Somogyi Néplap, 1965. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-23 / 120. szám

Üj könyvek KÖVETÉSRE BUZDÍTÓ KEZDEMÉNYEZÉS Jegyzetek két kiállításról KÉPZŐMŰVÉSZETI ÉLET­NEK is sokszor em­legetett problémája a túlságos centralizáció, a Budapest- központúság, S ha az utóbbi esztendőkben Miskolc és fő­ként Hódmezővásárhely ezt áttörte is, a lényegen még nem sokat változtatott. Most újabb oldalról is támadás in­dult ez ellen, s nem is kevés eredménnyel. A fehérvári múzeum kezdeményezéseire gondolok: az a kiállítási prog­ram, amely az utóbbi eszten­dőkben e helység nevéhez fű­ződött, tiszteletreméltó, s kö­vetésre buzdít. Hogy csupán néhányat említsek: az emlé­kezetes Csontváry-kiállítás, Ferenczy Béni, Laborcz Fe­renc, Kondor Béla kiállításai mind azt bizonyítják, hogy céltudatos munka szemtanúi vagyunk. S most a testvért követi a testvér: a nővér al­kotásai kerültek sorra az Ist­ván király Múzeum szép ki­állítótermében. Ferenczy Noémit külön hely illeti meg a magyar művészet történetében: lírája egyedül­álló, világlátása sajátosan egyéni, kézművestechnikájá­nak tökéletessége párját rit­kítja. A terembe lépőt magá­val ragadja az a derű és har­mónia, mely alkotásaiból su­gárzik. A korai művekkel nyitják a rendezők a sort: a Teremtés (1913) és a Menekü­lés Egyiptomba (1915—16) szinte »kész fegyverzetben« mutatják az ifjú művészt. E művek egyúttal jelzik kettős kötöttségét is: panteisztikus vonzódását a természethez és kapcsolódósát a barokk gobe- hnnez. Talán a finánc Rous­seau óta nem jelent meg a modern művészetben így a buja természet, mint e mű­veken, s közülük is elsősor­ban a Menekülésben: a sza­máron tovahaladó, gyermekét ölelő asszonyt buja őserdő s annak ezernyi állata vesii kö­rül, egyszerre védve át, és kíváncsian lesve sorsát. A későbbiek során vált át Ferenczy Noémi egy dekoratí­vabb előadásmódra; ez job­ban illik mondanivalójához, mely távolabb kerül a termé­szettől és közelebb az ember­hez s a g'' elinhez egyaránt. »Poétikus választékosság és paraszt, as vaskosság« keve­redik alakjaiban, írja róla egyik méltatója. Méltán eme­li ki a kiállítás a harmincas évek derekán született egyik legkedvesebb művét: a Bárá- nj/os-ban (1935 körül) naív bája és líraisága talán legma­gasabbra emelkedik. S egy­más mellett sorakoznak a ki­állításon a Kőműves (1933), a Tavaszi munka (1943), a Fa­hordó nő (az 1945-ös válto­zat) és a Gereblyézők (1941— 42); világos foltjaikkal, derű­jükkel mintha egyenes foly­tatói lennének annak a mí­tosznak, melyet Derkovits teremtett munkásképeiben, különösen a Hajókovács-ban, a munka heroizmusának, a munkás teremtő erejének fennkölt énekei. Alig néhány esztendeje, hogy a gobelinnek e nagy művésze eltávozott közülünk. A kiállítás rendezőinek már most is szinte hősies erőfeszí­tésébe került az anyag össze- szedése. Nem véletlenül vető­dik hát fel a kérdés vajon jól sáfárkodunk értékeinkkel? * * » EQY MOST INDULÓ SOROZAT első kiállítása­ként nyílt meg a székesfehér­vári Csók István Képtárban A századfo~duló művészete című kiállítás. Rendezői: a múzeum két fiatal művészet- ífaténésze, akik az eddigi ki­állításokat is kiötölték, anya­gát összeszedték, a nyomtat­ványokhoz szükséges pénzeket — nem könnyen — összehord- ták, s akiknek tervszerű mun­kája méltán vívta ki a szak­ma elismerését: Kovács Péter és K. Kovalovszky Márta. Nyolc kiállítás és a hozzá kapcsolódó előadások során kerül fölmérésre hazai mű­vészetünk útja 1900-tól a fel- szabadulásig. Az első kiállítás a század- forduló művészetét mutatja be, .annak a nemzedéknek a munkásságát, mely először fordult szembe a műcsarnoki akadémizmussal, és követelte művészetével az újat. Adynak és a forradalomnak előkészí­tői ők, megelőzik a Nyugat föllépését, egykorúak a fiatal Bartók és Kodály indulásávaL A kor művészete korántsem egységes és korántsem egy­szintű, de rendkívül jellegze­tes. Igénye: lépést tartani a világgal S amennyiben lema­radt, amennyiben provinciáli- sabb — mert kétségtelen, hogy az —, annak épp az az oka, hogy problémáink más szinten vetődtek fel. 1896: a görögtüzes millen­nium ideje; s néhány fiatal ekkor vonul ki Nagybányára, hogy művészetével létrehozza a modern magyar piktúrát. S a másik ág: Rippl-Rónai, a fiatal Vaszary, a gödöllői pre- raffaeliták (még fiatalon), Lechnerék: megszületik a ma­gyar szecesszió. A müncheni Jugendpalast »kivonulóinak« magyar társai is a kapitaliz- mus-ellenességet írták zász­lójukra, s emellett nem men­tesek némi (nem is kevés) ro- manticizmustól. Szemléletük lényege a fennálló rendtől való elfordulás, s ezáltal an­nak tagadása (anélkül, hogy azt konkrétan valaminek ér­dekében tagadnák). Ez az at­titűd a századforduló Európá­jában rendkívül jellemző a művészekre; legpregnánsab- ban képviselik Gauguin, a belga Ensor, a norvég Munch, az irodalmárok közül Strind­berg, Ibsen. S ez az irányzat az első a barokk óta, mely is­mét a stílus igényével lép föl: az építészet, szobrászat, fes­tészet, iparművészet egységes arculatát kívánja megterem­teni. Az ellenkezés, melyet kiváltottak, nem volt éppen kicsi: meg kellett küzdeniük a -hivatalos Magyarországgal«. A kiállítás rendezői nagyon jól prezentálják a stílus ha­zai úttörését: a bemutatott Rippl-Rónai-, Vaszary-, Kő- rösfői-Kriesch-gobelinek, Thoroczkay Wigand és Fara­gó Ödön szekrényei. Nagy Sándor bőrmetszése, a könyv­borítók, az ékszerek, az üveg­ablakok. a szőnyegek, a szo­babelső fölidézik a századfor­duló világának borongós-ro- mantikus hangulatát. Jól egé­szítik ki ezt a képet a kor plakátjai, melyeknek alkotói nem kisebb művészek, mint Ferenczy Károly, Rippl-Rónai József, Biró Mihály stb. A szecesszió magányos láza­dóival egyidejűleg lép föl a magyar plein-air úttörőinek látszólag kollektív, lényegé­ben nem kevésbé magányos művészeinek festészete. Fe­renczy Károly és a többiek piktúrájában a magyar pol­gárság egy másik rétege kap hangot, s a századforduló ko­rának Magyarországán ez is a haladás vonalába esik. A nagybányaiak csoportja ko­rántsem fogható egy kalap alá, mint már ezt többen is kimutatták, ennek taglalása azonban messze vezetne. A kiállítás leginkább Ferenczy Károly él-tművéhez igazodik; ezt két Réti (a Honvédteme­tés és a Bohémek karácsonya) egy Glatz Oszkár, egy Iványi- Grünwald, két Csók István egészíti ki. S mint hegyorom a dombvidéken, emelkedik ki az együttesből Csontváry Baalbek-je, jelezve a művész helyét korában és a magyar művészetben egyaránt. Rendkívül érdekes a szo­boranyag, melyet a kiállítás mutat Kiemelkedik a két Beck ö. Fülöp-szobor: a Par rasztasszony és a bronz Ku- rtLcfej. (Zárójelben: most húsz esztendeje, hogy Beck ö. Fü- löp eltűnt —i illendő lenne egy gyűjteményes kiállítással áldozni a mester emlékének!) Strobl Alajos híres Anyám- jának tanulmányfeje, Vedres Márk Áüó fiú-ja, Kisfaludy- Stróbl két szobra jelzi szob­rászaink helyzetét a század- fordulón. A bemutatott anyag jól át­tekinthető, értelmező rende­zése hozzásegít a modern ma­gyar művészet fejlődési folya­matának megértéséhez, s egy­úttal hagyományaink, érté­keink elmélyültebb fölmérésé­hez is. Mindez csak aláhúzza e nagyszerű kezdeményezés jelentőségét mind művészet­történet-írásunk, mind a mű­vészeti ismeretterjesztés szem- pontjábóL Láncz Sándor Csendes Don, a Feltört ugar, az Emberi sors író­ját nem kell bemutatni a magyar olvasónak. Ezért hadd ragadjuk ki mind­járt Mihail Solohov embe­ri portréját abból a hosszabb méltatásból, amelyet Vitalij Zak- rutkin írt róla, s most az APN szovjet sajtóügynökség juttatott el hozzám*, abból a kettős ünne­pi alkalomból, hogy a világhírű szovjet regényírót a napokban hazánkban üdvözölhettük, rö­viddel hatvanadik születésnapja, május 24-e előtt. Az egyik emlék, amit Zakrut- kin Solohovról felvillant, az író emberi és kommunista helytál­lását példázza. A harmincas években, a szocialista építés hőskorában — mint tudjuk — volt egy időszak, amikor a sze­mélyi kultusz legrosszabb vo­násai — a gyanakvás, a bizal­matlanság, a törvénytelen letar­tóztatások — rendkívül élesen rajzolódtak ki. E hullám csúcs­pontján, 1937—1938-ban Vesensz- kajában letartóztattak négy já­rási vezetőt, akiket Mihail Solo­hov személyesen Jól ismeri. CA Jozef Ignacy Kraszew&kfe BRÜHL GRÓF A lengyelek Jókaijának, a múlt században élt jeles írónak élet­művéből eddig vajmi keveset is­merhetett meg a magyar olvasó. Most egy reprezentatív munkájá­val kárpótolt az Európa Kiadó: a XVIH. században a szász királyi udvarban játszódó történelmi re­génnyel. Maga az író évtizedeket töltött Drezdában, itt bőrtönőzték be kémkedés vádjával, de a fog­ságban megengedték írói tevé­kenységét. Így született meg egy történelmi regény trilógiája, mely­nek ez a kötet a gerince. Hőse, Bruhl gróf egy kíméletlen törte­tő, akinek angyalarca mögött ör­dögi cselszövő rejtőzött. Odaadja magát a jezsuiták által szőtt po­koli intrikáknak, elárulja saját ba­rátait és pártfogóit. Az író reális színekkel eleveníti föl a szász ki­rályi udvarban nyüzsgő hitvány figurákat. Leleplezi a szász ud­varban sürgő-forgó lengyel urak korlátoltságát, osztály önzés ét, a jezsuita befolyás ördöngős fegy­vertényeit. A lengyel történelem kevéssé ismert korszakában ját­szódó regény híven reprezentálja a »lengyel Jókai« írásművészetét. Murányi-Kovács Endrét ANATOLE FRANCE Páratlan hitelű, szinte mesteri regénynek ható France-életrajzot produkált a francia irodalom ava­tott ismerője. Föleleveníti a Szaj- na-parti családi otthon különleges légkörét, ahol a könyves-apa mel­lett már korán beszívta a fiatal Anatole France azt a finom mér­get, mely irodalmárrá avatta. Mint annyi más nagy elbeszélő, ő is költőnek indult, hogy később ön­álló útra térve mint harcos szép­író fejezze be pályáját. Megis­merjük útkeresésének egyes ál­lomásait, harcát a ^Franciaországot polipként behálózó klérus ellen, nemes rivalizálását Zolával, bátor kiállását a Dreiffus-botrány ide­jén, zöld frakkos akadémikusként is a haladás meg nem alkuvó előharcosát, hajlott korában sem szűnő legendás munkateljesítmé­nyeit s érzelmi életének válságos és örömös alakulását. négy vezető: Lugovoj, Kraszju- kov, Legacsov, Limarev.) Ha­sonló sorsra jutottak más ve- senszkajaiak is. Különböző cel­lákba kerültek, mégis egy-két hónap múlva már mindannyian értesültek róla, hogy Solohov le­tartóztatása szintén előkészület­ben van. A letartóztatottak egy kicsempészett levélben figyel­meztették az írót. Ugyanakkor az egyik becsületes, jó érzésű államvédeímista szintén figyel­meztette Solohovot a fenyegető veszélyre. Az író felutazott Moszkvába. Alig két hét múlva a letartóz­tatott vesenszkajaiak meglepe­téssel vették tudomásul, hogy hirtelen bevagonirozzák őket. Utóbb Kraszjukov, aki késel b szovhozigazgatóként dolgozott, és nemrég egy gépkocsi-szeren­csétlenség áldozata lett, így be­szélte el Zakrutkinnak a történ­teket: — Természetesen nem tudtuk, hová visznek majd bennünket. Az őrök komoran hallgattak, és mi már azt hittük, a mi ítéle­tünket is aláírta az a bizonyos V. Vasic (Belgrad) PEGI II. (III. díj) (A IH. Barátság Hídja fotókiállítás anyagától.) Apríly Lajos: KÖLTŐ »Költő vagy« — szól, s komolyan néz rám — hatéves szemmel — leányunokám. »Láttam: vers volt a gépeden ma. Nem?« Eltűnődöm minősítésemen. Költő? Poéta?... Költő Dante volt, Petőfi és egy sor jövö-herold, kik jártak fenn az ember-csúcsokon s lelkűk titánokéval volt rokon. S eszembe jut egy régi ismerős, borzolt hajú, ifjú vidéki hős, ki, ha kimondta hangzatos nevét, mindig hozzátett még egy szót: Poét. Az öntudattal ejtett szó hatott: mosolyogtatott és mulattatott... A titulusa nem nekem való. Ember voltam, remegő, daloló. Solohov 60 éves láthatatlan bíróság. Am végül Moszkvában kötöttünk ki. A letartóztatott vesenszkajai- akat a fővárosban még egy ide­ig fogva tartották, de máris gondoskodtak arról, hogy meg­borotválják, megnyírják őket. Végül valamennyien új ruhát kaptak, majd behívták őket a belügyi szervekhez és a párt központi bizottságához, aztán: szabadon bocsátották. — Ez csakis úgy történhetett — emlékezett Kraszjukov —, hogy Mihail Solohovot akkor már vi­lágszerte ismerték. Ilyen írónak nem lehetett nemet mondani, és ezt Sztálin is megértette. Végül is letartóztatásunkat alighanem »véletlen félreértésnek-« nyilvá­nították, mert nemcsak hogy szabadon bocsátottak bennünket, hanem korábbi munkahelyünk­re is visszahelyeztek. Azokban a nehéz években So­lohov nem csupán vesenszkajai földijeit mentette meg. Sok egyszerű orosz paraszt, pártmun­kás, szovjet funkcionárius kö­szönheti megmenekülését Solo- hovnak, a bátor és igaz ember­nek. Az írónak, aki nagyon szereti az embereket. A hitleri hordák Szovjetunió elleni támadásának másnapján, 1941. június 23-án Mihail Solohov táviratban fölkérte Tyimosenko marsall honvédelmi népbiztost, hogy a Csendes Donért kapott állami díj összegét írja a hon­védelmi alap jajára. Mihail Solohov, a Vörös Hadsereg tar­talékos ezredpolitikai biztosa a táviratban egyúttal jelentette, hogy bármely pillanatban kész bevonulni a Vörös Hadseregbe, és vére utolsó cseppjéig védel­mezni a szocialista hazát. Az író állta a szavát. Búcsút vett Vesenszkajától, családjától, otthonától. Katonaruhát öltött, csakúgy, mint annyian mások. Solohov már a háború első, legnehezebb napjaiban a Pravda és a Krasznaja Zvezda haditudó­sítójaként megjárta a legveszé­lyesebb frontsáakaszokat. Nincs az a hivatalos jegyző­könyv és szakértői jelentés, nincs az a tanúvallomás a szov­jet földön elkövetett fasiszta há­borús bűntettekről, amely tel­jes mélységében fel tudná tár­ni mindazt, amit a szovjet nép átélt. Vajon nem a nép szenve­déseinek mélységeiből merítette-e erejét és meleg emberi együtt­érzését Solohov Emberi sorsa?... Ez az alkotás egyike azoknak a ritka műveknek, amelyeket Solohov egyes szám első sze­mélyben írt. Emlékszünk a re­gényre — és a regény nyomán sjülétett filmre —: a befejezés­re, amikor az elbeszélő némán kíséri tekintetével a főhőst, Andrej Szokolovot, a háború poklát megjárt katonát és foga­dott fiát, Vanjuskát. Vajon eb­ben az utolsó képben nem ma­gát Solohovot látjuk-e? Mihail Solohov bölcsőjét Kro- zsilin kozák faluban, helyeseb­ben egy pusztai tanyán ringat­ták. Kora gyermekségétől fogva földművesek között élte életét. Így tárult ki előtte a természet is. Ám az ifjú Solohov napjait nem a szemlélődés töltötte ki. Együtt élt az emberekkel, együtt küzdött, dolgozott, örült vagy bánkódott velük. S közben meg­ismerte a fák születésének, a vadmadarak szokásainak, a föld lélegzésének titkait, a természet megannyi szépségét. Ezért mű­veiben nemcsak kitűnő emberi jellemekkel találkozunk, hanem ‘magával az egyszerű és csodála­tos természettel is. Solohov nem egyszerűen ábrázolja a természe­tet, hanem mintegy feltárja a sajátosságait mindannak, ami a földön él és lélegzik. Mihail Solohov műveit milliók ismerik, de csak kevesen sejtik, hogyan születik a solohovi mű. Solohov — hogy csak egy példát mondjunk — tizenöt esztendőn ai dolgozott a Csendes Donon. A híres regény kézirata a második világháború éveiben elpusztult, csupán néhány lapját sikerült megmenteni. Ha azonban a kuta­tók egyszer mégis a kezükben tarthatnák az író egyenletes írá­sával telerótt papírlapok kötegét* a megannyi kéziratváltozatot* lapszéli jegyzetet, betoldást, váz­latot, a tömérdek újra meg újra írt oldalt: megdöbennének, lát­ván, milyen roppant a.z író mun­kabírása, amelynél talán csak önmagával szemben is kímélet­len igényessége nagyobb. Solohov szívesen időzik órák hosszat valahol a folyóparton, fi­gyeli a halak játékát a sárgás­zöld vízben, hallgatja a szakál­las kolhozpásztorok tempós elbe­széléseit. Szereti az erdőt, a va­dászatot. Ha beül kocsijába, hogy bejárja a vidéket, figyelmét nem kerüli el semmi. Pillantása meg­őrzi a dohogó kombájnok, a kö­veken sütkérező gyíkok, a ke- resztutat átszelő jellegzetes láb­nyomok képét. De bármennyire szereti is Solohov az erdőt-mezőt, a folyót, a földszagot, legjobban az embert szereti. Minden jóra- való, dolgos ember: a barátja -•#

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents