Somogyi Néplap, 1964. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-30 / 203. szám
Borsa Ferencnét akkor ismertem meg, amikor a Földművelésügyi Minisztérium elismerő oklevéllel tüntette ki. Mint a kartai termelőszövetkezet legtöbb asszonya, a növénytermelésben dolgozik, mégpedig brigádvezetőként és a tavalyi zárszámadáskor háromszáz munkaegység után tizenötezer forint részesedést kapott. Ezenfelül természetbeni prémiumot is. Házas fiával, unokáival lakik a háromszobás, vadonatúj épületben, ötvennyolc éves, hajában egyetlen ősz szál sem látszik, arcát is fiatalossá teszi derűs mosolya, csak hajlott háta árulkodik az évek múlásáról. Derekát nyomogatva mondja : — Világéletemben eleget robotoltam, örömest dolgozom most is. Hogyne szorgoskodnék, amikor látszatja van a munkámnak. Tele pince, tele kamra, a füstölőn négy sonka, két sorban a kolbász, a padlásgerendán lisztes-zsák vastagodik, pedig jól emlékszem én olyan télre, hogy száraz kenyeret alig tudtunk adni ennek az én fiamnak... Mintha a falon túl látna, valahová nagyon messzire, a gyászos múltba. Keze az unokája fejét simítja, a kislány sürgeti: — Mesélje el, őreganyám... Én is kimondom a biztató szót, és nagy nekikészülődés- sel rá is kezdi : »... Ültem egymagámban, hangosan sóhajtottam: mi lesz velünk, mennybéli isten ? Senki sem felelt, az óra ketyegett a falon, a láda alatt rágcsált az egér, más nesz nem hallatszott. Néztem a szürke téli eget... Nyolc éves házasok voltunk, azalatt sokszor felkérdeztem az istent, felelősségre vonóan és mérgesen, hogy »jaj, mi lesz velünk ?«. Adódott úgy is, hogy fenyegettem az ég felé, úgy is, hogj ijedten megkulcsoltam a két kezemet, de semmi sem használt Az uraság földjén egyszer kevesebb kukorica termett, másszor több, de akkor megdöglött a malac, vagy a részes-búza kaszálásában töp- pedt volt a szem. Emiatt ürült ki a szokottnál is hamarabb a lisztes-zsák, emiatt fogyott el Gyertyaszentelő előtt az utolsó kenyér legkisebb darabkája is. A földet hó takarta, az uram sehol se kapott munkát és a kisfiam, Jancsi, délután kétszer is hiába ismételte : — Édesanyám, éhes vagyok. Kiment az udvarra, nézte, hogyan csinálja az apja a hóembert, még biztogatta is : — Szeme meg bajusza is legyen ám neki... Csákója is lett; újságpapirosból hajtogatta össze az uram. A gyerek nevetett, örömében a térdét csapkodta, de hirtelen megint sírósra halkult a szava : — Bemegyek.., éhes vagyok ... A szoba meleg volt, a tűzhelyen pattogott a kukorica- csutka, két napig még pattoghat, aztán elfogy az is. Ügy teszek majd — gondoltam szelíden, mintha tűnő korát táplálná, virágozzék tovább, hajtson levelet, újat, százat, ne engedjen a hervadásnak. Ü&y ápolja ezt a pár vánnyadt cserépbe zárkolt virágszálat, mintha élete függne tőle, hogy vigyáz a muskátli-tőre, Micsoda titka van e lázas, virágöntöző szertartásnak, mint a tODbi szegény asszony. Napkelte előtt, amikor az erdész még alszik, elmegyek a papok erdejére, fejemen hozom haza a nagyköteg rozsét. Igaz, a Vincéék menyecskéjét rajtafogta a szakállas erdész, elvette a nagykendőt, aztán csalogatta a kunyhóba, hogy ott majd visszaadja. Nem is a tüzelő a baj, hanem az, hogy a gyerek újra elébem állt: — Édesanyám, messen kenyeret ! Az uram meggyújtotta pipájában a futószeder levelét, teszi, mintha nem hallaná a siránkozó szót, ölébe húzza Jancsikát : — Meséljek az aranycsengős bárányról ? Hiába utánozza a bárány bégetését, ugrándozását, a kisgyerek csak azt hajtogatja: — Éhes vagyok... Az uram odahajol hozzám, a fülembe pusmogja: — Az asztalfiába maradt még egy kis héja... — Maradt ám, de azt már délben nekiadtam — így visz- sza én, mire emberem felveszi az ágyról a vedlett kalapot, indul kifelé. »Megyek...