Somogyi Néplap, 1965. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-09 / 108. szám

SOMOGVI NÉPLAP 8 ▼asárnap, 1965. május 9. Walter Kaufmann LOTT ajnali két óra volt s ff hideg. A köd beszü- f f remlett a Ruhr-vidé­-*—ki város pályaudva­rának kihalt váró­csarnokába, és sárga fátyolba burkolta a neoncsövek fényeit. Az utas, aki tizenhét év után érkezett haza külföldről, most tévelygés nélkül tartott a kijá­rathoz, mintha csak tegnap távozott volna. Csalóka bizton­sággal. Szive a torkában dobo­gott, egyszerre ismerősnek és idegennek látszott minden. Majd holnap reggel, ha megta­lálja azt az asszonyt, akkor, de csakis akkor próbálhat hidat verni a múltjához. Odakint hosszú sorban álltak a taxik; az első kocsi vezetője reménykedő pillantást vetett rá a lecsavart ablakból. Amikor észrevette az utast, aki idegen szabású öltönyében bőröndö­ket cipelve tartott a kocsi felé, kiáltott: — Bitte sehr, mein Herr! — Vigyen egy olcsó penzió­ba vak eh óvá itt a környéken. Tud ilyen helyet? — Natürlich, mein Herr. A penziós pizsamában nyi­tott ajtót, vacogott a hidegtől, de láthatóan örült a vendég­nek. — Szobát? Natürlich, mein Herr. Pirkadatkor eleredt az eső, a cseppek egyhangú dobolása riasztotta fel álmából. Meg­mosdott, megreggelizett, az­után várt. A taxis a megbe­szélt időpontban csöngetett ér­te. Keresztülhajtottak az eső áztatta városon. A kocsiban kellemes meleget árasztott a fűtőtest, a rádióból amerikai dzsessz szólt Az új irodaházak, a ragyogó üvegablakokkal hi­valkodó üzletek jócskán meg­változtatták a város arculatát Innen, a bankok és üzletházak környékéről a háború utolsó maradványai is eltűntek mér. — Vigyen a Moltkestrasse végére. — Jawohl, bitte sehr. A gyámegyedig rövid volt az út, a taxióra jelentéktelen ösz- szeget mutatott. A férfi busás borravalót adott a vezetőnek, erre az várakozóan fordult fe­lé: — Óhajtja, hogy megvár­jam? — Egy óra múlva visszajön­ne ide a sarokra? — Természetesen. Kilépett a kocsiból a nedves járdákra. Az út túlsó oldalán előtűnt három földbe süppedt házikó és egy töredezett tégla- kerítés, amely mögött fészerek, dohánypajták húzódtak. A füst alacsonyan szállt az esőben, s a zajok olyan tompán, erőtle­nül jöttek a gyár felől, mintha nem tudnák átszakítani a füst palástját. Látszatra semmi sem változott. De mégis: az innenső olda­lon, az üres telek helyén va­laha bérház állt. Most fű nőtt a tető nélküli romok, a bomba lyuggatta faldarabok között. Közvetlenül a föld fölött, a pinceablakokon függönyök lóg­tak. Gyerekek bámultak rá az eső pettyezte ablakokból. jT tment az utcán, be- /| lökte a gyárkerítés melletti ház kertka- púját, és kopogott az ajtón. Feszülten vá­rakozott. Az ajtót nyitó asszony alig hasonlított az egykori cse­lédlányukra, ailig emlékeztetett arra a képre, melyet tizenhét éven át dédelgetve őrzött ma­gában. Sötét hajába őszes szálak keveredtek, karikás szemének fénye megtört, a szája sarkától mély vonás indult az álla felé. Ruhája elejét összemarkoló keskeny kezén, a vékony bőr alatt áttűntek a kék erek. S ő képtelen volt rámosolyogni, bármennyire szeretett volna. — Nem ismer meg? — kér­dezte lágyan. — Stefan va­gyok. — Nem ismerem magát. — Káté! Az asszony ijedten nézett rá, s egyre jobban szeretett volna szabadulni tőle. — Mit akar tőlem? — Nem ismeri meg a maga kis Stefanját? Stefan Her- mannt? — Ó! Szóval maga él! — sut­togta döbbenten, majd a meg­rendülést hirtelen páni félelem váltotta fel. Berángatta a férfit a házba, s az ajtót kulcsra zár­ta. — Látta magát valaki, ami­kor érkezett? — kérdezte. — Mit számít az? — A férjem nem szívesen veszi, ha jönnek hozzánk. — De hát Gerhardt ismer en­gem, Käte. Miért hara .. . A nő a tenyerébe rejtette ar­cát íinak keskeny ajka vodt, a pil­lantása kemény és hideg, mint a márvány. — örülök, hogy a kisfiam óvodában van — szólt az asz- szony —, mert ha találkozik magával, és elmondja Fritznek, hogy maga ... Láthatólag mindent legyűrt benne a férjétől való félelem. Nem os kérdezett semmit, egy űzött vad tekintetével leste a férfit Vajon hová tűnt az a lány, akire emlékezett1 az a szelíd, — Én nem Gerhardthoz men­tem feleségűd, ö meghalt Da- chauban. Én... a férjem . 5. — Mi baj van, Käte, máért nem beszél? — Jöjjön be egy kicsit És bocsásson meg. Kicsiny, ódivatú nappaliba vezette, melybe csaik egészen kevés fény hatolt be a nehéz függönyökön át. Mégis rögtön észrevette azt az egyetlen dol­got ami megváltozott a szo­bában. Gyászszalag keretezte Käte szüleinek arcképét. Két másik fényképet is megcsillan­tották a beszüremlő napsuga­rak. Az egyiken egy szőke kis­fiú, a másikon nyurga férfi Wermacht-egyenruhában, ho­rogkeresztes jelvénnyel. A fiér­dl (Stotz Mihály rajza) kedves teremtés, aki átsegítet­te őt, a kisfiút a hitleri idők borzalmain? Talán nem is kel­lett volna idejönnie? Döbben­ten állt a kérdések előtt — Mikór ment férjhez? — A háború után. — ö az ... az egyenruhában? ' — ö. Nemsokára megint ab­ban jár. Jelentkezett a hadse­regbe. Örülök neki, akkor nyugtom lesz tőle egy kicsit. Majd mint aki évek óta vár­ta az alkalmat, hogy könnyít- hessen á lelkén, hatalmas erő­vel törtek föl belőle a múlt emlékei. Beszélt a szülei halá­láról, a háborúról, s arról, ho­gyan halt meg Gerhardt, a vő­legénye. Elmesélte, hogy hete­ket töltött kórházban, azután gyárban dolgozott, de annyira legyengült, hogy nem bírta to­vább, s akkor pincérnek állt egy német tiszti étkezdében. Ez később, a háború után az ame­rikai megszálló csapatok klub­ja lett. — Rövid, fekete selyemruhát viseltem — mondta — és fe­hér kötényt, és megtanultam néhány szót angolul. Például ezt: »-Keep your hands off me, please sir!« Vigye rólam, a ke­zét, uram! A vendég kerülte az asszony pillantását, nem is nézett rá, csak a hangjára figyelt, s ez éppen elég volt. Kint az eső konokul verdes- te az ablaküveget Egy tört fényeyaiáb vetődött a katona arcára. — Miért fél a férjétől? — kér­dezte Kátét — Most már jobb lesz, ha elmegy. Ha véletlenül haza­jön ... és magát itt találja, ak­kor agyonver. Széthúzta a ruhája kivágá­sát és megmutatott egy kék foltot a melle fölött — Hogy mehetett hozzá ilyen emberhez, Käte? — Mit tudja maiga, hogy mi volt itt a háború után — siví- totta —, hogy mi volt az, egy magamfajta asszonynak egye­dül lenni, egyedül... A kitörésit csöndes, megadó hang váltotta fel. — Bocsássa meg, hogy kia­báltam ... menjen. Mereven a férje fényképére bámult. — Nemsokára visszatér a hadseregébe. És akkor — mo- solyodott el —, akkor minden egészen másképp lesz. Akkor, ha még mindig így érez, eljö­het újra látogatóba. De most... ’lépett a házból, s fS még látta maga előtt f\ a mosolyt, mely szo­morúbb volt, mint a zokogás. A gyári sziréna belehasított az állhatatosan kopogó esőbe. A férfi becsukta a kertka­put, s hallotta, hogy kulcsra zárják mögötte az ajtót. Aztán átment az úttesten a sarokra, ahol a taxi várta. Fordította: Zilahi Judit • * * Walter Kaufmann 1924-ben szüle­tett Berlinben. A náciüldöztetés elől 15 éves korában Ausztráliába menekült, és ott élt 1955-ig. Eköz­ben sokféle munkát végzett: dol­gozott egy gyümölesgazdaságban, dokkmunkás volt, később fényké­pész, a második világháború ide­jén pedig harcon a japánok ellen. Ezekben az éveikben kezdte irodal­mi tevékenységét, s azóta is ter­mékeny regény- és novellaíró. Je­lenleg az NDíj; fővárosában él. Moat a bal hárma» zápfaggal járok az SZTK- ba. Lám, Ervin is itt ül a váróhelyiségben, még a jobb felső szemfogidőkből isme­rem. Keserű a képe, kezét az arcához szorítja. És bizony esze ágában sincs már szemét legeltetni a sorstársakon. Most nem súg neki a szíve. Akkor, a jobb felső szem­fogügyem idején egyedül én ültem itt derűsen cigarettázva annak a gyakran tapasztalha­tó jelenségnek a jóvoltából, hogy a fogászat küszöbét át­lépve egyszerre kiállt a fo­gamból a háromnapos fájás. És rajtam kívül csak ezen a hullámos hajú, rokonszenves fiatal mackón nem látszott a szenvedés. A szeme ugyan iz­gatottan csillogott, de később kiderült, hogy nem a félelem, hanem a reménység miatt. Látszott, hogy valami kikíván­kozik a fiúból. Ahányszor fu­tólag rápillantottam, el akar­ta fogni a tekintetemet. Vé­gül mellém húzódott a pá­don, megszólított. — Talán nem is kezelésre tetszett jönni? — Hát mi az ördögért? — Mert én nem azért járok ám ide — közölte cinkos mo­sollyal. — Hanem ugyanazért, amiért szeretek a mozik elő­csarnokában is várakozni. Két jegyet veszek, és úgy nézelő- dök partner után. De az rossz hely, pocsék hely. Moziba mindenki a párjával megy. Tetszik tudni, nálunk, tetőfe­dőknél almás ám a szak társ­nő. A legényszálláson se lát­ni nőt. Ne adj isten hát, hogy egy valamire való ismeretség­re szert tehessek. Egyébként, ha megengedi... — Ekkor mondta meg a nevét, amiből csak az »Ervint« tudtam meg­jegyezni. — A tippet tulajdon­képpen Handzel szakinak kö­szönhetem. Az injekciónak még a gondolatától is hideg­lelést kap az öreg, hát idekí- sénem múltkor a rossz fogá­val. Akkor láttam, ez jó hely. Itt sokáig üldögélnek a pacik, és szívesen tárgyalják egymással a fogfájásukat. Az­óta eljárok ide. Már a harma­dik estén súgott a szívem: i+t az igazi! Most éppen bent van. Majd tessék megfigyelni, ha kijön. Jó kiállású, helyes, kedves, éppen nekem való. Az idegkezelt fogáról mindent tudok ... nagyon édes kis fog... de őróla is már annyit, hogy Erzsi a neve, meg hogy hol fordul be hazafelé. Mi­helyt először belépett, beszéd­be elegyedtem vele a fogak­ról. Amikor kijött, bezengtem, hogy én is most végeztem, és érdeklődtem, mi volt a keze­lésén. Ugyanez történt két nap múlva. A Kossuth Lajos utcáig mindig az ő fogáról volt szó, onnan pedig addig, ahol befordul, az enyémről. Persze én ugyanazt mondtam más szavakkal, amit ő, mert hisz én nem kezeltetek. Igen, eddig még csak a fogakról be­szélgettünk. De ma ... ma el­készül a kezeléssel, hát én is felkészültem, hogy vasárnap­ra táncolni hívom. Tessék majd véleményt mondani ró­la, ha kijön, csak egy hunyo- rítással. Mert én határoztam. Végszükség esetén a komoly szándékoktól sem zárkózom el .... Egyre kényszeredet• tebben hallgattam ki­tárulkozását. Mert a szemfo­gam megint nyugtalankodni kezdett, mintha valami izeg- ne benne, s attól kis áramüté­sek érnék az állkapcsomat Ez a fiú még boldogságot mer hajhászni itt ahol szenvedő emberek keresik a nyugalmu­kat! Felpattant az ajtó, és Er­vin felugrásán, villanó tekin­tetén láttam, Erzsi az, aki ki­lép a rendelőből. Egy egysze- szerű, rokonszenves, üde, fia­tal lány. Ennél jobbat Ervin­nek az SZTK-ban receptre se írhattak volna fel. A fogam rosszindulatú viselkedése elle­nére megszólalt bennem az--------------------1-------^ B ENNE A CSŐBEN Az úgy volt, hogy a műhe- Palkó — egy nagyon rendes lyünkibe akarták bevezetni a pofa ott az építkezésen — gázt. Előzőleg a csöveket találhasson nálunk az szállították. Szép, hárommé- enyémhez hasonló vascsövet, teres vascsöveket, olyanokat, Megkötöttük az alkut. A ne- amiket az isten is tv-anten- gyedik napra minden elinté- na-tartóoszlopnak teremtett, zödött. Laji megkapta a tra- Ott szerénykedtek a műhely fót, Gébics a szeszt, Mariska sarkában, és egy deli három- a kést, megvolt a hat szál méteressel nagyon megtet- deszka és az újabb cső, ami- szettünk egymásnak, s elha- kor Laji előállt: a kocsikísé- tároztam, hogy az enyém rőt is be kell avatni a buliba, lesz. A kocsikísérőnek vasdrót kel­Jelentkezett hát az első lett. Megkapta. Ennek fejében probléma: hogyan vigyem ki Keszölcei szakinak megígér- a gyárból? Feltételezhető, a tem, másnapra esztergályoz- kapuőröíknek feltűnne a do- tatok neki egy tengelyt a log. Haverom, a Laji, sofőr, magnetofonjába, megbeszéltem vele, hogy egy Szerencsésen kiszállítottuk rakomány alatt szállítsa ki. a cuccot. Az antenna már Vállalta a dolgot, de arra fent van a tetőn. De a ten- kért, szerezzek neki egy gelyt Bicsak Marci csak úgy neonhoz szükséges fojtotta- volt hajlandó megcsinálni, fót, ami ugyebár — fogyó- ha szerzek neki két vídia- anyag. Fölmentem Gébics- kést. A vídiáért benzint sze- hez, aki trafóutalványozásra reztem Topolyának. A ben- jogosult. Szívesem adott tra- zinért pvc-vezetéket kértek, fót, viszont az kérte, szerez- Pvc-t csak úgy tudtam sze- zek egy kis tiszta szeszt. rezni, ha adok érte egy sub­A másik haverom felesége lert. A sublert Klofák kérte, a laborban dolgozik. Mariska de adnom kellett érte... Mit hajlandó volt a tiszta szeszt is? megszerezni, csupán arra Már pontosan nem is tű­kért, csináljak neki fűrész- dóm. De mentségemre szol­lapból konyhakést, mert ott- gáljon, az antennacsövet egy hon nincs mivel kenyeret évvel ezelőtt vittem el. Az- vágni. Mi az nekem! Más- óta sem keresték, mert a nap megcsináltam a konyha- szerelők még nem értek oda. kést. Pista azonban, aki a Különben is hiába jönnének, szomszéd asztalnál dolgozik, mert már nincs egy darab látta az egész műveletet, és sem. Én pedig egy éve fize- félreérthetetlenül tudtomra tem a csövet. Valamit vala- adta, hogy ő nem szól senki- miért. Ha szívességet .kérek, nek, ha... Ha elintézem, szívességgel kell fizetni. A hogy neki is kivigyenek há- cső szerintem eddig több tíz­rom szál deszkát, amit »vé- ezer forintba kerülhetett, és letlenül« talált az egyik épít- a cső kiszállításában »része- kezésnél. sek« megs zám 1 á 1 h a ta ti an ok. Egyre komplikálódott a do- Szeretnék túllenni minde- log, de mér nem lehetett ab- nen. De — most jut eszembe bahagyni. Laji rendes fiú, — egy neoncső-armatúrát vállalta a deszkát is, de nem kell csinálnom Palotainak, hármat, hanem hatot, mert aki megszerezte a lenolajat, neki is kellett. Szóltam Pis- amit Klepovácnak adtam tának. Azt mondta, nincs azért az ellenállásért, amiért akadálya az ügynek, ő még a művezetőm engedi megcsi- találhat három szál deszkát, nálni az armatúrát... de akkor engedni kell, hogy ősz Ferenc V _______________________-J A % ünnepi könyvhétre -jelenik meg: Tájak, gondok, emberek... E szociográfiai kötet írásait az utóbbi három-négy év terméséből válogatták. A szerzők között megtalálja az olvasó a harmincas évek klasz- szikus szociográfiáinak alkotóit: Erdei Ferencet, Féia Gézát, Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Szabó Pált, Veres Pétert. És mellettük a fiatalabbakat és fiatalokat, mint Galgóczi Erzsébetet, Galambos Lajost, Gyurkó Lászlót, Sükösd Mihályt, Molnár Zoltánt, Zám Ti­bort és másokat. Vannak a gyűjteményben lírai jellegű darabok, amelyekben a külső vüág tényei, »anyaga-« mintegy feloldódik és elkevere­dik az írói szubjektummal. Más írásokban a megfigyelt társadal­mi valóságdarab önmagában áll, s a szerző ennek összefüggéseit, jellemző sajátosságait keresi. S akadnak e kettő között átmeneti változatok, esszék, , amelyek egy­formán éln*ek az első személyes előadásmód lehetőségeivel és a világról adott dokumentumok, esetleg adatok, statisztikák bizo­nyító erejével. A könyv az ünnepi könyvhétre jelenik meg. együttérzés. Kedves fiatalok! Milyen szép is ez! Az is cenk, aki irigykedik rátok! Elvégre nemcsak házibulin meg mun. kahelyen születhetnek szerel­mek. A fogászaton is! Miért ne? Éppen elismerően akartam hunyorítani, amikor valami számításon kívüli dolog tör­tént. Sokan szoktak várakozni, ezúttal aránylag kevesen vol­tunk. Az asszisztensnők gyak­ran unottan szedik össze a be­teglapokat, most azonban a szívbemászó Erzsivel együtt egy lelkes asszisztensnő lépett ki a rendelőből. S miközben Erzsi tekintete kíváncsian szántott végig a váróhelyiség­ben, és örömmel állapodott meg Ervinen, az asszisztensnő szeme is megakadt a fiún. — Ne éljek, ha nem más­fél óra óta látom magát itt ücsörögni — kiáltotta az asz- szisztensnő. — Hogyhogy nem került sorra még? Az iga­zolványa? Be sem adta még? Idetartozik a mi rendelőnk­höz? Hadd lám! A fiú elsápadt. Megzavarta az erélyes föllépés, a kérdések özöne, de még inkább attól való félelme, hogy fortélya le­lepleződik Erzsi előtt. Veszté­re elővette igazolványát, s az asszisztensnő, amint belepil­lantott abba, már karon is ragadta. — No, jöjjön velem, maga gyámoltalan... — De.. . — Ervin Erzsire nézett, és homlokán megjelent egy verítékcsöpp. — Én . .. — Hát persze, csak menjen— — lehelte Erzsi. Mondhatott mást? És Ervin mögött be­csapódott az ajtó. A lány arcáról olvasni le­hetett. Ma hát nem egyszerre végeztek. .. Elszakad a kap­csolat? Erzsi elindult, de lát­hatóan tétovázott, engedhet-e a büszkeségből? És úgy dön­tött: engedhet — mert vissza­lépett az ajtóból, és helyet foglalt. Megkísérelte, hogy a végzettel harcra keljen. Én azt hittem, ez elég. Megvár­ja! Nem veszítik el egymást! Természetesen elmegy tán­colni vele! Csak akkor vettem észre, hogy izgalmamban el­felejtettem beadni a lapomat. De fogam abbahagyta intrikus működését, semmit se bánva gyönyörködtem a fordulatban. Erein negyedóra múl­tán kioldódott nyakkendővel, izzadságban úszva került elő. Az eléje lépő lányt észre se vette — azon való nagy igye­kezetében, hogy kiköpje a tampont az érzéstelenítéstől élettelen ajkai közül. Feldúl- tan indult az ajtó felé. Az asszisztensnő utánaszólt. — Aztán ne felejtse, még négy fogát kell kihúznia, mert baj lesz! Ettől Ervin vakdühvel ron­tott le a lépcsőn, és egy pil­lanat alatt nyoma veszett. Hát igen. Ember legyen az, akinek ilyenkor mást súg a szíve. Földes Péter

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents