Somogyi Néplap, 1964. november (21. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-07 / 262. szám
---------------ri-!-n-<-vvvvvy^nnfvvírririnjanrLrTrirxr\rmjijnjnjaruxnj-iru-»i E g y német szociáldemokrata 1920-ban Oroszországba utazott, hogy saját szemével lássa az ottani helyzetet, és találkozzék Leninnel. (Sokan érkeztek akkor ezzel a céllal.) Vrangel és Pilsudski ellen még folyt a harc, s a vendég szemében Oroszország a teljes összeomlás és éhínség képét mutatta. »-No, igen, valami csoda folytán átvészelte néhány nehéz esztendejét, ezután azonban— gondolta a német — a forradalmi lelkesedésnek már el kellett apadnia, az emberek halálosan kimerültek.« Kertelés nélkül akart beszélni Leninnel; éles, nyílt kérdéseire ugyanolyan nyílt válaszokat várt. Felkészült, hogy elfogulatlan bírája legyen mindannak, ami Oroszországban végbemegy. Ehelyett pedig lélekszakadva kellett válaszolnia azokra a kérdésekre, amelyekkel Lenin halmozta el őt. Lenin arról faggatta: miként volt lehetséges, hogy az egyik német fejedelemségben kikiáltott tanácsköztársaság, melynek kormányzatában ez a független szociáldemokrata is részt vett, mindössze három napig tarthatta magát. A német logikusan kifejtette, hogy a szociáldemokrata párt jobb- szárnya elárulta őket, a nép nem volt eléggé öntudatos, nem készült még fel eléggé a szocializmusra, s a döntő pillanatban nem támogatta munkás kormányát — És maguk mit tettek azért, hogy a nép higgyen, és támogatást nyújtson önöknek? — kérdezte bizalmatlanul Lenin. — Kellett, hogy higgyenek nekünk — felelte sértődötten a -független«. — Mi hús vagyunk a nép húsából. Ügy vagyunk a néppel... no mondjuk, mint a gomb a kabáttal, amelyhez hozzávarták. Lenin elmosolyodott: — Hm, tegyük fel, hogy így van. De mégis, mit tettek önök saját népükért? — Mit tehettünk volna három nap alatt? — álmélkodott a német. — Ügy? Nos, nevezzen meg csak egy olyan törvényt vagy rendeletet, amelyet a három nap alatt kihirdettek, és megpróbálták végrehajtani. — Törvényekre, rendeletekre nem is került sor. Kormányunk, ismétlem, csak három napig létezett. Lenin azonban kérlelhetetlenül folytatta: — Három nap! Önök ezt egyáltalán nem használták ki! Hogy is támogatta volna önöket a proletariátus, amikor még a gyárak munkásönkormányzatát se tudták életbe léptetni! A parasztok azért nem álltak önök mellé, mert önök egy mukkot sem ejtettek ki arról, hogy felosztják a nagybirtokokat. Egyáltalán mit értek el önök? Annyit, hogy feszesen begombolkoztak, és ünnepélyesen bevonultak a megszökött miniszterek dolgozószobáiba? Ez kevés. Ez megbocsáthatatlanul kevés. Ezért nem tarthatták magukat három napnál tovább. Mi viszont, amint látja, már több mint három esztendeje tartjuk magunkat, és bízunk benne, hogy örökre! A -függetlent« lenyűgözte ez a sok önbizalom, és hirtelen, elvesztve hidegvérét, így kiáltott fel: — örökre? Hát a gomb? — Miféle gomb? — kérdezte csodálkozva Lenin. — Ha holnap akár önnek, akár énnekem leszakad és elvész egv gombunk, akkor mi lesz? őszintén megmondom: mint volt szabó utána érdeklődtem ... — Ä, ön szabó? — érdeklődött Lenin. — Az, de mit érek vele? Itt, önöknél, Oroszországban nem árusítanak gombokat. Az ember a hősiesség csodáira képes, legyőzi minden ellenségét, és egyszerre csak egy nevetséges, apró dologban tehetetlen: elvesztette a gombját! önöknél leálltak azok a gyárak, amelyek a legegyszerűbb, mindennapi holmikat állították elő. Az emberek már évek óta úgy élnek, hogy képtelenek beszerezni azt, amire szükségük van. Nem luxustárgyakról beszélek, hanem a gombokról! Lenin elnevette magát: — Azt akarja ezzel mondani, hogy ha leszakad a nadrágunkról a gomb... Valóban igaza van: a nehézkedési törvény értelmében le kell csúsznia. (És bizalmasan közel ha- polt a némethez.) Elárulok egy titkot önnek: nem fog lecsúszni. A zsineget még szorosabbra húzzuk a hasunkon, és remekül tartani fog, amíg csak el nem űzzük Vrangelt. Azután pedig lesz bőven a mi országunkban gomb is meg minden egyéb hasznos holmi. Nem kisebb lelkesedéssel fogjuk gyártani ezeket, mint ahogyan harcoltunk. Addig azonban arra kérném, kedves elvtárs, hagyja békében az én gombomat. — Bocsánat — hebegte a német, aki heves vitájuk közben mindvégig csak csavargatta Lenin kabátgombját. Később együtt indultak egy munkásklubba, ahol Leninnek gyűlésen kellett felszólalnia. Nyár volt, Leninnek a sietségtől melege lett, kigombolta kabátját, s ekkor — lepattant a gomb, amelyet vitapartnere oly buzgón csavargatott. Lepattant, és elgurult a járdán. Lenin észre se vette. De nem úgy a német! ő észrevette, még nagyobb zavarba jött, fölvette, és zsebre tette a gombot. Minden eshetőségre — ezt gondolta —, aztán valahogy majd módja lesz helyrehozni baklövéseit Miután a klubban a gyűlés véget ért — Lenin a szovjet- hatalom időszerű feladatairól, a katonai és a termelési arc- vonalról beszélt —, ismét kiléptek az utcára. Ekkor a német elképedve látta, hogy Lenin kabátjának minden gombja a helyén van. Hát ez miféle csoda. Hiszen Lenin alig tíz percre tette le a teremben a kabátját, és maga mögé, a székre rakta. Kinek sikerült ezalatt feivarmda a gombot? És honnét vette? Kétségtelen: az ország vezetőjének öltözékét egy külön ember figyeli állandóan, másként nem is lehetne megmagyarázni a történteket, hiszen a lepattant gomb még változatlanul ott lapult meg a német vendég zsebében ... N éhány évvel később, amikor Lenin már nem élt, az említett független szociáldemokrata, aki kommunista lett, újra a Szovjetunióba utazott. Örömmel tapasztalta, hogy az ország föléledt, pezsgő építőmunka folyik benne, és sok mindenféle áru kapható nemcsak Moszkvában, hanem az általa fölkeresett falvakban is. Az egyik parasztházban, amikor belépett, mindjárt Lenin képe vonta magára figyelmét. A fényképből nagyított képen Lenin kabátot, sapkát viselt: pontosan ugyanazt, amely az emlékezetes séta idején volt rajta. Az idős háziasszony látta, hogy a külföldi vendég figyelmesen nézegeti a képet, büszkén mondta hát neki: — Iljicsnek ezt a kabátját különösen jól ismerem. — Mit akar ezzel mondani? — kérdezte értetlenül a német. Az asszony erre elmesélte, hogy öt évvel ezelőtt, amikor még a városban dolgozott — egy gyári klubnak volt a takarítónője —, Lenin odaérkezett egy gyűlésre. Ö szokás szerint teát tett a szónok elé, s közben egy gyors pillantást vetett Leninre, majd a széken fekvő kabátjára. Feltűnt neki, hogy a nem új de még jól használható, bársonygalléros kabátjáról hiányzik egy gomb. Lopva elvette a kabátot, és bevitte saját kis kamrájába a lépcsőfel járó alá. No de ezután mit tehetett? Tartalék gombjai nem voltak, és hát az idők is megváltoztak. Azélőtt elszaladt volna a boltba vásárolni ... Nos, gondolta, hátha sikerül, és letépte saját mellényének egy gombját (persze nem volt ugyanolyan., mint Leniné: kisebb és az alakja is más), aztán jó erősen, legvastagabb fonalával hozzávarrta a kabáthoz. Nemrég a községi szövetkezeti boltban járt, s ott Lenin nagyméretű képét pillantotta meg. Ránézett, és — egek! — ott látta a kabáton azt a gombot (jobboldalt, felülről a másodikat), amely az ő mellényéről származott... Elkérte a képet, bazavitte, és a tükör mellé tette. Azóta naponta többszőr is megnézte. — Az én gombom látható rajta! A német vendég végighallgatta a történetet, alaposan szemügyre vette a képet, némán bólintott, mintha ezt mondaná: »pontosan így történt«, majd előhúzta mellényzsebéből a gondosan papírba göngyölt gombot (a papíron ott állt a séta dátuma), s a sok éve magánál őrzött emléktárgyat, Lenin gombját az asz- szonynak ajándékozta. Őszinte örömmel. Így gondolkozott ugyanis: minden jog és méltányosság értelmében csak ez az asszony lehet annak tulajdonosa. Íme, gondolta, bizonyítéka ez annak, hogy a szovjethatalom belső lényegénél fogva a nép hatalma s a világhírű politikai vezető meg a takarítónő e hatalomnak nem két pólusát jelenti. Hanem ez a parasztasz- szony Lenin valamiféle nénikéjének, dajkájának érzi magát... Nos hát, amint mondani szokás: Isten adja, hogy örökké így is maradjon! (Fordította: Badó György) C1NKOTAI FRIQYES: ŐSZI TÁJ TEHENEKKEL (OLAJ). (Őszi tárlat) Leonyid Rahmanov. A GOMB ^Pa.p.p. Jláizló : A LEQSZEBB ŐSZ Az volt a legszebb ősz ezen a földön; A meggyötörtek szép diadala. Vad, gonosz urak végső, nagy kudarca S egy rég álmodott korszak hajnala. Megindultak az elszánt proletárok, A sztyeppékról a muzsikok hada, Seregeitek a Téli Palotához, És fölzengett a fegyverek szava. Zord férfiak, markáns, szakállas vének És zsenge vállú fiatal erők Fogták a puskát, forgatták a kardot, Rohamoztak, és omlott az Erőd, Robbant a gránát, szuronyok vitáztak, Leszámolás volt, tisztitó vihar Végérvényes birkózás ezredekkel, A cár atyuska csapataival. Büszke Október! Aurora-sortűz! Csillagos, tépett, kemény katonák! — Forró, piros vér omlott a kövekre — Ti hoztátok el Földünk tavaszát. Q-Jildeák QánűL: NEM FELEDHETED! Amíg élsz, mindig hallanod kell az Aurora ágyúját, azt az egeket is fölszántó, földet rengető csattanást; látnod a vakító villámot, mely az ágyúcsőn kicsapott, s éles lövedéke surrogva, világot rázó riadót harsant rá a nyomorúságra, s pillanat alatt verte szét a cárok, hercegek, bankárok elterpeszkedett erejét... Nem feledheted azt a hajnalt, nem feledheted el soha — nemcsak annak az őszi napnak volt szikrázó hajnala, de a föleszmélt proletárnak történelembe robbanó első perce is; szenvedéllyel és diadallal fölcsapó, megállíthatatlan hatalma — nem feledheted el soha: nemzeteket szabadított fel az Aurora ágyúja! Halottak vannak már mögötted — ó, hányszor láttál folyni vért negyven esztendő alatt, hányszor: a kommunista emberért; ne is számold, kimondhatatlan, annyi a drága vértanú, s a történelemben sem volt még áldozatosabb háború, de meggyógyítóbb győzelem se, s hogy nem lesz jövőd mostoha (óvják lenini nemzedékek), nem feledheted el soha!... Magyar vagy, egy nép, de nem árva; emeld magasra homlokod, Európa véres viharait egy évezrede jussolod, s iszonyú megpróbáltatások figyelmeztetnek; ostoba uraid is! idegen zsoldon: nem feledheted el soha — amíg élsz, mindig hallanod kell az Aurora-ágyúszót, azt a földet-eget dörrentÖ, örökké hangzó riadót!... Qupeli Szabd (Béla: RÜQYBONTÓ OKTÓBER Kedves, üljünk le itt e szelíd dombon, a mély morajú folyamág felett. Küszködő szívem bölcs titkát kibontom, s elébed teszem: Szólj hát. Ismered? Borzongsz? Ne félj e tűzcsillámú képtől: íme, csodát látsz, gyönyörű csodát. Szivem forrongó, izzó mélységéből hazám, világom ragyog vissza rád. Ez itt a föld. Ott messze, kék homályban hegyek füstölgő kőlánca remeg, s körös-körül a párás, szürke tájban kánkánt járnak a részeg tengerek. Nézd, mily hatalmas e maroknyi ország: sarkantyús folyók vize mossa, vájja. Megostromolja jóság és gonoszság: tapfény, gond-Etna, eső, pernye, láva Élet-halál dagálya s árapálya csapódik rá, és iszkol el belőle, csillagvonzás ragadja, rántja táncba, lágy szél, Golf-áram árad vérkörömbe. Mondd: látod-e halk szívem vad világát? Zuzmaráslombú zsongó erdejét? A forradalmak bíborló őszi lázát, Lenin rügybontó, rőt októberét7 — A városok mint milliónyi tornyú iszapból kibújt nagy búgócsigák, zúgatják bennem a meghasadt égboltú forrongó ember győzelmes dalát... I I. !