« mondja olyan hangon, hogy az Kis locsolóján mintha könnye ömlene az erdei földre, amit kezével maga ásott, jobban nőjjenek a virágok. Nézem őt titkon minden reggel, félelemmel és tisztelettel. Félek, hogy egyszer belefárad, — nehéz a terhe a magánynak, és tisztelem, mert az a célja, hogy az időt is megbéklyózza. fenyegetőbb, mint az én égfelé emelt öklöm. Faggattam, hova menne? de annak csak zihál a melle, mintha már el is kezdte volna valakivel a birkózást. — Lehet, hogy megszorítom valakinek a torkát... lehet hogy csak lopok, de nem hallgathatom tovább a gyerek ku- nyerálását... Ne félj fiam, hozok neked kenyeret... Keze már a kilincsen, de kívülről nyomják le előbb és gazdag Somos felesége lépi át a küszöböt. — Te érted jöttem, Tera, meghalt anyánk, virrasztóba hívlak. Ne veszkődj a főzéssel, hoztam ételt uradnak, gyerekednek, csak siess, öltözetni szeretnénk a halottunkat. Rakja ki az asztalra a kolbászt, a húsos-szalonnát, friss kenyeret, mákoskőttest Jancsika nézi, nézi és úgy nyaja meg a szájaszélét, mintha máris valami jó ízt érezne rajta. Az uram csak áll, fején a rossz kalap és próbálja úgy mondani, hogy sajnálkozás érződjön a szavából: — Isten nyugosztalja anyádat, jó asszony volt... — A légynek sem vétett — toldom meg én, és szinte tuszkolom magam előtt kifelé gazdag Somos feleségét. A hó fehérsége üvegesen csillant, az ég aranyló csillagait néztem, arra gondoltam, jóljárt az öregasszony, mert minek éljen az, aki menni nem tud, látása is meghibásodott... Holnap pecsenyét, rétest vitetek haza a torról, az uram pénzt kap a sírásásért... Amikor odaálltam a halott melle, hogy mosdassam, ráadjam a fehér gyolcsruhát, a kisfiam nevetős kék szemét láttam, a zsírtól csillanó piros száját... Elhallgat, arcán feldereng a fiatalos mosoly : — Régen volt, igaz se volt talán... Sásdi Sándor bEnyei JÓZSEF VIRAQÖNTÖZŐ Szemben velem egy asszony lakik,egyedülmaradt életének öntözi fonnyadt virágait, ezek a virágok beszélnek. ÍXXXXXXXXX3COOCOOCOOOC<XXXXXXXXXXXXXXXXXNXXXXXX>COOCCOCOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO KÖRH • • Item, az étteremben és T T ebédeltem. Senki sem / / zavart. Végre egyszer ide is eljutottam. Egy sarokasztalnál helyezkedtem el, nem szeretek feltűnést kelteni. Meglát valaki és még pletykálni kezd: »Lám, lám, ez az A. elvtárs étteremben ebédel... Az ő fizetéséből...« Nem, nem, jobb szerényen elbújni. Vártam a rántott húsra. Egyszercsak bejön B. a főnököm, kolléganőmmel, C.-vel. »No — gondolom — elvesztem! Mindjárt észrevesz. Aztán kezdődik a pletyka ...« Az asztal fölé hajoltam, beletemetkeztem az újságba ... Talán nem vesz észre ... Észrevett .. Elnézést kért a kolléganőmtől és hozzám lépett... — Lóm, Iám — mondja — étterembe járogatunk? — Végre egyszer eljutottam — feleltem. — Ismerjük ezt a végre egyszeri ... De rendben van ... Mi sem vagyunk hibátlanok ... Megjegyzem, te nem láttál itt engem! Helyes? Én meg téged nem láttalak. — És vele nem láttalak, vagy nélküle? — Természetesen vele! A feleségemnek pedig azt mondom, hogy résztvettem veled egy esti értekezleten. — Jól van — mondtam —, de ha C. férje megkérdez, hogy nem láttam-e a feleségét? — Mondd, hogy nem láttad. — Ez gyanús lesz. — Akkor mondjad, hogy mo1NTA ziban voltál vele. Hiszen a férje barátod. — Jól van, dehát én veled voltam az esti értekezleten. —• Mondd, hogy elengedtelek és moziba mentél vele. — Rendben, de tudd meg tőle, hogy milyen filmet láttunk. Főnököm, B. távozott és én enni kezdtem. Valaki megkopogtatta a hátam. Elszakadtam a rántott hústól és megláttam D.-t, az ellátási osztály munkatársát. — Üdvözlet — szólt lágyan. — Én nem voltam itt. Helyes? — Itt ül B. és C. — mondtam — és észrevesznek. — ök nem láttak engem és én nem láttam őket — felelte D. — Minden eshetőségre készen te és én a könyvtárban voltunk. — De én moziban voltam C.-vel. — Szó se lehet róla — mondta D.—C. nem akart moziba menni veled. A barátnőjénél volt. Mellesleg két órával ezelőtt itt járt E. Akkor öt szintén nem láttad. — öt valóban nem láttam. Két órával ezelőtt még nem voltam itt. — Tegnap F. éjszaka két órakor ment haza és azt mondta a feleségének, hogy azért késett, mert találkozott veled, teljesen eláztál és kénytelen volt hazatámogatni. Nehogy eláruld! — Én? Eláztam? — Mit tehetett volna? Valamit csak ki kellett találnia. Te jutottál először az eszébe. Melesleg, majdnem elfelejtettem ... Ha arról mesélnek, hogy múlt kedden hívtál az étterembe, akkor mondd,, hogy nem álltam kötélnek és előadásra mentem. Nehogy elfelejtsed! Ezzel D. otthagyott. — Bocsánat, van szabad hely az asztalnál? — csendült fel egy újabb hang a hátam mögött. — Tessék — mondtam. Az illető, aki az asztalhoz ült, ismerősnek látszott. — Bocsánat — mondtam — mintha már találkoztunk volna valahol. — Hol? — kérdezte asztaltársam félénken. — Valahol — feleltem. — Ott én nem voltam! — Hol? — érdeklődtem. — Ott, ahol mi találkoztunk. — Nem ott találkoztunk, ahol gondolja. — Ott se voltam. És egyáltalán. Mindjárt jön a feleségem. Szóval én nem ismerem magát, maga nem ismer engem. A mellettünk lévő asztalnál ülő nőben ráismertem unokabátyám feleségére. — Nem láttalak — súgtam a fülébe —, mert én nem vagyok itt. A könyvtárban vagyok. A pincér félrehívott: — Figyeljen ide! — mondta pergő nyelven. — Maga rántott húst evett, és ha megkérdezik, akkor azt mondja, hogy nem. A számláról van szó. Én beírom, hogy négy kievi kotlettet evett, de maga egy saslikot fizet... Éreztem, hogy lassan megörülök. Valóban, ha átgondolom életem utóbbi napjait, enyhén szólva, kisé különösek. Egy héttel ezelőtt a barátomat étterembe hívtam, mert nem akartam, hogy elmenjen egy előadásra. Tegnap egy kolléga holtrészegen cipelt haza. Ma egyazon időben a barátom feleségével moziban voltam, és értekezleten és a könyvtárban. Ezenkívül most sikerült egyszerre négy kievi kotlettet befalnom. Gondolataimban úgy téve- lyegtem, mint pók a hálójában s hazavánszorogtam. Alighogy betettem magam után az ajtót, megszólalt a telefon. Annak a C-nek a férje hívott fel, aki az étteremben üldögél főnökömmel, B.-vel. — Figyelj ide! — mondta C. férje. — A feleségem barátnőjénél volt. Én azt mondtam neki, hogy veled és a főnököddel, B.-vel vacsoráztunk. Ha megkérdez, nehogy összezavard a dolgokat. Még azt is megkérdezte, hogy hol a fizetésem. Azt mondtam, hogy összeverekedtél a pincérrel, feldöntötted az asztalt az edényekkel és nekem kelleti helyetted megfizetnem a mrt. Levágtam a kagylót és rájöttem, hogy végem van. Csak egy menekvésem lenne — ha mindent megcáfolnék. Senkit sem ismerek. Senkit se láttam. Sehol se voltam. Ezért van egy nagyon nagy kérésem: Önök ezt az írást nem olvasták, én semmit sem írtam és Önök pedig soha nem hatották ezt a nevet: ArkgylJ Arkamov (Fordította: Pető Miklós) Milyen nyelven beszéllek a magyarok ősei? A tudományos kutatás már több mint kétszáz évvel ezelőtt kiderítette, hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvek családjába tartozik, és egy tőről fakadt a finn, észt, lapp, mordvin, cseremisz, zűrjén, votják, vogul és osztják nyelvvel. E nyelvek közül a vogult, az osztjákot és a magyart közelebbi, belső összefüggésük alapján ugornak nevezzük. Ily módon a finnugor szó a finn és az ugor szóból alkotott összetétel, mely a nyelvcsalád két szélső tagját — a finnt és az ugort — összefoglalva jelöli az egész nyelvcsaládot. Ugyanilyen tudományos megjelölés — szakkifejezés — az indogermán vagy másképpen indoeurópai szó is, mely az ind, a szláv, a latin, a germán stb. nyelvek közös megnevezése. A mai finnugornak nevezett népek ősei valamikor egy népcsoportot alkottak — és a feltehetőleg már akkor is meglevő nyelvjárási különbségeket nem tekintve — többé-kevésbé egy nyelven is beszéltek. Ez az ősi nyelvi egység az időszámításunk előtti V—IV. évezred táján — több részletben — fölbomlott. E bomlás során, hosszú történeti fejlődés kövekeztében alakult ki a mai magyar nyelv. Az ősi finnugor nyelvnek aránylag elég sok hangja volt A mássalhangzók közül megvolt a p, t, k, m, n, ny, v, l és a többi. Hiányzott a b, d, g, f és még néhány ma élő hang. Volt viszont több olyan hang is, amely a mai magyar nyelvben nincs meg: ej, ng s a többi. Magánhangzókincse lényegében véve a mai magyaréhoz volt hasonló. Érdekességként megemlítem, hogy a finnugor nyelvnek valószínűleg volt egy mély vagy sötét hangszínű e hangja is, ami a magyarban nem ismeretes. A finnugor ősnyelvben volt néhány állandó jellegű mássalhangzókapcsolat is, például: ngk, Ik, nycj, mp és így tovább. A tőszavak általában két szótagúak voltak, s majdnem mindig magánhangzóra végződtek. Ügy, mint például a tihanyi apátság alapítólevelében a XI. században feljegyzett utu (út), hodu (had) szavak. Szó, illetve szótag elején mássalhangzó-torlódás nem volt, a szó belsejében is csak esetleg elvétve, ami a mai finnhez hasonló magán- és mássalhangzóeloszlást eredményezett. A magánhangzók nagyobb arányban fordultak elő, mint ma a magyarban. Ennek következtében az ősi nyelv igen szép zengésű lehetett. Hangzásban a finnugor nyelv részben a mai finn, részben a magyar nyelv hangzására emlékeztethetett. Ennek a következménye többek között az is, hogy a finnül nem tudó magyar ember számára a finn beszéd távolról úgy tetszik, mintha magyarul beszélnének. Az ősi nyelv, a mai finnugor nyelvekkel megegyezően, lényegében ún. ragozó nyelv volt. Az egyes szavak mondatbeli viszonyát a szótőhöz hozzátett hangok módosították. Például a ház szó a következő két mondatban: Látom a házat. Bemegyek a házba stb. Fejlett lehetett az ősi nyelv igeragozása, a tárgy konkrétságának a megjelölése (ma is így mondjuk: könyvet olvasok, de: olvasom a könyvemet stb.). Hiányzott belőle a nyelvtani nem, ami megvan sok más nyelvben, így az indoeurópai nyelvekben (például a német der, die, das; az orosz sztol, zsena, kinő stb.). A birtokos szerkezetben a birtokos szórendjében megelőzte a birtokot (például: az apának a fia, nem: fia az apának stb.). Az állítmány általában a mondat végén foglalt helyet, ami logikai szempontból igen világos szemléletről tanúskodik. Mindezt a nyelvészek az összehasonlító-történeti nyelvtudomány segítségével tárták fel. Módszerük a következő volt: Megvizsgálták, hogy milyen a hangalakja a többé-kevésbé hasonló vagy azonos jelentésű szóknak. E vizsgálat során úgy találták, hogy ezekben — a feltehetőleg azonos eredetű szavakban — némely hang bizonyos meghatározott helyzetben minden finnugor nyelvben azonosképpen hangzik. Feltehetőleg így hangozhatott tehát az ősi finnugor nyelven is. Ilyen például a szókezdő t hang a magyar tél, a vogul tel, a finn tolni szavakban. Más hangok viszont egyik-másik finnugor nyelvben megváltoztak. így többek között a többi finnugor nyelv szókezdő p hangjából a magyarban f hang lett. A fa jelentésű szavunk vogulul pa-nak hangzik. Hasonlóképpen az ősi k hangot, ha utána a, o, vagy u következik, ma h-nak mondjuk, a szó belsejében levő ősi t hangot pedig z-nek. Mindezekből a szabályos, bár olykor meglehetősen bonyolult összefüggésekből, azután a szakemberek kihámozták az eredeti, ősi finnugor hangot, majd a hangok nyomán a szót. Hasonló módon jártak el a nyelvtani elemek s a mondat szerkesztésének kutatásában is. így többek között ennek a kis rokon osztják mondatnak: me katne valam, magyarul: »én ház(ba)n valám«, minden szava és szavainak minden eleme finnugor eredetű, és megegyezik a magyarral. Most lássunk néhány ősi, hogy úgy mondjam »finnugor nyelvű« mondatot. De azt előre kell bocsátanunk, hogy e mondatok csak hozzávetőlegesen és nagy engedmények árán mondhatók hiteles finnugor mondatnak. És azon se lepődjünk meg, ha ezeket a mondatokat első hallásra nem értjük. Gondoljunk arra, hogy az alig néhány száz éves Halotti Beszédünk is (Láttyátuk, feleim, szümtükkel mik vogymuk...) ma már kissé szokatlanul hat. Mennyivel inkább így kell ennek lennie, ha nem néhány száz évről, hanem hat-hét ezer év távlatából szól a mondat! Ezért mindjárt magyarul is megmondjuk jelentőségüket : Kolme kima tovaga mene: Három hím tavra (tóra) mén. Vengöm jalga kalep vészé: Vöm gyalog-hálót visz. Csokka keszjege velijek: Sok keszeget ölnek (azaz: fognak). Nengöm kalala patana lemete pijesz: Nőm halból fazékban levest főz. V Dr. Gulya János kandidátus, az Akadémia Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársa. VIHAR BÉLA cÁkiíiek 30MÁtL Feleségemnek Akinek sorsán ködök ülnek belőle miként menekülhet? Szívére hajlik le a mélyre, bánata éjsötét vízére, s kihall belőle olyan hangot, mely zengőbb, mint a harangok, és soha többé nem felejti, elindul titkát megkeresni, szót vált a néma csillagokkal, s együtt nő meg a fájdalommal.
