Somogyi Néplap, 1965. február (22. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-07 / 32. szám
lórAnt János KÉT DÍJNYERTES MÜVE Lóránt János ezúttal közreadott illusztrációi díjat nyertek a Kiadói Főigazgatóság könyvillusztrációs pályázatán. A díjnyertes sorozatban még két alkotás szerzett elismeSOMOGYI KÁROLY: JLépiSbeh, £zcu%ak, p ereeh... S zép az éjszaka. Hideg, tiszta, csöndes. Jólesik a friss levegő a nagyterem nehéz füstje, szesz szagú párája után. Sokan vannak, mozdulni is alig lehet Így jó a szilveszter. Zsúfoltan. Régóta vágyódom arra, hogy egyszer gond nélkül köszöntsem az új évet Belefeledkezve a mámorba, mindenkit átölelve, fejemen színes papírcsákóval, pezsgőt pukkantva, kacajjal, csókkal, szerpentinnekAz utcán senki sem jár. Az orvoséktól zene hallatszik ki, aztán egy színész hangja. A redőnyön kékes fénycsíkok. Húsz évvel ezelőtt Pesten voltam. De szilveszter éjszakájára alig emlékszem, mert sok rumot ittam, és félig eszméletlenül feküdtem át az éjfélt. Hajnaltájban ráncigáltak fel társaim, hogy boldog új esztendőt kívánjanak, és belém töltsenek ismét egy pohár rumot. Hadnagy társam haja lógott, zubbonya végig kigombolva, ingén nedves foltok. Boldog új évet? Hülye vagy — motyogtam. A rumot azért lehajtottam, a poharat az asztalra tettem, de olyan erővel, hogy eltörött. Oda se néztek. Mindenki beszélt, vagy inkább ordított. Mit hoz az új év? Értelmetlen a kérdés is. Meg a gondolat. Az egész élet. Gyűrűben vagyunk, kitömi nem lehet Kezem tétován nyúl a rumosüveg felé, de útközben lehanyatlik. Gyomrom kevereg, fejem zúg. a szemközti fehér ajtó fölemelkedik, ferdén felém dfil. tecsúsztam a szőnyegre, elaludtam. Három év fogság. Aztán ismét vissza a faluba. Azóta' már ez a tizenhetedik szilveszter. Mennyi lesz még? Jó lenne egyszer igazán ünnepelni. Együtt valamennyi ismerőssel, jó baráttal, rokonnal, katonatárssal, kollégával, akivel valaha is közös gondolatunk akadt, akivel szót értettünk, együtt tanultunk, dolgoztunk, megosztottuk a gondot, örültünk apró sikereknek, elbeszélgettünk bor mellett. Mind, együtt egy hatalmas teremben, zeneszóval, pohárköszöntővel ... De ezt ne én mondjam. Ne én üdvözöljem őket az új esztendő első percében. Köztük legyek, lent az asztalok mellett, a színes kavargásban, kezem a vállukon, fejemben rózsaszín jövő, lebegő optimizmus. Ne a színpadon, kényszer-józanul a mámoros tömeg fölött, kezemben cetli — mert húszévi tanítóskodás után sem szoktam meg a nyilvános széreplést —, és mondom a mindig más szöveget. Aztán valaki talpas poharat nyújt felém, a közönségre emelem, és valameny- nyien áhítatosan iszunk. És intonálom a himnuszt. Szép jelenet, mindig meghatódom. Az idén nem én állok fel a színpadra: a tanácselnök köszönti az ünneplőket. Eddig is így illett volna, de mindig meggyőzött, hogy nem tud jól beszélni — ami egyébként nem volt igaz —, meg ebben a faluban, ugye, már így szokás. Most, hogy a fiam elé kellett jönnöm az állomásra, nagy keservesen elvállalta. Rendben is lesz minden, csak ne igyék sokat előtte. Negyedóra múlva éjfél. A vonatnak ötvenkor kell érkeznie. Mostanában azonban gyakran késik. Meddig kell várnom? A forgalmista kilép az irodából. Ügy látszik, mégsem késik. Odalépek hozzá: — Rendesen érkezik, Feri? — Kivételesen. Nézd, mar itt is van. Idő előtt, F iam födetlen fejéit már az ablakon át megpillantom. Hiába, csak nem jön meg az esze most sem, hogy egyetemista lett. Azt mondja, ez a divat. Elveszem a bőröndjét. Nem nehéz, csak a szennyeseit hozza. Meg legföljebb néhány jegyzetet. Ahogy megcsókolom, érzem, ma még nem borotválkozott. Sután ölel meg, egy kicsit mintha szégyellné, hogy férfiemberrel csókolózik. Igaza van. Át kell térni a kézfogásra. Már nagyfiú. Csaknem férfi. — Hogy utaztál? — Nem volt veszélyes. Azt hittem, többen lesznek. — Nem lehetett korábban jönnöd? — Sajnos. Délelőtt még vizsgám volt. — Miből? — DolgozatbóL — Hogy ment? — Közepesen. A profitráta körül volt egy kis homály. Pedig különben jól elcsevegtünk. Csak a végén rájött az öreg, hogy az alapfogalom nem olyan kristályosán