Somogyi Néplap, 1965. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1965-04-18 / 92. szám

Színház a falun

AZ ELMÜLT HÜSZ ÉV: FORRADALOM. Forradalom kint és bent. Forradalom, mely gyökereiben változtatta meg »... a termelési erőket odakint s az ösztönöket idebent ...«

Ez a »benti« forradalom legalább olyan lényeges a jövő embere, a szocialista ember szempontjából, mint a kinti. És a kulturális forradalom egyik legfényesebb tette: elvitte a színház varázsát olyan helyekre is, ahol eddig talán sohasem hallottak színházról.

Igen, a színház varázsát, azt a csodálatos élményt, mely bekapcsolja egy mai magyar paraszt gondolatkörébe a cseh jogászlány, a meráni elnyomás ellen kardot ragadó bihari ispán vagy a töprengő dán királyfi belső világát. És mint hosszú, száraz napok után a föld az éltető esőt, úgy szívja, issza be az ismeretlen világot a színház új közönsége. És a falvakban egy-egy színházi előadás után napokig téma az Édes fiaim Joe Kel- lerének tragédiája, Kleopátra és Antonius szerelmének története, vagy éppen dr. Orlay Ágnes és Ferencz Gábor egymásra találása.

A felszabadulás előtt — sokszor elmondták, leírták, de így igaz — a parasztember csak nagy ritkán jutott színházhoz. A városi színháztól elvonta az örökös robot, a színházak meg csak néha-néha határozták el magukat falusi föllépésre (főként, ha a színházigazgató szorultabb anyagi helyzetbe került, és egy kicsit lendíteni kívánt a bevételen). Akkor is olyan darabokat játszottak, amiket »megért a tudatlan falusi«; nagyon kevés kivételtől eltekintve, nem adni akartak a falusi közönségnek, csupán kapni tőle.

a színhazak Államosításával intézményessé vált a tájelőadás; a színházak óriási szerepet vállaltak magukra: estéről estére vitték a színházi élményt faluról falura. A falusi dolgozók előtt ekkor tárult ki valójában egy új világ: Katona és Bródy Sándor, Goldoni és Moliére — az igazi színház világa. Az irányító szerveket is meglepte és örömmel töltötte el az az éhség, amellyel a falusi közönség a színházat fogadta. Egy nagyon jellemző adat ebből az időből: Moliére Tar- tuffe-je az 1951-ben alakult Déryné Színház három évadján maradt műsoron, ezalatt 697 előadást ért meg, többet mint Magyarország valameny- nyi színpadán összesen.

A falvak népe — az a közönség, melynek hatvan százaléka a vidéki színházak és a Déryné Színház előadásai során látott először színházat — bebizonyította, hogy akarja, igényli a színházi élményt. Hóban, sárban kilométereket gyalogoltak messzi tanyákról, ha elterjed a híre, hogy a faluban játszik a színház. És a gyakran fűtetlen teremben, karbidlámpák bizonytalan fényénél nagykendős nénikék, kucsmás-bekecses, fáradt férfiak, lelkes fiatalok, színpadig merészekedő bámész gyerekek csillogó szemmel, szinte részegen szívták be az élményt. A színészek babonázottan játszottak, éltek a színpadon — feledve a hideg termet, a huzatos autóbuszt, a megtett utak zsibbasztó fáradtságát —, mert az új közönség figyelme, élményt váró és élményt nyújtó ereje éltette mindőjüket.

Mit jelent ma, 1965-ben a színház falun?

Jelenti elsősorban a színházak tájelőadásait. Erre leghi- vatottabb a falu színháza: az Állami Déryné Színház. Ezenkívül a megyei színházak is általában rendszeresen elviszik előadásaikat a községekbe. Jelenti másodsorban az egyre általánosabb és népszerűbb televízió jóvoltából a fővárosi és a vidéki legjobb színházi előadások televíziós közvetítését, melyeket általában milliók néznek meg a városokban és mind többen a falvakban is. Izlésformáló szerepük tehát óriási. Jelenti harmadsorban a színházak székhelyén a falusi közönség számára szervezett előadásokat. Végül jelenti a tv terjedésével és a jó színházi előadások vonzásával egy időben még mindig számottevő helyi műkedvelők színjátszó előadásait is.

EGY KIS STATISZTIKA.

1951-ben 139 színházi előadás volt városunkban és megyénkben. 1958-ban 386 előadást

összesen 159 000 ember nézett meg, 1962-ben 450 előadást

százötvenezren látogattak.Hogy némi összehasonlítási alapunk legyen: 1958-ban a 159 ezres nézőszámmal a megyék között a kilencedik helyen álltunk. (Somogy a lakosság számát tekintve is a kilencedik.)

És mi a helyzet most? 1964- ben összesen 296 színházi előadás volt Somogybán (ez a szám természetesen nem tartalmazza a kaposvári és a színház megyén kívüli előadásait). Ebből 246 előadást tartott a Csiky Gergely Színház, ötven előadáson a Déryné és a Pécsi Nemzeti Színház ősz tozik. A megyei színház a székhelyen 192, a községekben 54 előadást tartott, a falusi közönség tájhelyeken tehát az elmúlt évben mintegy száz előadást láthatott.

Azt mondhatja valaki: ez nem sok. Valóban. A szám kisebb, a tartalom azonban gazdagodott.

A tájolás jelentősége óriási. ».. .Éhe a Szónak, éhe a Szépnek ...« — ez hajtotta a színházat addig tán sose látott nézőket csodalátni. A szereplők nem is színészek, hanem valóságos embernyúzó földes- úrak, igazukért küzdő munkások, hatalomféltő királynők voltak a szemükben, s a színészek számára is megannyi élményt jelentett a varázsváró, érintetlen közönséggel való minden találkozás. Azóta a színház — és ez nagyszerű eredmény! — elfoglalta helyét a falusi lakosság hétköznapjaiban. Ma már alig-alig van ember hazánkban, még a legeldugodtabb tanyán is, aki valamilyen formában ne találkozott volna a színházzal.

Kaposvár környékén a Csiky Gergely Színháznak állandó bérletesei vannak. Göllén 30, Csombórdon 80 színházi bérletet találhatunk, de sokan jönnek a színház előadásaira Hetesről, Simonfáról, Eddéről, Magyaratádról, Somogyjádról is. A színház külön előadásokat is tart a vidéki ifjúság részére a kora délutáni órákban, így például az Aranyembert a megye általános iskolásainak hatvan százaléka tekintette meg csoportosan.

Az operettelőadásokon a nézők hatvan százaléka vidékről jön be, a prózai bemutatókon a székek harmincöt-negyven százalékát foglalják el a vidékiek. Ez utóbbi szám növekedőben van, egyre nagyobb az igény a jó prózai előadások iránt.

Shakespeare komor veretű szava eljutott a felsőmocsolá- di, az osztopáni, a bárdudvar- noki dolgozókhoz, a somogyi parasztokhoz.

NAGY UTAT TETTÜNK MEG: a tájelőadások sora a színészek áldozatvállalása, a falusi tanítók, népművelők eredményes munkája, a falusi dolgozók egyre növekvő szépéhsége és államunk tervszerű művelődéspolitikája kellett hozzá...

Takács László

Csuka Zoltán:

A MUNKA

VÉRKERINGÉSÉBEN

De jó is benned élni, lüktető keringés, sodródni véled együtt, drága nép, és tudni azt: átgondolt terv, körültekintés számítja már ki cseppjeid helyét.

Ha jő a műszak perce, mint a vérerekben, gyalog, biciklin, szét az utakon vonul a nép, ezernyi, hullámzó seregben, busszal, vonattal, száz kis motoron.

Ha kél napunk, a fény s a nép közös dagálya duzzadva ömlik, árad szerteszét, a munka indul akkor gyárkürtök szavára, s akár a kórus, zeng ezernyi gép.

Vagy dél után, ha összecsap apály dagállyal, és egymást váltva rendben elhalad, tudom, hogy benn a forrva zúgó gyárban a gépcsoport simán tovább szalad.

Csak csepp vagyok, csak egy e forgó áramlásban, s oly jólesik kopogni gépemen, sort sorra róni télben avagy forró nyárban, és tudni: végre megleltem a helyem.

bEQESDY KATALIN: ILLUSZTRÁCIÓ

JHiíct nem kaptam

zt mondják, minden írogató ember meg tudja mon/í dani, mi volt az, ami a tollat először a markába f /r nyomta. Én is megmondom, most már lehet, mert régen volt.

Egy nyári szünetben elhatároztuk, hogy megmásszuk a Ciblest, az meg nem is olyan kicsi dolog, tessék csak megnézni a térképen, hogy mennyiért tartja a hósipkás fejét a mérce alá. A kánikulában félútig mászva az oldalán, hamar eljutott hegymászó lelkesedésünk odáig, hogy a világon minden relatív, ezért egy sajtosdoboz aljára ráírtuk, hogy ez a Cibles legmagasabb pontja, letűztük, és alátelepedtünk. Na, ott aztán volt pisztráng- és szalonnasütés, sör, és ami csak kell. Hűsölve az árnyékban, megindult a beszélgetés, és nemsokára eljutottunk a jutalmazásokig. A pedagógusoknak mindig ez lesz a legnagyobb beszédtémája. Mindenki elmondta, hogy miért, mikor és hogyan kapott dicséretet, elismerést, kézfogást, kitüntetést. Vegre is feltűnt nekik, hogy én igencsak hallgatok. Hát miért? Mert én még nem kaptam semmi ilyet! Az nem lehet, mondják, valamit, ha mást nem, egy kézfogást valami fejestől! Nem én! Csak néztek rám, mint valami csudabogárra. Nem hitték, azt inkább, hogy ugratom őket, hiszen volt olyan szentberekben járatos, aki minden évben kapott. Az ilyen ügyes ember volt, az okosabbja is megszerezte legalább szökőévenként, de hogy valaki semmit, az legalábbis szamár, és magára vessen! Tehát az nem lehet, hogy egyszer nekem is ne nyílt volna meg az elismerés bőségszaruja! Annak története van, mondom. Elő vele! Hímeztem - hámoztam, aztán csak elmondtam. A hasukat fogták, úgy nevették. Azt mondták, nagyszerű előadó vagyok, de máskor kisebbeket hazudjak, avval is beérik, és még azon is röhöghet az ember eleget, de inkább írjam meg, úgy sok mindent el lehet hitetni az emberiséggel. Egyébként rúgjon meg a macska, azért nem kell az ember rekeszizmára pályázni, mikor tele a pocak!

/t történet pedig csak ennyi. Űj kartársakat kaptunk // — egy házaspárt —, akik most rakták a fészküket, ✓ 7/ és rokonuk volt a tanfelügyelő. Ezért igen nagy lel- »—' kesedéssel fogadtuk őket. A kartársnő másnap beállított hozzám, hogy egyes levelek jönnek a címemre majd, de azok mégsem lesznek az enyémek, de egy szót se, senkinek! Nem is. A nagyon ismeretlen írásúakat át is adtam azonnal, a bizonytalanokkal néha megjártam, örök probléma volt, enyém, nem enyém, de azért ment zökkenő nélkül. Aztán azt mondta, hogy ötre főzzek feketét. Főztem, Egy csinos fiatalemberrel jött. Ugye, milyen csinos fiúka, mondta, és megitták a feketémet, aztán kiküldtek, hogy fontos megbeszélnivalójuk van. Aztán már csak feketét főztem, és kimentem. Csak egyszer jegyeztem meg félénken, hogy neki is van lakása. Hogy én milyen szamár vagyok, hát a férje? Haza is jöhet közben! Jajaj, szivecském, ennyi sütnivalód már lehetne, mi nők tartsunk össze!

Mégis megjött egyszer a férj, mikor javában főztem neikik a kávét. Rezgeti a bajusza, rezegtem én is, de a felesége a nyakába ugrott, és gyors puszik közt elcsivitelte, hogy szívem, egy ilyen lányhoz garde kell, járnak hozzá a fiatalemberek, ha nem volnék itt, megszólnák, kész a pletyka — ismered a falut! Ennyi áldozatot meg kell hozni egy kartársnőért, szívem! A férj morgott, egy darabig még villogtatta a szemét gyanakodva, aztán ő is ivott egy feketét, és elcipelte a feleségét, hogy ne legyek olyan szódé, és érjem be kevesebb pártfogással. A fiatalembert otthagyták. Izzadtam kínomban, de nem sokáig. A fiúka minden teketória nélkül átölelt, és csókolni kezdett, amint a csészéket szedegettem össze. A csészék leestek, össze is törtek. Jobb híján a cukortartót vágtam hozzá, de jók voltak a reflexei, és nagy csörömpöléssel kihulltak az ablaküvegek. Egy marókra való haját kitéptem, összeharaptam a kezét, mikor aztán egyéb híján fejbe vágtam a hegyes sarkú cipőmmel, káromkodva kirohant, bele a férjbe, aki az ajtóm előtt hallgatta a dulakodást, és méla undorral figyelmeztetett, hogy moderáljam magam egy kissé, a felesége nincs ilyesmihez szokva, és megtiltja neki, hogy barátkozzék velem!

Húzzam meg magam, mert most az egyszer még nem szól senkinek, de ha továbbra is ilyen botrányos életmódot folytatok, illetékes helyen fog szólni. Gyere, szívem, mondta a háta mögött vihogó feleségének, ez nem neked való látvány, de légy türelemmel, angyalom, míg más lakást nem kapunk.

Még magamhoz sem tértem, már ismét bent volt a kartársnőm. Még lógatom az orrom? Hogy te milyen hülye vagy, szívem! És úgy nevetett, hogy csak visítani tudott, ilyen állati eset, de hogy lehetek ilyen bürge, hiszen csinos fiúka volt, nem is kezd mással, mit számít ez nekem, egyedül vagyok, nem kéri számon senki! Hiába mondtam sértett méltósággal, hogy most már elég, csak nevetett, te kis szent bingyó, mondta, legyen neked is eszed! De legközelebb, mikor egy újabb fiúkával jelentkezett, bezártam előttük az ajtót. Na, bukfencet is vetett a világ. Azt a kis bakarasz uramemberkét úgy ellenem hergelte, hogy az léptem-nyomon belém kötött.

Egy délután aztán úgy zuhant be hozzám a kartársnőm, hogy az ajtóval felborította a kis asztalt. Csak elém rogyott, átölelte a térdemet, csókolgatta a lábam, a kezem, csupa könny volt, úgy rimánkodott, hogy mentsem meg, segítsek rajta, esküdjek meg, hogy segítek, az élete függ tőlem, felakasztja magát, mérget iszik, felvágja az ereit, vonat elé fekszik, magára gyújtja a házat, mert a vonaton megismerkedett egy isteni fiúkával, az úgy beléesett, hogy le is szállt a kedvéért, és már jöttek is hazafelé, mikor belefutottak a férjbe, de szerencsére itt a tanfelügyelő hivatalos ügyben, egy ideig nem szabadulhat. A fiúka világgá futott ijedtében, ő meg csak annyit mondott, hogy a fiúlka engem keresett, és ő kísérte hozzám, hogy el ne tévedjen szegény. Ezt mondjam én is, mert akkor ő meghal, és halála az én lelkemen szárad, ennyit igazán megtehetek, semmi az egész nekem, de neki az élet, és nem vehetem el az életét, mert az isten is megver! Aztán elszaladt, mert jött a férj. De az emberke előhalászta, és bejöttek, hogy hallja az igazságot! A háta mögött a kartársnőm összetette a kezét, mint a szentek mennybemenetel előtt, aztán meg olyan mozdulatokat tett a nyaka körül, mint a sak- ter a libának, a férj meg nekem esett, hogy hallja, de azonnal, hogy is volt azzal a nyavalyás férfival? Hozzám jött? Ránéztem a megmeredt asszonyra, nyeltem egyet, és azt mondtam, igen. Na, látod, ugrott a nyakába a megelevenedett kartársnőm, hogy te miket hiszel a kis feleségedről! Az emberke fújt egyet, mint mikor a hólyag kilyukad, valósággal leeresztett, és boldogan megveregette a felesége fenekét. Na, ne sírj, szivecském, mindig áldozatul esel annak a jó szívednek, de most remélem, tanultál, mert ha ez nem tisztázódik, mehettél volna haza a jó anyádhoz! A kartársnő meg lesz szíves a forgalmát egy kissé korlátozni, míg innen elköltözünk, mondta nekem utálattal, és nem köszönt többé. Bosszankodtam egy darabig, de aztán elköltöztek, aztán el is felejtettem, volt elég dolgom. Na, jött az év vége. Az mindig kitudódik valahogy előre, hogy kiket javall a direktor jutalmazásra. Nőtt a begyem, én is a jutalmazandók közt voltam! Nagy napnak ígérkezett, jelezte jövetelét a tanfelügyelő is.

Mikor aztán itt volt a napja, hát én nem vagyok sehol, csak nyújtogattam a nyakam, nem akartam hinni a fülemnek, de így volt. Kimaradtam! A tanfelügyelő diszkréten félrehívott, és jóindulatúan értésemre adta, hogy még szerencse, hogy idejében figyelmeztették, mert mi lett volna a világból, ha az ilyen pedagógusoknak is jutalmat adnak? Szedje össze magát, kartársnő, viselkedjék pedagógushoz méltóan, és akkor a jutalom sem marad el! Megköszöntem szépen a szíves jóindulatát, mi mást tehettem volna, hiszen panaszom nem lehetett, mert a kartársnőm, az kapott jutalmat.

f~j'L volt a történet, amit nem hittek el nekem. Most leV^ hét, hogy még úgyse hiszik el, mert ilyesmi már ma- f ínapság nem történik! De ha valaki tőlem is megkér- ^' di, hogyan kezdtem el írni, annyi hasznom lesz belőle, hogy azt mondhatom, akkor, mikor ezt először elmeséltem, és senki sem hitte el.

Mihályi Margit

/

i