Somogyi Néplap, 1965. február (22. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-14 / 38. szám
Kétféle ízlés Egy ravasz pesti fényképész néhány évvel ezelőtt nyakába vette masináját, és felkutatta a legistenhátamögöt- tibb falvakat, tanyákat, hogy lencséjével időseket és fiatalokat, kicsiket és nagyokat megörüld tson. Hátizsákjában volt műhó és műhold is; tetszés szerint tudott nyári vagy őszi, tavaszi és téli »tájat-« akár egy fehérre meszelt falusi konyha kellős közepén is teremteni. Egy-egy ilyen pontyázásról tömött pénztárcákkal tért haza. Mostanában azonban mér kezd megkopni népszerű- A »rendelők« egyre-másra küldik vissza a giccses' keretbe illesztett fényképeket, nemegyszer felháborodott hangú levelek kíséretében. A városligeti Helfgott-iskola e kései tanítványa pedig nem tudja mire vélni, mivel magyarázni a változást. Ha azonban jobban ismerné azokat a gondolatokat, amelyek ma modelljeit foglalkoztatják, mindjárt közelebb kerülne a számára megmagyarázihatatlannak rémlő problémához. Arról van ugyanis szó, hogy elérkeztünk az ízlésformálás leglényegesebb pontjához: az emberi tudat átalakításának, átformálásának, vagy ha úgy tetszik, pallérozásának kérdéséhez. A külső változások mellett — új amamentikájú házak, utcasorok — életünk rendje is lassan új arcot öltött Szembeszökő ez a változás, ha a szellemi fejlődés egyes kérdéseit vizsgáljuk. Az utóbbi években tért hódított a televízió. A tv műsorait bíráljuk, sokszor joggal és okkal. Egyet azonban senki sem vitathat el tőle, azt ugyanis, hogy az emberek életére, gondolkodására óriási mértekben hat! S ezúttal nem csupán arra gondolunk, hogy a legeldugottabb falvak művelődési otthonaiban is fiatalok és idősebbek százai szoronganak esténként a televíziókészülék előtt; hogy az események képpé formálódva százezrek számára váltak érzékelhetőbbé, hanem arra, hogy a televízió színház- és filmközvetítései, a tárlatvezetések, a hangversenyterembeli látogatások, egyszóval az egész szellemi élet »házhoz szállítása« révén milyen döntő mértékben járul hozzá az ízlésformáláshoz. Elég, ha csupán egy-egy sikertelen, fiaskóval járó televíziós műsor országos visszhangjára gondolunk. A nézők közvetve és közvetlenül olykor a levelek százaival bírálják, méghozzá a lényeget tapintó eredetiséggel a műsorok hibáit, következetlenségeit, színvonalát. De példaképpen azt is említhetnénk, hogy egy-egy irodalmi műsor milyen mértékben befolyásolja az országszerte működő irodalmi színpadok, színjátszó csoportok műsorát; hogy a tánczenei igényt ma már a televízióban látottakhoz-hallottakhoz igazítják, noha a föltételek nem mindenütt adottak egy-egy ilyen igénnyel kialakítandó zenekarhoz, és így tovább. Persze a televízió az ízlés formálásának csupán egyik eszköze. Mellette ott sorakozik a könyvtár, a mozi, a legkülönbözőbb ismeretterjesztő előadások jól szervezett és irányított rendszere is. Mindez tehát azt a lehetőséget körvonalazza, hogy az emberek tudatában élő múlt maradi vonásai a feledés jól megérdemelt homályába süllyedjenek. Helyüket a szocialista tudatformálás eleven vérkeringése foglalja el. Az igazi értékek elfogadtatásáért, befogadásáért vívott harcot össze kell kapcsolni az értéktelen, ósdi, elavult elleni harccal. Ez a dolgok rendjétől, természetéből következik! Hiszen annak az embernek, akinek lakását a giccs- festők mázolmányai »díszítik«, vajmi keveset mond például a Szépművészeti Múzeum világhíres Régi Képtár- gyűjteménye, Goya és Rembrandt remek képei. Azok száméra, akik a családi