rá. Voltak és vannak m? ! őszinte barátai. Sándor bácsihoz, az igazgatójához mindig szívesen megy. De amikor a házigazda jelentős pillantás közepette fülébe súgja, hogy a mai vendég milyen befolyásos, nagy hatalmú ember, legszívesebben fordulna vissza. lég, egy muzeológus — akivel éppen egy öreg ház műemlékké nyilvánításáról tárgyaltak, mert akkor az állam tatarozhatja — egyébként rokonszenves férfi volt. A házigazda apró pillantásokkal mérte föl a helyzetet, majd családjára hivatkozva nagy szabadkozások közepette sietve távozott. A negyven év körüli férfi nyomban hangot változtatott. Néhány fitymáló szóval elintézte a vendéget, majd őszinte hangon érdeklődni kezdett. <5 is őszinte volt. A múzeológus hazakísérte. A kapunál természetes mozdulattal lépett utána. Érthetetlen arccal nézett rá, amikor búcsúzóan nyújtotta a kezét. — Most elkerget, Giziké? — kérdezte. — Nem tudom semmivel megkínálni — mondta ő. S töprengett. A főiskolán együtt járt egy fiúval. Szerették egymást Értékes ember volt. Most továbbtanul. Alkalmazott matematikát. Azóta nem volt senkié. Így van. ősz volt. A hegy felől erjedő mustok szagát hozta a SZÓL Beengedte. Másnap at esti házigazda j’ledelmesen köszönt. Túlságosan illedelmesen —• vapv csak úgy érezte. Sokáig nem tudta elűzni annak az éjszakának az emlékét. Nemegyszer rajtakapta magát, hogy az iskola előtt elrobogó hivatalos kocsik után pillant. De egyik sem volt a múzeumé Nem akart szerelmi trófea lenni senkinek a gyűjteményében. /—y él év múlva a hetedlk- ( jfz nyolcadik osztályo- u sokat tanulmányi kirándulásra vitték. A múzeum is szerepelt a tervben. Remélte, hog * nem találkoznak, de lelke mélyén nagyon hitt a viszontlátásban; A férfi szeme egy kissé megrebbent, amikor a gyerekek mögött belépett az őskori kiállítás ajtaján. Udvariasan köszönt, külön neki is. Aztán nagyon szakszerűen, de nem a gyerekek színvonalán, magyarázni kezdett. A festett agyagedények kultikus díszítéseinél akadémiai magaslatokon sziporkázott. ö úgy érezte, hogy ez neki szól, hogy ezzel köti össze az elszakadt szálat... Betöltötte huszonnegyedik évét. Fizika-matematika diplomája van, állása, szolgálati lakása... Megkezdte a második évet. Ügy érzi: a télen már nem lesz fűtetlen a nagyobbik szoba. — Maguk mostanában, sokat írnak a lábbelik hiá-- nyosságairól — szólt, és eg# cipősdobozt csapott elkeseredetten az íróasztalomra. — De a legfontosabbat, azt persze elhallgatják. Tessék! Ezt nézze meg! Erről írjon! Fel sem nyitottam, fásultan toltam félre a skatulyát. Méla undorral papírt, ceruzát szedtem elő a fiókból: — Három nap után levált a talpat Dehogy vált le! — A bal lábra való égig számmal kisebb, mint a másik? Vagy fordítva? — Szó sincs róla! Pontosan egyformák. Áteresztik a vizet? Fel- kunkorodik a nózijuk? — Nem. Akkor bizonyára szegek állnak ki belül? Sem belül, sem kívül. Olyan simára van a bélés eldolgozva, mint a selyem. Lassan letettem a ceruzát, felálltam. — Ide figyeljen, tiszteit uram — néztem hideg dühnél a szeme közé. — Ne lopjuk itt egymás drága idejét! A folyosón még tízen várnak cipőügyiben. Rukkoljon elő a farbávál! Felelet helyett látogatóm kinyitotta a dobozt, és egy pár modem vonalú, vadonatúj, szép cipőt vett elő. Kézbe vettem, tüzetesn megvizsgáltam. — De hiszen ezeknek semmi bajuk! — néztem csodálkozva a panaszosra. — Talán , valami rejtett fogyatékosságuk van? Ráznak? Szirénáznak? Sugárfertözöttek? Kivette kezemből a cipőket, visszacsomagolta, reményvesztetten indult az ajtó felé. — De hát mit írjak róluk? — kiáltottam utána. — Még kérdi?! — nézett vissza könnyes szemmel a küszöbről. — Hát azt, hogy ilyen cipők nincsenek! Abszolúte nincsenek! Érti?! Nincsenek! Lemondóan legyintett, és hóna alá szorítva a cipősdobozt, megtörtén távozott. Kürti András
