Somogyi Néplap, 1964. november (21. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-15 / 268. szám

SOMOGYI NÉPLAP 4 Vasárnap, 1964. november 15. Ne csak szemlélői legyünk... A Nagyatádi Konzervgyárat a harmadik ötéves terv idősza­kában mintegy 250 millió fo­rint költséggel bővíteni fogják. A mostani irodaház helyett nagyobbat építenek szociális helyiségekkel. Korszerűsítik a feldolgozó üzemrészt, nagy be­fogadóképességű raktárakat emelnek, széntároló és gön­gyölegtelepet létesítenek. Az épületek célszerű elhelyezésé­vel a belső szállítás útját je­lentősen megrövidítik. A fel­dolgozóüzemet egy tömbben, középen alakítják ki, mellette építik föl a raktárakat. Ennek közelében lesznek a csomago­lóhelyiségek. Tőlük csupán né­hány méterre vezet a vasútvo­nal. A gyár, amely 1970-ben 6000 vagon árut fog előállí­tani (jelenleg kétezer vagon konzervet készít), megyénk egyik legjelentősebb üzeme lesz. A fejlesztés kifizetődőnek ígérkezik. Nemcsak azért, mert a jövőben is felhasználható épületekkel, gépekkel rendel­kezik a gyár, hanem azért is, mert megfelelő termelési kör­zete és tapasztalt szakember- gárdája van. Mindenki egyetért azzal, hogy a konzervgyárat érdemes bővíteni, fejleszteni, mindenki örül annak, hogy az üzem ud­kosság és mit a gyár fejlesz­tői. Szükség van tehát Nagy­atád mielőbbi közművesítésé­re.. Az állami gazdaság majorja akadályozza a bővítést. Az ál­lami gazdaság, miután nyil­vánvaló lett, hogy a major te- rülétére is szüksége lesz a gyárnak, állatokat telepített az addig többnyire üres istállók­ba. Ez arra mutat, hogy a gaz­daságnak nincs szándéka fel­adni ezt a helyet. Márpedig az esetleges huzavonának köny- nyen az lehet a vége, hogy az Élelmiszeripari Tervező Inté­zet mérnökei — mondván, hogy nincs biztosítva a bőví­téshez szükséges terület — nem kezdik meg idejében a tervezést. Rá kellene bírni te­hát az állami gazdaságot a községfejlesztési terv szerint úgyis kitelepítésre ítélt major­ság feladására. Lám, annak ellenére, hogy a konzervgyár fejlesztését nem a megyei szervek irányít­ják, van mit tenni nekünk is. Azoknak, akik azt tagadják, nincs igazuk. Szemléletük helytelen, sőt veszélyes, hi­szen a gyár fejlesztésének el­húzódását idézhetik elő. Szegedi Nándor HOLLAND MEGRENDELÉSRE A Csurgói Napsugár Ktsz kétezer halász- és kétezer­négyszáz esőköpenyre kapott megrendelést Hollandiá­ból. A köpenyeket új eljárással: hegesztéssel és varrás­sal készítik. Kilenc hegesztőgépet állítottak be, ezekkel havonta ezerötszáz köpenyt készíthetnek el. Kaposvári fotósok sikere Kalinyinban varáról eltűnnek a roskatag viskók, a nádfedeles pincék, a szűk irodák, és helyükön szép, modern üzemrészek, raktárak, irodák, szociális helyiségek épülnek majd. örülni lehet annak is, hogy a korszerűsített üzemben 1970-ben már két- ezer-hétszázan dolgozhatnak. Túlnyomó többségüknek (2100 fő) állandó munkahelyet bizto­sít az üzem. Aránylag kevés lesz az idénymunkások száma. Ám a gyár fejlesztésének nem elég csupán örülni. A me­gyének is tennie kellene egyet- mást, hogy a nagyszerű prog­ram megvalósuljon. Két nagy feladat előtt'állunk: közműve- síteni kell Nagyatádot, s ki kell telepíteni az állami gaz­daság majorját a konzervgyár mellől. A gyárnak — különösen sze­zonban — igen sok vízre lesz szüksége. A szennyvizet el kell vezetnie. Ehhez a bővítéssel egy időben szennyvízelvezető csatornákat is kell építeni. Tudniuk kell a tervezőknek, hogy a község közművesítésé­ből mit vállal a tanács, a la­Négy éve a Kaposvári Foto- klub elnöksége határozatot ho­zott A barátság hídja című fotókiállítás kétévenkénti meg­rendezésére. Az első kiállítást 1960 telén három külföldi és egy magyar klub bevonásával tartották meg nagy érdeklődés mellett. A második kiállításra 1963 márciusában került sor. Erre egy lengyel, egy NDK-beli, egy csehszlovák klub és a Román Fotóművész Szövetség mellett meghívták Kaposvár testvér- városának, Kalinyinnak a fo- toklubját is. A szovjet klub huszonegy képpel vett részt a tárlaton. A kollekcióból Sima- nova Mikor a gyermekek alusz­nak című alkotását a Somogyi Néplap tiszteletdíjával tüntet­ték ki. November 7-e alkalmából Kalinyinban ünnepi fotókiál­lítást rendezett a városi foto- klub. Erre meghívták városunk fotoklubját is. A meghívás alapján hét kaposvári szerző — Nagy Lajos, Müller Jenő, Lipkovits Tibor, Péter János, dr. Török József, Torma Ákos és Jávori Béla — összesen hu­szonnégy fotója szerepel a ka- linyini film- és fotoklub A hét éves terv a valóságban — hat év című kiállításán a helyi klub, a moszkvai Novator Mű­velődési Ház fotoklubja, a tal- lini fotoklub a szevasztopoli film- és fotoklub, a volgográ- di hajózási fotoklub és a vasu­tas művelődési ház fotoklubjá- nak a képei között. A napokban levelet hozott a posta a Kaposvári Fotoklub cí­mére Kalinyinból. Ez olvasha­tó benne: »Kedves kaposvári Baráta­im! Forró üdvözletünket küld­jük a Nagy Októberi Szocialis­ta Forradalom negyvenhetedik évfordulója alkalmából, s al­kotó szerencsét és új sikere­ket kívánunk. Nagyon szépen köszönjük, hogy részt vettek a foto- és filmamatörök ünnepi szemlé­jén. Kollekciójuk megérdemelt sikert aratott, s a kulturális vezetőség a klub díszoklevelé­nek második fokozatával és emléktárggyal jutalmazta ... írjanak munkájukról; abban a reményben, hogy tovább erő­södik és szélesedik hagyomá­nyos barátságunk, őszinte hí­vük: Mihnovszki, a kalinyini fotoklub elnöke.« A kalinyini ünnepi fotoszem- le katalógusában a szervező bizottság is szívélyesen üdvö­zölte a kaposvári fotoklub tag­jainak alkotásait. Az ifjúság négy háza Üj, egyemeletes házak sora a város végén a Füredi úton. Színesek, barátságosak, üdék. Az úthoz legközelebb négy szürke, festetlen-friss épü­let. A házak árnyékában még ott vannak a malterosgödrök, létrák, deszkák, és ott sürögnek a festők is. Az utolsó simí­tásokat végzik a házakon. — Ezek itt a KISZ-házak — mondja egy Trabantjával foglalatoskodó férfi. — Arra kerüljön, ott kisebb a sár. Sár, sár, sár . . . Építőmunkások, új lakók lába dagasztja, a legreményte­lenebb helyeken téglákat potyogtattak el, másutt pallót fektettek keresztbe az agyagos, vizes földön. így — egyensúlyozva — eljutok a négyes épülethez, és keresem a huszonnégy két szoba-összkomfort első lakóját, Egri Imrét. A csengőt még nem szerelték föl, a kopogásra senki sem válaszol. Aztán a földszint egyből egy fiatalasz- szony jön ki, Tóth Lászlóné. Ugyanazon a napon költözött Egriékkel, csak néhány órával később, másodiknak. Barátságos, szép lakás: kis konyha, tágas szobák, bol­dog tulajdonos, aki eddig heledmagával lakott két szobá­ban, és egy »elkeseredett« kislány, a tizenegy éves Mar­gitka. — A cipőket — szomorodik el, amikor az új lakásról kérdezem — mindig nekem kell pucolni, és itt olyan nagy a sár... Ám a sárból meleg, barátságos, tágas lakásokba jutnak az új tulajdonosok — és ez a legfontosabb. Két épület között — talán a sárról — eszembe jut, mi­lyen nehéz volt kiverekedni, hogy elkészüljön a négy, egyenként hatlakásos épület. A gondolatot — talán nem hat szerénytelenségnek, ha leírom — a Somogyi Néplap ve­tette föl néhány éve. Más városokban is épült KlSZ-lakóte- lep, miért ne épülhetne Kaposváron is? Érvek, ellenérvek hangzottak el, sokan csak legyintet­tek, amikor néhány fiatal — a városi KISZ-bizottság támo­gatásával — odaállt a szakemberek elé, és kérte, adjanak házépítési kölcsönt a fiataloknak, ők majd társadalmi mun­kával segítenek az építésben, és az önként vállalt munka értékét vonják le a költségekből. Évekig tartó huzavona után, tavaly szeptemberben el­kezdődött a munka. A terveket Kampis Miklós mérnök ké­szítette társadalmi munkában, a fundamentumásásnál már ott szorgoskodtak a lakójelöltek. Vasárnap, hétköznap min­denki jött, akinek ideje volt. A kettes épületen a földszint egybe csöngetek. Németh György, a kefeüzem géplakatosa két és fél éve nős, tizenhat hónapos kisfia van, eddig havi négyszáz fo­rintért albérletben laktak. — Apósom nyert a lottón, ő segített bennünket az új lakáshoz. A albérlet után olyan nekünk ez a két szoba­összkomfort, mintha a paradicsomban élnénk ... A konyhában padlótisztító szerek, a szobákban egymás mellé tolt bútorok. Néhány napja költöztek, most szépítge- tik, csinosítják az új lakást. Némethék fölött Tobak Ferenc gépkocsivezető lakik az első emeleten. — A férjem öt évig vidékről járt be mindennap dol­gozni. Mostanáig Bonnyán laktunk, azelőtt Törökkoppány- ban. Ügy éltünk, mint a sátorosok, otthonunk sem volt. A szüleimnél laktunk. Férjemet nagyon fárasztotta ez a két­felé élés. Most lakásunk van, bútort vettünk. Boldogok va­gyunk. Komárom utca. Egészen besötétedett, mire hazafelé indultam az új la­kótelepről, és eszembe jutott, mennyire illene az új házak­ra az Ifjúság-telep elnevezés. Az ifjúság szóban minden benn van: a fiatalos lendü­let, ahogy az építtetést kiharcolták, a társadalmi munka, a két szoba-összkomfort nyugodt vidámsága és a boldogság is. Ezért nagyon szép ez a négy szürke ház. Vincze Jenő A szakszervezet jóvoltából két hetet töltöttem Balatonlel- lén, a Május 1. Üdülőben mint beutalt. Szóval üdültem. Igaz, hogy nem nyáron (a kellemet­len, tikkasztó hőségben), ha­nem most, ősszel. Szívesen mentem. Mielőtt elindultam, szép útbaigazítást kaptam: el­magyarázták, hogy mint min­den évszaknak, az ősznek is megvannak a maga szépségei. S igazuk volt. Ilyenkor például jobban lehet pihenni, mint a zajos nyárban. Közelebb lehet kerülni az emberekhez, job­ban megismerhetjük szokásai­kat, esetleg bogaraikat is. Mert a csípős, ködös levegő bizony néha a társalgóba kényszeríti az üdülőket, s ilyenkor a szó szoros értelmében közel kerül­nek egymáshoz. Ilyen ember­közelségből sikerült ellesnem üdülőtársaim életének egy-két mozzanatát. Ismerkedési est Ez a következőképpen zaj­lik le: A beutaltak egy része — túlnyomó többsége — szé­pen, illedelmesen bemutatko­zik egymásnak. Elmondják, hogy honnan jöttek, mi a be­osztásuk, foglalkozásuk. Kiseb­bik részük — megragadva az ismeretlenség lehetőségét — egy-két beosztással följebb so­rolja magát. Szóval »lépik« egyet a ranglétrán. A techni­kus mérnök lesz, a mérnök fő­mérnök stb. stb. Így kialakul az a bizonyos műveltségbeli szintkülönbség, ami aztán ké­sőbb kiegyenlítődik, eltűnik. Hiába, technikusi végzettség­gel még üdülőben sem könnyű főmérnöknek lenni. Egy Borsod megyei szőke fiatalember, amikor bemutat­kozott asztaltársaságunknak, neve után nyomatékosan hoz­zátette, hogy »villamossági fő­mérnök vagyok«. »Hát ez nagyszerű — ugrott föl lelken­dezve egy középkorú férfi. — Magát az isten küldte ide- Pont szigorlatra készülök, iga­zán elkelne egy kis segítség. Remélem, nem zárkózik el.« »Ö, dehogy — dadogta a fiatal­ember. Aztán »a főmérnököt« három napig nem láttuk. Az étkezdébe is csak lopva járt le. Végül bevallotta töredelme­sen: igaz, hogy vállalatánál van egy főmérnök, de nem ő az. Ö csak szeretne az lenni. De ahhoz még tíz évet kell ta­nulnia. A főorvos Előfordultak kellemetlen fél­reértések is. Egy ötven év kö­rüli hölgy fájdalmas léptekkel bicegett végig a társalgón. Meglátva a gondnokot, oda­ment hozzá, és leült vele szem­ben egy fotelba. »Kedves igaz­gató úr (előbb említettem, hogy mindenki lépik egyet elő­re) — panaszolta —, képzelje el, az előbb elestem a lépcsőn, és úgy megütöttem a lábamat, hogy menni is alig bírok. Nincs valahol a közelben egy orvos?« »Sajnos, nincs — vá­laszolt az üdülővezető. — De talán az üdülők között lesz, mindjárt körülnézek.« S ezzel elment. Közben egy harminc év kö­rüli fiatalember ült az üdülő­vezető helyére. Látva az a*z­szony fájdalmas arcát, mit sem sejtve barátságosan megkér­dezte tőle: »Mi baja? Miért ül ilyen szomorúan és fájdalma­san?« Az asszony örvöst látva benne, azonnal elpanaszolta fájdalmát A férfi udvariasan végighallgatta, és nyomban el­látta »tanácsokkal«. Vizesboro­gatást, ecetesruha-pakolást, lábpihentetést javasolt, amit ilyenkor általában ajánlani szoktak. A hölgy hálás volt. Megragadta az alkalmat, és fölkísértette magát az emelet­re a fiatalemberrel, megkér­te, hogy végezze el az első bo­rogatást. Az esti táncmulatságon az »orvos« megdöbbenve látta, hogy páciense vidáman táncol, mintha délután mi sem történt volna. Nem sokáig álmélkod- hatott, mert egy pillanat múl­va elébe pattant a hölgy, és fölkérte táncolni. »De, de, ké­rem — hebegte a férfi —. ma­ga még délután menni is alig bírt!« »Az igaz, de ne felejtse el, hogy maga a világ legjobb és legcsinosabb orvosa. Magának egy óra is elég ahhoz, hogy va­lakit meggyógyítson.« És őszü­lő fejét hálásan az »orvos« fia­tal mellére hajtotta. „Sárga falevél hullt a fáról” Az egyik reggel egy közép­korú asszony gondterhelt arc­cal kereste föl az üdülővezetőt az irodájában. — Igazgató elvtárs! Követe­lem, hogy azonnal verjék le a fákról a leveleket, mert rette­netesen idegesít a zizegésük! Egész éjjel nem aludtam miat­ta. Nappal pedig nem bírom nézni, hogy egyenként hulldo- gálnak. — Két héttel később kellett volna jönnie. El tudom kép­zelni, akkor azt kérte volna, hogy rakják vissza őket erede­ti helyükre szépen, egyenként. (Azért a SZOT egy kicsit jobban felkészülhetne az igé­nyek kielégítésére!) Kettesben Huszonhárom éves vékony, sovány, szőke fiatalember. Má­sodmagával érkezett üdülni. Egy nagy bőröndben hozta jól megtermett kaucsukbabáját. Külön ágyat kért neki. Ami­kor nem kapott, méltatlanko­dott. Magának két rend, a ba­ba számára tizennyolc rend ruhát hozott. Naponta négy­szer öltöztette át. Reggel, este fürdette. Este nyolc óra előtt közösen meghallgatták a rádió­ban a »jó éjszakát, gyerekek«- et, azután á baba pihenni, a fiú pedig sétálni ment. Igazán jólesik néha a magány. Ezek a mai fiatalok! Kacagóest. Ennek egyik ré­sze zálogosdi játékból állt. Itt láttam, hogy játszani igazán csak a felnőttek tudnak. A já­ték lényege: aki az éneklést vagy valami más próbatételt eltéveszt, annak zálogot kell adnia. Aztán később kiválta­nia. Hogy mit kell érte tenni, azt a bíró dönti eL A bíró egyszerre két zálog gazdájára szabott ki büntetést. Az ítélet: szerelmet kell val­lani egymásnak. Az egyik zá­log egy tizenkilenc éves fiúé, a másik »véletlenül« egy hat­vanéves nénié volt. Leültek egymással szemben. Néma csend. Végül a fiú elkezdte a vallomást: »Én feleségül ve­szem magát.« Óriás kacagás. A nénike nem kacagott. Elérzéke- nyülten felsóhajtott. »Hej, ha az én időmben is így kezdték volna a legények!« Megérdeklődtem: még haja­don volt. A gitáros Kedves színfoltja volt az üdülőnek Laci bácsi, az öreg gitáros. Pestről érkezett. Vil­lanyszerelő. Két szenvedélye van: a munka és a zene. Mind­kettőnek mestere. Lassan-las- san azonban az egyikről le kell mondania, egy év múlva nyugdíjba megy. Főképpen az idősebbek kedvelték. Régi da­lokat, elnyűhetetlen slágereket játszott és énekelt. Szinte ösz- szenőtt öreg, ütött-kopott gi­tárjával. Néha könnyeket csalt a szemekbe. Idézése volt ez a múltnak, az elröppent ifjúság­nak. Komoly zene A kulturos komolyzene-estet hirdet. Színhely a könyvtár- szoba. A műsoron Beethoven IV. szimfóniája. Az érdeklődés meglehetősen gyér. Mindössze tizenöt-húszán jelentek meg a hanglemezesten. A lemez sercegni kezd, aztán felcsen­dülnek a halhatatlan meló­diák. Negyed óra múlva a hallgatóság egy része a zene szárnyán egy más világba, az álmok országába repül. Akik ébren maradtak, elmerengtek, gondolatuk, ki tudja, hol járt. Csak nem akart vége lenni az első résznek. Már eltelt egy óra, és a tű még mindig csak a lemez közepéig jutott. Vég­re valaki föleszmélt: a lemez törött volt! A tű már talán kétszázadszor szántotta ugyan­azt a barázdát. A Befejezetlen szimfónia után Lellén megszü­letett a végtelen szimfónia. Cso-cso-szán Égy ferde szemvágású fiatal hölgy (végre egy fiatal!) na­ponta legalább ötvenszer vé­giglibegett a társalgón. Olyan kecsesen, akár egy balerina. Néha énekelt is. Hangjáról a tavalyi jégverés jutott az eszembe. Valaki elnevezte Cso-cso-szánnak. Azután már csak így hívtuk. A fülébe ju­tott. Nem haragudott érte. Tetszett neki. Büszke volt rá. A búcsúesten a biztonság ked­véért megkérdezte szobatárs­nőjétől: — Mondjátok már meg vég­re, valójában mi is az a Cso- cso-szán. Erika készségesen felelte, hogy egy japán cigaretta. — No, még jó, hogy nem szivarnak neveztetek el — nyugodott meg az ifjú hölgy. Wirth Lajos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents