Somogyi Néplap, 1964. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-30 / 203. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1964. augusztus 30. IVAR LO-JOHANSSON — Nem pusztíthatod el Stel­lát, míg meg nem halok. Az ember a szobában fe­küdt, betegsége óta egyedül a nagy ágyban. Feje felett két színezett fénykép lógott, a gróf és a grófné. Az ágy mel­lett szék állt, rajta barnás üvegben néhány fehér porba forgatott fekete pirula. Ártal­matlan gyógyszer volt, akkor kapta, amikor a kórházból, mint gyógyíthatatlant haza küldték. A kutya juhászkutya volt. Még kölyök volt, amikor hoz­zá került. Fehérszőrű kölyök, hegyes orrú, okos szemű. Ha helyet cserélt, a kutyát min­dig magával vitte. Ha a zsel­lér pásztornak akart szegődni, kellett neki egy ügyes juhász­kutya. A nagy, nehézillatú lucer­naföldön, ahol százszámra le­gelésztek az uraság fehértarka tehenei, sok munkát, lótást- futást megtakarított egy ilyen ügyes juhászkutya. Csak meg kellett neki mutatni az ár­kot. Ha egy-egy tehén kivált a csordából és a tilosba té­vedt, Stella már ott ugrált körülötte. Fogta, amíg visrza nem zavarta a többihöz. Sok szép napra emlékezett az em­ber. Csak hevert az árokban és egy lompos ággal legyez- gatte magát. Stella a teheneket vigyázta, vagy mellette ült, lógó nyelvvel várta a paran­csokat, néha meg-megnyalta a kezét is. A kutya is megöre­gedett, kopott, öreg szuka lett belőle. Rég el kellett volna pusztítani, de az ember ra­gaszkodott hozzá. — Jól van, jól — mondta az asszony —, megígérem. Ügysem halsz meg. Amikor esténként az asz- szony hazatért a fejésből, mindig ejtettek pár szót a ku­tyáról is. Mert az ember min­dig gyanakodott, ha a felesé­ge távol volt. — Sok szép, közös emlé­künk van. Amikor Bergában, Hucklingében, Gyllengranban őriztem a csordákat, akkor is velem volt. Mindig hűségesen. A kutya, mintha megértette volna, odafigyelt. Hegyezte a fülét. — Épp úgy tudom, mint te ... — mondta az asszony. — Tele volt a lucernás mé­hekkel meg dongókkal. Zümmögve röpködtek. Ez is nagyon hiányzik Stellának. — Aztán szárazon hozzátette: — Sose látjuk ezt már többé. Felesége nyugtalanul a konyha felé nézett. — Ne be­szélj így, nem viszem el Stel­lát. De akkor ne engedd, hogy nyalogasson téged. An­nak az érdekében mondom ... A gyerek a konyhában fe­küdt egy kis gyerekágyban. Unokájuk volt, nemrég múlt A JUHÁSZKUTYA két éves. Anyja távol dolgo­zott, a nagyszülők vigyáztak a kislányra. Szőke, pirosarcú gyerek volt. Nagyon szerették. Az ember nem szólt, csak bólintott. A hosszú nyári éjszakákon, amikor felesége munkában volt, a beteg feküdt az ágyon és hallgatta, hogyan kopog­nak az élők és egészségesek léptei a zsellérlakások lép­csőin. Nappalonként az ablakon ferdén beragyogott a nap, szé­les sugarakat szórt a padlóra, megállt a falra aggatott szí­nezett fényképeken. A kony­hában egy rongyszőnyegen ült a kislány és a csörgőjével játszott. A kutya ki-be sza­ladgált a szobából a konyhá­ba. Néha a kislány elindult, hogy bemásszon a szobába. Ilyenkor az ember odaküldte kutyát. Stella ügyesen kö­rülugrálta a gyereket, fodros szoknyácskájába fúrta az or­rát, így kényszerítette, terel­te kifelé, vissza a konyhába', a rongyszőnyegre. — Jól van, Stella — szólt oda neki az ember. Az öreg juhászkutyával vigyáztatta a gyereket, nehogy bejöhessen hozzá a szobába. Amikor el­végezte feladatát, a kutya mindig visszatért a beteghez. Várta, hogy az ember megve­regesse a hátát. A szántóföl­dek jutottak eszébe, a legelők, a bogarak zümmögésétől han­gos lucernások és azok a na­pok, amikor együtt üldögél­tek az árokszélen. A kutya meg akarta nyalni a kezét, de a beteg eltolta magától a ki­csi, hegyesorrú, kopott álla­tot. Néha a kutya egyedül ját­szott a gyerekkel, hagyta, hogy csináljon a kislány vele amit csak akar, bedugja ke­zét a szájába, húzza a nyel­vét, cibálja a farkát. Az em­ber irigykedve nézte a játé­kot. Hiányzott neki a hűség és odaadás, vágyakozott utá­na és boldog volt, amikor a kutya visszatért hozzá és le­kuporodott az ágy elé. Pász­toréveinek emlékei jutottak eszébe, és nem ellenkezett, ha a kutya megnyalogatta a ke­zét. Egyszer csak a feleségét lát­ta az ajtóban. — Stella! Nem szabad! — kiáltotta az ember. — Meglát a dajka. — Próbálta viccel el­ütni az ügyet, de közben za­varta a kutyát magától. Felesége siránkozott. — Szóval mégis nálad van Aztán meg a kicsit nyalogat­ja. Mit gondolsz, kinek lesz hármótok közül a legrosz- szabb? — Ez volt az utolsó örö­mem — mondta az ember, az­tán feleségéről a kutyára né­zett. Megint a földek jutot­tak eszébe, a dongó bogarak, az árokpart hűvös földje, ahol Stellával ültek a fűben. Szorosan magához húzta a kutya fejét és megcsókolta hegyes fülei között. A kutya boldogan ugrándozott. — Ha ez mégegyszer meg­történik, elpusztíttatom a ku­tyát — mondta nagyon ko­molyan az asszony. Múlott az idő s az ember napról-napra rosszabbul lett, Halántéka beesett, szeme csil­logott. De a gyerek is megválto­zott. Néha köhécselt, arcán két kerek piros folt világí­tott. Az asszony bezárta a konyhába nyíló ajtót, ő aludt ott éjszakánként a kisgyerek­kel. Többé nem engedte a kutyát a szobába. Elvette az embertől az egyetlen társát, úgy látszott, az ember lassan belenyugodott ebbe. De nem tudta, hogy amikor ő nincsen otthon, mit csinál az ember. A kutya kaparta a bezárt ajtót, a beteg felkelt, odavánszorgott, ott ült egy ideig és fejét a kutyáéhoz szo­rította. Egy napon az asszony vá­ratlanul a szobába lépett. A kutya ott volt az ágy mellett, az ember kezét nyalogatta. Az asszony megdermedt. Megrö­könyödve nézte az embert, a bűnösségének tudatában szin­te összekuporodott kutyát, a szőnyegen csörgőjével játsza­dozó gyereket. Így vezette a kutyát pórá­zon, a dombokon át az erdő­kerülőhöz. Az erdőkerülő a konyhában ült és evett. Kis idő múlva puskával a kezé­ben lépett ki az ajtón. Míg az ólban saját kutyái vadu! ugattak, az idegen szukát pó­rázánál fogva a fáskamra mö­gé vezette. Az asszony a fehér juhász­kutyához szaladt, megfogta a fejét, maga felé fordította, be­lenézett a kérő, mindent meg­értő szempárba. Könnye a ku­tya nyakára cseppent. Egy kopott kis szuka volt, esetle­nül, mindenbe belenyugodva vánszorgott, mintha tudta volna, mi történik. — Csak az Isten tudja — mondta az asszony —, hogy jobban ragaszkodtak hozzá, mint a legtöbb emberhez... Aztán az erdőkerülő vissza­jött a fáskamra mögül. Pus­kájának egyik csöve még füs­tölgőit ... (Fordította: Kuczka Péter) BEDE ANNA: JÁTSZÓTÉRÉ N Ügy ültem ott a téren Ó, gyermekmódra élni, mint egy szomorú ismerőien, benne égni a pillanatban, Bámészan és szerényen. mindig hinni, remélni! Nevetett a vándor Nap. Mikor, mikor veszed hát Kocsi gurult, röppent a hinta, életed oly komolyan végre, Kisgyerekek játszottak. mint a gyermek a labdát? Olyan komolyan, mintha Meddig, meddig leszel még más sem volna a földön, égen, saját játszótered homokján csak lapát, kavics, hinta, bámész, egykedvű vendég? mintha sorsuk tapadna Meddig lesz mindegy még, minden vödör homokhoz, hogy mintha célba találsz-e győztesen, létük volna a labda! vagy elveszted a játékot? Előbb mondunk le összes tervünkről, mint egy gyermek ... Lágy koranyári fényben arról kis munkások várat emeltek hogy ő legyen a győztes, a nagy, a hős, a példa, hogy az ő labdája találjon leghamarabb a célba! nagy komolyan, serényen ... Ügy ültem ott a téren, mint egy szomorú ismeretlen. Pirulva és szegényen. A reneszánsz kor művészete Magyarországon zavartan magya­A beteg rázkodott. — Csinálhatsz velem, amit akarsz... De Stellát ne bántsd. Emlékezz csak vissza, hiszen megegyeztünk ... Magához húzta a kutyát, megcsókolta hegyes fülei kö­zött és szeméből könnyek buggyantak ki. Ezután szó nélkül a fal fe­lé fordult Az asszony sem szólt, meg­fogta az engedelmes szuka nyakörvét, a szobából az ud­varra vezette. A szárítókötél­ből levágott egy darabot és a nyakörvre kötötte. A budapesti Szépművészeti Múzeum hatalmas márvány- termében megnyílt »A rene­szánsz-kor művészete Magyar- országon« című, igen jelentős kiállításon Corvin Mátyásnak három arcmásával is találko­zunk. Három különböző műfa­ji ábrázolásban. Az egyik, a legismertebb, a névtelen »Lombardiai mesteri­nek ragyogóan fehér márvány domborműalkotása, jáspis ala­pon. (Párja : Beatrix királyné hasonlóan finom kidolgozású domborműve is természetesen ott van mellette.) A másik : a »Ransanus-corvina« kitárt lap­ján a korabeli olasz miniátoir mélytűzű alkotása. Ezen látha­tó, amint — a trónján ülő Má­tyás és Beatrix előtt állva — Ransanus átadja a nápolyi ki­rály üzenetét. A harmadik egy jóval igénytelenebbnek számí­tó, ám mégis nagyon érdekes darab : színesen festett kály­hacsempe, amely a felségjelvé­nyeket kezében tartó nemzeti királyt ábrázolja. A kiállítás termében ott ra­gyog a falon Mátyás gyönyörű, Firenzében szőtt aranyló trón­kárpitja, az egyik vitrinben Mátyás kalapált és öntött, ara­nyozott ezüst díszkulacsa, egy másik vitrinben pedig az ugyanilyen kiváló ötvösmun­kával készült »hólyagos« ser­lege. A képmások és dísztárgyak méltón mutatják jelentőségét annak a magyar uralkodónak aki műhelyeket alapítva igye­FEKETE ISTVÁN: Olyátaég. Il/fár régen nézem lakba karikázott külső világot; nézem, de csak fut- kározó gondolataimat látom, hiszen éjszaka van, homályos, holdvilágos éjszaka. Gondolataim meg-megakad- nak, elröppennek egy pillanat­ra, aztán vissza se jönnek. — Mi zúg ? Cséplő nem lehet, mert an­az ab- gint egy nap, egy hónap, egy Bemegyek a szobába és vá­rom, hogy mit hoz a szél és korholom magam, hogy a nyár boruló arcából ezt előre nem tudtam. Hiszen éreztem, de nem álltam meg figyelmezteté­süknél és nem szóltam hozzá­juk. — Nini, legyecskék, de el- nak meleg bugását ezer más fogytatok! búgás között is megismerem, Nem mintha szeretném a lé­dé hát akkor mi ? Valamikor gyet, de nem is haragszom rá­csuk ágyúszóra vagy cigány- juk, mert az nem. árt a légy­muzsikára keltem volna fel nek, hiszen a méreg engem esz ilyen készségesen, de most — és nem a legyet. Szóval a le- hiszen nincs más dolgom — gyek megfogyatkoztak és nem szépen felkelek, hogy megnéz- mászkáltak a fülemen az álom zem, mi zúg. érkezésének pillanatában. Szél! És a partifecskéket is láttam Tiszta, csillagos ég ; az ég al- tegnap a sürgönydróton, füzér­jén ijesztően fénylik a hold, a ben és arra gondoltam, mit fák dermedten állnak és mész- érez kis talpuk az alattuk fut» sze valahol félelmetesen zúg a kosó örömből és bánatból, szél. amit az emberek küldöznek a A fák lassan meghajolnak, drótban. Erre gondoltam, ahe- összevonom köpenyem avult lyett, hogy régi barátsággal két szárnyát, mert hűvös lett megkérdeztem volna : egyszerre, eszembe jut, hogy — Készültök, kis fecskék, »tegnap« még július volt, tik- készültök ? kadt hőség és ma már »kirne- Csak néztem őket szeretettel gyünk a nyárból«. Elmúlt me- és buksi kis fejüket felém for­dították, mint iskolában a gyerekek, s én nem szóltam hozzájuk. Hát ez a barátság ? Ámbár, hiszen csak feledé- kenység volt..., mert tudom, hogy még nem mennek. De azért illett volna. Vagy nem kellett volna ész- revennem, hogy libabarátaim egy szép reggelen csúnyán megkopasztva jelentek meg, hogy uzsonnakenyeremet elnu- nyerálják ? Még pelyhes ko­rukban magamhoz szoktattam őket, azóta, ha leülök a folyó­parton, egyszer csak ott van­nak és azt mondják : — Lilililli — lálálá... — ami annyit jelent libanyelven, hogy : — Enni szeretnénk. És nőst milyen csúnyák ! az asszonyi önkény már előre le­vette róluk a párnába valót, még a hangjuk is más, és fél­óráig tanácskoznak a víz előtt, hogy belemenjenek-e, vagy ne, a dicséret nem marad el s ez a szülői szívnek jól esik. Mosolyogva néztem őket. — Gyönyörűek — szebbek, mint a tavalyiak .. A családfő megvakarta csőre tövét, ami annyit jelentett, hogy : — Hát megtettük, amit lehe­tett. És kis nekifutással felszár­nyaltak mind, mintha az öre­gek azt mondták volna : — De ezt nézd meg, hogy repülnek ! Néztem, amíg felkanyarog­tak a felhők alá, belátva egy­szerre a messze tájat, melyet nemsokára itt hagynak. Mit éreznek vajon odafent és ösz­tönük mélyén van-e valami a jövő tavaszról ? Keringtek a fiatalok s az öregek, a jelen s a jövő. És ma este! Nyitva az ablak, böngészge­, ’ tek valami könyvben, csak úgy mert meztelen bőrüknek hideg ^ mint amikm a fecske , érinti a vizet, amikor megpen­Tiszteltctem a gazdátokat dűlt valami a szívemben, az — mondom, mert nem isme- ablak alatt, a bokrok között, rém gazdájukat jól pocsék- gondolataimban s az egész vi- ká tett benneteket! lágon. Na és a gólyák ? Hát nem Félénken, lágyan megszólalt kellett volna észrevennem az az őszi bogár kis citerája, idő múlását, amikcy egyszerre nagyünneppé téve ezt a napot csak egy pár helyett — öten s én az emlékek, s a nyár ka­száinak le a rétre ? Ott pücs- kukfüves fejfájához hajtottam körésztek mellettem, bizalmas fejemet, közelségben, mert tudták, hogy Most már nyárvége van! kezett a korabeli humanista műveltség, és a korszerű — a középkori vallásos szellemtől eltávolodó — művészet egyik európai központjává emelni hazánkat. A kiállítás gazdag anyagá­val és ennek műfaji sokrétűsé­gével (kőfaragványok, faszob­rok, táblaképek, szárnyasoltár, kódexek, címerlevelek, ötvös­művek, textilek, bútorok, kerá­mia-darabok) egyaránt elraga­dó. Válogatotton szép műalko­tásokban mutatja meg az utat, amelyet Magyarországon a művészet a középkori esz- mémyvilágtól és stíluskifeje­zésektől megtett a reneszánsz humanista szelleméig, a görög­római antikvitás »pogány« új­jáélesztéséig és az új formák kibontakoztatásáig. A változás természetesen so­hasem hirtelen, és a régi for­mák még jó ideig együttélnek és együtthatnak a kifejlődő újakkal. Ezt bizonyítja ez a ki­állítás is, amely jó tagolásban sorakoztatja fel a Mátyás-, és az azt követő Jagello-korszak legszebb ránkmaradt képző- művészeti s iparművészeti al­kotásait. Újra megállapíthat­juk, hogy a hely és a rendel­tetés olykor jóval fontosabb té­nyező, mint a stílusformáknak az időhöz kapcsolódó alakulá­sa. A budavári ásatásoknál előkerült vörösmárvány pár­kány a Duna-frizzel például 1480 és 1490 között teljesen a »pogány« antikvitás igézetében fogant. Viszont a majd egy emberöltővel utóbb készült kisszebeni főoltár táblaképei még szorosan a középkori mű­vészethez kapcsolódnak. (Ké­pünk a kisszebeni főoltár egyik szárnyképét ábrázolja. MTI. foto — Bojár Sándor felvéte­le.) Igaz, éppen ezek az újonnan restaurált, későbbi ráfestések- től megtisztított oltár-képek meglepetéssel is szolgálnak: friss színei által is elgyönyör­ködtet például a »Jelenet templommal«, tájképében pe­dig már meglelhető az új, hu­manista szellem hatása : a ter­mészet megjelenítő erő . el ki­bontott ábrázolása. újra lát­hatjuk a kiállításon a korszak talán legzseniálisabb magyar művészének, MS mesternek két festményét, amelyekkel azonban — a ragyogó színek káprázatában — szinte vetek­szenek más, ugyancsak restau­rált, régi alakjukba visszaállí­tott kevésbé ismert festmé­nyek. Kincseket láthatunk az új kiállításon, szorgos munkával restaurált értékeket. A csak­nem száz bemutatott, váloga­tott mű elénk vetíti azt a sok­oldalúságot, amellyel idegen és hazai mesterek megteremtői voltak a reneszánsz-kor művé­szetének Magyarországon. Murányi-Kovács Endre

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents