Somogyi Néplap, 1964. november (21. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-07 / 262. szám

SOMOGYI NÉPLAP

8

Szombat, 1964. november 7.

SUHA ANDOR:

MI

3

M

ost negyvenegy évesek vagyunk, felnőttek, meglett emberek. Némelyikünk családapa. Az én kisfiam éppen annyi éves, mint amilyen korban mi; tízen barátságot kötöttünk Gyöngyösön. Tíz hétéves gyermek, akiket az utca, a patak partja és a betűvetés nehézségei hoztak össze, akik ettől az időtől együtt voltunk jóban, rosszban. Az úszó- és teknőző- versenyeken, a Tokaj-pataki »műkorcsolyázásokban«, a mo- zibalógásban, az inascsínyekben, együtt léptünk meg a leventéről horgászni a Kettős Csárdához, megmászni a soly- mosi Cserkövet.

Hogy tudtunk örülni egymásnak, s ha kellett, szenvedni egymásért! Véd- és dacszövetséget kötöttünk az »egész világ« ellen — nem előre megbeszélve, de ha kellett, vérrel pecsételve.

Hogyan sodródott össze ez a tíz gyerek, s azután mi tartott bennünket össze szinte egy életen keresztül?

A város »jobb« emberei megvetettek bennünket, mi meg őket. Kitaszítva éltünk a gyermektársadalom perifériáján, s a polgárság, nyilván, velünk ijesztgette par- fümszagú gyerekeit, nemegyszer elrettentő példaképpen állhattunk előttük.

A lakkcipős, fehér zoknis gyerekek éppen ezért irigyeltek bennünket, fölnéztek ránk; csavargóknak tartottak ugyan, de érdekeseknek, izgalmasaknak. Nem ijedtünk meg sem a felnőttek, sem a gyermekek úri világától, nem hátráltunk — sőt! Ez volna a felelet arra a kérdésre, mi tartott bennünket össze.

Nem szégyelltük szüleinket. Drága jó apámra is csak azért haragudtam, ha néhanapján azzal hencegett, szegény, hogy »►pertuba« került egy városi tanácsossal.

Barátságunk a bennünket ért megvetéssel egyenes arányban erősödött. S az évek során nemhogy szétesett volna, de újabb számkivetettek találtak nálunk menedéket, megértést — szövetségest.

Az egykori tíz gyermek tizenöt-húsz felnőttre szaporodott. S a negyvenes évek elején, amikor összejöttünk, tréfásan névsorolvasást tartottunk, s ha ilyenkor hiányzott valaki közülünk, órákig azon meditáltunk, hol lehet, mi van vele.

A

zután jött a háború, s mindannyian elmentünk kátonának vagy munkaszolgálatosnak. Némelyik közülünk megszökött, s otthon várta meg a felszabadulást. A névsorolvasásnál eleinte nagyon kevesen voltak. Aztán szép csöndesen hazaszállingóztunk, ki fogságból, ki a flekktífuszos táborból. 1945 végére újra itthon voltunk, egy ember sem halt meg közülünk.

Azóta eltelt húsz év, barátságunk pedig több mint negyedszázados.

K

ezdjük most is névsor- olvasással. Tóth Sándor: — Jelen. Egerben pártmunkás. Oláh György — Jelen. Gyöngyösön vállalati igazgató. Zsiska László: —Jelen. Gyöngyösön szabó. Czék- mány László, Izsó Ferenc: — Jelen. Gyöngyösön a Kiske- leskedelmi Vállalatnál.

Schwartz Zoltán, ő nincs jelen. Elment Zoldán Jumival Izraelbe, azt hive, hogy ott boldogabbak lesznek. Pataki János: — Jelen. Gyöngyösön a tanácsnál. Matyasovszky Imre: — Jelen. Miskolcon az Állami Áruháznál. Szabó Ferenc: — Jelen. Gyöngyösön, azt hiszem, éppen egy labdarúgó-mérkőzést vezet. Tőzsér István: — Jelen, Gyöngyösön rajzoló. Tórádi Iván: — Jelen. Budapesten ezredes, és én is jelen vagyok!

vovtitt vagyunk? FolytasH

add kezdjem magamban, úgyis az én kezemben a toll. Szegény anyám minden évben újra próbálkozott a kosztadással. Aztán ha már nagyon sok adósságunk volt, elment egykét évre nagy konyhát vivő úriházakhoz, meg ki Mátrafü- redre a penziókba szakácsnőnek, hogy így segítsen rajtunk. De álmáról, hogy önálló üzletet nyit sohasem mondott le. Mi, gyerekek akkor örültünk, ha szakácsnő volt, bár sajnáltuk, de ezekben az években nem kellett a fűszereshez meg a henteshez járnunk, akiknek rendszeresen tartoztunk. Veszekedésbe, pofonokba került, míg engem rávettek, hogy menjek el Kovács Jakab üzletébe. Nekem erre megvolt a külön okom, de titkom soha nem tártam fel. Tizenegy évesek voltunk, »nemzeti viseletűnk« a klott- gatya, »hazánk« a patak. Az elrekesztett patakban az iménti úszóverseny győzteseként éltettek a fiúk. Boldogságtól repesett a szívem: legyőztem

Zsiska Lacit is, aki akkoriban jött haza Pestről, márpedig ott igazán megtanulhatott úszni! Gyermeki boldogságomnak egv gonosz hang vetett véget. A partról egy fehér köpenyes segédúr emigyen szólt hozzám: »Te lettél _az első, kis Suha?« »En« — válaszoltam boldogan. »No, látod, tudsz úszni, mint szüleid az adósságban«, s otromba viccén kajánul elvigyorodott. Ezért nem szerettem a fűszereshez járni.

E

gy szép nyári vasárnap délelőtt a fellocsolt Fő tér kellős közepén egy csinos, tizenhat év körüli kislány a nagytemplom előtti kanyarban kerékpárjával együtt elterült. Én a pádon ülve néztem, s ahogy próbált feltápászkodni, szeme segélykérőén rám tekintett. Odaszaladtam, de olyan szép volt, és olyan finom, hogy bátortalanul, ügyetlenkedve alig mertem talpra állítani. Megköszönte segítségem, rám mosolygott, bemutatkozott, de én csak álltam, s hallgattam zavaromban.

Egy héttel később gyümölcsösládákat szögeltem, javítottam egy kereskedő udvarában. Tíz óra tájt a nyitott üvegío- lyosón megvillant egy szőke fej, egy fehér, habkönnyű ruha, s ismét láttam a szép kék lányszemeket. Ö is észrevett engem. Megindult felém. Közben megjelent a házi kisasz- szony is. Évi — szólította —, hová mész? ö bizonytalanul felém intett. A másik megfogta kezét, füléhez hajolt, suttogott valamit, mindketten kuncogtak, aztán elmentek.

Egy hétig dolgoztam még ebben az udvarban. Piszkosan, izzadtan vertem a szögeket a ládába, őt is sokat láttam. Az öreg úréktól megtudtam, hogy pesti rokon, s most náluk nyaral. Sokat láttam, de többet sohasem nézett rám, valószínűleg félt a kezemben levő kalapácstól.

A

zt a szól, hogy kommunista, életemben először Zsiska Feri bácsitól hallottam. Sajnos, tőle is csak olyankor, ha egy kicsit bepityókázott. Ilyenkor beszédesebb és merészebb lett, eszébe jutott ezerkilencszázti- zenkilenc, amikor ő is ifjú kommunista volt. Az öreg nehezen harcolt a mindennapiért, reggeltől estig hajtotta a varrógépet, mégis sokszor paprikás krumpli volt az ebéd is meg a vacsora is. A fiát, Lacit hat elemi után magához vette segíteni. Mi nagyon szerettünk náluk lenni, esténként hallgatni az öreg beszámolóit. Néha, ha jobban felöntött a garatra, megcsikorgatta a fogát, megjelent egy-két könnycsepp a szemében, s szép bariton hangján énekelgetett. Először szerelmeseket, később olyanokat, hogy »Eljön majd drága ünnep, amikor csak nekünk dalol a kalapács.« Meg hogy »Fel, fél, ti rabjai a földnek.«

1942-ben Horthy István kormányzóhelyettes lett. Zsiska bácsi ezt már nem bírta. Azt sem várta meg, hogy beesteledjen, csak úgy napköben — józanul — az udvaron egy-két káromkodással megtépázta a kormányzói örökös tekintélyét. A házigazda följelentette, az öreget estére már el is vitték. Másnap az egész családot kipakolták az utcára. Ott szégyenkezett a szegényes bútor az országút járdáján a nyári napsütésben. A szalmazsák, lavór, paprikásdoboz, varrógép, repedt tükör meg ágydeszkák — nem foglaltak nagy helyet az utcából. Vagy két éjszakát a szabadban töltött az apa nélkül maradt család. Végül is egy sóraktárt utalt ki a polgármester számunkra. Mi, barátok hónunk alatt, hátunkon, vállunkon hordoztuk szegényes putyerkáikat a városon keresztül, s estére, mikor beköltöztek, velük együtt örültünk a kiutalt sóraktámak.

R

engeteg apró esemény, élmény tolong az agyamban, jó volna mind leírni, hogy ők beszéljenek helyettem. Hiszen nem írtam még az éjszakai munkámról, melyet a Hermann- féle fatelepen és a Krausz-fé- le faszeszgyárban végeztem. Arról sem tudtam szólni, hogy ti részt vettetek a Galya nagyszálló építkezésén. Nem jutott hely arra sem, hogy elmondjam, hogyan éltünk egypáran Budapesten, s hogy babfőzelék volt a fő eledelünk, annyira, hogy már álmunkban is lidércnyomásként üldözött bennünket. Hallgattam a cserfa- kéreg-aprításról, amelyet Vi- nai úrnál végeztünk a vasútállomáson. Hát még azokról, melyek most hirtelen eszembe sem jutottak.

N

ovember 7-én beszédet kell mondanom az egyik üzemben. Megkaptam az előadás anyagát is. Két beszédet nem tarthatok. Gondoltam, az egyiket megírom. A másikat majd elmondom.

■ : - «

FARKAS BÉLA: TÉQLAQYÁR (AKVARELL)

A forradalmi munkásmozgalom válogatott dokumentumai

(II. kötet 1929-1935)

Minden megelőzőt felülmúló túltermelési válság, harminc- millió munkanélküli a világán, tengerbe öntött kávé, kazánban elégett búza: ez az a világkép, amelynek fényénél a Kossuth Könyvkiadónál megjelent kötet eseményei lejátszódnak. Németországban hatalomra jut a barna inges horda; a Reichstag lángjai a nagy európai tűzvész kezdetét jelzik. Bécsben munkásvér folyik. A francia és a spanyol munkások megálljt parancsolnak a fasizmusnak.

És Magyarországon? »Nő o búza, nő az ínség, fegyverkezik az ellenség, csöndet kíván a fasizmus ...«, írja ebben az időben József Attila. Pereg a dob az elárverezett kisparaszti földeken. Reményt vesztett munkanélküliek a Ferenc Jó- zsef-híd turulmadaráról ugranak a Dunába. A »Sipőczkonyhák« előtt ezrek állnak sorba egy tányér levesért.

A salgótarjáni bányászok négy hétig sztrájkolnak a kommunisták vezetésével. Budapesten, Szegeden, Debrecenben, Győrben és az országnak szinte minden munkásvárosában egymást érik a munkanélküliek tüntetései. »Munkát! Kenyeret!« — harsogja százezer proletár 1930. szeptember elején a budapesti Városligetben, és hangjukra visszazeng Békéscsaba, Gyula, Szentes, Orosháza.

Ezeket a harcokat a hősök pártja, a statáriumtól, haláltól meg nem rettenő Kommunisták Magyarországi Pártja vezeti. A párt kiirthatatlan, mint maga a munkásosztály. A munkásosztályban gyökerezik; a szociáldemokrata és párton kívüli munkások tömegei hallgatnak szavára.

Az eseményekben bővelkedő évekről igyekszik képet adni

az olvasónak a dokumentum- gvűjtemény. A kötet korabeli rendőrségi jelentések, sajtószemelvények, valamint pártdokumentumok közlésével ábrázolja ezeket a harcokat. Közli a fasiszta igazságügyminisztérium jelentéseit is ^ a kommunista foglyok éhség- sztrájkjairól. A rendőrség és csendőrség »szigorúan bizalmas« anyagai a sztrájkok, a munkanélküli-mozgalmak eseményeit érzékeltetik.

A mű részletesen dokumentálja a pártélet nagy eseményeit: a KMP II. kongresszusát, az 1932-es májusi plénu- mot, a KMP egységfront-javaslatait a szociáldemokrata párthoz. Gazdag anyag ismerteti az Egyesült Szakszervezeti Ellenzék tevékenységét. És elvezet bennünket a pártélet olyan területeire is, amelyeket a konspiráció szigorú szabályai zártak el a nagy nyilvánosság elől.

Molnár Zoltán:

Öktéhfrre 'éhezve.

Bálint bátyám így meselt azokról a napokról.

Krindacsevka mellett dolgoztunk egy bányában. Mikor februárban a cárt elkergették, másképpen kezdtek beszélni a hadifoglyokkal, nekünk is mondogatták: tovaris.

Októberben a forradalom hírére már nem volt kedvünk a hadifogsághoz, nem is nagyon őriztek minket. Jó néhányon összeszedelözködtünk, és elhatároztuk, hogy elmegyünk haza. Nyugodtan vonultunk végig a bányák mellett, senki sem állított meg, s baj nélkül beértünk Jekatyerinoszlávba. Odaözönlöttek mindenfelől a hadifoglyok. Ilyen nagy városban könnyebb tájékozódni: merre felé dől a világ sorja.

A jekatyerinoszlávi lágerben addig vártunk, vitatkoztunk, míg egyszer csak hallottuk, hogy sebesen nyomulnak előre a németek. Mi lesz velünk, ha itt érnek bennünket? Akadt, aki azt mondta, várjuk meg őket, hamarabb hazajutunk.

Hogyne, mondták mások, hogy megint kivigyenek valamelyik frontra.

Járt be hozzánk a táborba egy bolsevik agitátor. Nem állt fel az emelvényre, hanem leült közénk, szívta velünk a rossz mahorkát, s csöndesen elmagyarázta:

— Látjátok, mi nem tekintünk benneteket ellenségnek. Olyan emberek vagytok, mini mi, paraszok, munkások. Titeket a császár, minket a cár kergetett ki a frontra. Mi nem akarunk többet ellenetek harcolni, azért is zavartuk el a mi tábornokainkat. S nemcsak a cárt, látjátok, még Ke- renszkit Is; senki se kell nekünk, aki tovább akarja folytatni a háborút.

Hát ezen nagyon el kellett gondolkozni.

— Jól van, igazad van. Nem akarunk hazamenni, amíg tart a háború; nem akarunk még egyszer ellenetek jönni, de senki ellen sem, az olasz frontra sem, sehova. Ám mit csináljunk, mindjárt a nyakunkon vannak a németek?

— Adunk nektek vonatokat, elmentek beljebb az országba.

Ha valami nagy tiszt beszélt volna így velünk, nem hittünk volna neki. De ez magunksző- rű legény volt, emberség volt a szavában, bíztunk benne. Nem is hiába.

Kaptunk vonatokat. Aki maradt, maradt, nem tudom, mi lett velük, talán a németek hazavitték, s mehetett újra valamelyik frontra. Magam a legelső vonatra felkapaszkodtam.

Hanem ez az út nem volt öröm. Hamarosan tapasztaltuk, hogy nemcsak a németek vannak a vörösök ellen, hanem a fehérek is szervezkednek. Láttuk, hogy ebben az országban nagy seregek gyür- kőznek egymás ellen. S valószínű, hogy nem nagyon szeretik azt, aki sehova sem tartozik, csak a kenyeret fogyasztja.

Nem tudtuk, kik azok, akik Moszkva ellen zászlókat bontottak. Egyet azonban a magunk eszétől is megérthettünk.

— Zötyögünk, zötyögünk, fiúk, de nem tudjuk, hova visz végül minket ez a vonat; valamibe meg kellene kapaszkodnunk.

Kuporogtunk a vagon padlóján megtiport szalmán, s hánytuk-vetettük a sorsunkat.

— A vörösök, látjátok, nem azt mondják nekünk, hogy ti csak hadifoglyok vagytok, ausztricki, hanem tovaris. S ők nemcsak az ő uraik ellen harcolnak, hanem a világ minden népének szabadságáért.

Amikor kisütöttük, mit kell tennünk, néhányon átkapaszkodtunk a szomszédos vagonba, azután a következőbe, s mindenütt elmondtuk a magunk véleményét.

Nem nagyon kellett javaslatunk mellett viaskodni. Benne volt az már a levegőben. Még ott a vonaton megalakítottuk mi, hadifoglyok a vörösezredet.

Nem sokat teketóriáztak velünk, elfogadtak a csillagos zászló alá. Kaptunk fegyvert, felszerelést. Amit nem adtak, azt szereztünk. Könnyebb volt akkor lóhoz jutni, mint nyereghez.

Hej, de más érzés volt megint katonának lenni! Katonának s mégis szabad embernek. Aki akkor abba belekóstolt, nem felejthette el, s nem mondhatott le róla egész életében.

— Nézzétek, én baka voltam, s mégis, hogy szót fogad alattam a ló!

Mérhetetlen nagy pusztaságok vannak arra, akkorákat kívánt az ember vágtatni rajtuk! S nem is lehetett nekünk idegen ez a táj. Azt mondják, őseink is jártak, legeltettek azon a vidéken, mielőtt a Kárpátok felé elindultak.

Harcoltam sokfelé. Nyáron a kozákok ellen Csapajev alatt. Vasfogú decemberben, mikor Gyenikintöl egy néma éjjelen váratlanul elvettük Boriszoglevszket. Futottam Petljura elől Kamenevszk-Po- dolszkból. Védtem napokig száznyolcvanadmagammal a hajdamákok ellen Jarmelincit. Ott voltam, amikor elvesztettük Kijevet, s ott voltam, amikor visszafoglaltuk. Megfü- rödtem a Gyeszna vízében, mikor átkaroltuk, és szurony- rohammal elvettük a kadetektől Csernigovot; s a végső győzelem után még a banditák ellen is harcoltam Balta vidékén.

Amerre jártam, mindenütt találkoztam magyarokkal.

Ezért mondom, hogy az októberi forradalom a miénk is. Papp és Szántó elvtársak, az első ezred parancsnoka és helyettese, Koszta Béla, akivel haza akartak küldeni minket a Magyar Tanácsköztársaság megsegítésére; a volesinszki ezred magyarjai, Taliga, a félelmetesen pontosan lövő tüzér és mind a többiek, akiknek rohamra torzult, verejté- kes arcát vagy a halálos seb után lefogatlan maradt szemét nem felejthettem el.

Előrenéznek ezek a halott szemek ma is, az emberi jövőbe, ahol népünk megbecsült és tisztes helyen ül az egyenlő jogú népek asztalánál.