Somogyi Néplap, 1965. október (22. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-17 / 245. szám
SOMOGYI NÉPLAP 5 Vasárnap, 1965. október 17. E LH AQ YAT VA Iálmaszüret kiskorpádon ÚQY HÚZÓDIK a kopott falú épület a szőlősorok közé, mintha bújni akarna az emberek elől. Piszokszürke falait hosszú repedések szelik át. Az embernek olyan érzése támad, hogy a következő pillanatban a lába elé rogyik az ódon ház. Zsúptetejének egy részét elhordta a szél, s jó darabon a konyhába buktak a szalufák is. Elhagyott, veréb lakta tanyának rémlik. Aztán meg- csörren az újságpapírral teletömött ablaküveg. Bentről reszkető hang kérdezi: — Ki az? A válaszra elfojtott sóhajtás hallik. majd megcsikordul a tenyérnyi retesz, s nyikorogva feltárul az ajtó. — Ambrusics József '/agyok — mondja kézfogás közben a szikár ember. Ritkuló szakálla már hosszúra nőtt. Ahogy kinyitja az ajtót, az ódon, vizes épületek állott szaga csapódik ki a nyíláson. A szobában kibírhatatlan teherként rogyik a látogató vállára az elhagyottság, s ezt csak fokozza a szúette ágy nyikorgása meg a homokszínre koszolódott ágynemű. A petróleumlámpa sárgás fényénél még szegényebbnek és még porosabbnak hat minden. A csont-bőrre soványodott hetvenéves ember itt élte le élete javát. Fiatalkorában ke- pésarató volt. Hajnalban korán kelt, s este későn tért haza. Itt születtek a gyerekek is. Akkor meleg családi fészek volt, most remetebarlangnak is kietlen. — Kérem, én mindig a gyerekeimért dolgoztam — kong a szobában az öreg hangja. A padláson keresztül becsapódó holdfény absztrakt ábrákat rajzol az esővízzel telecsurgott teknőre. — Szükség esetén meg lehet itt lakni. AMOLYAN MAQYARÁZKODÄS ez a mondat, hiszen az ember mindig attól fél, mikor szakad nyakába a meny- nyezet. Keserű az élet itt. Néha látogatók érkeznek a török- koppányi szőlőhegybe, ilyenkor rázörögnek az öregre, szóba elegyednek vele pár percre, aztán továbbíllnak. Az öregember pedig egyedül marad gondolataival és darabka száraz kenyerével. Néha elindul a faluba, hogy bevásároljon. Sűrűn meg-megáll, mert nemcsak a hetven év, hanem az egyre jobban elhatalmasodó asztma is megállásra kényszeríti. A boltban kenyeret vesz, hozzá szalonnát vagy kolbászt — Nem kell hekem már sok, annyit eszem, mint egy csecsemő. A száraz kosztot heteken, hónapokon át nagyon megúnja a szervezet, meg hát az a háromszáz forint sem sok, melyet havonta a tsz-től kap. S a mosás? Néhanapján útra kel Nagykónyiból a lánya, ilyenkor tiszta ruha kerül az öregemberre, leves is fő a tégla tűzhelyen. A lány mindig sírva megy el. Ez minden, amit segít az apján. S a többiek? A másik két gyerek még ajtót sem nyitott rá. Azt tudja, hogy az egyik fia — a Feri — Várongon lakik, de hogy a másik merre van, nem tudná megmondani. — A Gyuriról hallottam, hogy Szakosról elköltözött Dombóvárra, de hogy most hol lakik, nem tudom. Nem járt az már, kérem, régen nálam. — S mit csinál a télen? Hiszen megveszi az isten hidege. — Valamelyik gyerek csak befogad. Ha már nem bírom, majd csak eljön valamelyik értem, aztán ott kihúzom a telet. Legföljebb befogom a számat, nehogy bajuk legyen velem. A gyerekek viszonylag jó körülmények között élnek, s elfelejtették, hogy valaki elA Marcali Járási Tanács legutóbbi ülésén a törvényesség helyzetét tárgyalták meg dr. Szöcs Sándor járási vezető ügyész előterjesztésében. A jelentés megállapította, hogy a múlt évhez viszonyítva csökkent a közvádas ügyek, mindenekelőtt a társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett bűntettek száma. A csökkenés elsősorban a helyes megelőző munka eredménye. Javult a törvényesség helyzete a termelőszövetkezetekben is, biztosítva van a gazdaságok alapszabály szerinti működése. A tsz-ekben megtartott baleset- védelmi vizsgálatok azonban több községben, ezenkívül a Tapsonyi Gépjavító Állomáson súlyos törvénysértéseket tártak fel. A járás üzemeiben, vállalaindította őket az életbe. Az apa meg ott él számkivetetten a szőlőhegyben, s a tanács még arról sem tudott, hogy ott van. Pécseli Gyula tanácselnök úgy emlékezett, hogy a gyerekei elvitték. Elvitték, de visszajött, mert nem tudott kijönni velük. A TELEFONIDÉZÉS gyors, és a tanácsházán áll Ambru- sics György szakcsi lakos, és védekezik: — Nem tudtam, hogy apám Törökkoppányban van. Legutóbb még Nagykónyiban, a testvéremnél látogattam meg. Aztán vádol tovább, hogy ami pénze és értékesíthető ingósága volt az apjának, azt a másik két gyereknek adta. azzal, hogy eltartják. — Én katmi semmit sem kaptam az apámtól, de ha valamire szüksége volt, segítettem. És segít most is. Azóta már elköltöztette Szakosra, s ezzel — legalábbis e«velőre — enyhült édesapjának nagyon is sanyarú helyzete. De azért felvetődik a kérdés: Miért kell egy jól kereső gyereket a hatóságnak fi «velmeztetnie a szülőkről való gondoskodásra? Az ilyen emberek önmaguk állítják ki saját bizonyítványukat a társadalom előtt. S ez a bizonvítvány — akárhogy vesszük — nagyon rossz. Kercza Imre tainál az előterjesztés megfelelőnek tartja a társadalmi tulajdon védelmét. Megállapította azt is, hogy a négy működő társadalmi bíróság jelentős segítséget nyújt a munka- fegyelem megszilárdításához. Visszaesés mutatkozik azonban a földművesszövetkezetek vagyonvédelmében, sok a hiánnyal elszámoló egységek száma. Ennek fő okaként a személyzet helytelen megválasztását jelölte meg a beszámoló. A tanácsülés határozatot fogadott el a balesetvédelmi szabályok megtartásának hatékonyabb ellenőrzéséről, a tsz- ek jogi képviseletének megjavításáról, a tanácsok bizonylati fegyelmének fokozott felügyeletéről és arról, hogy a társadalmi bíróságoknak nagyobb nyilvánosságot kell biztosítani. Javult a közbiztonság, csökkent a bűncselekmények száma a marcali járásban (Tudósítónktól.) Ekkora alma még súlyzónak is megfelelne — ha vasból volna... _■ véli az egyik szüret elő. Pár napja dolgoznak a Ku- tasi Állami Gazdaság kiskor- pádi üzemegységében a kaposvári Munkácsy Mihály gimnázium második és harmadik osztályos tanulói. S hogy mennyire a »fákon jár* a szemük, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az almával teli ládák halmaza. Lecsó, azaz Zelczer László pór perc alatt másodszor fordul a teli vödörrel. — Ugyanis versenyezünk — jegyzi meg —, s ma szeretnénk elsők lenni. Azt, hiszem, sikerül... Amellett, hogy a földművelődésügyi miniszter jelentős összeget tűzött ki az őszi mezőgazdasági munkákban kivá- - ló eredményt elérő iskolai, illetve üzemi KISZ-szervezetek és úttörőcsapatok megjutal- mazására, házi verseny is folyik a gimnazisták között. A tábor vezetősége naponta értékeli a tanulók teljesítményét, s az erkölcsi siker mellett a legjobb brigád tagjait egy-egy tábla csokoládéval is jutalmazzák. T I ol jár a szemed, Le csó? — száll a kiáltás végig a fasoron. — A fán! — válaszol a ha- lászmelegítős fiú, de azért oda-oda pislant a mellette lévő almafa lombjai alatt sürgölődő lányokra. Marika annyira igyekszik, hogy nem is akarnak beszélgetni velünk. Miközben néze getj ük, hogyan vándorol az ágakról a csecsemőfej nagy'Barlska Ilona és Bogdán A ,egszebbJe a felsC ,ádába kerüi. A PINCÉRLÁNY A vendéglőben olyan sűrű a füst, hogy a szomszéd asztalig is alig látni. Ehhez csatlakozik még a terjengő szesz- és ételszag. A levegő szinte kibírhatatlan. De a bent lévők ezzel mit sem törődnek. Éjszakába fordul az idő, közeledik az éjfél. A hangulat kezdi elérni a tetőfokát. A zenekar játszik, keserves magyar nótákat, nyűtl táncdalokat, amit éppen rendelnek. )1 • nem nagyon figyel oda senki sem. Szinte minden asztaltársaság mást énekel, egymást túlkiabálva, mintha versenyezni akarnának a zenekarral és egymással. Az öblös hangoktól szinte remegnek a falak. Szép, fekete hajú pincérlány jár-kel az asztalok körül. Haja vállára omlik, és néha megmegcsillan a diszkrét félhomályban. Arcán a fiatalság pírja, szája szélén enyhén, ízlésesen rúzsos. Alakra formás. Az ilyenre mondják, hogy szép lány. Nem lehet több húszévesnél. Alig győzi a kiszolgálást. Mindenki iszik, legtöbben sokat isznak. A vendég rendel, ő máris készségesen teljesíti a kívánságot. Az egyik asztalnál csak férfiak ülnek. Négyen vannak. Néha nagyokat nevetnek, aztán halálos csendben vannak. Csak suttognak. Az asztalfőn egy kopaszodó, manas, nyúlott orrú, arisztokrata forrnájú ember ül. Ö viszi a szót. Vicceket mesél. Arra üanel, hogy olyan hangosan mondja, hogy legalább a fél vendéglő hallja. A viccek durvák, trágárak, de ők ezzel nem törődnek. A pincérlány sasztalukra teszi a ki tudja, hányadik kört. — Álljon csak meg, szívem! — szól az öregúr a lánynak, és kezét bizalmasan a derekára teszi. — Maga tetszik nekem. — De kérem — hebegi a lány. — Na, jó-jó, nem kell mindjárt félreérteni a dolgot. Ezt a viccet meghallgatja, és máris mehet. — Kérem, én nem érek rá vicceket hallgatni — szabadkozik a lány. — Mások is van, lak, akiket ki kell szolgálnom. — Itt marad, meghallgatja — indula- toskodik a férfi —, vagy pedig nem fizetek, és többé sohasem teszem be a lábamat ebbe a helyiségbe. A lány mit tehet? Megáll, hallgatja a viccet. Az öregúr kezdi: »A férfi azt gondolta, hogy a lány, akit elvett, szűz; eljött a nászéjszaka, valahogy meg kell "nőződni a dologról. Aztán fogta magát, és ...« A lány elpirult, nem hallgatta tovább, elrohant. A férfiak hahotában törtek ki, hogy a közel ülőknek majd a dobhártyájuk repedt meg. — Majd adja ez még lejjebb is! — jegyezte meg epésen a társaság egyik tagja. — Igen, csak nem neked, öregem — kontrázott rá egy másik. — Majd meglátjuk. — Fogadjunk! — Fogadtak. Az öregúr ettől kezdve teljes erővel »ráhajtott« a lányra. — Pincér! — kiáltott feltűnően —, még egy kört. — A lány vitte. Amikor megfordult, egy kéz utánanyúlt, és hirtelen mozdulattal eloldotta szoknyája kötőjét. A lány visszaszólt: — Kérem, legyen szíves, mérsékelje magát. — No, nézd a csitrit, még neki áll följebb! — indulatoskodott az öregúr. — Nem így kell ezt csinálni — oktatta a mellette ülő. — Nem kell mindjárt ajtóstul ror hanni a házba. Először szépen, intelligensen, úriemberhez méltóan. Ha úgy nem megy, akkor ami belefér, szilaj vadsággal. Ez az én módszerem. Még sohasem csalt meg. Csak figyelj. A lányt újra az asztalhoz kérték. — Még egy kört! — rendelkezett az egyik. A lány hozta. Letette az asztalra. Menni akart, de nem engedték. A kezénél fogva tartották vissza. — Térjen észre kislány, láthatja, hogy úriemberek vagyunk. Velünk érdemes kezdeni, s a zsebéből sokat sejte- tően egy köteg százast dobott az asztalra. Van hozzá kocsi is, és minden, amit csak akar. — En nem szoktam senkivel sem kezdeni, hagyjanak békén! — tiltakozott a lány. — No, a kis ártatlan. Pont egy pincérlány nem szokott mással kezdeni. Tudjuk mi jól, hogy minden este mással van. Gondolja meg. Velünk érdemes kezdeni. Majd egy hétig itt leszünk a környéken. — Engedjék el a kezemet, és hagyjanak békén, mert szólok az üzletvezetőnek. — Az éppen jó lesz — repliká- zott az öregúr, mi is éppen szólni akartunk neki. Meg akarjuk mondani neki. hogy maga udvariatlan, buta liba. — S ezzel ellökte magától a lány kezét. A zenekar érzelgős tangót játszott. Egy másik asztaltól egy húszast dobtak a cimbalomra. Pár perc múlva a zenekar elé támolygott az adományozó, és bizalmasan suttogni kezdett az egyik zenészszel. A fejével a lány felé integetett. A felvilágosítás nem lehetett valami kielégítő, mert sértődötten odabotorkált a férfitársaság asztalához, és melegen érdeklődött tőlük. — Szia, srácok — kezdte. — No, hogy álltok a nővel? Megy a dolog? — Nem — felelték indulatosan. — Kár a gőzért, öregfiú. Na, majd én, figyeljétek csak. Pincér! — ordította rekedt hangján. — Egy kört az egész társaságnak. — S közben leroskadt egy üres székre. A lány lerakta a féldeciket, menni akart, de az újdonsült udvarló nem engedte. Megfogta a kezét, és szorongatni kezdte. A lány tiltakozott. Végül, hogy szabadulni tudjon, rácscpott a férfi piszkos mancsára. Az kiabálni kezdett: — Hogy lehet h vendéggel ilyen szemtelenül bánni? Üzletvezető! Kérem a panaszkönyvet! — A vezető megjelent a pauaszkönyv- vel. A társaság fogalmazni kezdett: »Észrevételünk, hogy ebben a vendéglőben a kiszolgálás rendkívül udvariatlan, a felszolgálónő szemtelen, arrogáns a vendégekkel. Szigorú intézkedést kérünk ellene« — olvashatatlan aláírások. Egy hét múlva ellenőrök jártak a kocsmában. Fellapozták a panaszkönyvet, a lányt szigorú megrovásban részesítették. Hiába, az üzlet, az üzlet... (Kohányi) ságú, ingerlőén piros és egészséges alma kezük nyomán a vödörbe, segítségük érkezik: llisics Ferenc tanár, a tábor parancsnoka, és szóra bírja a lányokat — Hogyan áll a verseny? — Biztosan mi, első osztályosok leszünk az elsők — bizakodnak. — Huszonheten vagyunk, s már a kétszázötven- kettedik telt ládánál tartunk — Ennyire szeretitek a csokoládét? — Persze, hogy szeretjük — mondja halkan Marika, nehogy meghallja a táborvezeté —, de nemcsak ezért akarunk elsők lenni. llisics tanár úi az osztályfőnökünk, hadd lehessen legalább itt büszke a »gyerekeire«. A fiúk megjegyzik, hogy élettani szempontból is nagy szükségük van a csokoládéra, ugyanis itt, a gyümölcsösben szinte kanállal eszik a vitaminokat, s hogy meglegyen az egyensúly, feltétlenül jó kiegészítő a győzteseknek járó csokoládé... Kovács Margittal és Badics Margittal a tegnapi napról beszélgetünk. Elmondják, hogy szilvát szedtek; jóval nehezebb volt, mint az alma. <— Már csak a fa tetején van itt-ott szilva — panaszolják —, ötven kilónál nem tudtunk többet szedni, lerázni naponta. Így természetesen a -szilvások« mindig hátrább vannak, mint az »almások«. Ügy segített ezen a táborvezetőség, hogy naponta cserélünk munkaterületet. — Kik az ügyesebbek, a fiúk vagy a lányok? — A lányok! — hallom a* egyik oldalról. — A fiúk! — hangzik ugyanakkor a másikról. Gulyás Laci csendre inti a társaságot. — Körülbelül egyforma — mondja tárgyilagosan. Jól dolgoznak a lányok is meg a fiúk is. Persze — teszi hozzá — hajrázni a fiúk jobban tud- rtak... — Nem körtnyű munka ea napi hét órán keresztül, gondolom, néha nagyon elfáradnak ... — Kezdem a mondatot, de látom rajtuk, hogy tudják, hová akarok kilyukadni. — Nem volna inkább jobb az isk... ' — Nem, nem — vágnak közbe gyorsan. — Igaz, hiányoznak az izgalmas órák, de itt kint egy kis friss levegő azért pótolja .. . Strubl Márta