tiszta. Mindegy. Ez is államilag elismert jegy. Nem igaz? — Korán kezded a megalkuvást a kudarcokkal. De ezt most ne folytassuk. Azt hiszem, éppen éjfél van. Boldog új esztendőt, fiam. Megállunk. Leteszem a bőröndöt Kezet fogunk, aztán ő ölel át: — Magának is, édesapám. Meg mindenkinek. Fölemeli a csomagot — bocsánatfélét mormol, hogy eddig nálam hagyta. — Majd otthon koccintunk rá. Hozattam Baglyáéból^ kitűnő rizlinget. De likőr is van, nagyanyád kotyvasztotta. Meddig maradsz? — Negyedikéig. Aztán húszadika körül hazajövök egy hétre pihenni. Egyébként hegy vannak itthon? — Mit mondjak? Telnek a napok. — Egészség? — Nagyanyád a lábára, derekára panaszkodik, szegényt már nyomja a hetven esztendő. Meg rengeteget is dolgozik. Az a sok állat nem pillanatnyi nyugtot se Édesanyád... amúgy van, csak sokat _ A z öcséd kicsattan az egészségtől, alig bírunk vele. Az arvoslakás elé érünk. Csiklandós nevetés hallatszik ki. — Jól szórakoznak a dokiék. — Most mindenki mulat, ennek van az ideje. A fél falu ott szorong a kultúrház jan. Legalább ötszáz ember. — Édesapám nélkül? Hogy lehet ez? És amíg eljött, nem rekesztették be a táncot? — Be akartam terjeszteni az erről szóló határozati javaslatot, de nem voltak haj- >k meghallgatni. A ful- ,od azonban szépen fejlőül v , , — Köszönöm. Hadd vessem azonban ezzel kapcsolat- ez öröklés problémáját. , a génekről vap szó, ek ebben az esetben ki- .L..ijen teljesítették feladatukat. — Jó. a labdát egyelőre r ••••> dobom vissza, elteSszük i a szertárba. A trénin- íejeztük. Lehet, hogy a oíkező napokban mérkőzésesre is sor kerülhet. —• Csak nem azt akarod mondani, hogy a hátralevő ünnepeket családod körében töltőd? — Nagyjából. De figyelmeztetlek, a labda már a sarokban pihen. Beszéljünk mádról. Holnap lesz az egyik hajdani osztálytársad esküvője. A Sulyok Marikáé. — Remélem, nem te vég- zed a szertartást? — Nem egészen. De a kul- túrházban lesz, és mivel annak én vagyok az igazgatója.. i — Ezért te fo^z kitakarítani reggel, földíszíteni a termet, megrendezni a műsort a község összes tömegszervezete nevében. Igaz? — Nyugodj meg, előkészítettem az egészet annak rendje szerint. Minden csak szervezés kérdése. — És te mindent úgy szerveztél meg, hogy nélküled semmi se menjen. Karácsonyban mi volt? — Egy másik esküvő, színdarab ... — Persze, te tanítottad be. — Töredelmesen: bevallom. Ugyanis sem az alvégi Reza mama, sem a felvégi Marci bácsi nem vállalta. Még az utóbbi inkább ráállt volna, de addig ott kellett volna lennem a malacok mellett kint a majorban. Azt már el sem merem mondani, hogy napközben a kultúrházba meg az iskolába is be kellett néznem, mert a gyerekek sakkozgattak, pingpongoztak, tévét néztek. — Mondd, édesapa: és megfizetik neked ezt? Tudom, hogy kapsz érte valami tiszteletdíjat, de én most azt kérdezem, megfizetik-e ezt a hallatlan energiát, amit beleölsz ebbé a faluba. Hogy hónapokig' nem tudsz égyköny- vot elolvasni, évek óta nem ülsz a zongora mellé, pedig mennyire szerettél játszani gyerekkoromban; tévét ritkán nézek nincs vasárnapod, ünneped. És édesanya ideges. Nem tudod, miért? Nem gondolkoztál még rajta? Én már igen, de olyan nehéz veled beszélni erről. A mi évódő stílusunkban ezt nem lehet elintézni. Pillanatnyi szünetet tart, mintha gondolkodna, folytassa-e. Aztán emelt, szokatlan erős, kissé rekedt hangon, szinte hadarva befejezi. — Anya azért ideges, mert nálunk nincs családi élet! — Ezek édesanyád szavai — akartam visszavágni, de idejében elharaptam a szót. Meglepett felnőttes komoly, felelősségre vonó hangja. Igen, tudomásul kell vennem, hogy már nem gyerekkel állok szemben, hanem egyenrangú vitapartnerrel, akibe nem lehet a tekintélyelvvel beleszorítani a véleményét. Bármennyire kellemetlen, nem szabad lezárnom a vitát. Féltőén kell vigyáznom arra a derűs, csipkelődő, jópajtás- sági viszonyunkra, amely kisgyerek korától jellemezte kapcsolatunkat. Csöndben mentünk egymás mellett, katonásan, egyszerre lépve. Fiam érezte, hogy megsértett: — Bocsáss meg. De te magad is nemegyszer panaszkodtál, hogy mindenese