Somogyi Néplap, 1965. február (22. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-07 / 32. szám
SOMOGYI NÉPLAP Y.virnap, 19 j5 február T. Jn n S. Nagy Sándor: [Vágy óra lehetett, Sárközi főosztályvezető végre ki- szabadulhatott az értekezletről. A titkárnőjével hivatta fel a feleségét. Jóformán még rá sem gyújtott, máris nyújtották neki a kagylót Irén az első szavaknál sejtette, hogy Imre megint későn megy haza. — Reggel vidékre utazom. Tervtárgyalás lesz a Porcelánműveknél. Irén nem lepődött meg. Nyolc év alatt megszokta már az ilyen bejelentéseket. Föltette a vacsorát a tűzhelyre. A fiókban matatott... Lacika legújabb fényképeit vette elő. A legjobban sikerültek közül néhányat becsúsztatott a szürke öltöny belső zsebébe, s melléjük tett egy százforintost. Kuncogott magában, milyen arcot vág majd Imre, de érezte, hogy férjét nem éri váratlanul a dolog. Az új műút ott fut keresztül a falun, alig ötven lépésnyire Imre szülőházától. Valahányszor arra jár, mindig beugrik néhány percre. Tudja, milyen örömet szerez vele idős szüleinek, akiknek ő az egyetlen gyerekük, s a százasból futja egy kis ajándékra is. Imrét nagyon szerették, őrá pazarolták minden szerete- tüket. Az öreg Sárközi vasmunkás volt, ott rokkant meg a gyárban, ma is húzza a jobb lábát. Sovány, keszeg ember, a nehéz munka megviselte, de nem törhette meg. Hihetetlen szívóssággal dolgozott. Nem ivott, cigarettát sem vett, a legolcsóbb pipadohányt szitálta ki és sodorta meg. Mikor a gyárból sztrájkszervezés miatt kidobták, akkor azért koplalt, mikor meg dolgozott, azért, hogy majd legyen miből élniük, ha megint elbocsátják. Hajnalban kelt, későn feküdt, minden munkát elvállalt. Még vasárnap is. Templomozás helyett — bár vallásos volt — inkább dolgozott. Dühödt szívóssággal kergette a pénzt, hogy Imrét taníttathassa: az ő fia ne legyen »lapátos-« ember! S a fiú csakugyan nem lett »lapátos«. Jó feje volt, tanárai nem győzték dicsérni. Negyvenhétben egyetemre került, s mikor végzett, a tehetséges fiatal mérnököt felvitték a minisztériumba. Három év múlva osztályvezető lett. Édesanyja széltében-hosszában mesélt róla, de apja — ha a falubeliek Imréről áradoztak — csöndes, megelégedett örömmel csak ennyit mondott: »Tudtam én ezt;!« S dolgozott tovább rendületlenül. A kis gyümölcsösből került pénzt takarékba te'foe. Felesége baromfit nevelt, piacozott, gyűjtött. Mert Imrének új bútor kellett; Imre házat épít. Mindent csak Imrének. Nekünk már jól van így is — mondták —, de a fiúnak legyen mindene. A kocsi közeledett a faluhoz. A hátsó ülésen a mérnökök — Imre beosztottjai — zajosan vitatkoztak. Takács, a mackójárású gépkocsivezető fütyörészve kémlelte az utat, de a szeme néha vigyázóan tapadt a műszerekre. Elégedetten hallgatta, milyen egyenletesen dolgozik a motor. Csak Imre csöndesedéit el. Nézte az egyre ismerősebb tájat. Nem tudott betelni vele. Igen, ez már az ő szülőföldje. S mindig mennyi újdonság. Alig néhány hete járt erre, s most ismét akad fölfedeznivaló. Amott az a ház, az a piros tetős már készen 411, pedig a múltkor még csak alapozták. A másik elé zöld drótkerítést feszítettek. A patak fölött átívelő híd karzat- iáját is kifestették. A régi iskola bukkant elő. Allványerdö borította; biztosan tatarozzák. TYff ikor a kereszteződéshez értek, Takács szokás sze■*■*•*• rint lassított, és háromszor hosszan, erősen megszólaltatta a dudát. Aztán cinkosan ráhunyorított Sárközire. De meglepődve vette észre, hogy Imre — az ismert jeladásra — nem mosolyog. Csak hátrapillantott a két mérnökre, s azután így szólt;— Sajómonostoron álljunk meg, a presszónál. A kocsivezető csodálkozott. De nem szólt. A két mérnök ugyan nem vette észre, de Imre maga is érezte, milyen színtelen, rekedt a hangja. Szinte felszabadultan lépett ki a kocsiból az eszpresszó előtt. A pénztárhoz sietett blokkért. Háttal állt a belső teremnek, nem láthatta, hogy az egyik asztalnál falubeliek sörözgetnek. De azok fölismerték. S egyikük — a kis Szabó gyerek — otthon mindjárt el is újságol az öreg Sárközinek, az meg jókedvű dudorás::' ~al sietett haza hírül adni; »Készülj, asszony, Imre errefelé jár!« — Jaj, mit főzzek, mii süssek már? — sopánkodott Sárközi néni. — Mivel várjam a vendégeket? Mert hogy bejönnek, ahhoz kétség nem fér. ö meg sz~. retett »kitenni« magáért, hadd lássák Imre kollégái, milye anyja van a fiának. Gyorsan tyúkot fogott, vizet forralt, szalasztotta az öreget a boltba cukorért, mákért, s a fonol üveget is a kezébe nyomta. Estefelé már minden készen állt Tiszta fehér abroszt terített az asztalra, mert Imre nem szereti a mintásat. Az olyan parasztos! S mikor már az egész lakás, az udvar ragyogott a tisztaságtól, öltözni kezűiéit. b .népi. ’ . a legutóbb Imrétől kapott fekete kendőt tette föl. Férje is fehér inget húzott. 11 '.konyodott. Sárköziné nézte az órát. — Már jönniük kellene — dörmögte. Csöndben várakoztak... Az óra pedig kérlelhe’etlenűl mutatta az idő múlását. Hét óra. .. fél ny - . nyolc. Sárközi idegesen gyújtott rá. Felesége aggodalma kérdezte: — Csak nem történt valami bajuk? Kilenc órakor Sárközi nem bírta tovább. Felállt, egy ideig téblábolt, aztán az ajtó felé indult. — Adok vizet a tehénnek — mondta, s kiment a szobából. Sárköziné szinte meg sem hallotta. Csak az ajtócsukó- dásra ocsúdott fel. Aztán ráborult az asztalra TA/| ár Budapest felé közelgett az autó. Takács gondola- taiba mélyedve ült a volánnál, s néha fürkészően pillantott’ Imrére. Nem értett semmit. ■ A két mérnök odavetett megjegyzéseiből azt szűrte le, hogy Sárközi egész nap kukacoskodott, mindent apróra megvizsgált, fontoskodott. Kollégái azt gondolták: lám, milyen lelkiismeretes, nem hagy ki semmit a számításból — s még dicsérték is. De Takács érezte, hogy valami nincsen rendben. A főnök soha nem húzta az időt. Amikor végeztek, idegesen az órájára nézett. — Siessünk! Éjfélre sem érünk vissza — Akkor már tudta: most nem megy be. A múltkori esetről gondolkodott. Akkor is úgy érkeztek, bejelentés nélkül, váratlanul, két másik kollégával. Apja éppen favágással bajlódott, agyonfoltozott nadrágja szárát a bokánál kócmadzaggal kötötte meg. Édesanyja meg a gangon egy dézsában korpás darát kevert a malacoknak. Blúza ujját konyákig felgyűrte, de az így is darás lett. Az udvar söpretlen, a konyha is rendetlen volt még, a reggeli tányérok elmosatlanul, egymásra rakva álltak a tűzhely sarkán. A két kolléga lenéző mosollyal pillantott körül. Imre észrevette. Ügy érezte, arcul csapták. S ha ígérete nem köti, legszívesebben továbbrobog. De már nem tehette. S az a vacsora! A két kolléga — Imre jól megfigyelte — egyre csak az édesanyja kezét nézte, mintha azt mondaná tekintetük: vajon lemosta róla a malacok korpáját? Hazafelé kédvetlenül ült a kocsiban, csak Takács beszélgetett a mérnökökkel. Egyszercsak az ütötte meg a fülét: — Sok még nálunk a műveletlen ember. Némelyek még beszélni sem tudnak rendesen. Imrének a fejébe tódult a vér. Akkor érlelődött benne a gondolat, hogy nem teszi ki magát még egyszer ilyen esetnek. Most pedig mintha valami azt súgta volna neki: »Szé- gyelld magad! Megtagadod apádat-anyádat?