Somogyi Néplap, 1964. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-20 / 195. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Csütörtök, 1964. augusztus 20. AZ ÓRA — A falióra elmélázva kongat délidőt a hűs szoba felett, komolyan néznek rá a bútorok, s az idő csendben tovább lépeget, — Nézem az órát, mennyi titok fonódott össze acélfogakkal, hogy időnknek mérhető lépteit jelezve tanúként álljon dolgaink felett, s a Számadásnál védőn, vagy vádoló ott lehessen! Mérföldkövek a számok, s a percek hű követői a szabályos időnek, s a lejárt út hosszát összeadni a mutatók néha-néha összeérnek, s az acélagy jelzőn kongja eléd »MÜLÖ idődet meid!« Húzd fel az órát, Ic ne járjon! S önmagadban is úgy mérd az időt, hogy minden mozdulat, minden feszülés egy percet jelentsen a topogó idő szép jelenünkre gombolyodó hű fonalán! Mert ÖRA e kor, és benne a percek; — dolgos köznapok útjain — mi vagyunk! Acélrugó: a munka, — úgy feszítsd, hogy útjainkon továbbhaladjunk! S ha csüggednél, szólj magadra bárhol; Húzd fel az órát, le ne járjon! — A falióra elmélázva kongat. Múló időnknek hű mércéje lett, Visszhangot ver bennünk a kongatás. És füst kering egy új kémény felett! CSUKÁS ISTVÁN Konyak, csü Halászbárka a budapesti szabadsághíd pillérjénél (Szlovák György rajza) A hét könyvújdonságai Az Európa Kiadónál új kiadás­ban jelent meg Dosztojevszkij A kamasz című regénye. A népsze- iű lengyel író, Stanislaw Lem új fantasztikus-utópisztikus regénye, a Visszatérés, ugyancsak az Euró­pa Kiadó gondozásában jelent meg. Tadeusz Holuj A mi vilá­gunk vége című regénye az ausch­witzi haláltábor történetének né­hány fejezetét dolgozza fel. A Szépirodalmi Kiadó jelenttette meg Győry Dezső válogatott ver­seinek gyűjteményét Az élő vá­laszol címmel. Tizenegy elbeszé­lést és egy kisregényt tartalmaz Mocsár Gábor új kötete, a Piros­tövű nád. Hegedűs Zoltán Vásár­fia című regényének egy kisebb­fajta világteremtés, egy új város építése a tárgya. Az ismert fiatal írónak, Szakonyi Károlynak új novelláskötetét, a Túl a városon a Magvető Kiadó jelenttette meg. Solymár József új regénye, a Vi­gasztalás magamnak, egy uradal­mi intézőből lett agronómus há­nyatott életéről szól. Egy hátbor­zongató öncsonkítás hátterét bo­gozza Urbán Ernő regénye, a Színe és visszája avagy a levá­gott újak esete. Ismét megjelent a Szépirodalmi Kiadó gondozásá­ban Illés Béla ismert regénye, a Honfoglalás. A Gondolat Kiadó Világjárók sorozatának új kötete Jens Bjerre Kalahári című munkája. Genthon István Cézanne tanul­mánya a Képzőművészeti Alap A Művészet Kiskönyvtára sorozatá­ban látott napvilágot. Az utóbbi években fontos szerepet kapott életében a pos­ta. Amikor befejezte a mun­kát, mindig eszébe jutott ott­honi levelesládája, melyet nap nap után különös izgalom­mal nyitott fel. Levelet kapott öreg szüleitől, ismerőseitől, de színbe Valamennyi közömbös, udvariaskodó, vagy üdvözlő so­rokat tartalmazott. Előre tudta ezt, de mégis várt valamit. Ö, ne gondoljanak semmire, Edit kisasszony már nem várt sze­relmes leveleket. Valahogy el­futott az élet szerelmes levelek nélkül. Most harmincnyolc éves. De Edit kisasszony valami­kor nagyon szép lány volt. Volt. Most kicsit savanyú, ki­csit aszalt, egy-két ráncot már a púder sem fed el eléggé, és ráadásul mindig olyan a sze­me, mintha részeg lenne. Pedig Edit kisasszony nem iszik, csak