Somogyi Néplap, 1965. június (22. évfolyam, 127-152. szám)
1965-06-20 / 144. szám
Pataki Pál: HAZAFELÉ sabb, fiatalabb is. Az egyes ti ment tovább, egyenesen. Egyszeriem nem kavarhatja föl szerre koppant a cipőjük az ennyire az embert. egyenetlen kövezeten. Nem — Mit csinál ma este? — megy egyedül. Valaki hozzábökte ki hirtelen, anélkül, igazítja a lépteit. Milyen em- hcgy az okát tudta volna. Csak bér lehet? Ahogy meghalt asz- amikor már elhangzott a szó, szonyáról emlékezik — becsü— KI m am a»«»our? — Nem tudom... — Napok óta figyelem. Nem néz sem jobbra, sem balra. Mintha a gépén kívül senki és semmi nem létezne ezen a világon. — Az <5 dolga... — Reggelenként köszön, kirakja a szerszámait, beindítja a gépet, és kész. Mint aki az öltözőben az utcai ruhával együtt mindent levetett: a nevét, a gondjait, az örömeit... — Vigyázz, te! — A fene! — kapott a gépéhez és leállította. — Ezt elintéztem! — forgatta kezében a túlesztergált tengelyt. — Selejt — dobta a ládába széles mozdulattal. — így jár, aki vén ember létére asszonyról fecseg! — ugratta a másik, de fél szemmel a maga munkáját figyelte. Mihók bosszankodott az elfuserált tengely miatt. Fél éve már, hogy egyetlen selejtes darabot nem csinált Az asszony az óka. Lopva rápillantott Az szoborként állt a gépe mellett. Arcát nem láthatta; megint abba a pettyes kendőbe bn- gyolálta a fejét Miért figyeli már napok óta? Nem szép, de csúnyának sem mondható. Szót még alig váltottak az elmúlt két hét alatt, hogy az asszony az üzembe jött Talán azért nézi, mert a feleségére emlékezteti? Alakra ilyen volt Magda is Nyúlánk, egy kissé magasabb. És csöndes, szótlan. Szegény... Ha élne, most töltené a negyvenediket Két éve már. Hogy repül az idő! Mintha csak tegnap állt volna ott tehetetlenül az ágya előtt. Hol Magda fáradt, vértelen arcát nézte, hol az orvosra bámult, mint aki csodát remél. Megrázta bozontos üstökét. Beszélni kell vele — határozta el. Hallani a hangját, lesni a száját, ahogy a szavakat formálja. És nézni a szemét, mosolyogni rá... Hangtalanul fölnevetett. Vén bolond! — kuncogott magán. Ábrándozol, akár egy kamasz, ha megérzi az orgona illatát. Mit akarsz az asszonytól? Egy ilyen nőnek férje van ... gyerekei. Ha hazamegy a gyárból, az otthon melege veszi körül. Megértés és szeretet. Téged meg ki vár? Üres lakás, mosat- lan edények, vetetlen ágy, s csak az emlékeiddel beszélgethetsz. asszony arca elkomolyodik: Mit akar tőlem? Nem, ez nem jó. Másként kell kezdeni Képzelje, ma elrontottam egy tengelyt. Fél éve nem fordult elő. Ejnye, ejnye... — korholja majd csöndesen az asszony, aztán megkérdezi: hogyan történhetett? ... Magát néztem ... Ez sem jó. A dudm mély memgété versenyre keit a gépek zúgásával Sietve összerakta a szerszámait — Leöblítjük a mai napot? — szólt oda Zámtoó a szomszéd géptől. — Nem... ma nem érek rá... — felelt sietve, s közben az asszonyt leste: indul-e már? — Ahogy gondolod — vont vállat Zámbó, s már a túlsó gépszomszédnál próbálkozott Elzárta a szerszámokat, és indult az asszony után. Régen nem fürdött, öltözött ilyen gyorsan. Zámbó utána is kiabált: — Csak nem a lányokhoz sietsz? Nevetés csattant, de nem törődött vele. Akkor lassított csak léptein, amikor kiért a gyárudvarra Körülnézett, hátha meglátja az asszonyt. Megálljon? Feltűnő lenne. Menni kell tovább. Komótosan ballagott végig a gyárudvaron. Lehet, hogy elment már? Megállt a kapu alatt, s jobb híján a faliújságot bámulta. Beleolvasott az egyik cikkbe. Valaki meglökte a karját. — Bocsánat... Megfordult. Az asszonnyal találta szembe magát Alig ismert rá a könnyű tavaszi ruhában. Barna haja kibontva keretezte arcát, de az a rakoncátlan tincs most is a homlokába hullott — Ne haragudjon, Mihók