Somogyi Néplap, 1965. június (22. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-20 / 144. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap. 1965. június 26. Cseres Tibor: (J:áb iatt • ekete földön sárga agyagot borít ki az eke. Ennek az agyagnak a raj­zolatát nyomoz­zuk társammal, Fábiánnal, aki már tíz esztendeje a szo­cialista mezőgazdaság mun­káló ja. Miféle agyag az a sárga itt a feketén, amit a legmélyeb­ben szántó traktorok csak mostanában hoztak felszínre? Nem az első talajréteg agya­gos szelvénye ez a világos szín, hanem — a múlt. Maga a történelem kerül itt felszínre. Azon a helyen, ahol a leg­öregebb öregek szavai szerint mindig fekete és sík volt a föld, ott valamikor falu ál­lott. Kicsiny magyar falu a szegényes érempénzecskék ta­núsága szerint, amelyeket a hajdani falak tövén talál év­ről évre az ekevas. S ez a -fa­lu még a törökvilág vihará­ban semmisült meg. De a talaj mély emlékezete jó négyszáz esztendőn át meg­őrizte az egykori vályogépü­letek alaprajzát. S néhány éve, hogy a sekély járatú kétlovas parasztekék munká­ját hatalmas, »ötvenlovas« gé­pek vállalták, a régi falak omladéka előbukkant a mély­ből. mint a réges-régen elfe­lejtett apánktól hallott gon­dolat. Akivel a múlt nagy idők nyomait követem, maga alig haladta meg az ötven évet, meg-megáll, hosszú pillantá­sokkal eltűnődik, mintha sa­ját rövid élete barázdáit fi­gyelné, idézné lelki szemei elé. Mondom, tíz esztendeje vesz részt a nagyüzemi gaz­dálkodásban, s hogy nem akármilyen tétova-ábrándos egyéniség, azt tanúsítja a köz­bizalom: hatodik éve brigád­vezető. Hat év és tíz év! — milyen röpke és kicsiny idők a szár- zadok történetéhez mérten! A négyszáz évet s a tízet nem is hasonlítjuk össze. S ugyanabban az órában nem is beszélünk, nem is beszél­hetünk a múltról és a jelen­ről. í / ábián egyszer csak V /] mégis megáll, és ^ így szól: — Hogyne jutna eszembe a földem, amikor a földnek is mennyire eszébe jut az em­ber! Folvtatni nem is tudja, csak jóval később fűzi tovább, mire is gondolt: — Különösen így szántás­kor mindig eszembe jut! Seitem is, nem is, miféle gondolat motoszkál fejében. Mi az, amit ennek a férfinak a lelke, a lelke földjének mélye őriz? Holott a háború végéig föld nélküli napszá­mos vöJ.t. A juttatott nénány hold föld jut eszébe, melynek csupán öt évig volt gazdája? Nem. Nem a néhány hold! Csak a két hold gyümölcsös! Negyvennyolcban gyümöl­csöst telepített a juttatott föld két holdján Fábián. Nem ügyelt sem jobbra, sem balra (hogy merre mozdul a nép, s hogy merre húznák vissza!), hanem csemetéket szerzett be, és válogatott össze apás gon­dosan. S minden fácskának fészket ásót a két holdon, ágyat készült, s mindnek a gyökereit szinte szálanként igazította, indította bele a földbe. Különösen egy őszibarack tett ki magáért: harminchat barack húzta ágait a második őszön. A tagosítás napjaiban. De mégsem csupán a fák sajdulnnk meg az őszi vissza­emlékezésben, sőt mintha in­kább a hároméves kisfiú szavai fájnának egyedül. Hogyan és mint — kitalál­ni azt nem lehet. A hároméves kisfia szavai, aki a kötözésben segített a két holdon mindjárt az első évben. Hideg, ólmos eső esett, amikor a zsenge fácskák tör­zsét (az első év késő őszén) náddal, burkolták, s nem akadt a háznál éppen más segítség, csak a hároméves fiúcska Az apa odaillesztette a nád- «tnrmt s a gyerek megfogta két marokkal, hogy apja kö­tözhesse sorba. Fától fáig. é két kicsi kéz éppen kö­rülérte a náddal vastagított gyönge fatörzseket. A gyermek keze egyre job- .. n fázott. — Nagyon fáj a kezem, édesapám — motyogta a ma­ga értetlen gyermeki módján, pedig még felénél sem tartot­ták a munkának. Remélte, nyilván. hogy hazamennek, ha ő fázik! Ugyan mivel biz­tathatta volna az apja? Ezt kérdezte a fiútól: — Szereted az almát? — Szeretem. — Hát a körtét? — Azt is — felelte a gye­rek. — A cseresznyét? Erre nem mondott mindjárt igent a fiú, mert a cseresz­nye nagyon régen volt, azt már elfeledte. — A cseresznyét! Amit a füledre akasztottak, azt a pi­rosat! Így már emlékezett a csöppség: — Ászt isz szeretem. — Nahát! — alkudozott ko­nokul tovább az apa —, ha mostan nem kötözzük be a fákat náddal, a nyúl mind megrágja! És te nem ehetsz többet se almát, se körtét, se cseresznyét! A nyúl megeszi az egészet, ha nem fogod, amíg én kötözöm! A kisfiú megértette. Nem panaszkodott többet: vacogva és szipogva fogta a nádat. Mostan már gimnáziumba jár a gyerek, s el is felejtet­te tán, el is felejtené már az ólmos esőt s a nádkötözést, ha néha tavasztájt és ősszel nem hallaná az apjától a magát vádló emlékezést. Mert az őszi hideg eső szomorúsága tavasszal és ősszel bukkan fel az emlékezetben. C7t E. két hold az ólmos esőre kö­vetkező évben be­lekerült a tagosí­tás kellős köze­pébe. Megkerülni, kikerülni a legjobb akarattal sem lehe­tett volna! A felkínált csereföldet nem fogadta el gyümölcstelepítő Fábián, hanem azt kérdezte keserűen: — Amit én ebbe a két holdba beleöltem, ki téríti azt meg nekem? — Azt? Senki ezen a föl­dön! Senki, soha! Komám — mondták barátilag. Nem tudták, mit akar, hagyták, hadd takarítsa be a termést, ö azonban egyetlen nap tőből kivágta az egész gyümölcsöst. Csak arra a ba­rackfára nem bírt fejszét emelni, amely 36 gyümölcsöt termett már abban az évben. Még szerencse, hogy senki ezért a cselekedetéért őt meg nem büntette. De hát ismerték! S ő is tudta, vele még egy­szer ilyen szörnyűség nem történhetik. — Szörnyűség? Milyen ször­nyűség? Hogy kétholdnyi gyümölcsfát kétesztendős ko­rában kivágjon? — Nem! Dehogyis a fák! Az a szörnyűség, hogy azt hazudtam annak a szegény kisfiúnak: ha nem tartasz ki félig fagyottan is, nem ehetsz többet se almát, se körtét, se cseresznyét! Arcomba néz Fábián, hogy értem-e. — Ilyen gonosz tud lenni az ember! Amikor ötvenhatban és öt- venhétben termő szőlőt, vi­rágzó gyümölcsöst kaphatott volna, ha ismét új életet pró­bál — ha vállalkozik, hogy néhány holdon ismét magá­nak kuporgat, gyűjtöget. Fá­bián azok közé tartozott, akik nem akarták félbehagy­ni, amibe belekezdtek. Bár ismeretes róla, hogy a gyü­mölcshöz, szőlőhöz s földhöz igen ért, s bátran megállhat­na mindig a saját lábán is. De ő nem akart magában tovább indulni még egyszer. — Annak, ami volt, vége, el kell felejteni — mondta. Azóta a többiek is belátták, igazat mondott, igazat gon­dolt. És mégis, amikor a mé­lyen járó eke agyagosán veti föl a százados múltat, az em­bernek eszébe jut az ösvény keskeny földje, amelyen egy­kor hajdan magánosán in­dult el... TAKÄTS GYULA: DUBROVNIKI TENGERPART HEINZ RUSCH: NAPPALI ÁLMODOZÓ Éjjel sem álmodik soha mert úgy esik az ágyba, mint a kő s alszik, álomtalanuL De nappal, az utca forgatagában, a kertben egy fiatal cseresznyefa előtt, vagy ha kezét a kilincsre teszi, meglepi az álom. Fehérre meszelt ház nyitott ablakain át érett gyümölcsök illata árad. Suhanó autók útjain feltárul a messzeség erdőségeivel, tengerpartjával, s kombinátok lüktető életével. Az álmodó nyitott szemmel néz körül, s míg agya gondolkodik, szívében gyökeret ereszt a jövendő. Majd felocsúdva a jelenbe hallja társai szavát, a gépek vidám válaszát, a sistergő acélt, és tudja, hogy álma beteljesül. (BOLDOG BALÁZS fordítása) LEÁNYVÁR! LEVELEK kicsit idegenül méregetjük és ugyanaz. Erről is rád isme- nak a munkája ad menlevelet) egymást. »-Hát ez lett!-» — rek, öreg harcos. de a hivatalos írásokhoz ha­mondtad magadban bizonya- Így kell barátkoznia veled, sonlóan ezt is folyton fel kell ra a pesti újságban olvasott lám, az egykori sihedemek, újítani, a változékony törvé-1 novellám után, s talán a feje- mert közben alakod megnőtt nyék és átértékelések szerint det csóváltad, vagy bólogattál, az idő messzeségében, s az láttamoztatni újabb és újabb s közben rám sem ismertél irodalomtörténet megbizha- munkával. S ettől féltem én kapcsolatot, kedves volna, ha nincs ott a nevem, tóbbnak tűnik, mint a szemé- kilenc év előtt, nyilvánosan Ez az írás a szabadkai 7 NAP című hetilap 1965. május 7-t számában jelent meg. Megható dokumentuma két munkás- mozgalmi veterán — egy jugo­szláviai és egy magyar író — egymásra találásának. »Megpróbálom újra felvenni veled a kapcsolatot, kedves öreg barátom, Somogyi Pál. Mert kilenc év előtt éppen csak életjelt adtunk magunk­ról egymásnak, s az én vála­szom 56 őszén talán már el se jutott hozzád. Akkor csupán néhány szóval írtál magadról, hazatérésedről, családodról, míg most, a pécsi Jelenkor áp­rilisi számában jóval többet tudtam meg rólad, Szibériá­ban eltemetett feleségedről, s kis Erzsikéről, akit negy­venötben nem akart felvenni a kaposvári tanító az elemi is­kola harmadik osztályába, mi­vel törve beszélt magyarul, s várni kellett, magának a visszatért emig­ránsnak is elölről kellett kez­denie a küzdelmes életet. Es én most rettenetes zavar­ban vagyok, nem is tudom, hogy fogjak hozzá, hiszen kö­zel harminc év választ el bennünket egymástól, s nem lehet egyszerűen napirendre térni afelett, hogy megva­gyunk, élünk és írunk, s az elmúlt félelmetes idő vissza­vonhatatlanul tűnt el mögöt­tünk. Mert nem, nem tűnt el, legyünk őszinték! Az író tu­datából nem lehet kiszűrni az _miékeket, ott maradnak az idegeiben, megbújnak gondo­latai rostjaiban, feltörnek a stílusából, beleszólnak a szem­léletébe, meghatározzák alap­állását a világhoz való viszo­mert megváltozott a hangom, s lyes emlék. Homályosan azért nem szóltam rólad. Most mesterségem eszközéi sem a ugyan még látom magamat az már beszélhetek. Ebből az írás régiek, bravúrosabb lettem újvidéki utcán terád várva, vagy szegényesebb, mindegy, látom a Szovjetunióból kül­ból úgyérzem, a megváltozott hang, a fegyelmezettebben fe én voltam. »Hát ez lett!» — dött, ujjongással irt képeslapot szes szemlélet ellenére is vál­mondtam magamban én, nem is, amit a rendőrségen kellett is arra, amit írtál, s amin csak átvennem, de te magad vala­sirni lehetett volna, hanem ahogyan írtad. Neked is meg­változott a hangod. Nem olyan fiatalosan felcsapó, ne hara­gudj. nincs benne annyi szen­vedély, mint akkor abban az újvidéki pincében, soppolás vagy garnirozás közben forrt ki benned a vers, s már csak hogy mit szól hogy háttérbe szorultál, csak a verseid maradtak meg ben­nem, s az azóta hozzájuk fű­zött megállapítások, melyekhez az idők folyamán én is iga­zodtam. tozatlanul a miénk vagy, mint ahogyan miénk volt az idő amelyben szebb jövőt ígértek a vajdasági magyar proletár­nak. Bevallom, nem lesz éppen könnyű dolog az ismerkedés minthogy a régiek közül alig van már valaki. Verseidet itt­Mert te voltál itt nekünk a »haladó hagyomány», rád hi- ott meg szaválgatják ünnepi vatkoztunk, ha az írás tisztes- esteken, amikor a múltról is ségéről kellett szólni, téged Mik megemlékezni, valahol hozzá Haraszti, ha majd este ,,, ... t mikor n iuaoszlá- talán még fel is csillannak az bemegy a Tolsztoj utcai szer- ^ ma’ irodalom múltja- öreg szemek, mert ismerősen------ ™-‘ rMn ^ kiíiövezni a jövő- csengenek vissza szavaid e b e vezető utat, s csak azután messzeségből, míg a fiatalok az utánad következőkre, a nak már mindez csak kesztőségbe, vagy mit ír róla a tüdőbajos orvos Szivácról Komolyabb és mértéktartóbb ez a te mostani hangod, férfia­sán fegyelmezett, s alig észre­vehetően fátyolos, vagy in­kább rezignált talán a szo­Hídra, amelyet már nem mertél. S most, hogy itt élő ember, szinte nem tudok tan is. anyag és történelem, mert ők az bátrabban, szabadabban men nek a maguk útján, s nine hova visszanézniük. Többet egyelőre nem is tu­dok mondani rólad, kedves öreg barátom. Somogyi Pál De talán ezekkel a