képek »műhavas« tájain igyekeznek valamiféle hangulatot teremteni maguk köré, egyszerűen élvezhetelennek hathat e’y Renoir- vagy Gaugen- reprodukció. (Pedig ma már éppen a reprodukció az a »műfaj«, amely mindenki számára hozzáférhető, olcsó áron az új és régi lakások díszítését a legízlésesebb módon szolgálja!) Azok előtt, akik a reális élet, a mindennapos problémák irodalmi ábrázolása helyett happy endes szerelmi históriák, vagy a sérthetetlen jellegű lovagok és lovasok ponyvavilágát keresik, zárva marad annak a világnak ablaka, melyen át például Balzac, Victor Hugó vagy Leo Tolsztoj sfcb. csodálatos, érzelemgazdag világára nyílik pompás kilátás. Pedig a kaland és a romantika, a szerelem és a hősök gazdag lelkivilága olyan vonzó tartozékai többek között ezeknek a világirodalmi klasszikus műveknek is, amelyek össze sem hasonlíthatók egyetlen ponyvával sem. Csak felül kell emelkedni az előítéleteken! A tudatban ugyanis olyan téves képzeletek is élnek, hogy mindez a »tanult emberek« számára fenntartott világ melyhez az alapfokú iskolai végzettséggel bíró emberek nem férkőzhetnek közel. Hamis, ezerszer megcáfolt érvelés ez, ám folyvást szembe kell szállni vele, hiszen miatta nagyon sokan rekednek kívül az igazi kultúrából. Persze nem kevés időbe, erőfeszítésbe telik, amíg mindenki egyforma intenzitással tud kapcsolatot teremteni ezzel a most formálódó szocialista tudatvilággal, s ezen belül az új ízléssel. De ebben a harcban nem is az a legdöntőbb, hogy ki-ki egyik napról a másikra teljesen »átállljon« az új igények szabta követelmények, normák mellé, hanem hogy mindenki megtegye az első lépéseket ezen az úton. Egykor azt mondották: »Ízlések és pofonok különbözőek.« Ezzel voltaképpen azt Igyekeztek bizonyítani: kiki érje be annyival, amennyire körülményeiből, neveltetéséből telik; próbálkozzon kialakítani valamiféle egységes, mindenki számára elérhető normát. Ma ezzel szemben azt valljuk: ízlés és ízlés között még vannak különbségek. Az új, a korszerű, a szocialista ízlésrendszer kialakítása azonban azt sugalmazza, hogy megszüntessük a múlttól örökölt, megkülönböztető, az embereket egymástól szétválasztó különbségeket. Hogy az ízlésbeli kettősséget felváltsa egy izmos, életképes, jól funkcionáló szocialista ízlés. Bános Tibor Maróti Lajos: r/ris E*y k*r -« e%y penge -> másik penge » • Izzó villamos Ívként sistereg M s pántlikázik e lüktető vonal két feszültséggel töltött pólus-ember között a tértién* két vívó a esörte áramkörében, szúr véd, vlsszameósz, ér a két-kar két-tör villám hí dia összeizzítja őket, mint aa ív hegesztés: mert e szemtől szénig húzó örök magasfeszültség, mely 1 dőtlen ott él férfi és nő s testvér s barát között, s mindig tusára Ingerel a Jobbéit, mely nem le- de meggyőzni mindig felkel, s magát mással megmérni mindig ágál, szorosabb kötés langyos szerelemnél, szorosabb nyálas összeb árulásnál.... Mit tagadjam, társak, e szembe-szem, érv érv ellen küzdésre fordított küzdés a meggyőzésért, kell nekem, ne veletek együtt íelor dltok, ha érv híján a szép tusában megvert barát ellenséges haragra gyúlva vad dühvei nem eszközt ragad, de fegyvert, s pőre pengével társát hátba szúrja. STOTZ MIHÁLY: KENDŐS LÁNY Mé ég d se kezdték a munkát, hívatott a művezető. — Mi a nyavalyát akar már korán reggel? — szedelőzköd- tél morcosán, és otthagytad a brigádot. Éppen azon töprengtetek, honnan szerezzetek dupla gyermekkocsit, mert egyik társatok felesége ikreket szült. A művezető mellett egyszerűen öltözött és határozott