vagy a falunak, ha kell, párttitkára, tanácselnöke, mókamestere, hivatalsegéde. KISZ-1’fkára és a nőtanács aktivistája. Mindenki tehozzád fordul, ha nem megy valami a faluban. — Te villamosmérnök akarsz lenni. Hogy valóban az leszel-e, még ezután válik el. És mondd: ezen belül mi a legfőbb vágyad? Szakmai életcélod? — Hogy jutott most éppen ez az eszedbe? — Mindegy. Válaszolj. — Tévét tervezni, tökélete. s®‘ olyant, ami most még szak- r ' ' örökben is csak óhaj és ok témája. Alkotni va. ami az én nevemhez fű- Hogy magam előtt is i nyitsam: valami haszno. mat vette az emberisét Pillanatnyi szünet után, Inkább szelíden, mint vádlóan: — De azért a családomat nem hanyagolom el. Ügy látszik, mindenáron kötekedni akar a gyerek. Nekem kell erősebbnek lennem. — Szóval, használni akarsz. No, ez derék. És alkotni! Az ember javára és önigazolásodra. Kell-e ennél szebb élet-1 cél? Azt hiszem, helyben is vagyunk. Én sem akarok mást, csak éppen nem értek a tévé. tervezéshez. Falusi tanító vagyok. Nem alkottam, igaz. Csak dolgoztam. Ami jött, ami adódott, amire megkértek. Ha kellett, este, éjszaka, ebéd közben, ünnepen, szabadságom alatt Amikor szükség volt rám. Nehéz, hidd el, sokszor halálosan fáraszt, de mindig vigasztal a fölismerés: tettem valamit. Nem, nem alkottam, csak tettem. Nem kiszámítot- tan, kidekázva-centizve, precízen elosztva: ennyi az iskolának, ennyi a falunak, a társadalomnak, annyi meg a családnak. Majd megtudod. Ügy gondolom — hiszem, hogy megtudod, megérzed a munka parancsát, amely megfog, beléd kapaszkodik, nem enged, magával húz, mélységekbe ránt, soha nem remélt magasságokba emel, de gyötör is, gondja a legintimebb pillanatokban is előbukkan. Örömet nyújt, határtalan megköny- nyebbülést. Minden mást fe ledtet. Szenvedést is okoz, kín. lódást, elkeseredést, szófián csüggedést. De így nyújt egységes. egészet. H irtelen elhallgatok. Fiam talán magában »kincstári du mának« nevezi ne- kifeledkezésemet. Már megbántam, hogy nem fékeztem magam. Akármit válaszol is, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy befelé mosolyog ... — Igen... De nemcsak munkára születtünk, édesapa, bármennyire is az adja meg az ember lényegét. Senki sem kívánja, hogy feláldozd magad a társadalomért. Meg kellene találni mégiscsak a helyes arányt. — Persze, persze... Majd megpróbálom... De nézd csak, nagyanyád vár a kapuban. Én visszamegyek. Harapj valamit, aztán siess le édesanyádhoz. Tudod, ruhatáros, erre sosem kapok mást. Szegény, egész éjjel talpon. — Legalább egy pohár bort igyunk meg együtt, édesapám. — Igazad van. A nagymama szipogva ölelgeti, bőröndjét is el akarja venni. ‘A konyhában egyszemélyes teríték. A bor is ott van. Töltök, koccintunk. Kesernyés, kissé kemény, érdes zamata üdítően árad szét a számban. rést a somogyi képzőművészetnek. Lóránt János alkotásait a közeljövőben bemutatják a lipcsei Könyvművészeti Kiállításon is. Hi~~ ■r. . . Av.- • • / • : 'rí-. :x' '****». * ^ * * Mezei András; TÖRDELT ARCOK A TŰZBEN Tökén vágtam a fát, nagyanyámrxik tördeltem venyigét, és aprítottam a gallyat. Csesznék Józsi tanított rézsűt csapni a baltát, szállt darabokban a friss ág, idehallom, a vékonya jajgat a tűzben, a vékonya sír-rí, az időn át villan az emlék éle fölöttem az ének Tördelt arcok a tűzben, sírását hallom a venyigének. A kőkút és a szekérrud csőién, mintha rakétát látna suhanni az égen. Világot ugorva úszik a két ló; megülöm még, jogadom meg, ki, ha ér. i A véres ökörfej bámul utánam, az udvaron áll odahagyva a járom. Kapirgálnak a tyúkok s kakasok már, hol a korhadt szerszámon a préda a pár gyom. Az istállóból a trágyamelegség és a habos tej illata árad. Az esti fejéskor a harangszó vihette el a nagyanyámat. A rossz talyigával a hegynek, a völgynek, a templomdombra fölértem. A kisbirú, pap meg a jegyző, mindhárman feketében: A kisbiró, pap meg a jegyző az időn át jönnek utánam. Az arcokon átütnek az arcok, akiket valahol már láttam ... Az időn át villan az emlék éle olöttem az ének — A régi eper Ja árnya terül rám., törzse vagyok, s körülöttem a kéreg.
