Somogyi Néplap, 1964. szeptember (21. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-03 / 206. szám
Csütörtök, 1964. szeptember 3. 3 SOMOGYI NÉPLAP Van jövője Egy fekete szemű, nyúlánk fiú nézegeti a házszámokat Kaposváron, a Rippl-Rónai utcában: melyik lehet a 15-ös? Nyomában bőröndöt cipelő édesanyja sürgeti: »Siessünk, le ne késsünk az évnyitóról!« Melléjük szegődöm, én is a gépipari technikumba igyekszem. Danes Dezsőék Balatonlellé- ről jöttek. Fölvételével Dezsőnek régi vágya teljesült: nagyon szereti a gépeket. Édesapja gépkocsivezető, ha motort szerelt, körülötte téblábolt. — Mielőtt eljöttünk, még kimotorozta magát — mondja édesanyja. Dezsőnek saját Panni robogója van, javítgatja is, ha teheti! Szétszedésében szinte több öröme telik, mint a száguldásban. Bentlakó diák lesz. Szeretne minél többet tudni »-kedvencei« szerkezetéről. Megérkezünk az iskolaudvarra, kisebb-nagyobb csoportokban beszélgetnek az ünneplő ruhás diákok. A második osztályosok gyülekezetéből percenként harsan föl a nevetés. Tőlük jobboldalt szigorúan összetart öt gyerek. Ha nagyság szerinti sorrendbe állítanák őket, orgonasípra emlékeztetnének, de egyébként ahányan, annyifélék. Közös jellemzőjük: mindnyájan a Vöröshadsereg úti iskolában végeztek. Az osztályukból tízen jelentkeztek. Akiknek nem sikerült? Gimnáziumba iratkoztak. — Én autószerelő-tanulónak mentem volna, ha nem vesznek föl — teszi hozzá nyugodt biztonsággal a vékonydongájú Borsföldi Tibor. Olyan törékeny, hogy megkérdem: — Mi lesz veled, ha a gyakorlaton traktort kell vezetni? — Majd ólmot teszünk a zsebébe, hogy ne fújja el a szél — ugratják társai. Faggatom őket, vajon milyen segítséget kaptak a pálya- választáshoz. — Az iskolában többször is volt tájékoztatás — világosít fel a legmagasabbik fiú, ötük közül az egyik kitűnő: Geges Jóska. — Ennek köszönhetjük, hogy az osztályból ketten Pécsre is eljutottak, egyikük zeneiskolába, a másik építőipari technikumba. — Nekem nem kellett szülői tanács, a bátyám is ide járt — mutat a harmadikosok felé Tóth Zoltán. — Több testvéred nincs? — Van még egy öcsém, negyedik osztályos. — öt is a gépek vonzzák? — Nem, ő csokoládégyárban akar majd dolgozni — mo- solyodik el a »praktikus« öcs életcélján Zoli. Lassan csöndesedik a morajlás, az izgatott diákok osztályukhoz sorakoznak. Az édesanyák között látok egy fejkendős, sokszoknyás asszonyt. Elsős fiát Csurgóról hozta. Pénzár Pityu az új tanévben elég messziről, a téglagyár könyéké- ről gyalogol majd télen-nyáron egy-egy. óra hosszat. — Bánja is ő, csakhogy fölvették! — mondja az édesanyja —, mindene a gép. Otthon is a földeken, ha megállt egy traktor, menten felugrott. »Én jis el tudnám vezetni« — kö- nyörgött a traktorosnak. Most !már nyugodtabbak — mutat Szinte hihetetlenül nagy számokat hallottunk a Magyar Dohányipar kaposvári elosztójában. Innen küldik a füstölnivalót Somogy száznegyven községébe és természetesen Kaposvárra is. A legutóbbi öt hónapban százmillió cigeretta, csaknem félmillió szivar és kétszázhatvanezer csomag dohány talált gazdára. Csak a szenvedélyes dohányosok engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy a szó legszorosabb értelmében milliókat füstöljenek el: egy negyed év alatt tízmillió forint értékű dohány füstje száll a levegőbe. És a dohányforgalom egyre emelkedik. Áprilisban a Szimfóniából nyolcszáznegyvenezer, augusztusban pedig több mint másfél millió fogyott, az Ezüst Kossuthból harminckétezer, a Tervből pedig kétszázhetvenezer az emelkedés öt hónap alatt. • • • közre Pénzárné. — Akkor látta volna őket, amikor felvételiztek! A kétszázötven jelentkezőből nyolcvan diákot vettek föl — magyarázza egy kis büszkeséggel. Az évnyitó ünnepség után a harmadik osztályosokhoz csatlakozom. Két éve ide járnak, ők már többet tudnak mondani céljaikról. — Nem bánták meg? Kérdően pillantanak rám, majd enyhe szemrehányással: — Azt, hogy ide jelentkeztünk? Az érettségi után mindjárt dolgozhatunk is, és nem is akármilyen szakmában. Én a Testnevelési Főiskolára szerettem volna jelentkezni, de most már nem cserélnék — mondja a keménykötésű Szondi István. Sportol most is, diszkoszvető. — Megszerettem. Jó szakmát választottunk. Van jövője... Változatlanul a Kossuth a legnépszerűbb a forgalomban levő harmincféle cigaretta közül: havonta körülbelül tizenegymillió fogy el belőle. Van viszont olyan szivarka is — a Tihany —, amiből egy év alatt ezret is nehezen tudnak eladni. Alig keresik a Luxust is, sokszor hónapokig egyetlen vevő sem jelentkezik. A füstszűrös Fecske hívei nagyon sokat bosszankodtak az utóbbi időben, hogy csak hébe- hóba jutottak kedvencükhöz. Lassan javul a helyzet, most már egyenletesnek ígérkezik az ellátás. És ma már nem mindig a dohányipar a ludas, ha a boltokban nincs Fecske. Az Élelmiszer-kiskereskedelmi Vállalat huszonhat kaposvári üzletét több mint egy hete hiába várják az elosztóban, hogy elvigyék a részükre kikészített Fecske cigerettát. Moldován Ibolya Füstbe ment milliók A Kossuth, a Fecske és társai Harmincféle cigaretta — Amiből egy évben csak ezer darab fogy — Itt a Fecske, hol a Fecske Az öreg juhász szerencséje A ház elbújt az akácfák mögé, alig találni rá. Még ha isten háta mögötti helyen volna, rendben, de L,ucza Ferenc, a megye egyik legöregebb pásztor faragója ott lakik hárompercnyi járásra a kaposvár—balatonlellei úttól, Kisbabapusztán. A fiatalabbak nem nagyon ismerik, az idősek valamennyien. Ök igazítanak útba.. Mérges kutya az udvaron, csaholására kedves arcú asz- szony jön ki a tömzsi házból. — A papa? Betegeskedik szegény... Aprókat lépve jön elő a konyha félhomályából az öreg Lucza Ferenc. — A lábaim nem bírják, meg a kezeim se, ez a nagyobbik baj. A szobába megyünk beszélgetni, időben pedig visszakanyarodunk hat és fél évtizedet Lucza Ferenc akkortól számolja a szerencséjét. — Mi volt az én szerencsém? Hát az, hogy juhász voltam. Faragó juhász! — emeli föl a szemöldökét. Apja is az volt, nagyapja is. Örökölte a szakmát, de akkor miért szerencse? —, töprengek. Barcsi vasszerkezeti üzemünkbe azonnali belépéssel FELVESZÜNK gépésztechnikusokat. Jelentkezés az ÉM Építőgép-javító és Gépgyártó Vállalat 7. sz. gyára barcsi telepének főmérnökénél. ___________(3538) — Most nem lehetek juhász, ideköt a betegségem. Ez az én szerencsétlenségem. Akkor pedig, hogy juhász voltam, az szerencse volt. Édesapjától kapott bicskával faragott először, és már tizenöt éves korában olyan juhászkampót sikerített, hogy csodájára jártak a környékről. — Ez az! — mutatja az öreg botot, melyre gyermeki fantáziával oroszlánt, kígyót, gyíkot, bojtos kötélfonatot és levélmintákat faragott. — Ez pedig az utolsó kampó, amit még faragtam. Az oroszlános, meg a kosfejes juhászkampó az alfa és az ómega Lucza Ferenc egyszerű művészetében. Közben ott vannak a sikerek: »Lucza Ferenc juhász urat fafaragványaiért bronzéremmel tüntetjük ki — 1929«, ott a hírnév: az ország csaknem minden jelentősebb néprajzi gyűjteményében őrzik faragványait, és ott a szerencse, hogy juhász lehetett. Iharfából faragott tükrös van az asztalon. Puskás, lobogó gatyás betyárok az egyik oldalán, a másikon két lánv virágot és egy üveg bort nyújt a betyároknak. — Ezek itt a Séta Pista és a Patkó Jancsi. Éppen ilyenek voltak. — Látott is betyárt, Lucza bácsi? — Én? Hát hogyne láttam volna! Hiszen az apám is az volt! — Betyár? — Juhász, aztán betvár. és újból juhász. Tizennyolc éves volt az anám. arrvkor a Juhász Andráshoz járt. Ennek a Ju1 hász Andrásnak a feleségét, a Juli nénit még én is ismertem, itt lakott Fiadon. Az András meg úgy lett betyár, hogy egyszer harminchárom birkája fölfújódott, és olyan levelet kapott .az uras-ágtól, hogy azzal sehová se tudott elszegődni. Erről nóta is van. Kezében a hét éve faragott, utolsó juhászkampó, arcán a visszaemlékezés derűje: régi betyárhistóriákat mesél az öreg, szerencsés juhász. — Este vacsoráztunk mi, gyerekek a földön. Benyitott egy ember a pitvarajtón, csak úgy reccsent a fakilincs. Szép, jó szűr volt rajta. Jó estét adjon isten, keresztkoma! — mondta az apámnak. — Vegye le kend a szűrét! — így az apám. — Vagyunk ám még többen is — mondta, füttyen- tett, és jött még öt. Minket a bátyámmal lefektettek a tulipános kisládára, dolmány volt a fejünk alja, kis szűr a takarónk. Aztán vacsoráztak. Volt mit, mert hallottuk a bátyámmal, hogy a betyárok hatvan disznót hajtottak! el. Volt mit enni. — Melyik- betyár volt az? — No, ezt nem tudom, mert akkortájban senkinek sem volt szabad a nevét kérdezni, de nem is mondták. Se otthon, se máshol. — Van még valamilyen emlék itt a betyárvilágból? — Erre már semmi. Volt itt a sarkon, ahol most a busz megáll, egy betyárcsárda, de már régen elbontották. Amit az öregek beszélnek, most már csak az van. Lesz-e gazdája minden szem szilvának? Nagy a kínálat, de nem veszik át az árut a termelőktől — Aminek nem örülnek a fogyasztók — Előrelátóbb tervezést! Szilvától kéklenek a roska- dó fák a csurgói gyümölcsös- kertekben, a domboldalakon. Vajon oda kerül-e minden szem gyümölcs, ahová kell hogy jusson így vagy úgy: a népgazdaság terített asztalára? Nem úgy járunk-e ezzel is, mint a meggy jó részével, hogy rajta marad a fán, mert a parasztemberek nem találják érdemesnek leszedni? Feleletért, felvilágosításért a csurgói földművesszövetkezethez fordultam. A felvásárlóhelyen: — Szilvakínálat van, csak diszpozíciót nem kapunk. — Mennyit vettek át eddig? — Nem sokat, húsz mázsát. Mert hosszas kunyerálás, huzavona után csak ennyire kaptunk diszpozíciót (vagyis biztosítékot az átvételre) a MÉK- től. — S mennyit vehettek volna meg, ha nincs a tiltás? — Legalább hatvan mázsát. De egymás után kellett elutasítani a szilvát felkínáló gazdákat azzal, hogy ne hozzanak árut, mert nem vehetjük át. — S mit mondanak ilyenkor az emberek? — Gondolhatja, hogy nem dicsérnek, nem áldanak bennünket. Hamar híre ment ezen a környéken is, hogy a kaccsal szedett, szépen megválogatott, becsomagolt, címkézett szilváért jó árat, két forint hatvan fillért fizet kilónként a szövetkezet. Sokan úgy gondolták, hogy megtalálják számításukat, s nem sajnálták a fáradozást. De boltot csak kevesen csinálhattak, hiszen exportlehetőségeink is végesek. És a belföldi fogyasztás? A felvásárló éppen arról panaszkodik, hogy nem veheti át a felkínált szilvát, amikor betoppan a helybeli gyümölcszöldségbolt vezetője, s szilvát kér a boltnak, a csurgói fogyasztóknak. De szilva nincs. Nyilván,, ha a felvásárlónak azt mondják, hogy ne vegyen, mert a gyümölcs elszállítására nem kap garanciát, akkor nem vesz, hiszen nem bolond, hogy nyakára engedje rothadni az árut, és bajba keverje magát. Így a bolt sem tud szilvával szolgál— De betyárt farag még, Lucza bácsi? — Most már nem. Remeg a kezem, nem bírja a bicskát. Többet már nem faragok. — Mit szeretne? — Azt, hogy legalábbis lennék még harminc éves. Az biztos, hogy a világnak a fia volnék. Visszakapnám a mesterségemet, mennék a juhok után, melegben beállnék a fa alá, aztán faragnék. Mutatja is — remegő, őre kezével —, hogyan faragna Vincze Jenő ni, legalábbis a csurgói nem. (Bár, gondolom, a kaposváriak sem örülnek túlságosan a zöldségbolt kirakatában a szilva mellett látható 3,40—3,80 forintos árcédulának, hiszen ennél olcsóbban vásárolhatnak a piacon. Már akik ráérnek elmenni a piacra. Különben hallottam egy csurgóitól — a szilva új, egy forint tízfilléres átvételi árára célozva —, hogy már sem ütköznek meg ezen, hiszen a 42 fillérért felvásárolt dinnyét is 1,20 forintért árusítják az üzletben.) Igazat kell adni azoknak a szövetkezeti elnököknek, akik a minap egy megyei értekezleten éppen ebben a dologban interpelláltak, s kifogásolták, hogy nem kapnak diszpozíciót a szilvára. Hogyan teljesítsék így a tervüket? — kérdezték, s joggal. Azt mindenki megérti; hogy az egész termést nem vehetik át se egy, se két nap alatt. Erre se erő, se szállító- eszköz, de még feldolgozó és raktárkapacitás sincs. De a felvásárlással foglalkozóknak is meg kell érteniük: a szilvaérés ideje most van, tehát ezekben a hetekben kell leszedni s megfelelő helyre juttatni. Minden szem gyümölcsért kár, amely a fán marad vagy tönkremegy. Fodor János, a Csurgó és Vidéke Földművesszövetkezet elnökhelyettese azt mondja, ők megveszik a tervükben előírt 28 vagon szilvát a termelőktől, sőt ha több lesz ennél — mert a fiatal fák gazdag termést hoztak —, ha olcsóbb tömegáron is, de azt is átveszik. Mivel az exportlehetőség csekély, a konzervgyárak sem igen jelentkeznek igénnyel, ezért ők ott helyben intézkedtek, hogy a szilvagondot megoldják. Zákányban van két hatalmas tárolójuk, amely képes fölvenni a felvásárolható mennyiséget. E napokban megindítják a zá- kányi szeszfőzdét is, s gyors erjesztéssel, teljes gőzzel ráállnák a pálinkafőzésre. Ezen a vidéken tehát nem megy veszendőbe a szilva. Az olcsóbb átvételi árral is kijönnek a termelők, válogatásra ugyanis nem kell időt pazarolniuk. De megoldódik-e ilyen könnyen ez a probléma a megye más részein is, hiszen máshonnan is érkeztek sürgető, figyelmeztető jelzések? Mindenesetre a mostani tapasztalatokból nem árt levonni a tanulságot a jövőre nézve: ne csak terveket kapjanak a földművesszövetkezeti felvásárlók, hanem lehetőséget, föltételeket is a felvásárláshoz! Varga József Módszerek a határba egy kicsit körül(Embereket vezetni, emberekkel bánni — művészet. Minden ember más; megtalálni a megfelelő szót, hangot, azt a titokzatos utat, amely a szívekhez vezet — nagyon nehéz. Nehéz, de nagyon szép is ... Találkoztam már olyan vezetőkkel, akik hamar megtalálták ezeket a rejtett utakat, és olyanokkal is, akiknek nem sikerült, és kimondta rájuk egy közösség: nem alkalmasak a vezetésre ... Az emberek a vezetőktől többnyire nem várnak különleges, nagy dolgokat, éppen ezért sokszor hihetetlenül egyszerű eszközökkel lehet megtalálni a dolgozókkal való helyes bánásmód legjobb módszerét.) Tavasz volt. A parasztember örült, hogy zöldbe borult a határ, hogy a földsza- gú, friss levegőből nagyot szippanthat, és ismét szemére kell húzni a sapkát, mert vakít a napsugár ... Ebben a faluban a tőlük megszokott szorgalommal, igyekezettel és kedvvel láttak neki a munkának. Mindig is erről voltak híresek megyeszerte. Teltek a hetek, fogyott a tennivaló, de mindig eléjük állt az újabb feladat. A bőbeszédű asszonyok már kiegyelték a cukorrépát, mikor az egyik brigádvezető így szólt az elnöknek: — János bátyám. baj van . .. Kovács Mariska olyan förtelmes, csúnya munkát végzett az egyelés- ben. Hiába figyelmeztettem. Kiválik a parcellája az eeész táblából... Én már nem boldogulok ezzel az asszonynyal, itt már nem segít más, csak a büntetés .. . Az elnök szótlanul hallgatta, bólogatott, a végén is csak annvit monde+t: — Nono, várjunk azzal... Maid én megpróbálom elrendezni . . . Másnap délután Kováes Márton, a fiatalasszony apia véletlenül — lévai áHViiq ő úgy vélte, hogv véletlenül — össze+aláikozott az elnökkel. — Mi újság. Márton bátyám? — Nem tudok semmi különöc^f f-f nreyrs orfay c r-~ " nncfuon ’ó+ t-npo moe+ — Hát azbizonv elkelne . . . Nincs kedve kijönni velem x-------------------------------n ezni? — Dehogy is nincs! Menjünk ... És az öreg Kovács Márton felült az elnök mellé a hin- tóra. Beszélgettek a jószágokról, erről, arról. Megállapították, hogy igazán szépnek mutatkoznak a kalászosok ... Bár nem szokatlan ebben a faluban, hogy az elnök hol ezzel, hol azzal hosszan beszélget, az öreg mégis büszke volt egy kicsit. Jólesett neki a bizalom. Egészen belemelegedtek a beszélgetésbe, mikor a répaföldhöz értek. — Ha az idő jó lesz, az idén rekordnak kell lenni — mondta Kovács Márton —, nagyon jó ez a tábla. — Én is remélem ... No de nézzük meg már közelebbről is ... — Éppen mondani akartam ... Leszálltak. Az öreg ment elől, az elnök utána. Nézelődtek, megint mentek néhány métert... Kovács .Márton egyszer csak) homlokráncolva fölegyenesedett, és az elnökhöz fordult. — Gyere ide, János! Ide nézz! Micsoda munka ez ebben a szép répában! Ki csinálta ezt a förtelmességet?! Csak úgy dőlt a felháborodott szóáradat a földet szerető parasztember szájából... Mert »véletlenül« éppen ahhoz a bizonyos parcellához értek ... Az elnök türelemmel hallgatta, várta, hogy kiadja a mérgét, aztán csöndesen megszólalt: — Hát, Márton bátyám, ez a parcella bizony a maga lányáé ... Kovács Márton először tágranyílt szemmel nézett az elnökre, aztán lehajtotta a fejét... összeszorult a torka. Visszafelé erősen akadozott a társalgás... Hogy otthon mi történt, azt leeföliebb sejteni lehet... Kovács Mariska másnap szégyenkezve, egyedül ment a nagy táblába, s rendbe tette a rossz munkát. .. Azóta sosem volt rá panasz. A brigád vezetőnek meg csak annyit mondott az elnök: — T"d«d a büntetés nem mind'« a !e«'''őir»vezetöbb vezetési módszer . . .
