Somogyi Néplap, 1965. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-10 / 8. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1965. január lfl. Szentiványi Kálmán: Ql qij talá Negyvennégy telén kékes borongás és zöld rémület lap­pangott a városon, az ágyú­zást, a razziázást figyeltük, ut­cára menni nemigen mertem, saját gyártmányú irataim semmit sem értek, hiszen egy­másra ragasztották már a fel- koncolási parancsokat. Napok óta kifelé vonultak német és magyar katonák — azt hörren- ték a kérdezősködőknek, hogy »•ellentámadás!« S egyszer a kopasz fák között magyar jár­őrt pillantottam meg, házun­kat kémlelték. Fi -jöttek, és én rejtekhelyemre surrantam. Éppen nálunk szólt a csengő. Majdnem feljajdultam, mert feleségem kérdés nélkül kiki­abált: — Mit akarnak? Férjem a fronton van! — Ennél gyanú- sabban nem viselkedhetne! Aztán ajtót nyitott, hallottam a fegyverzörgést, egy katona bejött. , — Szólhat a férjének, jó barátom ... Kovács Sanyi va­gyok. Csomagot, üzenetet hoz­tam otthonról. Megismertem a hangot, elő­jöttem. Sanyit a szobába in­tettem. Zömök, barna fiú, ba­juszt növesztett a szakaszve- zetői ranghoz; otthon, a le­ventében egymás mellett áll­tunk a sorban. — Nem vagyok én tábori csendőr, hallod-e! A kis fele­séged olyan ijedten nézett. — Bontotta a hátizsákot, egy szütyő babot és jó kilónyi sza­lonnát küldött anyám. — Le­szereltél? — Hivatalos írásom van ... a lakásomon várom a további parancsot — Ezeknek beszélhetsz! — Sanyi legyintett. — A nyila­sok falhoz állítják az embert. Megvan a komiszgúnyád? — Nincs, mert... tulajdon­képpen leszereltem, és ... — Mondanék valamit... Ä Jóban vagyok a százados úr- is* ual. Jobb katonaruhában, biztonságosabb. Gyere ve­lünk, hazafelé... Ha feltart­ják a csodafegyverrel az oroszokat, jó ... ha nem, ott­hon meglépünk! Ha eddig megúsztuk... Ki bolond haj­nalban lakodalomba menni, mikor már oszlik a násznép, mi? Jössz? — Tiszteltetem az ottho­niakat. Sanyi állva szürcsölte a teát. Kifelé lesett ő is, a sötét ut­cára, mintha elfogytak volna a katonák. Emberei beszóltak, sürgették. A barátom másnap este újra jelentkezett, most már egyedül. Körülzárták a vá­rost, ők már nem jutottak ki, emberei elszöktek, a szá­zados úr elesett. Szállást kért. Mikor kettesben maradtunk, Sanyi megkérdezte, adhat­nék-e civil ruhát. Nem tudtam adni. Sanyi azonban gyakorlatiasan segít- tett magán, konzervekért cse­rélt az első emeleti kor­mányfőtanácsos úrék ittha­gyott cselédjétől, csupa di­vatjamúlt holmit, így hason­lított az erdélyi menekültek­hez. Aztán eltűnt, néhány na­pig lappangott még a kör­nyéken, velem már nem be­szélt. * * * A feszabadulás után nagy­gyűlésen hirdettem meg a földosztást otthon mint a megye miniszteri biztosa; ♦ alig fért el a nép a községhá­za udvarán. Sanyi odajött, nem akarta elhinni, hogy a magaformájú huszonöt holdas parasztok nem kaphatnak földet, azt hitte addig, első­sorban köztük porciózzák szét az uradalmiakat. Aztán nemigen találkoztunk. Sanyi is politizált, a kisgazdapárt­ban. S ötvenegyben furcsa leve­let kapta mtőle. »Kedves barátom! Nagyon nagy bajban vagyunk, gye­re azonnal, csak te segít­hetsz rajtunk! Régi barátod... Sanyi.-» Nekem is lábamra tekere- dett az élet, nem mentem volna, de anyám is sürgetett Sanyiék éxv / -ben, így az­tán levonatoztam. Sanyi elém jött, izgatottan vezetett a gádorban, suttogta, hogy utcai szobáikat elvették, ott idegenek laknak. Kicsi udvari szobában szorongott az egész család — ágyon kí­vül alig fért be egyéb bútor. Sanyi testes feleségét akkor ismertem meg, először resz­ketve teríteni akart. hogy egyem valamit egyedül, aztán gyűrögetetf egy százforintost, útiköltségre. Kászolódott kék gatyában, mezítláb öreg Ko­vács, ridogálva bizonykodott, ha nem segítek rajtuk, felköti magát. Közben a barátom kirakta a papírokat, kapkodva magya­rázott és nagy nehezen megértettem a helyzetet: Sanyit és apját kuláklistára tették, a gazdasági udvart, azt a helyet, ahol a ház áll, mind a földbirtokhoz csapták — felszorozva! —, hogy felül le­gyen a huszonöt holdon. S ez még semmi, nagy összegű pénzbüntetéseket szabott ki a a tanácselnök, s mivel nem tudták megfizetni, tárgyalást tartott a bíróság, Sanyit és apját egyévi börtönre ítéleték, az ítéletnél nem lehettek je­len, mert az idézést a tárgya­lás napján hozta a kisbíró ... Mit tehetek én ez ügyben? A bíróságra utaztam. Az ismerős ügyvédek legyintet­tek, mutatták, hogy a fölleb- bezés határideje két nappal lejárt. Postára adjam Sanyi­nak az iratokat, meneküljek? Elmentem még a bíróságra, bár semmit nem reméltem! S a lépcsőn a vezető ügyésszel találkoztam, akit negyvenötből ismertem. Úgy mondtam, én vagyok a hibás: nem adtam be a föllebbezést — s való­ban gyötrődtem, miért nem utaztam le előbb. Az ügyész makogott: kivé­telesen elintézi, úgy iktas­sák a föllebbezést, mintha idejében jött volna, hol van? Kinyargaltam a bíróságról, így már találtam ügyvédet, visszamentünk hamarosan a takaros papirossal. Az ügyész beíratta ígéret szerint. Sanyiék hálálkodó leveléből tudom: a következő tárgyalá­son fölmentették őket, csak az ügyvéd követelt sokat. Az­tán később — más szélfúvás- ból — elért: kiteték az ügyészt is. * * * Harmadik alkalommal a rokonok hívattak haza ta­nácskérőén, mert agitátorok járták a falut, ötvennyolcban volt ez, a nagy földindulás idején. Két tsz volt korábban a faluban, de csöndben ki­múltak. S most az egyik »népnevelő csoport« vezetője éppen a volt ügyész, aki mos­tanra egy nagy gyár jogtaná­csosa. Találkoztam vele a faluban. Halványan se emlékezett Ko­vács Sanyiék ügyére, neki sok ilyen emléke volt. Kovács Sa­nyi viszont idegennek rémlett egy kicsit, csak sérelmeiről beszélt, hogyan jegyeztettek vele békekölcsönt, meg a töb­bi. Hírlett: a régi gazdák Sa­nyit tekintik vezetőjüknek, a közösbe nem lépnek soha! »Lehet téesz a faluban — álljanak be az újgazdák, akik most kapták a földet.« Értekezlet volt a tanácshá­zán, eljöttek a régi gazdák is. Az ügyész beszélt az új pa­raszti sorsról. Kovács Sanyi csak annyit mondott a végén: — Lehet közös... de csak akkor, ha a hozzáértő gazdák külön szövetkezetei szervez­hetnek! Elutaztam a faluból. Az lett a vége, a gazdák szövetkezete előbb megalakult, a szegény- parasztok még utoljára jól ki- veszekedték magukat, idegen­ből hoztak elnököt, a gazdák meg Kovács Sanyit választot­ták. Bár olyan hírek verődtek, a gazdasoron is baj van, fel akarták gyújtani Kovács Sa­nyi kazlait. Amint a két szövetkezet megalakult, gyűlést tartottak a faluban, az egykori ügyész, a vállalati jogtanácsos volt a szónok. S megírták az újsá­gok — olvastam én is —, Ko­vács äteYi elmondta nyilváno­san az ötvenegyes karácsony történetét. Évek múltak el, nem vol­tam a faluban. A két szövetkezet egyesült ott, Sanyi alelnök lett, de el­végezte a mezőgazdasági technikumot, beiratkozott az egyetemre. Nemrég levelet írtam neki, hosszú beszélgetésre van szük­ség, meg szeretném írni az életét, s azt, miként élnek ma és a jövőben Sanyi gye­rekei. * * * A negyedik találkozás he­lyett — amely Sanyival össze­köt — csak üdvözletét kap­tam. Ezen a télen — írja — Svájcba utazik a feleségével rokonlátogatásra: az asszony hozzátartozói — rémlik — még negyvenötben mentek el. Sanyi azt ajánlja, keressem föl az apját, színes szavú em­ber az, jól ismeri a paraszti múltat, a régi falut. Igen ám, de engem a jövő érdelkel. Ugye, megértik, ol­vasók? Harlekin és szerelmese Nemrég került a könyvesbol­tokba Bertha Bulcsu Pécsen élő fiatal író második novellás kötete, a Harlekin és szerelme­se. Az irodalmi közvélemény és az olvasóközönség már első könyve (Lányok napfényben, 1962) megjelenésekor megje­gyezte az .eredeti hangú, mai témákat korszerűen feldolgozó író nevét, sőt a vele együtt in­dulók legjobbjai közé sorolta. A munkaerkölcs és a közösségi erkölcs kérdéseit bogozta, azt mutatta be, hogy az egyszerű ember hogyan válik különbbé fájdalmas élmények és a közös­ség ereje révén. írói eszközei­ben tárgyilagos maradt, mégis meg tudta teremteni elbeszé­léseinek sajátos, magával ra­gadó légkörét. Az új kötetben kiadott no­vellák között is találunk jó néhányat, amelyben a főhős átalakulásának lehetünk tanúi. A presszósnő szánalmasnak találja eddigi céltalan életét, rendezett családi életről áb­rándozik. A börtönből szaba­dult bányász cinizmusa elle­nére is visszatalál az életbe, mert amikor arról van szó, hogy az égő bányát kell men­teni, csatlakozik a mentŐK tö­megéhez. Holub Zoltán fő­könyvelőt egy haláleset döb­benti rá, hogy erkölcsi mércé­jét magasabbra kell emelnie. A tábornok lánya kitör a szülei által szuggerált eszmék­ből, nem akar »a tábornok lá- nyh» lenni, munkatársai közül választ magának társat. Nem törődik azzal, hogy anyja ez­által egy háborút veszít el, a második világháborút, amelyet valójában már régen elveszí­tett. A lány egy mesterségesen konzervált világból szilárd ta­lajra ereszkedik, mert nem le­het úgy élni, hogy az ember lába ne érje a földet. Ezt a gondolatot fejezi ki az író a Jó napot, Kázmér úr című minia­tűrben, ezt láthatjuk a Válto­zatok egy témára c. elbeszélés különc szereplőinek történeté­ben is, akiknek el kell pusztul­niuk, mert egyik változatban sincs helyük a társadalomban. Tudomásul kell venni a va­lóságot, a földön kell járni, s ez annál fontosabb, mert az el­múlt háború emlékei elvenen élnek még. A fehér csend cí­mű elbeszélés öreg mólóőré­TAKÁTS QYULA: DUBROVNIKI VÁROSRÉSZ A felperes Balogh néni belé­pett az ügyvédkö- ,zösség üzlethelyisé­gébe. Letette a ke­zében levő kosarat a földre, és leült az ügyvéd íróasztala mellé. Az mosolyogva fo­gadta: — Hát mi van me­gint, Balogh néni? Üjra a társbérlő? — Eltalálta, ügy­véd úr! Róla meg az én édes kis cicám­ról van szó. Tetszik tudni, a Flóráról. Az ügyvéd bólin­tott: — Igen, a Flóra. Van itt egy kis ma­radék parizer a ré­szére. — Köszönöm, már eszik, de sokáig be­teg volt. Ezért va­gyok itt. Százhatvan forintba került a gyógyítása. Tessék ezért, a százhatvan forintért beperelni Bencsiknét, a társ­bérlőmet. Ugyanis Pestre utaztam, és kénytelen voltam az ő gondjaira bízni. Nem tudom, mit adott neki enni, de a Flórácska gyomor- mérgezést kapott. Bencsikné miatt köl­töttem százhatvan forintot. Az izgalom­ról nem is beszélek. Attól féltem, hogy a Flóra nem marad meg. Mennyibe ke­rül a perköltség? — Hát éppen arról van szó, Balogh né­ni. Az ügyvédközös­ség nem dolgozhat ingyen. — Tudom, kérem, nem is kívánom. Telik majd a száz­hatvanból. — Telne, csak tel­ne! A bíróság ugyanis nem fogja megítélni. Nem le­het bizonyítani Ben­csikné felelősségét. — Hát nem elég bizonyíték a Flóra? — Nem. A Flóra kimehetett a gang­ra, az udvarra, és ott megevett vala­mit. — Sose megy az ki! Be tudom én azt bizonyítani! — Hogyan? — kér­dezte az ügyvéd. — Hát úgy, hogy vegye két napra ma­gához. Ha nem megy ki a lakásból, akkor érdemes perelni. — De drága Ba­logh néni, én nem vagyok illetékes! A bíró, ha akarja, el­hiszi, ha akarja, nem, hogy tőlem nem csavargott el a Flóra. Különben is kutyám van, nem vehetem oda a Fló­rát. A nénike szeme megcsillant: — No de csak a bíró hisz a saját szemének? Vegye a bíró magához két napra a macskámat! — Erre nem vál­lalkoznak a bírák. Higgye el, ezúttal nem érdemes perelni Bencsiknét. —i Hát én akkor elmegyek egy másik ügyvédhez, ide a szomszéd asztalhoz. — Nem vállalja itt senki a mi közössé­günkben. Tudom, én vagyok itt a vezető — Hát akkor me­gyek egy másik ügy­védközösségbe. Van elég. — Van, van, de semmi értelme. Na, vigye csak a pari- zert. — Nem kell vin­nem, elhoztam őt a kosárban. Jaj, hol van? — ijedt meg Balogh néni. Keres­gélni kezdte az író­asztalok között. Ebben a pillanat­ban nyílt az ajtó, és valaki beszólt: — A cica az ajtó előtt nyávogott, be akart jönni. Bizto­san ügyfél . . . Az ügyvéd jóaka- ratúlag szólt oda Balogh néninek, aki simogatta a megke­rült állatot. — Na, lássa, Ba­logh néni, a macska ugyanígy elkóborol­hatott Bencsiknétől is. — Hát lehet, hogy i^aza van ügyvéd úrnak. No, majd el­jövök máskor. Talá­lok én majd más valamit, amiért be­perelhetem Bencsik­nét ... Palásti László Válnál ŰíumL : ANYA TANUL Anya tanul, s valami új ragyogás ömlik el rajta ... anya most újra fiatal, mosolyog a szeme, arca, mosolyog a szeme, arca. Míg ifjú volt, csak robotolt, s kicsiny lett, amíg mi nőttünk, most mégis, mint egy óriás, úgy áll anyánk előttünk, úgy áll anyánk előttünk! Értünk áldozta éveit, ő volt a tej s kenyérke, de emlékszünk még könnyei keserű, sós ízére . . . és most szemén ragyog a fény. hitének szép sugára . . . Anyánk, most jött el életed igazi ifjúsága, igazi ifjúsága! Anya tanul, s hangtalanul titkon és ámulva nézzük . . . tanul a drága, így tanít követni hősi útjait, anya tanul miértünk, anya tanul miértünk! nek a fehér kavicshalom egy győri bombázást idéz emléke­zetébe, s ingerlékennyé válik, rosszkedvű lesz. Egy másik no­vellában (Szomjan haltak a szilvafák) a háború befejezése utáni hónapokba visz el az író. Életvidám, kamaszodó gyere­kek katonásdit játszanak, majd egyikük a folvóban aknára lép és szörnyethal. A háború réme tehát itt kí­sért ma is. A karib-tengeri vál­ság ideién, amikor a városban egyúttal légoltalmi próbana- dót is rendeznek, Simon, a gyenge idegzetű megzavarodik. (Nyugtalan Európa.) Az a rög­eszméje, hogv at«m támadás történt, s anrk-m az orvosi rendelőbe vezetik meg van gvő-ődve heg'- "-rtítlenítő ál- lom,'s»a ii’tott. Bor—'Imasnak fér** "t író a t»e*e<t ’-''«»életé­be« i ut*«J ált-ro*«* szépen fel«ldia a b«rús kérőket, ez- zö1 jelzi a gyógyulás folyama­té*. 1 A oroblémák nvílt fölvetésé­vel nagyon maiak e»"k az el­beszélések. Az író felelősséget érez az emberiségért, s első­sorban a mai huszonöt-har­mincévesek nevében beszél, akikhez maga is tartozik, s akik gyerekként átélték már a második világháborút, s akik­nek nem közömbös, hogy lesz-e harmadik. Ezért érződik a so­rok között figyelmeztető aggo­dalom. Még a kötetzáró három el­beszélésből is érezzük ezt, amelyben Harlekinnek és sze­relmesének Balaton parti nap­jait írja le az író. Könnyen le­hetne idillt komponálni eb­ből a szerelemből, de Harle­kin és szerelmese nem válhat­nak fényestetűekké, nem me­nekülhetnek a parti tragédia elől a vízbe úgy, hogy azt vég­leg el is felejtsék, s az éjszakai tavon a képzeletük teremtette ködhajók elől menekülnek a partra, a társadalomba. Ami­kor azt hiszik, hogy talán nem is látják őket, mert a szere­lemben fénnyé változtak, újra meg újra repülők repesztik szét szerelmük egét, s egyszer csak egy labda pattan lábuk­hoz, amelyre éppenséggel a földrészeket nyomatták vala­melyik nyugati gyárban, tehát földgömbnek is tekinthető. Be­mennek játszani vele a vízbe, s a szél elsodorja. Hiába úsz­nak utána, nem érik el. Vi­gyázni kell a Földre, nehogy elsodorja a háború szele. Bertha Bulcsu ezeket az Idő­szerű, létfontosságú kérdése­ket a modem próza eszközei­vel úgy jeleníti meg, hogy tár­gyilagos egyszerűségét légies lírával ötvözi. Eggyé tud vál­ni a természettel, a víz, a leve­gő változásaival is. Hangula­tot, atmoszférát teremt kisebb és nagyobb írásaiban egyaránt. Észre sem vesszük, s ott érez­zük magunkat a kocsmában diskurálók között vagy a Bala- ton-parton. A Harlekin és szerelmese ta­nulságos élményt nyújt mind­azoknak, akik keresik a választ korunk kérdéseire, és szeretik a korszerű eszközökkel írt iro­dalmat. Bertók László cAprihj. Jlafós : HÓHULLÁSBAN Pozka havak hulladoznak — ó zengésű ének, verse régi regélőknek, muzsikája télnek. Porka havak ... Hatvan é ve vagy hatvanöt is tán, a temető jeges útján hogy repült a kis szán! Porka havak ... Kollégium kis kamaszdiákja hogy rohantál seregélen hangos hócsatákba. Porka havak... Hogy suhantál ifjú, könnyű szívvel hószelekben, a hegyoldalt szalagozó szívvel. Porka havak... Messze kísért hódala a múltnak. Fehérerdő fejedre is porka havad hulltak? \ Lassan lép már fürge lábad, óvakodva, félve: egyet lépsz, és bezuhansz az örökálmú télbe.

Next

/
Thumbnails
Contents