Somogyi Néplap, 1964. december (21. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-06 / 286. szám
SOMOGYI NÉPLAP 2 Vasárnap, 1964. december 6. Sajtókonferencia a nyugatnémet hírszerző szolgálat ausztriai magyar ügynökeinek tevékenységéről Kiutazó turistákat szerveznek be kémszolgálatba Szombaton a Magyar Sajtó Házában sajtókonferencián leplezték le a nyugatnémet hírszerző szolgálat ausztriai magyar ügynökeinek tevékenységét. Naményi Géza, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának vezetője megnyitójában többek között hangsúlyozta: — A nemzetközi feszültség enyhítésére, a népek közötti barátság ápolására és ezen belül a magyar—osztrák kapcsolatok javítására irányuló törekvéseink már régóta heves ellenzőkre találnak a Német Szövetségi Köztársaság bizonyos militarista—revansista köreiben. Ezek a körök a Magyar Népköztársaság elleni kémtevékenységre alkalmazták az Ausztriában élő magyar származású Sárvári László volt csendőrtisztet és társait. Sárváriék a nyugatnémet szövetségi hírszerző szolgálat megbízásából és anyagi támogatásával ügynököket szerveznék be az Ausztriába hivatalosan vágj' turistaként kiutazó magyar állampolgárok közül, illetve a kiutazókat megkömyékezve híranyagokat gyűjtenek a Magyar Népköztársaság belső életéről, politikai, gazdasági és katonai helyzetéről — mondotta többek között Naményi Géza. „ Elsőként dr. Kiss Árpád tanító hosszúhetényi lakos számolt be arról, hogyan próbálták a Magyar Népköztársaság elleni hírszerző tevékenységbe bevonni. Az ellenforradalom után ment ki Ausztriába és a hirtenbergi nevelőotthonban magyar fiatalokat tanított. Ismeretségbe került régebben kint élő magyarokkal és belépett a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége elnevezésű szervezetbe. A »-nemzeti és katonai hagyományok ápolására-« létrehozott szervezet korántsem a »-hazájuktól távol élő becsületes magyarokat« tömörítetté, hanem az egykori horthysta tiszteket és volt csendőröket. A bécsi csoport két fő hangadója, Sárvári László és Sütő István például csendőrfőhadnagyok voltak. Kiss dr. elejtett szavakból, félmondatokból arra is rájött, hogy a -baj társak« jórésze valamiféle titkos tevékenységben vesz részt. Egyikük — Bedö Zoltán azután elkottyantotta: Magyarországról érkező ismerősöket kutat fel, ezeket bemutatja Sütőnek, s ha az alanyok megfelelőek. Sütő Magyarországra vonatkozó híranyagot szerez tőlük. Bedő nem egy itthoni rokont, barátot levélben is Bécsbe invitált, hogy megfelelő alanyokat találjon. Ezután dr. Kiss Árpád elmondta, hogy a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége 1945 után alakult, s a szervezet vezetője Zakó András horthysta vezérőrnagy. A szervezet eredetileg Ausztriában alakult meg, de később Ausztria határain túlra is kiterjesztette működését. A központ Münchenben van. A vezetők között szerepel Darnóy Pál volt horthysta vezérkari százados és a »törzs«-höz tartozik Sütő és Sárvári is. Az ausztriai főcsoportot Hajmási János vezeti. A bajtársi közösség a legszélsőségesebb reakciósok, fasiszták szövetsége, amely minden eszközt igyekszik megragadni a Magyar Népköztársaság törvényes rendjének megdöntésére, a tőkések, földbirtokosok uralmának visszaállítására. A kérdésre, hogy mi késztette hazatérésre, s itthon milyen bánásmódban