« Tétova moz- dulattal nyúlt a zsebébe. Mi ez papír? S kihúzta a száz- forintost meg a fényképet. Rémülten forgatta, s már-már odaszólt Takácsnak, hogy álljunk meg, forduljunk vissza, de most már mit szólnának a többiek? ugtatta magát: majd legközelebb, ha egyedül jön, bemegy. De idegessége, kellemetlen érzése csak fokozódott. Mit mond majd otthon Irénnek és Lacikának, ha kérdezik? Elöntötte a veríték. Haza, gyorsan haza... lemosni az út porát... Abban a lakásban nem főznek korpadarát Ha este a teraszról lenéz a városra, mindig melegség futja át, ahogy a város fényei viliódznak, ügy, mint itt az országúton a tovasuhanó autók lámpái. Csakhogy ezekből most mintha megtagadott anyja szó- morú, vádló tekintete nézne rá. A TALIZMÁN A rövidebb műfajok — az elbeszélés, a novella, a kisregény — előretörése manapság az egész világirodalom egy’ jellemző tünete. Ez nagymértékben megmutatkozik < utóbbi évek szovjet irodaimé ban is. A múlt esztendőben jelent meg »A visszh-u.g titka című antológia, ezt rövidesen követte a Kilátó c't‘i g; 3}*» .r.ény, s az j pa 1- yv..’ adó gondozáséban r a s az tahinkra ke; ült » \ a' amely az előbbi ke . é z h loaióan a szovjet i. . . m kisregény- és novella'érmésé- nek legújabb alkotásit műt a ja be. A három gyű kemény sokrétűen ábrázolja a szovj valóságot. A szovjet irodalom problé mái között elsősorban a morális kérdések sokoldalú vetü- letét találjuk meg. A novellák a nagy tablók, körképek helyett — az eseményeket, a helyzeteket sokszor időben és érben leszűkítve — egy-egy »közelképpel« ábrázolják az emberi sorsot, problémáka' Ez az ábrázolásmód nagy erő vei eleveníti föl az orosz irodalom egyik legnagyobb és legmélyebben gyökerező hagyományát, az orosz realizmus szerves tartozékát, az árnyalt, mélyre hatoló lélektani ábrázolást. »A talizmán« antológia hat, részben idősebb, részben fiatal szovjet szerző kisregényét, illetőleg novelláját mutatja be Elsődleges társadalmi vonatkozást csak Szolzsenyicin »Az ügy érdekében« című elbeszélésében találunk. Az elbeszé lés morális hőfoka azonban ez* is úgy felizzítja, hogy nem lehet egyetérteni azokkal, akik kritikáikban ettől a társadalmi hangtól a művészi eredmé, eket féltik. Jevtusenko, a :ő prózájában rendkívül zíúcss-i vili ódzó lírai hangú- a tokát rögzít. Gro rimann »Né- . íny borús nap«-ja a nemrég hunyt író kvalitásainak .gy: 3.öt bizonyítéka. Egy ki- vez -j be ztású muszkái házaspár él ötének pontos 3 fi um i-sj.._uait — s ahogy ez r y bátyjának — nrgysze- a -:g izg és ,iag r.ocii -ta ember ,özöí;i különbséget. A f. —1 * »A teppügßiij« ban yíuazt.TJiZkiM .dezó *.r* . U- -.€t-- í—.SS..í •az ember, eituiő pszt., becsu- .átes és egyszerű elve.i mellett tesz h .eá Lots’ ó:.xg nem íöj>b a líráinál, ßnman felvázolt terme zeti üanguiat- k épnél a »Hattyú és hó«, Szemjonov írá'a sem. A lírai angulat mögött azonban a házasság, az összetartozás alapvető és a társa'alomtól elszakr-i.'.a a lan morájs kérdéseit találjuk meg. Ez vezeti Mrximovot is, aki novellája »hőséül« egy foglalkozás nélküli csavargót, régi bűnözőt választ, s őzt szem.'v'síti élete 1 gneheve’ ö pillanatában azokkal az emberi eszményekkel, amelyeket mindig tagadott »A talizmán«-kötet egészében az új gondolatok és a kiforrott művek varázsával ragad meg minket, s azzal, hogy emberi és írói őszinteséggel, egy-egy nagyon egyéni helyzetben vagy emberi alakban a valóban lényeges, embert és társadalmat összekötő kérdésekről tud vallani. A kötet fordítói: Rab Zsuzsa, P. Lányi Márta, B. Komor Vilma, Hernádi lAszló és Koroknai Zsuzsa szép munkát végeztek. Cs. O. Devecseri Gáhor: JELVÉNY Kapunk jelvényt a repülőn: legyen a repülőn ülőn jelvény, hadd tudja, hova tartozik már égre kelvén. Gépünknek apró mása ez, s nem figyelmeztet másra ez, mint arra, hogy mi jelvényként ülünk az isten gomblyukában, míg csak repülünk; s gomblyukunkban a jelvény angyal-magasságból az ember-földet dicséri — mely ily vígan s messze fölvet — angyalok nyelvén. ÉPPEN MOST HÚSZ ESZTENDEJE, hogv megismertem Nagybajumi Pétert. Jun..sz volt Ágotapusztán, a Medgyessy uraság számadója. Cudar tél volt akkor, de a frissen szerveződött földcsztó bizottság szorgalmasan és lelkesülten járta a határt, hogy listát készítsen mindazokról a javakról, amelyeknek tulajdonjoga immár a népre száll. Gyerekfejjel ugyan, ám felnőttnek szóló pozícióval én is a bizottság tagjaival utazgattam. Szép írá- jú diák lévén azt a tisztet kaptam, hogy jegyzőkönyvet készítsek a földosztó bizottság hivatalos megnyilatkozásairól, valamint összeírjam a bediktált javakat. Egyszerű kis kék fedelű, kockás irka meg egy vadonatúj Kohinór-ceruza volt minden fölszerelésem, továbbá egy* bélyegzőpárna meg egy körbélyegző, amelyen az állt, hogy »Vallásalapítványi Hivatal«. Ezt a pecsétet igen sűrűn használtuk, hogy tekintélyt kapjon ügyintézésünk, a feliratot azonban minden alkalommal át kellett húznom, és odaraizo’nom körkörösen, hogy Földosztó Bizottság. Ágotapusztára szánkóvá’ érkeztünk. Orosz katonáktól kapó t sebes ült ló húzta, többnyire lépésben, ezért aztán a bizottság is többnyire gyalog járt a szánkó mellett, részint, hogy könnyebb legyen a teher a lónak, részint, hogy ne fázzunk. Négyen alkottuk a bizottságot: három idősebb parasztember meg jómagam. így érkeztünk a puszta akkori gazdájához. Nagybajomi Péter számadó- l }z. őrá bízta a pusztát az uraság, amíg * vsza nem tér ... igen hideg volt az idő, de nem fáztunk, mert makin nn végig gyalog jöttünk, meg aztán hevített benn ön et a büszke tudat, hogy gyönyörű égés ügyben járunk. ^ Hanem a számadó lehűtöíte kedvünket. Konok képpel állt botjára támaszkodva az ajtaja előtt, s szótlanul hallgatta kisded csoportunk beszédét küldetésünk jellegéről. — Itten pedig neon lesz összeírás — jelentette ki végül higgadt hangon ugyan, de láthatóan mindenre elszánva. Győzködtünk mi CSAK GYULA: jobbról, balról, pecsétes írásokat mutattunk, fenyegetőztünk, de nem volt hozzánk több szava. Az írásokat meg sem nézte. Nem tehetett mást a bizottság, mint visszafelé fordította a szánkót azzal a megjegyzéssel, hogy ismét itt leszünk holnap, de akkor már fegyveresen. A biztonság meg a hitel okából engem ott kint hagytak azzal a paranccsal, hogy nyitva legyen a szemem, és amit csak tudok tito’H»n azért ír iák össze. — EREDJ BE, HA FÁZOL — mondta a juhász, miután a bizottság elment, én azonban inkább a nyomában maradtam, s lépkedtem vele a hodály irányába. Nem tiltakozott, de nem is iársalgott velem. Mindenfelé jól szétnéztem, ám az irkát nem mertem előhúzni. Amikor a birkák körüli teendőt ellátta, bementünk a házba. Ekkorra szürke lett az ég, és enyhülni kezdett az idő. Lámpát gyújtott odabent, és megmelegítette a déli maradékot. — Kása — fordult hozzám ismét csak közönyös hangon. — Szereted? Jól bevacsoráztunk, aztán földre terítette a szűrt, odafeküdt, nekem meg a vacokra ágyazott. Eloltotta a lámpát, s attól kezdve csak pipája parazsát láttam. — Magának nincsen családja? — kérdeztem. — Nincsen. — Miért nem akarja az összeírást? — Csak. Beláttam. nem tudhat ik vele