néha két pohárka konyakot. Azt is szombat délutánonként négy és hét között valami is­merőssel, mindegy, hogy kivel És aztán fut haza a szépen berendezett öröklakásba, lepo­rolja a bútorokat, elhúzza a függönyt a parkra néző abla­kon ; kisimulnak a szőnyeg ráncai is. Majd elnyúlik a he­verő« egy Jókai könyv fölött és félig olvas, félig ábrándozik. De mindenek előtt kinyitja a levelesládát. Mint most is. És nézd csak ! Hiszen ez nem le­vél, ez egy meghívó. Esküvői meghívó. Edit kisasszony ol­vassa a hivatalos szöveget, le­ül, le se vetkőzik, csak olvas. A neveket nézi szakadatlanul, és folyton az jár az eszében, hogy jé, az Erzsiké, a picike Zsi, akit annak idején még rin­gatott, amikor nagynénjét meg­látogatta — most férjhez megy! Isteniem, az Erzsi, talán tizenkilenc éves lehet... Meny­nyi ? Tizenkilenc, igen, biztos, semmivel sem több. És ahogy Edit kisasszony erre gondol, egy kicsit elszomorodik. Harminc­nyolc évén, a szombat délutáni két pohárka konyakján, leveles ládáján, a kínosan szép és fe­nyegetően hallgatag lakásban. Már nem olvas, csak ül. Ci­garettát vesz elő, de nem gyújtja meg. Közömbösen néz egy szénrajzot könyvespolca fölött : egy stilizált nőt csókol egy stilizált férfi. Az a címe, hogy szerelem. Fáradt nevetés­re fut a szája. Érzi, hogy arc­bőre alatt finom táncba kez­denek az idegek. Előfordul ez néha, még a hivatalban is. A múltkor megjegyezte a főnöke: »Editke, menjen el orvoshoz, azt hiszem pihennie kellene«. Milyen bután nézett ő (rá) ak­kor. De mit is adna vissza két hét, akár a Mátrában, akár Lilién. Mit mondhatna az or­vos ? Ö, mit is mondhatna ? Most a tükör elé áll, s rövid vizsgálódás után beszélni kezd magához. Nagyon halkan, na­gyon nyugodtan : — Editke, a maga mamája egy parasztasszeny. Valamikor jómódúnak nevezték. Erős aka­ratú, félelmet nem ismerő és kegyetlenül célratörő asszony. Annyira szerette magát, hogy tönkretette. Azt akarta, hogy más legyen, mint a többi fa­lusi lány. Különb és ne föld- -zagú. Aztán az iskoláztatás, s>- angolkisasszonyok, s közben a- örökös anyai ábrándozások egy járásbíró, vagy főjegyző vőről. Eltiltotta magát az otthoni fi­úktól, s így magát Editke nem érhette el még a kamaszkor! szerelem se. Editke, Editke, pe­dig maga szép volt ám. A ha­ja, a szeme, az alakja. Emlék­szik még, mit mondott az egyik unokaöccse huszonöt évvel ez_ előtt ? Ennyit : »Edit, te vagy az eszményképem, hozzád ha­sonló nőt keresek magamnak«. Hát így. Később, jóval ké­sőbb, amikor nem voltak már főjegyzők — csak eljöttek ma­gához is az udvarlók. És maga nézett rájuk csodálkozva, féle­lemmel a szemében, zavartan, mint aki nem érti, hogy miről van szó. Nem is értette. Az idő, iaz örökös tiltások kiölték ma­gából Editke női önállóságát, így történhetett, hogy harminc­két éves korában még azt írta haza a mamának : »Az a férfi, akiről a múltkor beszéltem ne­ked anyuka, megfogta a kezem és én hagytam. Nem baj ez anyuka ?« És anyuka már ak­kor szívesen mondta volna, (hogy nem baj, dehogy is baj, mégse szólt. Mert anyuka ak­kor sírt hosszú idő óta először. Érezte, hogy nagy baj, ha az ő harminckét éves lánya kérdezi mindezt! No és ? Két évtize­des hivatali munka, pontos ki­mutatások, példás szorgalom, sok dicséret. Mindössze ennyit lehet elmondani az ön har­mincnyolc évéről. Edit kisasszony szánalommal nézi tükörbeli mását, a kicsit savanyú, a kifcsit aszaltat, azt az arcot, melyet már annyira ismernek a presszóban, a szombati két konyakjáról. Hir­telen arra gondol, mit is vi­gyen ajándékba a kis tizenki­lenc éves Zsinek, aki két bét múlva asszony lesz. Mit ? Hát persze ! Azt a komplett ágyne­mű garnitúrát, amit tizenöt esztendővel ezelőtt olyan nagy gonddal vásárolt arra az alka­lomra, ha ... De minek költsön feleslege­sen az ember ? Nem igaz ? Három földrész főiskolásainak tárlata A Vilniusban most megnyílt tárlaton több mint 300 fest­ményt és grafikai művet mutatnak be a Moszkvában tanuló mali, vietnami, perui, mongol, iraki, libanoni és zanzibári főiskolások. »Az vonzott bennünket a Szovjetunióba, hogy megismer­hetjük a realista művészet alapjait, s így otthon segíthetünk majd népünknek építeni az új életet« — jelentette ki Szómé Kulibali Mamadu mali főiskolás a tárlaton. »Litván lány« című elbűvölően lírai vászna az egyik legnépszerűbb kiállí­tott mű. VAK vezet VILAGTALANT Úgyis sok a részlet a lakásra, a televízióra, ügyelni kell a pénzre. És ráadásul az Erzsi is örülni fog neki. Ó, hogyne örülne. így döntött Edit kisasszony. Aztán begombolja magán a kabátját, elsiet a kis presszó­ba, ahol már nagyon jól isme­rik, és kéri a konyakját. A presszóban minden a megszo­kott, minden a régi és minden annyira ismerős. Csak a pénztárosnő csodál­kozik egy kicsit. Nézi Editet, s ’amit nem ért: csütörtök van. Hamkcczi Sándor NŐI FEJ (Szekeres Emil rajza) ~VT akok seprűt, kefét ’ árulnak. Egyik jobban :• van terhelve áruval, .unt a másik, és ez a köny- nyebben terhelt bonyolítja le a házalás üzleteit. Ez megy elől, ez beszél, ez alkuszik, ez veszi át a pénzt. Érdekes, hogy az öregebbik, kész ag­gastyán ránézvést, de olyan fürgén mozog, mint egy gye­rek. A másik, aki alig látszik ki a seprűnyelek és a sörték, a sziták közül, mint egy tüs­késdisznó, lomhán, álmatagon csoszog. Pedig ez a fiatalabb. — Nincs szükségem semmi­re — mondom, amikor be­csöngetnek a lakásomba. Mi­re az üzletszerző, mozgékony vakember így dohog: — Miért nem tetszik venni tőlünk valamit? Egy fillért nem kerestünk máma! — Hát várjanak! — mon­dom erre. —• Mit keresnek maguk egy seprűn? — Ez üzleti titok — felel a fürgébb vak rögtön, rend- reuiasítóan is. — Tessék, felajánlok mond­juk, három forintot, amit nyernének az árun, ha ven­nék — szólok. — Azt nem, kérem! — ráz­za fejét az öregebb. — Pénzt mi csakis ellenszolgáltatás fe­jében veszünk el. Mi nem kol­dulunk. Engedélyes árusítók vagyunk. — De ha nem kell semmi! — felelem. — Vegyék úgy, mintha vettem volna. — Vegye el, Náci! — szó­lal meg erre az öregebb mö­gött megterhelt társa. —Maga tartsa a száját! — zördül rá az öregebb. — Ne­kem maga elég bajt csinál úgyis. Gyerünk! Már fordulnak. De hát ne­kem fúrja az oldalamat a kí­váncsiság, miért használt tár­sával szemben az öregebb vak ilyen zsörtös hangot? Azért tehát így szólok utánuk: — Minek korholja szegényt? Jól tanácsol, hogy elfogadhat­nak tőlem pár forintot. Isznak két kis fröccsöt az egészsé­gemre. — Hát ilyen formában há­lásan köszönjük a szívessé­gét! — tartja markát elém a szigorú vak. Míg elteszi a pénzt, magyarázatul megjegy­zi: — De ne tessék csodálni, hogy szidom ezt a mukit, mert nem jövök ki a bajból, ha nem veszekszem vele. — Komolyan? — érdeklő­döm. — Hát mit csinál ő? — Semmit! Az a baj éppen. Tessék nézni, ez tizenöt évvel fiatalabb