részesült, dr. Kiss elmondta: — Röviddel kimenetelem után rájöttem, milyen helytelenül cselekedtem. Eleinte lekötött a munkám, de egyre jobban vágyódtam családom után, s mind világosabban láttam: sötét üzelmek folynak a bajtársi közösség kulisszái mögött. Amikor az amnesztiaren- deletet olvastam, végképp megérlelődött bennem az elhatározás, hogy hazatérek. Itthon a belügyi szervek megértéssel fogadtak. Jelenleg pedagógusként dolgozom. Elmondhatom: megtaláltam hazámban a helyem. Ezután Seres Imre. a 78-as postahivatal dolgozója beszélte el, hogyan került kapcsolatba a Sárvári-féle bandával. A nemzetközi postai szállítmányok vezető kísérőiéként 1969 -61-ben gyakran utazott Bécsbe és ha az osztrák fővárosban volt szabadideje, gyakran megfordult a Fördös—Kiss-féle magyar vendéglőben. A szívélyes, bőbeszédű Kiss hamarosan összebarátkozott Seressel, s újsütetű ismerősétől apró szívességeket kért. Hol egy rúd szalámit, hol egy üveg hazai pálinkát, hol újságokat vitetett ki, s Seres magától értetődőnek tartotta a kérések teljesítését. Az ismeretség azután látszólag meghitt barátsággá vált. Kiss bemutatta Serest egy barátjának — Sárvári Lászlónak. A sima modorú Sárvári eleinte csak személyes dolgokról érdeklődött és szintén újságokat, képeslapokat, folyóiratokat kért Serestől. Többszöri találkozás után azonban elérkezettnek látta az időt, hogy nyíltan közölje: Seresnek együtt kell működnie velük. A legközelebbi találkozóra 1960 októberében Kiss lakásán került sor. Sárvári most már köntörfalazás nélkül állt elő tervével: Seresnek be kell kapcsolódni a a hírszerző munkába. Feladata az lesz, hogy megfigyelje, hol vannak katonai objektumok, szerezzen értesüléseket csapatmozdulatokról, s ismerős párttagoktól próbáljon információkat kapni a párt belső ügyeiről. Ha eredményesen »dolgozik«, havonta 1600 schilling üti a markát. A ►családias« eszmecsere után Sárvári megnyomott egy gombot. A rejtett magnetofon leállt. — Tépelődtem, nem tudtam, mit tegyek — folytatta Seres. Jelentkeztem a Belügyminisztérium illetékes ÉRTESÍTJÜK KEDVES VENDÉGEINKET, hogy Kaposvár, Petőfi tér 1. szám alatt (a Rendelőintézettel szemben) fodrász üzletünket MEGNYITOTTUK Szolgáltatások: Női, férfifodrászat, kozmetika, manikűr, pedikűr. Nyitva 6.30-tól 21.30 óráig. (3788) 1 szerveinél, őszinte megértéssel fogadtak és megnyugtattak: mivel önként jelentkeztem, nem lesz semmi bántó- dásom. Jelenleg is a postán dolgozom, s igyekszem ezeket a sötét emlékeket elfelejteni. Lantos, mihelyt visszaérkezett az osztrák fővárosból, jelentkezett a magyar belügyi hatóságoknál, amelyek megköszönték bejelentését és további segítőszándékát. A sajtókonferencián végül Horváth Endre tartalékos százados, a MAHART tiszvise- lője számolt be arról, hogyan próbálták behálózni a nyugatnémet hírszerző szervek megbízottai. A fiatalember 1959-től hajósként rendszeresen járt Autszriába és Nyu- gat-Németországba, s természetesen kint sok ismerősre tett szert. így került barátságba egy Rimóczy Ervin nevű férfival, aki azután bemutatta Huber nevű magyar ismerősének. Huber közölte: Ri- móczytól nagyon ►'■kedvező tájékoztatást« kapott, s úgy véli, Horváth alkalmas bizonyos nehezebb feladatok megoldására. Huber azt hitte, hogy a leszerelt katonatiszt sértődött, a rendszerrel szembeállítható