beszélgetír "»ért befelé fordultam és elalud'am. Korán eggel rettentő kutyaugatásra ébredtem Azonnal a kisablakhoz ugrottam, mert azt hittem, a mi bizottságunk érkezeit. Láttam is a hodály körül egy embert mozgolódni, de azt nem ismertem. A Mámadó úgy tett, mintha nem ia hallaEMBER ná a kutyát Szalonnát sercegtetett a vályogtűzhelyen. — Péter bátyám! — kiáltottam rá izgatottan. — Viszik a birkákat! Csakugyan azt láttam, hogy a hodály körüli ember nyakába emel egy birkát, és megindul vele gyalogosan, neki a végtelen pusztai fehérségnek. — Nézze hát, hogy viszik! Mellém lépett, kitekintett, aztán nyugodtan bólintott. — így szól az egyezség. — Micsoda egyezség? — Ón»s eső, jégverés, két b'rka a része’és — szavalta a juhász, visszalépve a tűzhelyhez. Láthatóan szórakoztatta hirtelen támadt izgalmam, s talán mert beszélőkedve lett, talán mert igazán meg akarta magyarázni az iménti je’ensóget. e’őadta, hogy apja kötötte az egyezséget, amit aztán őneki is tartan' k'U AZ Ő APJA meg az előbb itt járt embernek az apja lókötők voltak a szó szoros értelmében, amolyan betyárivadékok, akik nehezen tudtak a munkásember életébe illeszkedni. Pásztorok, de azért városokba járjak, kupeckedtek, és bizony jó néhány ökröt meg lovat is el-elkötöttek. Egy írben összeakadtak az űifalusi vásárban, és alaposan megtréfálták egvmást. Azzal állított az én számadóm apja az ivóba, hogy m'*gtójatja Rózsa András lovát, amelyik kint állott a kocmri- ajtó előtt. Biztosra ment a trükkje sikrrébm mert előzői ~g a ló farához tartott egy tyű’ ‘oi'st, amit a ka«ca be 's sr' oantot'. s w oón azt kellett tennie hogv horpa-zon tv i a lovat, és men'em kies'k a tolás. Másko- 's csinálta már ezt. és mindig bevált. Igen ám, de R^zsa András mindent látót' odabrtitről, min-irm-lleu úgv tett, min'ha miről sem tudna. Fogadást kötöttek, amelv szerint Nagybaiomíé le« a kanca, ha mestojatja. Ellenkező esetben azonban élete végéig annyiszor egy birkát ad Rózsa Andrásnak, amennyiszer jeges eső vagy jég esik az ágo- tai halárban. »Még a fiam is megadja« — csapott a másik tenyerébe Nagybajomi. »Hát, lássuk...« — felelte Rózsa, és kimentek a ocsma elé. Ott a lova fejéhez állt Rózsa András, aztán rákiáltott, hogy »Szerbül"'- Pönci!« — s úgy vakszemm vágta ólmos végű botjával, hogy menten összerog/ott az állat. Most már aztán nem lehetett megtojatni. — így vesztettük el a foga ’ást — fejezte be különös előadását a számadó. — És azóta minden jégveréskor odaad egy birkát? -T- faggattam hitetlenkedve. — Oda — bólintott a Juhász. — De hát hogy számolt el vele az urasíg- nak? — A jó juhásznak, gyerekem — okta'o't a pásztor —, annvi a fizetsége, am nyi b’r* 1 hullik el a nyájból. És annyi hullik el. amennyit a jó juhász akar. — De ha egyszer csak nem adna totVé? Hiszen pap r -'ne* ~rról a m« l>p>’á ró’. A-7 3 t V papír «•’» elmossa az idő, az adott szó meg " k' 'amert m . érkeztek a fold s iók eg, v..res ki sérette-1. A számadó most már nőm ellenke zett. Azt mondta: teg ük, amit akarunk 1 úgyis elköltözik a Dunántúlra egy rokoné hoz, ott akar meghalni. Akadálytalanul vá gezhettem hát tisztemet: sz^rgnlm-san össze frtam mindent, amit a pusztán ta’áltam. ami 1 múlt idők brgratékaként most már a nép re szállt. S f»1 egveztom — mm zz irkám '■* csurer* a fpjemb“ — 0 sz'rr d' tör'éne pm't ' k —s-l Ve de át t Á a hu * c «•" ’ ■ ’ t c m ’ ndrás fi« é<’~ »!«--t’u* ,.-t e<r, , h-,t tj, r rbee°ü e*’-ől t ’’ em. és —7/ roost vecsí*,le ‘»1 mesvoJlom. Nromasrté öröksem vo ez, amit önmagámra hagytam, s jólesik tő megszabadulnom.