nálam. De elhagyja magát. Ez leülne a földre sír­ni) ha egyedül hagynák. Ez végig nem megy egyedül az utcán, a fal mellett sem. Át az utcán pedig, azt ne adj is­ten kívánni tőle. Dolgozni ügyetlen. Üzlet neki legfeljebb csak a kéregetés, holott meg kell élnünk az árulásból. — Hagyjon csak engem el, Náci — motyogja védekezésül a másik vak, színtelen, meg- győződéstelen hangsúllyal. — Maga vakon született, maga beletanult ebbe a kevergésbe, én negyvennégyben vesztettem el a szememvilágát, én gye­rekkoromban látáshoz szok­tam, én már nem tudok be­rendezkedni a vakságra! — Ebben igaza van a sze rencsétlennek — bólint az öreg, békebeli, született vak árus. — Sokáig látott félszem­mel, és még most is lát vala­mit, mintha víz fenekén jár­na, ahogy ő mondja. Ez za varja meg abban, hogy boldo­guljon. Hát gyere muki, majd én ellökdöslek az ügyefogyott- ságoddal. Köszönjük kegyed­nek a szívességét! Alászolgá- ja! Totyognék útjukra. Elől a jól tájékozódó, tökéletes vak aggastyán. Utána az általa gyámolított és vezetett fiata­labb világtalan. Nem különös? Mennyi ár­nyalata van minden állapot­nak, ami mellett úgy hala­dunk el, sőt szólásokat gyár­tunk róla, mint olyanról, ami mindegy: vak vezet világta­lant! Tersánszky J. Jenő KILÁTÓ 21 mai szovjet novella Mai témák színvonalas gyűj­teményét nyújtja át ezzel a kö­tettel olvasóinak a Magvető Könyvkiadó. Huszonegy szov­jet író 21 novellája nyújt hite­les és vonzó képet a mai szov­jet életről, azokról a kérdések­ről, amelyek ma e hatalmas or­szág lakóit érdeklik. Ez a mű tehát kettős feladatot tölt be. Egyrészt megmutatja a társa­dalmi környezetet, a társadal­mi légkört, amely az egyéne­ket formálja, másrészt meg­mutatja az embert, mint en­nek a társadalomnak megtes­tesítőjét. Nyugodtan mondhatjuk: ez az összeállítás valójában a mai szovjet élet tükre, hiszen a benne szereplő novellák az SZKP XX. kongresszusa utáni időszakban születtek: a legko­rábbi írás 1956 nyarán jelent meg, a legújabb pedig 1963 ok­tóberében került az olvasók kezébe orosz nyelven. Még egy fontos momentum­ra hívnánk fel a figyelmet. Nem tartalmaz a kötet olyan írást, amely akár önállóan, akár más összeállításban ma­gyar nyelven már megjelent. Ez természetesen bizonyos hát­ránnyal is jár, mert hiszen olyan írók nagy hatású, forró sikert aratott művei nem kap­tak helyet, mint Solohov: Em- - béri sors-a, Szolzsenyicin: Iván Gyeniszovics egy napja. De ha helyes irodalompolitikai igény, s tegyük hozzá: olvasói igény is, hogy új alkotásokat adjunk magyar nyelven a hazai olva­sótábor kezébe, akkor csak he­lyeselni lehet a válogatás mód­szerét. Az is világos, hogy olyan vo­natkozásban sem törekedhetett teljességre ez a kötet, hogy a szovjet irodalom teljes gazda­ságából, s nemzeti formákból adtjon akárcsak ízelítőt. De az orosz elbeszélő irodalom legki- forrottabb, leggazdagabb anya­gaival szolgál. Az ismert nevek, Kazake- vics, Antonov, Kazakov mel­lett nyilván a magyar olvasó- közönség a jövőben kedvenc SEerzői között fogja számon- tartani az ebben a kötetben bemutatkozó szovjet írókat, mint egy nagymúltú és gazdag Irodalom méltó képviselőit. A novellák, akár a tajgán, akár a rakétalaboratóriumban, vagy a szibériai kohóvárosban zajlik is le a cselekménye, szó­rakoztató, lebilincselő olvas­mányt nyújtanak, s egyúttal azt is megmutatják: milyen nagyszerű lehetőségeket tárt a XX. kongresszus az egész szov­jet nép elé. Bolgár István Sohasem tudom megérteni, miért idegenkednek az embe­rek az önkritikától. Csűrik, csavarják a dolgot, kerülgetik a lényeget, mellébeszélnek, ha valami hibájukról van szó, ahelyett, hogy kiállnának és azt mondanák: — Elvtársak, elkövettem egy súlyos hibát... Éppen ezért, úgy gondolom, nem árt, ha a nevelésben többet foglalkozunk saját hi­báink megítélésének módsze­rével, e magatartás hasznos­ságával. Magam notórius ön­kritikus vagyok, ezért bátor­kodom előterjeszteni tapaszta­lataimat. Hát először is: ha komolyabb hibát követek el, amit már nem tudok másra hárítani, mielőtt bárki szóvá tenné, ma­gam állok elő vele: — Nézzétek, elvtársak, az ember nem dolgozik mindig egyforma figyelemmel, aktivi­tással. Olykor elfárad, elbam- bul, s máris megvan a baj. A lónak négy lába van, mégis megbotlik. Magam sem tudom, hogyan történt, elbóbiskoltam a gép mellett és nem vettem észre, hogy leapadt az olaj. Besültek a hengerek. Roppant szégyellem a dolgot. Most leg­szívesebben fognám a ka­lapom, és... — No, nem kell mindjárt olyan messze menned! Em­berek vagyunk, mindnyájan hibázunk! — mondják erre. — Máskor majd jobban ügyelsz. Mi történnék viszont, ha la­pítanék és tagadnék, magya­ráznám a dolgot, kibúvókat keresnék? Kinyomoznák, hogy miért aludtam el a gép mel­lett. Megtudnák, hogy egész éjjel mulattam a szakszerve­zeti bizalmi feleségével. No, de miből futja nekem mulatni? Persze, persze, drága anyag­gal dolgozom! Három nap, egy hét idegeskedés, fegyelmi bün­tetés, kihirdetnék a gyárban, megtudná a feleségem, javító­nevelő munka, miegymás. Hát kell ez nekem? ITI KA Másodszor: legjobb minden kis hibát kéretlenül belátni, mert akkor az ember nem ön­telt, jó a kritikához való vi­szonya. Abból ahogy az ügyet felfogom, látni lehet törek­vésem becsületességét, a hiba kijavítására irányuló jószán­dékomat. S ennyi elég is ahhoz, hogy a kollektívát megnyug­tassa: soha többé, soha más­kor! — Mert elvtársak, erő kell ahhoz, hogy valaki saját maga lelkiismerete legyen, a hiba felismerésének első percében legyen bátorsága a közösség elé állni: ezt tettem, ítéljetek! Az ilyen emberrel szemben indokolatlan a türelmetlenség, a bizalmatlans g. Igen, így mondta legutóbb a párttitkár is. És harmadszor: ha én nem látom be a hibámat önként és mindenki mást megelőzve, makacskodom és magyaráz- gatom a dolgot, elkezdenek velem »egyénileg« fogla kozni. Először is meggyőznek arról, hogy a hibát elkövettem, fele­lős vagyok érte, nem jár pré­mium, megbecsülés. S azza1 summázzák az ügyet: hiába, ez egy nehéz fiú, jó lesz erre jobban ügyelni, Tormánét meg kell bízni, hogy a szakszerve­zet nevében n pnevelj >n. s az egész dolgot a brigád elé kell terjeszteni. Fejlődésképtelen leszek egyszerre, meg gyáva is. mert félek a köve kezményék­től. Így azután, ha valahová egy jobb helyre keresnek va­lakit, senkinek nem jutok eszé­be, vagy ha szóba hoznak is kollektív legyintés lesz rá a válasz: »0, az a sumákoló'« Márpedig én nem szeretem, ha kihagynak valami jóból és le­gyintenek rám. Jobb az, ha azt mond ák: »Ez igen! Ez egy karakán ember, Ilyenre lenne szükség éppen!« Befejezésül: őszintén meg­mondom, olvastam már jobb krokit is ennél. Nem szégyel­lem, bevallom — jobb, ha én mondom, mint az olvasó. Sz. Simon Istvá-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents