Somogyi Néplap, 1965. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-12 / 215. szám
r FRANK HARDY: A TlZ^fU/mBS E gy férfi haladt vánszorgó léptekkel a sydneyi utcán. Agyonhordott, de tiszta öltözéket viselt, régi barna öltönyt, kékre festett felöltőt, vitorlavászon cipőt és széles karimájú kalapot. Hóna alatt nagy kö- teg újságpapírt cipelt, jobb keiében pedig ott szorongatta a tízshillinges bankjegyet Eiste tíz óra volt Vasárnap. A hónap: június. Az év: 1933. A férfi neve: Tom Johnson. A Morton-öbölbe tartott a fügefákhoz, , amelyek alatt minden éjszakára sokan húzódtak meg, többnyire munkanélküliek. Erezte, hogy a harmatos fű átáztatja cipőjét zokniját megdermeszti fáradt lábujjait A fák alá érve gyufaláng fényénél keresett alvóhelyet magának az összezsúfolt embertestek között Talált is egy kicsiny tisztást egy bütykös öreg faitörzs mellett, két lépést tett arrafelé, de a sötétben megbotlott, és valami puhába ütközött — Vigyázzon, hova lép* — szólt egy panaszosain rekedt hang. — Bocsánat — motyogta Johnson. Óvatosan lekuporodott, nehogy meglökje a mellette levőket Előszedte a hóna alá szorított újságpapírokat kiteregette, és sorban betakarta velük a lábát a térdét és a derekát Aztán ledőlt a kemény, hideg földre, és megpróbált a felsőteste köré is újságpapírt gyömöszkölni. Nagy gyakorlata volt már ebben a mesterségben, de most úgy tűnt, fagyos ujjai helyén csupa hüvelykujj van. Még jó, hogy nem túl nedves a föld — gondolta. Az elmúlt napokban nem esett, és a vastag levélréteg felfogta a néhány csepp harmatot Egyszer csak valami kemény nyomódott a bordái közé. Annak a hatalmas fának görcsös gyökere volt, mely koronáját több méter szélességben terítette az alvók fölé. Megpróbált elfeledkezni erről a váratlan kényelmetlenségről, s várta a ráereszkedő álmot De az éhség s a fagyos lába, a nedves zoknija nem hagyta elaludni. Azután hirtelen tudatára ébredt hogy még mindig ott gyürköli a markában a tízshillinges bankjegyet Kibontogatta, és feltartotta a feje fölé. A sötétben csak a körvonalait látta. Eszébe jutott, hogyan is került hozzá ez a pénz. A Munkanélküliek Központjában négy shilling három pennyt gyűjtött össze apróban, egy-, három- és hat- pennysekben. Az adományozók egyike-másika utolsó pénzét adta oda neki. Bejárta a kocsmákat azokat a helyeket, ahol barátai iddogáltak, és sikerült még négy shilling tíz pennyt összegyűjtenie. Most, ahogy a fa alatt feküdt, nagyon megkívánta a sört. vatos gondossággal I I hajtotta össze a tíz- shillingest, azután mint egy hirtelen ötlettől vezérelve félredobta az újságokat, és fölkelt. Átlépkedett a fekvők feje felett és elindult visszafelé a városba. Egy hentesüzlet kivilágított kirakatánál megtorpant. Szeletelt sonka, szalámirudak, füstölt hal, vastag angolszalonna ... ösz- szefutott a nyál a szájában. Reggel óta egy falatot sem evett. Gondolatban összeállította magának a menüt. Sertéssült gombamártással, sza- lonnás tojás, friss spárga és seller... Azután egy bútorüzlet elé ért, s a kirakatban pazar háló- szobabútort látott: pompás ru- gózatú ágy, puha párnák, vastag matrac, meleg takarók. Elképzelte magát, amint fekszik. Mulatságos lenne, ha betörne az üzletbe, és lehevered- ne az ágyba Hangosan nevetett erre a gondolatra, nevetése visszhangot vert a néptelen utcán. Éktől megijedt, és továbbsietett. Jobb kezében még mindig ott gyürkölte a tízshillingest. S most eszébe jutott: az Üdvhadseregnél egy shillingért hálóhelyet kaphatna. Azt mondaná, hogy csak kilencet gyűjtött Ellenállt a kísértő gondolatnak, de a léptei csak vitték, vitték, amíg az öreg, kopottas épület előtt találta magát Hálóhely egy shillingért Soha nem tudja meg senki... Bent egy őszhajú ember ült az íróasztal mögött, és a számlakönyv fölé hajolt Johnson közeledett az íróasztalhoz, és halkan köhintett Az alkalmazott felpillantott: »Tessék, jóember.« — Kvártélyt szeretnék as éjszakára. — Azt hiszem, még van szabad ágy a hálóteremben. Egy pillanat, megyek, megnézem. Johnson a kandallóhoz lépett, ahol lobogva ragyogott a hasábfák tüze. A lángok fölé terjesztette a kezét, majd összedörgölte két tenyerét, és felváltva tartotta őket a meleghez. Az ósz hajú férfi visszajött, és azt mondta: — Van még üres ágy. Egy shilling. Johnson habozva nyújtotta oda a tízshillingest. A másik elvette, és visszaadott kilenc shilling aprót. Johnson a felöltője zsebébe süllyesztette. — Először megmelegednék itt, ha megengedi — szólt — Ahogy tetszik — felelte az alkalmazott, és visszatért munkájához. Johnson egy fából készült háromlábú székel húzott a kandalló mellé, rápillantott az íróasztalnál görnyedő férfira, és hozzálátott hogy kifőzze a cipőjét. Lehúzta a cipőt mindkét lábáról, és fölakasztotta a kandalló párkányára. Azután a zokniját is levetette, mindkettő csupa víz volt. Kicsavarta, majd ráterítette a cipőre. Az ember az íróasztal mögül odanézett rászólt: — Kérem, ne vegye le itt a cipőjét. Johnson zavartan mormogott valami bocsánatkérésfelét, és felhúzta a lábbelijét. Elöntötte az álmosság, nekidőlt a kandallónak. Előrebukott a feje. szeme lecsukódott Hirtelen rándulással fölegyenesedett. Az emberek adakoztak, némelyikük utolsó pénzét adta oda, és ő egy shillinget a saját kényelmére fordított: összeszedte magát, és odalépett az íróasztalhoz. — Meggondoltam magam — szólt. — Nem kell a kvártély. Az alkalmazott kérdően nézett rá. — Ahogy gondolja — felelt, és az íróasztalfiókból vaskazettát húzott elő. Kivett egy shillingest, és Johnson felé nyújtotta. — Jobb szeretném az én tíz- shillingesemet — szólt Johnson, és átnyújtotta a kilenc chillinget, amit az előbb kapott. Az alkalmazott vállat vont, kihalászta a bankjegyet, és odatette eléje az íróasztalra. Johnson gondosan összehajtotta, és elindult az ajtó felé. Ott azután visszafordult. — Nem lehetne egy tányér levest kapni? — Nincs. Sajnos, nincs ingyenleves reggel nyolc óráig. Johnson künn az utcán álldogált. Szemerkélni kezdett az eső. Gyengeség fogta el, szédült, be akart állni a híd alá, hogy az eső elől menedéket keressen, de megbotlott, és elterült a nedves aszfalton. Egy taxi csikorogva fékezett, alig fólmétemyire állt meg tőle. A sofőr ordított: — Nézzen a Iáiba alá, maga hülye! Johnson föltápászkodott, megpróbálta ledörgölni a sarat a felöltőjéről, és szó nélkül ment tovább. A városi park felé tartott, i örömmel fedezett föl egy üres padot Elnyújtózott rajta, c lassan álomba merült. Hajnalban ébredt föl majdnem teljesen elgémberedve a hidegtőL Elvánszorgatt az Üdvhadsereg konyhájára, beállt a rongyos sorbaállók közé, ét mohón falta a levest a pléb- tálbóL Ettől egy kissé föléledt, s hamarosan odaért a pártház Lsmerős, rozzant épülete elé Fölment az első emeletre, és bekopogott az ajtón, amelyen nem volt névtábla. — Tessék — szólt egy hang belülről. J ohnson belépett A parányi szoba zsúfolt volt A falon penész- foltok, a vakolat itt-ott lehullott, az egyik sarokban térképek, szedett-vedett székek és asztalok jelezték, hogy a bútorzatot lassacskán, innen-on- nan gyűjtötték ossza A napfény homályosan szűrődött át a poros ablaküvegen. Az íróasztalt szétszórt papírok borították, kézírásos ívek, géppel írott lapok, kefelevonatok. A falról egy kicsiny keretből Marx Károly képmása tekintett le rájuk. A munkás hetilap, a The Workers’ Weekly egy példánya léckeretben függött egy szögön, az ablakpárkány mellett. Az asztal mögött ülő férfi abbahagyta az írást, és felpillantott — Helló, Johnson! — üdvözölte. — Helló, Lance! — Johnson leült az asztallal szemközti székre, a rozoga szék megnyi- kordult alatta — Szombat délután adományokat gyűjtöttem a pártnak. — Hogy sikerült? Svek óta látom őket « tér sarkán, egykedvűen nézelődnek. .. Sokan talán azt gondolják hogy unatkoznak, és fantáziátlan emberek, azért töltik minden szabad idejüket ácsor- gással, de nem így van. Meg kell vallanom, hogy valamikor bennem is feltámadt az alaptalan gyanú, s arra gondoltam, hogy az unalom vastag és tompa vattaházából menekültek ezek a fiatalok a tér sarkára, s a város vibráló forgalmában, nézelődésben, fényivásban keresnek szórakozást és felüdülést. Egyszer aztán észrevettem, hogy ez nem így van. Megyek pihenni, mondtam néhány évvel ezelőtt magam_ nak, és nagy akarással, eltökéltséggel felvonultam a hegyekbe. Hanyatt feküdtem a fűben, és arra gondoltam, hogy ez lenne az igazi élet, feküdni ilyen haragoszöld tisztásokon, s a vonuló felhőket nézegetni. .. Nagy és mérhetetlen nyugalom áradt rám mindenből, s a természet örök színeiben, kékben, zöldben, barnában igyekeztem feloldódni. A teljes megnyugvás küszöbéről azonban visszarántott valami. Tíz perc, talán negyedóra telhetett el, amikor az agyamban és a szívem táján felbukkant a nyugtalanság. Végigszaladt a hátgerincemen, és arra késztetett, hogy felüljek, körülnézzek, megszámoljam a közeli fákat, statisztikát készítsek a felhőkről felélte Johnson, s arckifejezé- te olyan volt, mint a gyermeké, aki várja, hogy megdicsérjék. — ra fontot? Hisz es <«y vagyon manapság! Mit csináltál? Kiraboltál egy bankot? — Nem, pennyként gyűjtöttem a munkásoktól a központban meg a kocsmákban, kivéve az utolsó tizenegy pennyt, azt az öreg Nick, a cipész adta. — Majdnem egy shilling! — szólt Sharkey, és füttyénteti elismerésképpen. — Nagyon rendes fickó az öreg! Azután kihúzta az íróasztala fiókját, és elővett egy képet — Megmondom neked, mii csinálunk a pénzzel. Itt van ez a fénykép, a nyomda a múlt héten nem fogadta d, meri nem volt pénzünk a klisére. Most legalább kinyomtathatjuk, és meglátják az emberek, hogyan támadta meg a rendőrség a munkanélküliek tüntetését Az e heti lapban már megjelenhet Johnson elvette a pénzt és a fényképet — És légy oly szíves, hozzál nekem egy-két szendvicset — szólt utána Sharkey, és átnyújtott néhány pennyt Azután Johnson arcába nézett, és megkérdezte: — No és te? Ettél valamit? — Olyan éhes vagyok, hogy egy döglött lovait is megennék. Föltéve, ha le van öntve tar- tármártássaL — No, akkor vegyél magadnak is húsos pudingot, és vigyázz, hogy elég sok mártást tegyenek rá. Tom Johnson lement az utcára, át a túlsó, napos oldalra Ruganyos léptekkel járt, elfeledkezett a gém béredéit lábáról és a gyomrát marcangoló ürességről. És a tízshillingest keményen szorította a markában. Fordította: Zilahi Juefit •Frank Hardy ausztráliai tró 1917-ben született. Tizenhárom éves korában abba kellett hagynia s tanulást, hogy munkát vállaljon. 1944 óta Jelennek meg novellái, regényei, de bt színdarabtárat, humoros történeteket, népmesefeldolgozásokat Is. Hardy az Ausztrállal írók Baráti Társaságának alelnöke, és a Realista Iró- csoport alapítója. Ez utóbbi szervezet célkitűzése, hogy új írókat neveljen ki a munkásmozgalomban. 1 * mí MEZEY LÁSZLÓ: FIATAL LÁNY Elfriede Mund: MUNKÁSKÉZ Nézd est as érdes, bütykös kad ki nem simuló, kérges tenyerével, E munkáskéz hivatott megmenteni s világ életét Tisztelettel pillantasz le rá. és megszorítod hálatelten. Ez a munka áldotta kés. mely Jelen s JBvó pihenő óráiban Is kém arra, hogy a kerekekbe* nyúljon. * EMriede Mond tagja. Több lop nak basája határáén UH la Látod, milyen izmos, milyen kemény? Viharvert, akár a szirttető. Horzsolások borítják meg zúzódások. Földi lét -ek bosszú évei alatt ezer sebből vérzett. Nem önmagáért, hanem teérted, énértem, mindenkiért! Szántott, vetett, dolgozott. Ez as erőtől UHETjM|(> KGS Sl ni i■■ i■ i , fi inf ff ailr forgatja bolygónk kormánykerekét. BOLDOG BALÁZS fordítása a fiatalabb német szocialista k8lt6nemaed>-k munkatársa. Verset egye* népszerűbbé *34Bertha Bulcsu: VÁRAKOZÓK Visszafeküdtem a fűbe, de nyugtalanságom nem oszlott el, inkább néhány perc alatt idegessé transzformálódott... Nem bírtam tovább a fűben feküdni. Ügy éreztem, hogy valamiről lemaradok, valami nagyon lényeges eseményt mulasztok el, valahol történik valami, és én nem vagyok ott. Pontosabban az évtized legjelentősebb eseménye játszódik valahol, amíg én a fűben nyújtózkodom. Rohantam a menedékházig, ott taxiba ugrottam, és néhány perc múlva már a városban voltam. Lázas izgalommal kutattam, hogy mi történhetett az elmúlt fél órában, miről maradtam le. Berohantam a kávéházba, de semmi. Ugyanazok a panoptikum fejek hajoltak az újságok, a poharak és az apró cetlik fölé, amelyek tagnap, tegnapelőtt és öt éve ... Kimentem az utcára, és figyeltem az emberek arcát. Egy kicsit gúnyos volt az arcuk, úgy tűnt, hogy rejtegetnek előlem valamit... Éreztem, hogy történt valami, de titkolják. Akkor én is megálltam a tér sarkán a többiek között, és várakoztam. Semmi... Csak a képzeletemben bukkant fel egy teniszpálya képe és IK tünékeny figurája. 1945- ben egy összebombázott bérház pincéjében laktam... A bérház udvarán három-négy teniszpálya is voVL Az egyik pályára szép, szabályos tölcsért vágott egy eltévedt angol bomba. Akkoriban mi egész nap a bombatölcsér szélén ültünk, és a békákat bámultuk, hogyan sprintéinek a gödör aljában összeszaladt sekély vízben. Órákig ültünk mozdulatlanul, de minden közeli zajra, robajra felkaptuk a fejünket. Vártunk valamit. Hogy mit, azt magam sem tudom, de nagyon kitartóan vártunk. Azt hiszem, valami csodát. Egyszer megjelent közöttünk egy vézna, fekete kislány, és fölcipelt bennünket az egyik összebombázott ház második emeletére. Az emeletből valójában csak a sínek maradtak, s mi ezeken egyensúlyoztunk az összeégett falak között. Hát ott fönt, ég és föld között, a megtekeredett síneken lebegve közölt velünk valamit a kis fekete lány: — Itt hamarosan történik valami furcsaság ... Ettől kezdve a bombatölcsér széléről mi állandóan szemmel tartottuk a romos házat. A fekete kislány pedig mindennap megjelent közöttünk, és kiosztotta a karácsonyfadíszeket, ízetlen csokoládét, amiket a romok között összeszedett. Vártunk. De semmi sem történt. Azazhogy mégis... Emberek jöttek, lebontották a házat, és elkezdték újjáépíteni. A cselekvés eloszlatta a babonákat ... Néhány hét múlva már a patak pariján kóboroltunk, és a mederbe zuhant tankokat bámultuk ... Álltam a tér sarkán, és abban reménykedtem, hogy hirtelen lefékez egv autó, és titkolózó arccal, kercsúan és feketén kiszáll belőle Ili. Megáll előttünk, és kiosztja a karácsonyfadíszeket, melyeket magával hozott a messzeségből Az autók mind továbbsuhannak ... Másnap írtam az unokahúgomnak. Két hét múlva megérkezett a válasz: Ili férjhez ment egy esztergályoshoz. Két gyereke van. Néha látom, amikor sétáltatja őket a patakparton...