és értékes katonai értesüléseket szolgáltathat. A nyugatnémet hírszerző- szervek megbízásából busás összegeket ígért ellenszolgáltatásként. Horváth látszólag ráállt az alkura, de elhatározta: mihelyt hazatért, jelenti az illetékeseknek a történteket. A hajó azonban rövid rakodás után ismét külföldre indult, s Horváthnak nem maradt ideje a jelentkezésre. Nyugat-Németországban, Pas- sauban kötöttek ki. A vám- vizsgálat után már indulásra készen álltak, amikor váratlanul a nyugatnémet vízi- rendőrök újabb útlevélvizsgálatot rendeltek el. Az egyik rendőr — kezében Horváth útlevelével — felszólította a fiatalembert, mutassa meg a kabinokat. Csak az első kabinig jutottak, amikor a rendőr papírlapot húzott elő és átadta Horváthnak. A lapon Huber üzenete állt, hogy okvetlenül akar vele találkozni Regensburgban. A vízirendőr barátságosan megveregette a fiatalember vállát és a kabinvizsgálat ezzel be is fejeződött. A találkozás egy regensbur- gi vendéglőben jött létre. Alig- | hogy letelepedtek, asztalukhoz lépett egy ismeretlen férfi. Huber bemutatta: a német hírszerző szervek katonai szakértője. A katonai szakértő először a kapcsolat fenntartásé- ' nak módozatait magyarázta el Horváthnak, s megadta a címet — Franz Riedl, München, 5. kerület, Kapuzinerstrasse 39, — amelyre bármikor írhat. Sürgősebb esetekre telefonszámot is adott, amelyen az Innsbruck melletti Seefeld nevű városkában felhívhatja. A beszélgetésre azonban nem sok idő volt, Huber és a katonai szakértő ezért gyorsan kioktatta Horváthot: szerezzen információkat arról, milyen a néphadsereg légvédelmi figyelő- és jelzőrendszerének fölépítése, hol helyezkednek el a magyar hadsereg légvédelmi rakétái, milyen a magyar hadsereg és a Varsói Szerződés országainak hadseregei között a kapcsolat, milyen típusú va- dásgépek állnak a magyar légierők rendelkezésére, hol vannak a légvédelmi tüzérek, stb. Mint mondták, ők gondoskodnak az anyagi ellenszolgáltatásról, de javasolták, hogy a pénzt egy bécsi bankban helyezze el, nehogy Magyarországon feltűnjék költekezése. Várható szolgálataiért rögtön előleget is adtak. — Ahogy hazaérkeztem, jelentést tettem a 1 ' ■ veknek — folytatta Horváth Endre. Képeket raktak elém, s az egyikben felismertem Hubert, azaz Sárvári Lászlót. A sajtókonferencia Naményi Géza zárszavával ért véget. Ahol Hifiéi* élő valóság... Mipden értelmes ember azt hinné, hogy a n? s dik világháború emberírtó borzalmait felelős államvezetök és hadseregparancsnokok nem engedhetik többé megismétlődni. Hi' er és hadseregének SS alakulatai, Sonderngruppe-jai és egyéb »kivégző osztagai«' teljesen le- meztelenedtek a nürnbergi perekben. E törvényszéki tárgyalásokon az elaljascdásnak olyan iszonyatai tárultak fel, amelyekhez képest a dantei Pokol víziói csaknem jelentéktelen semmiségek. És most mégis, hiteles képek érkeznek a Távol-Keletről, a dél-vietnami dzsungelháborúról, amelyek felháborítják az aktív humanizmust. Ezek a hiteles dokumentumok azt bizonyítják, hogy az a vandál barbarizmus, amellyel a német fasiszták elborzasztották a világot — tovább él Dél-Vietnamban. A minap a magyar televízió képernyőjén láthattunk filmet egy jobb sorsra érdemes, szorgalmas, derék nép kolosszális megpróbáltatásairól. Foglyokat mutatott be a film, embereket, akiket csupán gyaiszonyatos, hogy elítélésére talán nincs is megfelelő szó a szótárban. Harmadik képünk betetézi a borzalmakat. A már idézett khanhista MP legények egy elfogott vietkong harcost élve begyömöszölnek egy vízzel teletöltött gabonatároló agyagedénybe. A sorozatfelvétel egyikén megkezdik, másikán befejezik a »műveletet«. A kép önmagáért beszél. Mi történik itt? Miért mindez? Miből fakad ez az őrülteket jellemző gaztett? Az amerikai sajtóban mind gyakoribb a méltatlankodó felkiáltás: »A I dél-vietnami kérdést háborúskodással ném lehet megoldani«. Az USA ennek ellenére napi kétmillió dollárra emelte a katonai segély összegét a dél-vietnami gyilkosok támogatására. Mert itt gyilkosokról van szó, ez tény. Csoda-e, ha még a Quick is felháborodottan kiáltja: E gaztettekért a Nyugatnak szégyellnie kell magát! Fölmerül a felelősség kérdése. Vajon kiket kellene a gyalázatosságok miatt egy új nemzetközi törvényszék elé állítani? A Quick azt állítja, hogy a khanista terroristák az amerikaiak szemeláttára gyalázzák meg ilyen mértékben az emberiességet. Ámde sokszor bebizonyosodott már az a történelmi igazság; minden gyalázatért gyalázat jár. Azok, akik az emberiesség lábbal tiprásá- val akarnak győzni — nem győzhetnek soha! De az örök megvetés könyvébe beírhatják a nevüket... F. M. núsítottak a jenki zsoldban álló »kormánycsapatok«. De ezeket az embereket minden bizonyíték nélkül vascsövekhez láncolták, állati szadizmus- sal bántalmazták. A film, természetesen, magát a kivégzést már nem ábrázolta. Az egész aktus bemutatása — kezdetétől a végéig — túlságosan megviselte volna a nézők idegeit. A teljes valóságról azonban némi ízelítőt ad a nyugatnémet Quick és az amerikai Newsweek című képes magazin. E felvételek egyikén (első képünk), az amerikai MP (Military Police) mintájára készült egyenruhát és rohamsisa- kot viselő khanhista pribékek kivégeznek egy dél-vietnami hazafit. Tizenketten lőnek egyetlen fiatalra, s ezt »emberséges eljárásnak« nevezik. Mit mondjunk azonban a második képünkön látható vallatásról? A fogolynak állati kegyetlenséggel felvágják a hasát. Maga a hideg kegyetlenség olyan ,Ha a dél-vietnami nép szavazhatna Visszautasítaná az amerikai „segítséget" Drew Pearson, az ismert amerikai szemleíró megállapítja, hogy az Egyesült Államok az utóbbi 18 hónapban hétmil- liárd dollárt fordított Dél-Viet- nam »megsegítésére«. mégis az ottani helyzet »rosszabb, mint a második világháború végén volt«. Ha Dél-Vietnam- ban szavazást tartanának, akkor a nép többsége amellett foglalna állást, hogy az Egyesült Államok vonuljon ki onnan és szüntesse be »segítségét«. Pearson emlékeztet arra, hogy az Egyesült Államok már 1953 óta beavatkozik a vietnami ügyekbe. Akkoriban egy- harmad arányban vállalt részesedést Franciaország indokínai háborújának költségeiben, nagy mennyiségben küldött oda katonai repülőgépeket, hadihajókat, harci gépeket és egyedül a repülőterek kifutópályáinak építésére százmillió dollárt adott ki. Azóta Dél-Vietnamban megsokszorozódott az amerikai katonai beavatkozás. Jelenleg több mint 22 000 amerikai katona és »tanácsadó« működik Dél-Vietnamban — mutat rá Pearson, majd befejezésül közli, hogy az Egyesült Államok jelenleg naponta másfélmillió dollárt fordít a Dél-Vietnam- nak nyújtott gazdasági és ka-