magatartásé férfi állt. Nem becsülted még negyvennek sem. — Itt az új segédmunkástok, Tarlós szaki! Fogadjátok bizalommal — ajánlotta a művezető jóindulatúan. — No, ez nem akárki — méricskélted az új munkatársat, de hogy jobban megnézted, elvörösödtél a meglepetéstől . És rajta is láttad, hogy ismerős lehetsz neki. Az egyik legjobb brigádunkba osztottam be magát — folytatta a művezető most már figyelmeztetően. — Szeretnek és tudnak dolgozni, és azt egymástól is megkövetelik. Kemény emberek, de nem szívtelenek. Tarlós szaktárs a vezetőjük, a továbbiakat majd tőle tudja meg. — Még megijeszted a kollégát — dörmögted fanyarul, de inkább magadat csillapítanád, nehogy rögtön kirukkolj a régi ismeretséggeL — Nem vagyok ijedős — mondta amaz szárazon. — Dolgozni jöttem! — hangsúlyozta. A brigád örömmel fogadta. Már régen szorongatták a művezetőt, hogy kellene még hozzájuk egy »belevaló« ember. Végre akadt Igaz, kívülről jött újonc, de nem baj. Lesz rá gondjuk, hogy hamarosan közéjük illeszkedjék. Volt azért egy aggodalmaskodó: — Nagyon finom a keze, te Tarlós szaki. Alighanem íróasztalnál vezérkedett eddig. Csak képekről látott ez vasat és gépeket... — Hát aztán? Te is íróasztal mellől jöttél, mégis köztünk maradtál! — vágtad el a készülő vitát. i nem tudta a brigádból, hogy az új szaki, akit Simo- nicsnak hívtak, de másnap már mindenki csak Siminek szólította, milyen gondokat okozott neked? S ha íratlan szabály is egy brigádban, hogy új embernek nem borulnak rögtön a. nyakába, néhány nap múlva mégis feltűnt a többieknek: nem úgy beszélsz vele, mint szokásod volt. — Haragszol rá valamiért? — kérdezték. Mintha nem is hallottad volna. — Igyekvő a pacák, te Tarlós! — figyelmeztetett a másik. — Még nem kellett noszogatni, hogy mozogjon i-Vihan — toldotta a harmadik. — De hamar szentté avatjátok! Még két hete sincs köztünk — jegyezted meg bosszúsan. Erre már méltatlankodtak: — De hát mi bajod van vele? Talán annak örülnél, ha kezét csókolommal köszönne? — Ide hallgass, Tarlós szaki! Én már nemegyszer láttam izzadni is! Az pedig nem rossz bizonyítvány, igaz-e? — Jól jártunk vele, te! Tanulékony és ügyes. Még semmit sem kellett neki kétszer magyarázni... Igazuk volt. Nem túlozott senki. Magad is meggyőződtél róla, hogy szorgalmasan dolgoNéha úgy vetted észre, mintha beszélni akarna veled. De a brigád valamelyik tagja mindig odakerült ilyenkor. Talán féltették Simonicsot? Hát ha gorombáskodnál vele? Magadnak se tagadtad, te is kerülted. Gyűlölted vagy sajnáltad? Utáltad vagy lenézted? Nem tudtad még tisztázni, melyiket vállalnád, ha kérdeztek volna. mikor Simonies az első fizetését fölvette, minden előzmény nélkül — a többiek füle-hallatára — váratlanul tudtodra adta: A' Földeák János: TALÁLKOZÁ: K zik, s csak ha kérdezik, akkor beszél. De ezt alázkodás- nak és gyávaságnak vetted. Így akarja feledtetni a múltat; így akar hozzád bevágódni... Hát nem, de nem ám! Mert te nem felejtetted el, hogy negyvenhétben Simonies igazságtalanul tartóztatott le, mert te sosem agitáltál a kommunisták ellen, még ha a másik munkáspártban voltál is. Még igazságtalanabb volt negyvenkilencben! Osztályárulónak, renegátnak tartott, és azért ordítozott veled, és vágott kétszer pofon, amikor önérzetesen tiltakoztál, mert »már negyvenhétben is dolga akadt« veled... »Hát most a markunkban maradsz, te vén csibész!« — és úgy taszított az őrök közé, majdnem elestél. Joggal lehetett dühös, hisz mindent tagadtál, amivel vádolt Tagadtad, mert nem volt igaz... Ezért nem feledted el az arcát, fenyegető gesztusait S hitted: egyszer még összekerülsz vele, és számon kérheted embert megalázó önkényét, durva módszereit... Elmondhattad volna mindezt a brigádnak? Magyarázkodásul, hogy miért vagy szófukar, és miért idegenkedsz tőle? Amilyen gyúlékony némelyik, talán ki is kergették volna a gyárból. Egyszer a »pofátlanságán« megingerlődtél, hogy van bátorsága a közeledben maradni, s nem bújik szégyenében a föld alá. Másszor meg az dühí.. tett, hogy »gyávaságból« dolgozik izzadásig. Még arra is gondoltál, tán bosszantani akar, azért tart ki. Bebizonyítani, ő is van olyan kemény legény, mint te voltál akkor... — Én még tartozom magának, Tarlós elvtárs! — mondta nyíltan, de talán csak te érezted ki szavaiból az elszántságot Nem számítottál erre a fordulatra. És zavart a többiek kíváncsisága is. Várakozóan hallgattál. — Nem akarom egy bocsánatkéréssel megbántani, mert.. mert azt én kevésnek tartom. És biztosan megérti, mit jelenthetett nekem ez a két hét, maga mellett dolgozni... Nem volt könnyű ... Elhiszem, hogy Tarlós elvtársnak se ... Ítéljen fölöttem! Oka van rá. És joga is!... A brigád tagjai karéjban; feszülten bámultak és hallgat tak. Nem értették, mi dúlhat közte tek. — Maga mit tenne az én helyemben? — kérdezted csöndesen, és olyan fürkészve nézted, mint ahogy ő hajdan téged, amikor eléje vezettek. — Mit? Én ... visszaadnék mindent Kamatostul! — mondta, ami kiáltásnak hatott volna, ha állnak a gépek, és csönd van. Elfogott az indulat és a szánalom. — Maga szerencsétlen! — szaladt ki a szádon. — Még mindig itt tart? Nem tanult többet a múltból? ... Szégyell- je magát! — Kérem, Tarlós elvtárs —, fehéredett el Simonies, és pillanatok alatt úgy megrogy- gyant, mintha váratlan terhet raktak volna a hátára. — Igen, szégyellje magát! Meggondolta, mire biztat? ... Hát azt nem! De mennyire nem, Simonies szaktárs! Nagyon egyszerű lenne! Olyan egyszerű, mint akkor hitték.. . Nem, én nem teszem! Nem tehetem, érti! Nem té-he-tem! —-*• ismételted szenvedélyesen. — Miért nem? — kérdezte suta bizonytalansággal, de nyomban lehajtotta a fejét zavarában. — Mert én nem kételkedem annyira, hogy azért ne bíznék magában. S azután, nem nekem tartozik, érti?! Nem, nem! Vegye végre tudomásul, hogy maga mindnyájunknak tartozik! ... — Igen, Tarlós elvtárs, értem ... Értem, és épp azért köszönöm... — Mit akar köszönni? — néztél rá ingerülten, hogy hagyja abba, mert sosem bírtad az alázatoskodó embereket. — Hogy nem zavart el mindjárt. Hogy módot adott... — Hát te csakugyan szerencsétlen figura vagy, Simi! — vágta hátba valaki a brigádból. — Egy gilisztában több a gerinc, mint benned. — Nyugodj meg, mi majd embert pofozunk belőled! Jó helyre kerültél — fenyegette meg tréfásan egy másik brigádtag. — Nem lehettél te rossz gyerek, csak nagyon buta voltál. Igaz-e, Tarlós szaki? Nem feleltél. De elfogadtad Simonies tétován nyújtott kezét, és nyugtatóan megszorítottad. Bényei József: A SZÉL BESZÉL A szél beszél a fáknak, jó lenne hallani, mit mondanak az ágak lágy hullámzásai s a vad szárny csapások mit rejtenek s takarnak, A szél beszél a fáknak, rázza a hideg gallyat. Ideges hullámzással reszket a fiatal fa, vagy állni mozdulatlan, vagy röpülni akarna, de gyökerei tartják. Csak furcsa remegéssel reszket, megdől, csapódik így beszélget a széllel. Aki a földből nőtt ki, marad a föld kötöttje, elszállni soha nem tud, csak reszket mindörökre, mert nincs nyugalma sem már. Hajlong a görbe ág, gally örökké mozdulatlan. A szél beszél a fákkal.