szaktárs... — mentegetödzött az asszony. Erre nem számított Zavarában egyik lábáról a másikra állt, s csak annyit tudott ki- nyögni: — Semmi... Egymás mellett léptek ki a gyár kapuján. — Hosszú vöft a mai nap — jegyezte meg. — Elfáradt? — nézett rá az asszony. és ismét a csönd vert éket közéjük, döbbent meg kérdésétől. Az asszony még félreérti... Ha férje, családja van, sarkon fordul, és faképnél hagyja. — Este? Nem is tudom... — töprengett hangosan az asz- szony, s a mellettük elsiető embereket nézte. Egy idősebb asszony jött velük szemben, karján kosár. Mögötte az a magas, fiatal férfi vajon hova iparkodik? A kezében kis csomag és egy csokor virág. Mikor út kaptam virágot utoljára? Három éve már csak a nőnapon... És ott, az a lány, aki siettében, is a haját igazgatja? Várják. Mindenkit vár valaki. És a férfit, aki itt lépked az oldalamon? Mit akar tőlem? Őt nem várja senki? A nevén kívül semmit sem tudok róla. Legföljebb azt, hogy ügyes, gyors kezű ember. Miért érdeklődött, hogy mit csinálok ma este? Vagy csak zavarában kérdezte, hogy mondjon valamit? — Ne haragudjon a kíváncsiságomért ... — kérte a férfi félszegen. — Csak olyan furcsa ... Két hete mór, hogy egy műhelyben dolgozunk, egymástól alig néhány lépésnyire, s még a nevét sem tudom. — Anna... — közölte nagy hirtelen a férfival, de megbánta, ahogy kimondta. Csak így; Anna, túl bizalmasan csengett. Hozzátette: — Földelné ... A férfi várta ezt a bejelentést, ugyanakkor valami csodát is remélt Nehezen forgott a nyelve. — A család..', biztosam lesik már az ajtót... én meg feltartom ... — szabadkozott, és elhatározta, nyomban elköszön. — Nem vár senki ... Csak sokára fogta fel az asszony erőtlen szavát. Atig fél órája, a gyárban még milyen erősnek, magabiztosnak látszott Most pedig ... Ujjongani szeretett volna, de csak art mondta; — Két éve halt meg a feleségem ... Megfázott későn vettük észre... — s ha szűkszavúan is, de mesélte a történetet Jó volt végre valakinek elmondani. Am asssany megtorpant a sarkon. Ha balra fordul, arra közelebb ... aztán mégi* letes. Az vibrál a szavai mögött: belefáradtam a magányosságba. Élni volna jó, igen. És szeretni. Nem íoitó, vak szenvedéllyel, ahogy a déli szél korbácsolja a tenger vizét, csak úgy, ahogy a szellő cirógatja a végtelen víztükör hátát... Hol is Olvasta ezt? Mindegy. Az eszébe jutott S ez jó jel, ha ilyen dolgokra emlékezik az ember. Ez már más élmény, nem a régi, a rossz. Tartozni újra valakihez, ahogy tartozott azelőtt. Erőt áldozni rá, munkát könnyet és mosolyt, megértést és szeretetet. És kapni cserébe valamit. Nem sokat félig sem annyit, mint ameny- nyit adni érdemes. Csak morzsákat, de kapni, hogy újra adhasson. Megerecft a nyelve, beszélt beszélt, olyan dolgokat mondott el, amiről már három éve mélységesen hallgatott s talán magába zárta volna továbbra is, ha a férfi föl nem kattint ja a lepecsételt zárat. Mint a mesében a kis tolvajfiú. A szellem kiröppent a palackba, s nincs hatalom, amely vdsszazárja? — Tizenkét évig asszonya voltam egy férfinak. A tizenkettőből tíz boldog volt Kettő nem. Elváltunk... A felesébe tizenkét érvel fiatalabb... Megállt a magas, régi bérház előtt a kezét nyújtotta. — Én mór itthon vagyok.L fis köszönöm, hogy elkísért. _ — a hangja újra határozott volt mint amikor először hallotta a gyárban. — Ne... ne még — szólt a férfi, * nem engedte el a meleg asszonyt kezet A tekintetét kereste a szemével, de az asszony nem nézett rá, a repedezett fájú kaput bámulta mereven, amelyet elkoptatott az idő. Lassan kivonta kezét a férfi tenyeréből. Egy villanásnyira végigsimogatta a tekintetével, aztán elfordult és szélesre tárta a kaput. — Szeretném, ha megvárna holnap délután ... Anna ... — szolt utána a férfi ■ melege lett, hogy először szólította így. A kapu bmemnhódott az asszony mögött, neki mégis úgy tetszett mintha most nyílt volna ki... BARANYI FERENC; FÜSTEZÜST Hajamra száU a város füstezüstje, tekintetem is szürke-sugaras, immár dúdolva járok, nem fütyülve, huszonnyolc éves, őszülő kamasz. A lányokat se szólítom le folyton virtusKodó mohón ma már sehol, szórakozottan magamhoz mosolygom, akibe vágyam éppen megbotol. Nem csattanok fel már az asztaloknál, csak lassan szólok, csöndes-élesen, s ha megkötöz az intrika-folyondár: nem tépi, csak lefejti a kezem, A wurlitzerbe nem dobok be pengőst, rossz csíny a hamis pénzen vett ricsaj, még a veszélyes csínytevés se fed hőst, legföljebb vásott vakmerőt takar. En jól tudom, hogy nem megalkuvás még a férfikorral ez a fegyelem, csak — mint vetőjét formázza az árnyék — éveimet majmolja jellegem. Tudom, hogy az a konok lobogás, mit szememben hordtam — szíriembe kerül, és majd annál fehérebben parázslik, minél mélyebbre zárom ott belül. BERAKÓLÁNY CSERI ' RÉSZLET VÁQÓ JÁNOS NYOMDAI QÉPMESTER ÓLOMMETSZETEI Mit várhat még az élettől az ember negyvenkét év után, amikor olyan egyedül áll a világban, mint a magányos fa a sziklák között? Asszony kellene — többször megfordult már a fejében. Csakhogy ebben a korban már háromszor is meggondolja az ember. Az egyik túl puccos, a másiknak be nem áll a szája, a harmadiknak semmi sem jó. Ez az asszony olyan szíve szerint való. Pedig semmit sem tud róla. Csak a mozdulatait ismeri, hosszú, fürge ujjait és azt a barna hajtincset, amely mindig ott röpköd a homlokán, bármilyen mélyen húzza is az arcába azt a kendőt. Hozzácsapódik, ha megy hazafelé. Ezzel még nem követ el bűnt. Együtt dolgoznak, egy műhelynek szívják a levegőjét, senki sem vetheti a szemére. De mit mond majd neki? Máskor bosszankodott, hogy alig végzett valamit, és máris felbúg a műszak végét jelző dudaszó. Most meg ... Elfáradt? — kérdezi majd. Az asszony ránéz, nevet: ugyan, olyan öregnek néz? .. Nem — mentegetődzik zavartan. Csak úgy kérdeztem. Az — Ugyan .., Olyan öregnek néz? — Csak most jött rá, hogy a gondolatban elképzelt szerepek megcserélődtek, s ez összezavarta. — Nem — mondta őszintén az asszony, de ezzel ó is kifogyott a szóból. A nevemet is tudja! — morfondírozott magában Mihók. Én meg nem emlékszem az övére. Igaz, a gépek zajában nem hallottam jól. Resteilte a dolgot, és tanácstalan volt: hogyan folytassa tovább a szót. Pedig mondania kell valamit. Most, rögtön, különben elszáll a maradék bátorsága is. Furcsa valami az ember. Tegnap, a tagg}’ülésen az igazgatónak a szemébe vágta a hibáit, s még csak arra sem gondolt, hogy megválogassa a szavakat. Ügy mondta, ahogy a szájára jött. Most meg ... arra sem futja a szóból, hogy az időről vagy a mai ebédről beszéljen. Csak lépked az asszony oldalán, s lázasan kutat gondolatai között, de semmi okos dolog nem jut az eszébe. Mi van velem? Szerelem volna? Az én koromban? Hiányzik a nő? Miért éopen őt kívánom? Akadna talán csdnoMILYEN IS AZ IFJÚSÁG? VUtCHtt a „He&p&z" Uátíékáz&át Laboda La fi, a »Keopsz« kávéház állandó vendége már régen szakítani kívánt éppen csak megtűrt helyzetével a Törzsasztalnál. Ezért elhatározta, hogy most már ő is ír valami jó zaftosat ifjúságunk erkölcsi válságáról. Ugyanis az asztal fejesei között már elég hosszú ideje nemes verseny folyt, ki tud — ahogy »Keopsz«-nyelven kifejezték — minél penészesebbet írni a mai fiatalokról. Bún Barnabás kisebb eposzt irt huligánok rémtetteiről, Langy Alajos szociográfiai értekezést az ifjak között népbetegségként fellépő és csak »Quinoseptil«-lel gyógyítható közönyről, s a csak nemrég feltűnt Hukk Elemér is benyújtott egy színháznak egy ifjúsági témájú darabot Hurrá, rohadunk címmel. Es bár az utóbbi darabot egyelőre nem fogják bemutatni, mert a színházat közben lebontották, a dramaturgnak tetszett Elemér alkotása, és Laboda Lali érző szívét emiatt is rágta az irigység. Hiszen már 18 éves, és még egyetlen dramaturggal sem találkozott. Az első lépés az irodalmi pályán az volt, hogy Lali kiírt néhány jelzőt asztaltársai műveiből. »Hullaszagú«, »merevközönyös-«, »álmábanisásító«, »csupa - reflex« — sorakoztak a jelzők az »Ápisz«-nál vásárolt kockás füzetben As utóbbi jelző különösen tetszett neki. A témákat azonban nem lophatta el; szegény fiúk maguk is oly kínoskeservesen csenték azokat régebbi korok alkotóitól — s arra sem kérhette az őt oly fölényesen lekezelőket, hogy legyenek szívesek, adjanak neki kölcsön valami jó cselekményt, majd elsején megadja... Es mert Lalinak magának hiányos élettapasztalatai voltak — a nyolcadik általánossal befejezte tanulmányait, aztán egy ideig otthon magánzott, majd törzsvendég lett a »Keopsz«-ban —, elhatározta, hogy magához az ifjúsághoz fordul egy kis őri ginál életunalomért és egyéb penészért. Este megszólította egyetemista bátyját, Jenőt, aki nagyon csodálkozott, mert Lali már elég hosszú ideje nemigen állt szóba családtagjaival, lévén ugyebár ő író, aki folyton a gondolataival van elfoglalva. — Te, Jenő, mondj nekem valamit a mai egyetemistákat jellemző, gyanakvó közönyről... Nagyon fontos ... Jenő folytatta (és fokozta) már előbb megkezdett ámulását, majd idegesen válaszolt: — Nem értiek pontosan, de majd később megbeszéljük, mert most el kell rohannom. Mű- egyetemisták és bölcsészek közös vitát rendezünk a kibernetika társadalmi jelentőségéről»»« — Kibernetika, az nem jó gondolta Lali, és húgához fordult, a 18 éves Klárihoz. — Klárikám — kérte a csinos, egy kicsit huncut arcú lányt —, részletezd nekem, milyen erkölcstelen ajánlatokat tettek neked az utolsó időkben a gimnáziumba veled járó fiúk. — Mondjam a Póker Lajos esetét? — Mondjad! — csillant fel Lali szeme, és már hozta is a kockás füzetet. • De az ifjú írónak nem volt módja az írásra, mert Póker Lajos azt az erkölcstelenséget követte el, hogy miután Klárit előzőleg biztosította arról, hogy azt sem tudja, kicsoda Martinovics Ignác, és Klári a diákkörben nagy előadást tartott a magyar jakobinusról, az a piszok Póker felállt, és — hozzászólásában — minden dicsőséget elaratott a lány előL — Marha! jelentette ki húgának Lali, ami egyrészt nem volt udvarias tőle, másrészt okos sem, mert meghallotta ezt atyja, a fiára már évek óta »pikkelő« idősebb Laboda Jenő, és erkölcsi prédikációban részesítette. — Te fekete bárány... — fejezte be szavait. Lali, a bárány már farkassá vált dühében, amikor az utcára ért. Szerencséjére azonban találkozott egykori osztálytársával. Szántó Rudival. Rudi ipari tanuló lett, s most szakmunkájaként dolgozik egy nagy, Buda környéki gyárban. Lali valósággal lerohanta öt: — Rudikám, mondd, miféle huligánságok történtek mostanában nálatok? A nagy orrú, kicsit »jampi* módra öltözködő Szántó Rudi komolyan utánagondolt a kérdésnek. — Nagyon régen nem történt ilyesmi. — Senkit sem öltek meg? — Nem. — Lopás? — kérdezte La® reménykedve. — Nem volt — válaszolta a nagy orrú. — És táppénzcsalás sem ... — Akkor nagyon unalmas lehet nálatok! — fakadt ki a »Keopsz« törzsvendége. — De mondd csak, mit csináljak én, ha az ifjúság penészesedéséről akarok írni? Hogyan fogjam hár lómba az ifjúság édes jómadarát? Kiről írjak? Szántó Rudi arcán egy voná- socska sem rezdült: — Van egy javaslatom . .. HB már mindenáron penészvirágrdi akarsz írni... — Na!... Halljuk! — Amit mondok, már régen eszedbe juthatott volna: írjál saját magadról.».