szavakka' cialista realizmus akusztikája- mit kezdeni vele. ban. Mert harmincöt év után Előbb talán itt kell elkiálta- most olvasok először tőled nőm, a mi portánkon, hogy újabb írást. Ennek kell pallót élsz; s ha úgy érzed, van még fekfetnie közöt+ünk az idő valami közöd hozzánk, ha nem is megszűnt közöttünk az idd okozta idegenség érzése, most már rajtad a sor, hogy megszólalj, és megkeresd hozzánk vezető utat, s akkor már meghittebben, közvetle­nebbül adhatunk számot egy­másnak az elmúlt időről amelynek nemcsak áldozatai és kicsit talán hősei voltunk de a tanúi **. HERCEG JÁNOS mélységes szakadéka fölé, mi- tagadsz meg minket, akkor előtt erről beszélnénk, milyen előkészíteni utadat a hazaté­is volt az elmúlt élet. A han- résre. Nem a szó fizikai ér­godnak, a m api tart ásódnak tőimében, persze, hiszen te ott kell visszavezetnie a közös vagy most otthon, ahol vagy, évekhez engem, az ifjúsághoz, a szülőföldeden, Kaposváron, amelyben előttünk jártál, a de legalább az írásaiddal, ez­mozgalomhoz és az irodalom- zel az életrajzi regénnyel is. nyában, tartósan sohsem hoz, ami neked mindenkor amelyben bizonyára benne van tud megszabadulni tőlük. egyet jelentett, s írásod tanú- a tíz-egynéhány esztendő is, S éppen az emlékek miatt sága szerint a kettő ma is egy amit itt küzdöttél végig. író­Veres Péter: Az ország útján Az író Számadásának ez a foly­tatása talán a huszadik évforduló­ra tekintettel terjed ki az 1944—4ö- ös évek pokoli Időszakára. Ott kezdődik, hogy a hatóságok előtt felforgatónak prosikribált írót munkaszáz-adba hívják be. Hama­rosan kereket old, s kalandos vi­szontagságok között jut ei az ostromlott fővárosba. Itt jótét ke­zek gondoskodásából megmenthe­ti puszta életét, s a felszabadulás után ülés Béla autóján indul el Debrecenbe, hogy ott a földosztók élére álljon. Változatos élményeit a rá oly jellemzi paraszti nyuga­lommal, gyakran pedig oldott hu­morral és öniróniával meséli el Ve­res Péter. SZERKESZTŐI ÜZENETEK M. Júlia. Somogyvár: Ver­seiből látjuk, hogy a fiatal korosztályhoz tartozik. Java­soljuk, hogy következő írásai­val keresse föl a Pajtás és a Tábortűz című újságokat. * * * Három »Cr«, két »K«, egy -n«, »Gy« és »Sz« jeligére Kaposvár: Furcsa jeligéjét a betűk szerint csoportosítot­tuk, bevalljuk, nem mer­tük sorrendben leírni, hisz ki tudja, hogy mit je­lenthet? Ezenkívül még mi, a -szakértők« (ön tette idéző­jelbe) is találtunk érdekessé­get verseiben. Felhőlányok, szálldosó szárcsa, birsízű es­te, mézízű Nihil, szép lelked, pattanó bimbó, összebújt ga­lambok, nem gyűlő csillagok — egyszóval minden találha­tó verseiben, aminek már egy kis része is kimerítené a giccses, vers fogalmát. * * • B. Endre, Gölle: írásai egy kisé régimódiak, korszerűtle­nek — témájukban és sajnos stílusukban is. Közlésükre nem vállalkozunk. Próbáljon mai életünkről írni. » * * Ismeretlen Szerző, Faja: Fö­lösleges volt ennyire titkolóz­nia, hogy sem a vers utón, sem a borítékra nem írta rá a nevét. Többször kértük már olvasóinkat, hogy lehetőleg gépírásos első példányt küld­jenek. Nehezen olvasható, ap­ró betűi nem kis munkát je­lentettek, de elolvastuk a Gyarmatok vértanúi című versét. örömmel közöltük volna — ha jó. * * * V. László, Kaposvár: Nem­rég közölt verse jobb volt, mint a most beküldött. Na­gyon sok jó vers között válo­gathatunk, ezúttal tehát nem tudjuk közölni Kaposvári es­ték című versét. Évzáró cí­mű írásának alapgondolata, az ellenpontozás jó ötlet — csak ezt nem sikerült meg­valósítani. Az írás közepe tá­ján már belefáradtunk a ne­hezen követhető Időugrások­ba, s csak két-háromszori el­olvasás után találtuk ki. hogy mi hová tartozik. Idézőjelek­kel kellene elválasztani a két­féle cselekményt, vagy — in­kább ezt javasoljuk — egy­értelműbbé és könnyebbé, kö­vethetővé tenni.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents