Somogyi Néplap, 1964. október (21. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-18 / 245. szám
akosné Sági Eszti két B esztendeje vesztette el az urát Búsult utána, mert jó ember volt csöndes, szorgalmas, tűrő. Ám a második év végén már csak úgy gondolt rá, mint valami régi ismerősre, aki elment valahová, s akinek arcát a távolság elhomályosítja. Anyjával, nagyanyjával élt együtt a tanyasi házban, akik sokkal régebben özvegyültek meg, mint ő. Bár betöltötte a huszonnyolcat, mégis úgy bántak vele, mint valami süldő- lánnyaiL A fiatalasszony soha nem is ellenkezett semmiben, megszokta, hogy azt tegye, amit mondanak neki. Amúgy se tudott eligazodni a világban, ami kétféleképpen szólt hozzá. Másként az otthoni környezetben és másként a kert kerítésén túl. Ez a kétféle hang egybekeveredett, kibogozhatatlanul összekuszálódott, és olyanféle köd lett belőle, mint ami az ura vonásait is elmosta. Hárman együtt művelték meg a háztáji földet, és gondozták a nagy gyümölcsöskertet A fölösleget a piacon adták el, ahová a két idősebb nő járt Esztit, mintha féltették volna valamitől, a legtöbbször otthon hagyták, hogy őrizze a házat A fiatalasszonynak eszébe sem jutott, hogy ellenkezzen. De a temetés utáni második tavaszon minden megváltozott A szokatlan szigorú tél elfagyasztotta a gyümölcsfák felét, a sertésvész megölt két süldőt, s elapadt az öreg tehén teje. Kiadt gyorsasággal elhatározták, hogy dolgozni fognak a termelőszövetkezetben, mindaddig, amíg ezt a szükség kívánja. Esztit sikerült a melegházi csoportba bejuttatniuk, s ez megnyugtatta őket, mintha a fülledt, nyirkos, földszagot őrző üvegtető megvédené valamiféle láthatatlan, de szüntelen a levegőben levő veszélytől. A fiatalasszony már az első napokban észrevette, hogy rajta kívül csak a korosabbak öltözködnek úgy, mint 6, s ez, maga sem tudta, miért, különös szégyenérzetet ébresztett benne. Az élnyűttsé- gükben is divatosan csinos szabású munkaruhát vagy vászonköpenyt viselő nők mellett megalázottan összehúzódott, s titokban vágyakozó, bánatosszomjas tekintettel nézett rájuk. Az egyik ebédszünetben ismerte meg Sóhár Istvánt, a traktorost A széles vállú, barna ember ragyogó szemével meglepve nézett rá, azután kihajolt az ülésből. — Hát maga hol volt eddig? — kérdezte tréfásan, de mosolyában s még inkább tekintetében — Bakosné úgy látta — volt valami erős, őt felmérő, mély figyelem, ami elállította a szívverését. Amikor megtudta, hogy egygyermekes özvegyember, megszédült, mintha a nap s a hol meleget, hol hűvösséget árasztó féktelen szél gyengítette volna el. Nemsokára megint találkozott vele. Sóhár valamilyen hivatalos ügyét intézte el a városban, csak estefelé jött ki a határba. Már nem dolgozott, de a megszokás és a mulasztás nyugtalansága késztette ki a többiekhez. Bakosné ránézett, s szíve ismét megállt a mellében. — Eljön a mulatságba? — kérdezte, amikor megállt a fiatalasszony mellett. Fekete szeme annyira ragyogott, hogy nehéz volt belenézni. Lehalkított hangjában valami kimondhatatlan kérdés bujkált a szavak mögött, s amikor jobbját kinyújtotta, hogy kisujjával leüsse a tenyere felé fordított cigaretta hamuját, Eszti ebben a mozdulatban is egy másfajta, távoli élet szokásait és biztonságát érezte. — Ugyan már... — felelt félszegen és megrezzenő hangon, erőtlenül —, én... özvegy vagyok... — Hát hiszen éppen ezért — mondta Sóhár és elmosolyodott. Eszti is mosolygott, határozatlanul, miközben remegő ujjaival a nyakába csúszott fejkendőt babrálta. Lopva végignézett a férfi erős alakján, és egyszerre nagyon kicsinek és öregnek érezte magát. A vér fehér arcába csapott arra a gondolatra, hogy ő ennek az embernek az oldalán ráncos szoknyában, félfűzős, nehéz cipőben, pruszlikban jelenjen meg. Maga előtt 1 -Hta új nőismerőseit a városban vásárolt nylonblúzban, csípőhöz simuló szoknyában, selyemmihában, és megalázottan hajtotta le a fejét, mintha Sóhár — kérdésével — erre figyelmeztette volna. Odahaza azonban, amikor a takaró és az éjszaka sötétsége alatt újra meg újra fölidézte a traktoros szavait, azok sokkal lágyabbá s a tekintet tűzétől áthatva sokkal egyértelműbbé és jelentősebbé váltak. Annyira, hogy egész testében remegni kezdett, s egyik percben az ömlő víz gyorsaságával terjedt szét bőre alatt a hideg, a másikban karja alatt, homloka tövében, tarkója rövid, bolyhos hajszálai között kiütött a verejték. M ásnap reggel odaállt Ságiné elé. Tartásának és vonásainak kemény elszántsága az anyát már akkor figyelmessé tette, amikor még meg sem szolalt. — Mit akarsz? — kérdezte asztmásán lihegő hangján. — Üj ruhát... suttogott Eszti. — Meghívtak a mulatságba ... — Megzavarodtál? — kiáltott rá Ságiné. Hangja elfulladt, de erőlködő lihegésse; folytatta: — Egy vagyont költöttünk a kiházasításodra, amikor férjhez mentél. Tele a szekrény, a láda ... Nem pa- zarlunk, amíg a régiből tart, megértetted? — De én új ruhát akarok ... divatosat... — mondta Eszti. A hangja rekedten tört fel, minden tagja reszketett, de barna szeméből olyan ellenséges pillantást lövellt rá, hogy Ságiné hátrahőkölt. — Még mit nem gondol... félrevetni azt a sok drága holmit ... — sivított fel a nagyanya. — Amíg én élek, addig ezt nem lehet... — Befelé hajló alsóajka izgatottan, gyorsan mozgott, mintha nehezen engedő falatot majszolna: — Vétek lenne... Bakosné rájuk meredt, aztán hevesen megfordult, és kiszaladt a konyhából. Rohanó lendülete odacsapta az ajtófélfához. Csípőjén egy szög szúrását érezte, s amikor továbbfutott, rántania kellett magán, hogy elszabaduljon. Két szoknya volt rajta, és mindkettő végighasadt. A fiatalasszony az udvaron hátracsavart derékkal nézte a csüngő cafrangokat, és elsötétült szemében különös, ádáz, szinte gonosz fény jelent meg. Szombaton, a bál napján két új, addig még nem viselt szoknyát vett elő. Amíg a hajtogatástól és állástól gyűrött anyagot vasalta, az járt az eszében, hogy Sóhár most egy más nő mellett ül, és avval járja a táncot Ettől a szüntelenül visszatérő gondolattól olyan mély csend támadt körülötte, hogy anyja meg nagyanyja nem mert szólni hozzá. És mindannyian megrezzentek, amikor kinn ugatni kezdett a kutya. — Ki lehet az? — mormolta Bakosné, és kiszaladt a konyha elé, de a tüzes vasalót nem tette vissza a felfordított lábasra. Nem jött senki, a kerítéstől egészen a kocsiútig üres volt a táj. Eszti mégis várakozva, kifeszüűit derékkal állt az udvaron. Egyszerre odabenn, a háta mögött kétszóla- mú, panaszos kiáltozás hangzott fel, s ő, mintha csak erre várt volna, oldalra kapta a fejét. — Elégett! Mind a kettőt elégette! Oda a drága, szép karton! Mennyi pénz! Mennyi kár! Uram, teremtőm, micsoda kár! E szti csak három héttel később látta viszont a traktorost. Munkából ment haza, s amikor a házuk felé vezető ösvény elején elvált a többiektől, a kukoricaföld szélén álló vontatógép sötét tömege mellől elébe toppant a férfi. — Hát nem jött él... — mondta félig tréfásan, félig szemrehányóan, mégis olyan bizalmasan, mintha csak egy órával korábban hagyták volna abba a beszélgetést. Fekete szeme mohón végigfutott a nyúlánk, kerek vállú, vékony derekú asszonyon, s belső jóérzéssel, elégedetten elmosolyodott — ötezer holdas a határ, holnap megint elmegyek innen, és csak később jövök vissza. Akkor meg nem lesz se éjjelem, se nappalom. Kevesen vagyunk... — Egy kis ideig hallgatott, elővette cigaretta- tárcáját, s míg motozott benne, megkérdezte lehalkított, tréfálkozó, mégis bizalmas hangján: — De az őszi mulatságon csak ott lesz maga is? Az asszony félrehajtotta a fejét. Szőke kontya, amelyet már nem rakott magasra, hanem nagy, puha fonatlan halomban tűzött meg a nyakán, különös, eddig ismeretlen bátorságot adott neki. Félig leeresztett szemhéja alól lopva, de sóváran nézett a férfira. — Ügy vélem... ott leszek! Lehetséges..., hogy ott leszek! Anyja és nagyanyja most, amikor a szövetkezetben a legnagyobb szükség lett volna rájuk, reggelenként csak ritkán jelentkeztek brigádvezetőjüknél, mert a háztáji föld, a kert nagyon sok munkát adott. Esztinek is otthon kellett volna már maradnia, de húzta-halasztotta az időt. Nem szóltak neki, csak egymásközt emlegették célzatosan, izgatottan éles hangon, hogy egyedül nem bírják a sokféle összegyűlt tennivalót. Esztitől furcsa, feszült csend választotta el őket, mintha újabban féltek volna „ hallgatag, otthon is engedelmes, fáradhatatlan szorgalommal dolgozó asszonytóL Amikor a sűrű csapatban hazafelé tartott, teliszájú kiabálásra lett figyelmes. — Igen, igen, azt akarják, hogy kimenjek a határba, mert kevesen vannak, és hajnaltól estéiig törjem magamat. De avval senki se törődik, hogy valósággal elég rajtam a ruha, már a harmadik megy szét az izzadástól. — Ügy, úgy... Bizony, bizony ... — hallatszott innen is, onnan is. Bakosné azonban nem figyelt a helyeslő vagy ellenkező szavakra. Az egybeolvadó hangzavar közepén megtorpant, és kitágult, moz- dulatlaná merevedett szemével a testes asszonyra nézett. Tekintetében a villám gyorsaságával és vakító fényével felvillant egy gondolat, aminek forrósága tetőtől talpig elöntötte, úgyhogy belül remegni kezdett, mintha hirtelen láz tört volna rá. H armadnap a reggelinél, amikor a két idősebb megint azt emlegette, hogy megnőtt a házi munka — Eszti hirtelen felkelt az asztal mellől. Egész tartása megváltozottnak, keménynek látszott. — Megbírják azt ketten is, esténként úgyis segítek, ha kell. Én átkértem magamat máshová, onnan pedig nem lehet elmaradni — mondta fojtottam, de olyan nyomaték- kai, hogy úgy tetszett, a szavak súlyos kövek módjára sorakoznak egymás mellé. — Micsoda? Otthagytad a jó, kényelmes helyedet? — kiáltott fel az anyja. — Bolond vagy te, elment a2 eszed? — Odamégy a sok férfi, a sok istentelen lator közé... — mondta panaszosan, mégis engesztelhetetlenül haragos gyűlölettel nagyanya. — Oda ... odamegyek, és ezt az akaratomat most már nem is másítom meg — felelt Bakosné reszkető, de elszánt hangon. Kiegyenesedett, mintha az imént valami nagyon érzékeny s eddig jeladás nélkül szunnyadó dolgot sebeztek volna meg benne. — Nincsenek ott latrok, még helytelenkedők se... — tette hozzá sötét daccal, és cimpá- ja kitágult a nehezen felszakadó, forró lélegzettől. Ságiné súlyos tenyerével hirtelen az asztalra vágott. A csészék, tányérok riadtan felugrottak és megcsörrentek. —■ Itthon maradsz! — mond. ta parancsolóan és előrehajolt. — Majd én megmutatom, hogy kinek van itt szava! Eszti megremegett. A szokott engedelmesség, a tisztelet arra késztette, hogy elhallgasson. Fehér, szőke pihés nyaka előrehajolt, s ujjaival ruhája ráncait kezdte babrálni. Ez a mozdulat — mintha új erő áramlott volna belé — arra késztette, hogy keményen kihúzza magát. Felkapta a fejét, és rámeredt az anyjára: Nem ... nem maradok itthon ... nem ... Nagykorú vagyok, és saját munkakönyvem van... Hangja rekedt suttogással szólt, de szemében idegenül konok, eddig soha nem látott eltökéltség szikrázott Amikor megfordult és kirohant, csípőjét odaszorította az ajtófélfához. Virágos, bő kartonszoknyája beleakadt a szegbe, és hangos reccsenéssel a szegélyig szakadt.-------------------------------- * * * -------------------------------B IHARI KLÁRA: A RUHA 1 ★ ★ ★ ŐSZI TÁRLAT A RIPPL-RÓNAI MV/ZEUMBAN KOVÁCS JÓZSEF. KÉK SZÍNEKBEN (AKVARELL) LÓRÁNT JÁNOS: KÉT PRÉSHÁZ (RÉZKARC) A HARAG KÚTFEJE Vastag ereken buzog bennem a harag az autótulajdonosok ellen. S ezt így, szemtől szembe, fehéren-feketén megmondom, jóllehet ők többen vannak nálam. Haragszom rájuk, mert: Attól kezdve, hogy az első forintot betették a takarékba, másról sem beszélnek, mint a »KOCSI«-ról. »Jaj, istenem, mennyi benzint megeszik ez a kocsi! Az ember másra sem győz keresni!« Vagy: »Képzeld, milyen dolgok történnek! Megyek szépen a Retek utcában, negyvennel, egyszer csak elém kanyarodik egy motoros rendőr, és azt mondja: szúrjak le ötszáz forintot, mert megsértettem, a KRESZT-t. Fantasztikus, hogy mi pénzt megeszik egy ilyen kocsi!« Mindig karambolt csinálnak, és mindig mást hibáztatnak. Az ember nem tud mellettük tiszta levegőt szívni. Csupa benzin- és olajszagnak. Már a testüket is átitatta a mötalkó egészen a csontig. Mindig hamarabb odaírnék, ahová éppen indulni kell, jóllehet mindig későbben indulnak. S nekik semmi sincs messze. Ha azt hallják, hogy Siófokon új szállodát nyitottak, elmennek és megnézik, én meg csak képen látom. Nincs menetrendjük, akkor indulnak, amikor akarnak. Nekem ott kell hagynom egy jó bankettet, mert megy a vonatom, ők nyugodtan daj- dajolnak reggelig is. Olyan várakozásteljesen néznek rám, ha fölvesznek. Elvárják, hogy megdicsérjem a kocsit, és elismerésemet fejezzem ki a gondos és figyelmes vezetésért, ök néha még egész családjukat is beültetik az autóba, és úgy mennek kirándulni meg a strandra meg a szomszéd utcába a Náncsi néni névnapjára, én meg gyalog viszem a fiaimat a hőségben, és amikor a kicsi elfárad, a nyakamba kell vennem. Engem mindig megvágnak a ruhatári díjjal, ha esernyő vagy ballonkabát van nálam, de őket sose, mert egyszerűen benn hagyják a cuccot az autóban, és azzal a kis kulcscsal lezárják az ajtaját. Soroljam még? Azt hiszem, máris meggyőző „ harag indítéka. Pardon! Egyet még kifelej. tettem. Egyetlenegyet, de talán a legsúlyosabbat. Bizonyára azért is marad ez utoljára. A legjobban pedig azért haragszom az autótulajdono. sokra, mert én nem vagyok autótulajdonos. Ha én is az leszek, majd bolond leszek magamra haragítani magamat! Sz. Szimon István (Veress JHiklós. SZELEK HÍDJÁN Eső után az utca hallgat. Arcomba hideg fény hasít. Eső után csupán magamnak mérem a magány hosszait. Szelek hídjára varjak ülnek s a hullámokat fölverik. Szavaim égig fölrepülnek, s visszahullnak a szivemig Ujjam hegyén verdes a csillag, mintha kezemből szállna ki, S a fény felé halkan kinyíT - tócsák sötét virágát.
