Somogyi Néplap, 1965. október (22. évfolyam, 231-257. szám)

1965-10-17 / 245. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1963. október 17, LIKŐRFOLT AZ ASZTALON /» dugó könnyedén /m csusszant lei az f / m üveg szájából. ^Nem volt szoros, alig pukkant. Leteszem az ezüsttálcára. Hubertus. Fél liter. Óvatosan, nehogy véletlenül is a ruhámra csöppenjen a cuk­ros lé. A dugóból lassan, fö­lösleges gonddal csavarom /ki a húzót. Hova tegyem? A hor­golt, csillagokból összeállított •térítőn foltot ejthet. A tálca hullámos szélére fektetem. Ica még nem jött be. A konyhában matat, hallom az edények csörgését. Meleg por­celánhangok. Miért is jöttem át vele? Nem kellett volna. A társaság­nak is feltűnhetett, hogy szó nélkül otthagytuk őket, és egyébként is... Semmi értel­me. Csak baj lehet belőle. Szó­beszéd. Igaz, az ember nem elemzi mindig hideg fővel, lo­gikus-e a cselekedete, és mi lesz a következménye. Csak megy. Megfogadja a hívó szót. Nem is gondol rá, hogy hatá­rozottan visszautasítsa. Mert ezt is tiltják az íratlan szabá­lyok. A magatartás vagy in­kább viselkedés erkölcsi nor­mái. A nyitott ablakon ide hal­latszik az ünneplésre össze­gyűltek beszélgetése. Nem hangoskodnak. Amolyan lefoj­tott, halk duruzsolás. Nóta sem lesz. Talán még fél óra, és mindenki hazamegy. Mi is búcsúzni készültünk, amikor Ica szólt, hogy jöjjek át egy feketére. Hiába mondtam, hogy köszönöm, majd legköze­lebb, meg sem hallgatott, csak elindult előttem. Jöttem. A sötétben a lehaj- ló gyümölcságak végigfésülték a hajam. Ódáig nem világított az udvari lámpa fénye. Az öreg bámulatosan tartja magát. Nemhiába, örökké nagy akaraterő volt benne, hallatlan szívósság. Másképp talán nem is érte volna meg e napot. És kilenc gyereket föl­nevelni. Meg házat építeni. Ezt a házat, amelyikben Icáék is laknak. Remegett az ajka az ünnepségen, de azért ő fe­jezte be. Nem gondoltam vol­na. Mindenki szipogott. Hogy is mondta? »Azt tartottam mindig,' a pedagógus ne vár­jon soha hálát tanításáért, életművéért. Ügy látszik, té­vedtem. Köszönöm.-« Többet nem szólt. Leült a virághegy mögé. Aztán vége is lett az ünnepségnek. Csak azt a slá­gert ne tették volna fel. Mar­haság. Az egész bensőséges hangulatot aevoncsapta. Érdekes kén az ott, a szem­közti falon. Két kisgyerek néz ki es?v nagy ablakon a csön­des téli tájra. Két testvér. Az egvik tánv, ő látszik idősebb­nek. Rézkarc. Érezni a szoba meghitt melegét, a hó puha ésilloawKót- n gyerekek bele- fe!«"”- — “ Sóvárgását. ’a hozza a kávét. á Leteszi a két po­/""UpK, h rral, a cukortar- tóval együtt. Elém rakja az egyik po­harat. önt. Keze remeg, a ká­vé megloccsan. De nem ömlik mellé. — Eddig már tölthetett volna Hubertust. Vagy ahogy a legkisebb öcsém mondja: hubit. Tudja, a Lackó. A fő­iskolás. Icáiknál mindig van egy üveg Hubertus. Pedig senki sem ^zo-eti a családban. De ha vendég jön, ebből kínál­ják — Nem akarom összekever­ni 8’ dalokat. Bort ittam. — Ugyan — int le, és maga emeli meg az üveget. —Egész­ségére — Kézcsók. G-vo'-san lehajtja. Egy ki­csit megborzong. mint aki nem szokta a tömény italt, aztán hátradől a fotelban. A kávészínű huzaton rendetlen­lazán omlik szét a vörösesbar­na. eevnnes szálú haj. Lehe­tetlen frizura. M''ntha egy hete n-m fésü'kö^ott volna. — Masa milyen embernek tart ín Miklóst? Tekintetét nem fordítja fe­leim A szoba felső sarkába ré­ved. Meglep a kérdése. — VT. ki őst'1 —Igen, Miklóst, az én fér­jemet. akivel maga csaknem fez éve együtt dolgozik. Vér­tes Miklóst. Most már tudja? Vagy még részletesebben óhajtja' Folytathatom. Hangjában gúnnyal kevert türelme lenség, alig visszafoj­tott i ’igesség vibrál. Még so­sem láttam ilyennek Icát. Lopva ránézek. Arca mozdu­latlan. sápadtszíirke, szeme furcsán fénylik. Körülötte enyhén megrándulnak a ku­sza, vékony vonalak. Persze ivott. Hiába, megvi­selte az elmúlt néhány hónap. — Szóval Miklós. Kádere- zés? Legalább szempontokat adjon. — Mint ember. Arra nem vagyok kíváncsi, milyen könyvelő. Ica, ha jól számítom, tizen­egy éve él együtt Miklóssal. Ahogy tudom, elég békésen élnek, nem veszekednek töb­bet, mint az átlag házaspár. Sőt. Talán kevesebbet. Odáig például sosem jutottak el, hogy válást emlegessenek. Ezen éppen eleget csodálkoz­tunk. Vagy csak nem terege­tik szenyeseiket a világ elé? Teát mindenki sajnálta, mert Miklós szeretett szépeket mondani a nőknek. Lányok­nak is, asszonyoknak is. Le­het, hogy ez túlságosan finom kifejezés. Kár lenne tagadni: nagy nőcsábász hírében állt. Ügy tartották, számos kaland­ja volt a környéken; ez annál elhihetőbb volt, mivel kül­szolgálata gyakran vidéki munkára kényszerítette. Ez pedig sok mindenre adott al­kalmat. — Nagy bohém — vél­ték róla. Szegény asszony — sajnálkoztak a feleségén, kü­lönösen a példásan hűséges élettársak. Hogy sokat kínlód­hat mellette. De miért nem hagyja ott? Igazán megtehet­né. Jó állása, lakása. És egyáltalán: hogyan nősülhe­tett be ez a léha szoknyava­dász ebbe a rendes családba? Igaz, én mindig azt tartottam, csak a szája jár: fogatlan oroszlán. Kopasz is. Persze, erős, mégsem kövér, java kor­ban van: negyvenkét éves. Kitűnő társalgó, az elegáns, imponálóan bátor udvarlás közismert mestere. Fersze. azért a nők már nem veszik komolyan. Már? Talán régen sem. Tehát Miklós. Mindegy, va­lahol el kell kezdenem. — Mint ember. Igen. Min­denek előtt vidám, végtelenül udvarias, nagyszerű kolléga es ... — Szóval, amolyan bővérű szoknvavadász. — Egyáltalán nem. Ilyesmit nem mondtam. — Csak ezután mondaná, ha merné. De nem teszi, mert gátlásai vannak, visszatartja az illem. Igaz? Legyen szíves, töltsön. Fejét hátravetve, mohón lö­ki le az italt. Hosszú, finom ujjaival lassan forgatja a talpas poharat, elmerülten fi­gyeli az alján maradt csöpp csillogó játékát. Aztán, hirte­len felriadva, gvors mozdulat­tal a tálcára koppintja. — Folytassa. — Mindent összevetve, és igazin őszintén szólva vég­eredményben nagyon helyes fiú Miklós. A légynek sem árt, utánozhatatlanul kedves, fő­nökeinek azonban megmondja a véleményét. Bámulatra mél­tó, fölényes nyugodtsággal. A múltkor is bejön az öreg az irodába, és ... — Mit tud a nőügyeiről? A homályosan csillogó te­kintetet most is fogva tartja a szemközti fal zöld, pálmafás hengermintája, amelyen úffu mereng, mint valami művészi alkotáson. Lassan, szórakozot­tan ingatja a párnás támlára súlyosodó fejét. De szeme nem mozdul. Sötét haja bele­olvad a zárt nyakú, fekete szövetruhába. — Sok mindent beszélnek az emberek, de hát igazán nem kell mindent elhinni. Miklós szeret széfeket mon­dani a nőknek, dicséri sze­müket, frizurájukat, ruháju­kat, karcsúságukat, molettsé- güket, mikor mit érdemes. De t ez még egyáltalán nem vétek! Különben is: inkább csak a szája jár. — Meg a keze. Tudom. Nem érdekes. Simogat, kár mente­ni. — Na, jó, a kislányoknak, a tizennyolc, húszéves frus­káknak megsimogatja a ha­ját. — Az asszonyoknak is Ugye, mondják, miért nem válók el tőle? Hogy hogyan bírom... Meg azt is: egészen kiüt a famíliából. Az egész család olyan rendes. A gyere­kek mind kiválóak, szigorú, mondhatnám puritán nevelést kaptak, a Bartol lányoknak, fiúknak makulátlan hírük volt. És van. Szülőtisztelők, testvórszeretők, példás családi életet élnek, illedelmesen ne­velik gyermekeiket, akik szé­pen tudpak köszönni, nem pajkoskódnak, nem mondanak csúnyát, nem csavarognak, és hallgatnak, ha a felnőttek be­szélnek. A Bartol lányok mér­téktartóan öltözködnek, nem majmolják a divatot Mi kell sét. Micsoda türelme volt, is­tenem ! Ha egy kicsit inger­lékenyebbek voltunk az ól­mos kimerültségtől, ránk szólt. Hogy mi nem vagyunk tekintettel a betegre. És meg­nyugodtunk. Olyan jó, hogy volt. Á, mit beszélek, hogy van. És velem. Velünk. Mi köti ide? Persze, a feleség akinek örök hűséget esküdött az oltár előtt. Hm. Több mint tíz éve. Találna szebbet is. Meg gyermekei is lehetnének. Lány is, fiú is. Amiről há­zasságunk első éveiben álmo­dott. Mert bolondul értük, rossz nézni, mit művel a ‘szomszédék négyéves kislányá­val. Ilyenkor elmegyek, mert sírni tudnék. Pedig nem sze­relemből kerültünk össze. Csak úgy. A csuda tudja. Egy ideig mókázott, aztán meges­küdtünk. Szinte magam sem akartam elhinni. Lassan ösz- szerázódtunk. Hogy megcsal: Lehet. Nem érdekes. Amikor külső máz, a női természet ösztönös évődésének termé­szetellenes megnyilvánulása — lehet, hogy nem is így mondta egészen —, meg hogy én ma­gamba fojtom indulataimat Pedig a fiatalság elszáll. Bi­zony. Ezt egyébként én is kezdem észrevenni. És végül: ő nem akar tolakodni, de hát igazán nem bánnám meg.. Alig tudtam magam vissza­tartani, hogy pofon ne vág­jam, vagy legalábbis ne or­dítsak rá. Higgye el, retten­tő önuralom szükséges ne­künk, nőknek. Nem kiabál­tam. Felálltam, és igen nyu­godt hangon azt mondtam: »Karácsony elvtárs, ilyesmi­ről nem vagyok hajlandó to­vább tárgyalni. Ha tisztessé­ges. baráti szándékkal jön, máskor is szívesen látom.« És pillanatnyi habozás után hoz­zátettem: »Ha a férjem is itt­hon lesz.« Lehet, hogy mar­haságot csináltam. Nem kel­lett volna ilyen durván, még hátránya lesz belőle Miklós­nak. De mit tehettem? Ha nem vagyok határozott, to­vább tolakodik. Így meg va­még? Istenem, de boldog is lehet az a család, amelyik ennyi jól nevelt gyermeket tudhat magáénak! És milyen szép számmal vannak! > —iy degesen rándul az M arca, de a fejét nem mozdítja afo- '—■ tel támlájáról. Mái a Hubertus hatása is meglátszik rajta. Szava meg-megcsúszik, hangja tom­pa, fátyolos. — Nehéz volt ez a négy hónap. Rettenetesen nehéz. Sokszor azt hittem, nem bí­rom tovább, belerokkanok. Csak Miklós, ö bírta. Talán nem is hiszi el, hiába beszé­lek. Szegény jó anyámnak 6 volt a támasza utolsó idejé­ben. Hosszú hónapokig tartó kínlódásában. Igaz, nagyon szerette. Nehéz elképzelnem, hogy más is tudna úgy sze­retni anyóst, mint ahogy ő tette. Sokszor azt hittem, egyikünk sem szereti édes­anyánkat annyira. Meg az egész családot. Apánkat is. Szinte szégyelltem, és lelki- ismeretfurdalást is éreztem, hogy én nem tudom kinyilvá­nítani érzéseimet, mint ő Higgye el, amennyit ő Küzdött a családért, a gyerekekért, s sógoraiért, nem tenné meg akárki. Segített tanulásukban, elhelyezkedésükben. A család biztos, megnyugtató támasza volt. Nem is tudom, mi haj­totta, milyen erő, micsoda ér­zés késztette vállára venni és látszólag könnyedén cipelni e nagy család roppant terhét. Ezt nem látták, ugye? Pedig látniuk kellett volna. Maguk­nak is, másoknak is. Persze, nem mutatta. Neki akkor is volt tréfás szava, egy-egy új vicce, amikor talán egész éj­jel nem aludt. És ez így ment napokig, hetekig, hónapokig Mert minden zajra felriadt, ment át a nyitva hagyott aj­tón anyánkhoz, leste a sza­vát, sóhaját, szeme rebbené­nekem kell, akkor az enyém Furcsa felfogás, ugye? Egy Bartol lánytól... Hipermo­dern. A szép, nemes, klasszi­kus hűség sutba dobása. Amit az oltár előtt ígértünk egy­másnak, a tömjénfüstös, hű­vös csarnokban, a megillető- dött csendben. De az is lehet, hogy nem csal meg. ö azt mondja. És én bízom benne. Sokszor vigasztal: »Te eg> percig is hiszel' az ilyesmik­ben? Te csak nekem higgy. Senki másnak.« — Főzzek még egy kávét? Majd később. Addig töltsön abból a vacakból. Kösz. — A múltkor kijött a fő­nöke. A kisöreg. Igaz, nem is olyan öreg, talán három évvel idősebb Miklósnál. Nem? Valahogy így. Szóval éppen megjöttem a hivatalból, ami­kor beállított. Nem tudtam, mire véljem látogatásét. Na­gyon jól tudta, hogy Miklós Pesten van egyhetes tanfolya­mon. Nem is fogadtam szíve­sen. Persze azért leültettem itt, ebben a szobában, likőr­rel kínáltam, beszélgettünk. Mindenről. Könnyedén cseve­gett, mohón ivott, és csakha­mar félig tréfásan célzást tett. hogy Miklós így, Miklós úgy, itt meg ott van menyecskéje, és csak azt nem érti, ilyen csinos nő — hol vagyok én a csinosaktól? — hogyan bírja ki mellette hűséggel. Szóval miért vagyok olyan hozzáíér- hetetlen? Hiszen tulajdonkep­pen nekem is jogom van az élethez, egy ilyen férfi ked­véért nem penészedhetek meg itthon meg az iroda falai kö­zött. Hogy is van értelme az eietnek így? És újra csak: az önmegtartóztatásnak? — Egyre jobban belemeie- gedett. A székét is közelebb húzta. Mondom, beszéljünk másról, ezt a témát nem sze­retem. Nem nekünk való. De nem hagyta abba. Hogy ez a visszautasító magatartás csak lamit dadogott, meghajolt és kisietett. Azóta sokáig nem láttam. A múltkor találkoz­tam vele, amikor bent jár­tam a városban. Nagyot kö­szönt, még azt is megkérdez­te — és mondhatom, feltű­nően barátságosan —, hogy vagyok. Visszamosolyogtam rá. Na! Mit tehet az ember? Ha nő is meg feleség is? Mik­lós nem tudja az egészet. Ha elmondanám, felelősségre vonná a főnökét. Ismeri, eb­ben nem lehet tréfálni vele. Meg féltékeny lenne. Igen, ta­lán furcsa, de így van. Hihe­tetlen? Lehet. Miklóst nem is­merik. Azt hiszem, ezt ma már mondtam is. Vagy nem? Mindegy. Pedig együtt dol­goznak vele már tíz éve. Nem olyan, mint amilyennek lát­szik. Más. Teljesen más, Egész ember. Egy kicsit rosz- szabb, mint az átlag, de száz­szor több a középszerűnél. Mosolyog? Nem baj. Én tu­dom. Én ismerem. Maguk csak a külsőt látják, csípős tréfál­kozásait, felszabadult bolon­dozásait, válogatott bókjai! hallják, amelyeket maguk is mondanának a szépasszo­nyoknak, ha nem félnének: mit szól a világ? Mit mond a feleség, a szülő, a testvér, a szomszéd, mert ha ártatlan szavaknál több nem esik is, a rossz nyelvek ítéletét semmi nem oldja fel. Igaz? Persze. Ezt én is tudom, csak nem érdekel lőremered a fotel- ban. Fátyolos te- 1 kintete összeszű- ^^ kült szemhéja kö­zül a parányi ke­rek asztal zsúfolt üvegcsend­életére esik. Lábát keresztbe teszi. Formás térde fehéren villan ki a sötét szoknya alól. Rám néz. Kérdően is meg vádlóan. Nem tudom mire gondol. Haja csapzott. Két ke­zével összefogja, nagylányo- san hátrasimítja. De az egye­nes, fésületlen szálak nem ma­radnak úgy. Űjra előrehulla­nak. Homlokán szaporán lük­tet egy ér. Hiába, sokat ivott, meg a kávé is. — Töltsön. — Köszönöm, Ica, de úgy gondolom, vissza kellene men­nünk. Sokáig elmaradtunk. — Mitől fél? Persze, mit mond a világ. Nekem is min­dig ezt dobják az orromra. Mennyi mindent beszélnek Miklósról! Még a saját sógo­rai is. A mintaférjek. Meg a példás lányok: a hűséges csa­ládanyák. Ah! És a barátnők! Ök lennének a legboldogab­bak, ha engem boldogtalannak látnának. Mert akkor is mond­ták: ne menj Miklóshoz, nem tud ő kitartani egy asszony mellett. Nem elég neki egy. Hiába a nagy szerelme, ha egyezer megosztja több asz- szony között. Az irigység be­szélt belőlük? Mert Miklósra titkon azért sokan számítot­tak, ha nem merték is "Beval­lani. És mi még együtt va­gyunk. Együtt is maradunk. Nem vált be a jóslatuk. Nem vághatják a fejemhez: ugye, megmondtuk annak idején? Miért nem hallgattál ránk? Csak boldogult anyám nem ellenkezett: »Én nem bánom, lányom, cselekedj, ahogy jó­nak látod. Ügy nézem. Mik­lós jó fiú.« Érti ezt maga? Bartol Im- réné, a szigorú erkölcsű, köz- tiszteletben álló, sokgyerekes családanya ezt mondta Mik­lósról. Testvéreim megdöb­bentek. Mert jó anyámat ki­tűnő, szinte csalhatatlan em­berismerőnek tartották. Én is, a többi gyerek is. Hittem neki. Figyel? Untatom. Ugye? Na, menjünk, ha úgy gondol­ja. Ne haragudjon. Sokáig fenntartottam egy kávé űrü­gyén. Gondolom, okosabb dolgokról is beszélgethetett volna ezalatt Igaz? Csak vall­ja meg őszintén. Láthatja, én sem kertelek. Ilyenkor ki­mondja az ember, amit gon­dol, ha máskor nem is na­gyon. Kitárulkozik, lemezte­leníti gondolatait És ez na­gyon jólesik. Igyunk még egyet. Jó? Búcsúzóul. — Elég volt, Ica. Köszönöm. Majd máskor. — Engem félt? Igaz, égj kicsit ittam. De ezt még el­bírom. Egészségére. /»hogy felém nyújtja fm a poharat a Hu- f y M bertus kilottyan a térítőre. A fehér, horgolt cérnavona­lak között csillogva terült szét a sötétbarna asztallapon. — Le kellene törölni. Fol­tot hagy. — Nem érdekes. Anyu már nem látja. Nem szid meg, miért nem vigyáztam. Kér még? Vagy inkább kávét? Ahhoz most nincs kedvem. Majd legközelebb. Melle szaporán emelkedik. Elnéz mellettem a szoba má­sik ajtaja felé, úgy mondja: — Tudom, hogy szid. meg részegnek tart. Mindegy. Pe­dig nem szoktam inni. De most jólesett. Elmondja más­nak is? Igaz: nem érdekes. — Hogy gondol ilyesmit, Ica? — Ismétlem: nem zavar. Csak mondja. Nem harag­szom. Kezet nyújt. Kattan a villanykapcsoló mögöttem, szokatlanul erős, hideg a hangja. Kint langyos az augusztusi este. Az előszoba ajtajában megállunk. Ica a félfának dől. — Nem jön? — Nem. Lefekszem. Ment­sen ki, hogy fáradt vagyok. Holnap frissen ébredek, süt­ni fog a nap, üdítő hűvös lesz a mosdóvíz. Végigcsorgatom a testemen. Miklós is csak a nyolcas vonattal megy. Együtt indulunk. A hivatal előtt vá­lunk el. Megcsókol, és csak annyit mond: hát akkor majd iövök, édes. Mindig ígv megy el. És mind4® ni««*«**«. Somogyi Károly

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents