Somogyi Néplap, 1964. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-02 / 180. szám
A szél elállt, de az eső még szemetelget. Este hatra jár. A sétány kihalt. Nevezetességei: a kettős rendekben lépkedő nyárfák alatt fürkészve ugrál, hernyóra vadászik egy sárgarigó. Aztán csörögni kezd az apró, csupa gyöngy sóder: lépések csörgetik, s a ligetben, a szívkórház felől jövet, egy zömök, vaskos, medvejárású férfi tűnik föl. Vállán tarisznya, jobbjában finoman megmunkált, suhogó acélbot. Kényelmes tempóban, otthonosan ballag, s a betonmellvéd bizonyos pontján, ahol a fal tövébe akkurátus kis bádogtábla van szúrva — egy, kettő, állj! — katonás félfordulatot tesz, s letanyázik. A táblán kicsit dülöngélő betűkkel, a következő privátkiáltvány van intézve az érdekeltekhez: SPORTTÁRS! BEETETETT HELY! KÉRLEK, LÉPJ TOVÁBB! A jövevény a táblára pillant, s meghitt, gazdai mozdulattal ingat egyet rajta. Semmi baj. bemek való, hogy lehetnék és »sporttárs-«? TU it szólhat erre a hor■LYX gász, a »beetetett hely« bosszús, passziójában megzavart tulajdonosa? A nyelvén van, hogy táguljon innen, senki se hitta, arrébb a kocsma, fater, de közben »vendégére« talál nézni, füstfelhőben látja — a kalap most már tarkón, szikrát pattogtató szivarja az égnek —, s a látvány oly mulatságos, hogy kénytelen elnevetni magát. — Hol járt, szakikám? Lakodalomban? — kérdi. — Á, lakodalom! — szakad meg egy pillanatra a buzgó pö-i fékelés. — Kúrán vagyok én, kérem. Utókúrán .. . Merthogy tüdőgyulladásban voltam a télen, aztán úgy mondja a doktanítva, a jóakaratú pártfogó együttérzésével: — Nem én, a borszag lesz, szakikám, a maga árulója. — Az-e? — csap a térdére s kacag föl diadalmasan a tilosjárt öreg. — Az aztán soha! Hö-hö — lehel, huhukkol teljes erővel a kovács felé, hogy az kénytelen hátrakapni a fejét. — Mi ez? Borszag ez? Nocsak, hadd halljam, nyilatkozzék a szaktars. — Hát... — ámul a kovács, úgy is mint döntnök. — Bornak csakugyan nem érzem a szagát. Ezt meg hogy’ csinálta, maga vén csatár? __JTogyan? — nevet az x x öregnek még a ruharánca is. — Finesszel, szaktárs! Sofőrtudománnyal! — Vagyis? Urban Ernő SZÁRAZDUPLA A sudár, seprőnyélből fabrikált karó »feszt«, rezegve állja az ingatást Elő tehát az orsót, horgokat, dugót s a puhára főzött, kipattant hasú kukoricát, mert horgászbot a vékony, finoman megmunkált acélbot, s gazdája — csak a vak nem látja — pontyozni jött a »beetetett hely«-re. Ekkor lép színre a békés, aranybama alkony egy másik szereplője, ugyancsak a »telep«: a szívkórház felől jövet. Ünneplőben van: fehér, nyakkendődén ing, kétsoros zakó, s némileg »kiült«, meg- buggyosodott pantalló rajta. Amiből nyilvánvaló: emberünk bricseszhez szokott, a csizmás felekezet tagja, s ha leül — nadrágja élét óvni —, nem csipi-rántja a vasalását. Egyébként szikkadt, napégette kis öreg. A nyaka s a szeme környéke csupa ránc. De fejtartása s kivált a tekintete cseppet se öreges. Hetyke, sőt: rátarti inkább, amit csak fokoz, hogy a szájából szivar áll ki, s hogy a kalapja — legények vagy a borral barátkozók szokása szerint — jobbra lejt kissé, a szemére vap húzva. Keményen lép, ugyancsak csikorgatja a kavicsot, s tovább is haladna — mit neki egy horgász, egy bálvánnyá ülepedett istencsodája —, de a tábla s a táblán az írás megállítja. Annyira, hogy nicsak: a zsebére üt, pápaszemet tapogat elő, az orrára ülteti, s hogy jobban lásson, a térdére támaszkodva olvasáshoz görbéd. Hosszan, majszolva silabi- zál, a fejét is megcsóválja vagy kétszer, aztán felegyenesedik, a szemüveget el, a szivart ki a szájból, és azt mondja: tor, hogy a szívemre ment, vagy mi? A SZOT, a szanatórium a házigazdám ... Ha igaz: holnap lépek az utolsó, a harmadik hétbe... — Hűha! Akkor baj van! Akkor nem irigylem, szakikám! — Aztán mér? Tudja, milyen egy helyem van nekem? Isten ne vegye bűnömül, de az anyám ölében se volt különb. Az ágy, ha beleszállok, csak úgy reng, csak úgy hinta-pa- lintál. A sodrony meg a matracok miatt, tudja. Koszt — amennyi köll, s amit csak akarok. Mer’ cédula után, kinek mi tetszik, aszerint hozzák a kartársnők... Aztán a kert, az a ... mit is mondjak? az a... szűzanya köntöse. Ha egyszer látná ... — Ajaj, jónak dicséri, őslakos, született füredi vagyok én, öregem. — Akkor meg? — A gondnok, a »nagyfőnök« miatt nem irigylem. — Ismeri? — No, hallja?! — Személyesen? — Hát... Mondom, füredi vagyok. Kovács. Arra ni, arra Tihany felé, a hajógyárban. Az »utókúrás« kis öreg, aki csak úgy mellesleg be is mutatkozott már, és »Zámbó kar- társának nevezte meg magát, ezen eltűnődik valameddig, és csalódottan, szemrehányással a hangjában mondja: — Ezt, látja ... nem hittem volna. — Mit? Hogy kovács vagyok? — A ... Tőlem püspök is lehetne. — Hát? — Hogy... hogy árulkodós. Hogy beszól hozzá, aztán jól lei őst majd a gondnok elvtárs előtt. — Vagy úgy? — neveti el magát a született füredi, majd — Feketével. Feketekávéval. Száraz duplával. — Nem értem. — Nem hát. De ha tefus, ha sofőr lenne a veje, mingyá* értené. Mer’ az enyém, az én vejem, márhogy a kisebbik, mer’ két vejem van — sofőr! Príma gyerek, csudára érti a szakmát, mint katona — kihelyezésen ismerte meg a lányom ... No, ülök én máma az újságok között, a társalgóban, vagy minek hívják, egyszer csak ki áll mögém, ki fogja be a szemem? Jancsi! A vejem! Persze hogy ő! Azt mondja: Füreden écakázik, vasakat hozott a pincészethez, s hogy gyerünk, azt mondta, nagy újság van, hű, de nagy újság: ono- kám született, fiú, nem létezik, hogy ne innánk egyet az egészségére ... Érti maga, szaktárs, hogy mi van ebben? Onokám született?! — Hogyne. S gratulálok is. — A, érti a csudát. Az, hogy az embernek onokája születik, még egymagában nem az a nagy vasziszdasz. Eddig is volt már négy, három a nagyobbik lányomé, egy a Jancsiéké, igen, de tarthattam áldomást, amikor jöttek? Nem tarthattam, mer’ lánygyereknek jöttek az ártatlanjai. De ez, ez a mostani, ez fiúgyereknek jött. Trónörökösnek! Mondtam is, ne féljen, a kedves édesapjának: ember vagy, Jancsi, mondtam, lesz, ami lesz, az onokám ked- véér’ még a szabályt is megszegem. Vezess, ahova akarsz, csak egyre vigyázz: ne legyünk szem előtt. — Irány a »Baricskai csárda«, mi? Van rá egy tízesem, hogy odamentek. — Idevele! — nyújtja a tenyerét válaszképpen az öreg. — Mivel? — A tízessel! Mer’ először is: mióta itt vagyok, folyton a méreg esz a maga »Baricskai csárdá«-ja miatt. Gondolja csak el: mire az első, a legjobb ízű álmomat aludnám, csak úgy önti, falkában hányja magából a részegeket. Azok meg: neki a telepnek, bömbölni, de- vernyázni, mintha versenybe’ csinálnák... De mit is akartam mondani? Ja! Tudom már! Egy házi kimérés, odamentünk mi, nem a Baricská- ba. Ott vettük magunkhoz az áldomási háromdeciket. — Hányat? — Amennyi szokás. Fejenként hármat. Sok? Már akinek. Mer’ a vejem, például, székálló legénynek is megtenné, én viszont, mondtam már, csak voltam maródi, a jelenben utókúrás vagyok... Csak a szabály, ugye, a szabály, az volt a baj, az vette el kicsit a szájam ízét. De, a vejem, a Jancsi, egy-kettő megorvosolt. Irány a presszó, azt mondja, ott adják a borszagra a gyógyszert. Beveszi, aztán slussz- passz, csak egy kis nyomása marad, papa. — Aztán mi lett? — Az lett, hogy be mi a presszóba, le egy törpének maradt kis asztal mellé, s Jancsi, a vejem, csak kirendel nekem ott egy rendes meg egy száraz duplát; A kisasszony, márhogy a kartársnő, persze, akárcsak maga az imént: az milyen, kérem, azt mondja, az a száraz dupla? Mire a vejem: kávé, kedves, tányéron, annyi kanállal, ahány egy duplához jár. — S maga? — Én-e? A rendes duplát megittam, a szárazát viszont megettem. Kanállal. Meg én! Csak úgy roszogott a fogam alatt. Aztán ha Jancsi arra nógat, hogy a poharat is egyem meg — azt is megeszem. ,Meg bizony, annyira odavoltam. — Mitől? A félelemtől? A gondnok elvtárs miatt? Menjen már: rendes, megértő ember az, értékelni bírja a fiúunokát. — Mit, gondnok elvtárs?! Volt is ott nekem eszembe’ a szabály! A nők, a fehérnépek, szaktárs! Azoktól voltam oda! Ki csaknem pucéron, ki fél- gatyaszárban, ingujjuk semmi, ami rajtuk, az is olyan szellős, hogy... S itt félbeszakad a mondat, más, kedvezőbb alkalomra marad a női divat kimerítő tagolása, mert a vízen megmoccan, majd ni csak: pipálni kezd a dugó. — Megvagy! — ránt botján egy finoman erélyeset a falfehér kovács. — Azannya! — feledi a presszót és halundorát Zámbó szaktárs is. Aztán — mintegy varázsütésre — tele a színpad, csődület a parton. Drukk. — Ötkilós! — Maga pancser! Meg lesz az tíz is! T lyen és ehhez hasonló x vita kíséri a halfárasz- tás bonyolult műveletét. Zene is zendül. A tanú pedig — aki a háttérből figyelt — továbblép, s ő a bűnös benne, ha titok marad: szákolt-e pontyot a kovács, és hány kilósat? DCáJtxuj cAmIoÍ ÚJRA \ % OTTHON Szél cibálja már a rozsvetést, fakó fácánok készülnek újra nászra, gömbölyű kocákat terel a puli, s János bácsi, a közös kanásza csorba pipáját újra cserélte végre, s ritkábban járnak itt is temetésre ... Apám szusszant: Ennyi hír egycsokorba' megnyomja mellét, s miközben tölt, liheg, Küszködik e széllel-bélelt idővel, s miközben anyám is köriil-tipeg koccintunk, kétszer, ötször is talán, aztán vers-olvasásra invitál. »Nem tudhatom ...« Radnóti szól helyettem, s látom, idő-gyűrt arca megremeg, »... annak térkép e táj« — veri vissza a padló, s tudom: e most megújult lelkeken — mélyem a szikkadt emlékek alatt — a holnap tenyérnyi álma felszakadt. S már tudom, hogy e táj nekünk is térkép, csak benne élő álmok ébredeznek, csőkutak szívják a homok szívét és régi cserjék terebélyesednek, hogy több legyen mint térkép: jövőnk e táj, mely féllábával még a múltba jár. JlcuLáu uji. Jft dwhp JÁRDASZÉLEN Öreg paraszt topog a járdaszélen, várja, hogy ott túl zöld legyen a lámpa isszeszűkült szemekkel, mint ahogy otthon nézett a szürkülő határba. A verebek nem ismerik meg őt, nincs senki, akinek biccentene. A lámpa zöldre vált át és komótos járással bandukol a semmibe. Nem crzclgek, honvágy nem fojtogat, nem gondolok a távoli mezőkre, Tudom, fűtő az öreg valahol és nem szívesen emlékezne ő se. Időszerűség — Te szerencsétlen, mi az istent csináltál, a főnök ugyancsak kirúgott rád! — Én rám? Soha semmiért még nem is figyelmeztetett. , — De valamit hallottam, hogy szombat délben az ebédlőben... — Ja! Beszélgettem vele. A bírálatról meg a fejbóloga- tókról. — Hülye! Te beszélgetsz a főnökkel?! ő beszélhet veled, de te nem ővele. — Már bocsáss meg, én csak említettem, milyen remek cikket olvastam az újságban, és mutattam a vezércikket, alá is húztam a fö gondolatokat, például: hogy szolgalelkű emberek közös ír ve: nem jó ujjathúzni a főnökkel. És, hogy ez micsoda ostoba, gerinctelen, idejét múlta félelemérzés. A főnök bólogatott, bizony, ez nagyon igaz. — A főnök mégis azt mondta ma reggel, hogy te nem érted a főosztály koncepcióját. S azt sem, hogy neki miért kell .együtt dolgoznia ilyer. emberrel. Beszéltél valamit a főosztály munkájáról? — Egy szót sem. Csak felolvastam, hogy sajnos előfordul, a szolgalelküek elismerést aratnak kiváló munkájukért, míg a jobbat szüntelenül kutató, és vitatkozó embereket feleslegesen akadékoskodó, vagy egyenesen a munkát akadályozó elemeknek tekintik. — Tökfilkó! De remélem hozzátetted, hogy ilyenek nálunk nincsenek? — A főnök azt mondta hogy pompás kis cikk. Bizony, elgondolkoztató. Vajon akadnak-e nálunk is ilyen f i gurák? Erre és megjegyeztev — azt hittem, örömet szerzel- neki — hogy egyről konl~r' *an tudok, a Pernyéiről. Ez Perr.yés közismerten gvev.r munkaerő, ráadásul lóg is, d- mindig a főnök körül svad rög, hízeleg és talán ezf ~ mindig a legjobban premirá tak közé tartozik. — Úristen! S erre mit mo’ iott a főnök? — Azt mondta, hogy min den lehetséges, majd elgon dolkozik a hallottakon, és — Nem engem illet, kérem. — Tessék? — neszei föl bál- ványkodásából a horgász. — Mondom: nem engem illet — nyomja meg egyenként szavait az öreg, s már ül is, szeme a vizen, sarkai kocogva harangoznak a mellvéd oldalán. — Merthogy mifelénk, arra lefelé, ni: Tolna megyében — magyarázza jószívvel, a szivart használva iránymutatónak —, mifelénk mondom* azt tartja, akinek-esze van: »Hal nem étel, özvegy nem ember.« Aztán, ha keze lenne a halnak, s összetenné, s úgy könyörögne, hogy tündérlány vagyok, elvarázsoltak, hamar egy horgot, Zámbó szaktárs, azt hiszi, kihúznám? Húzná ám az a.... A ért’ mondom — int a fejével - * la iránt — nem engem illet a szózat. Csődörös vagyok én, hússal, borral élek az a magyar emCZINKE FERENC: A CSEND... (rézkarc) írül: végre egy fiatal munkatársa bátran a szemébe moná- a véleményét. Még akkor is örül, mondta, ha esetleg ez a vélemény megalapozatlan. Mert ö csak a szándékot nézi, és nagyon szereti a nyílt, őszinte magatartást. — Mégis el fognak helyezni a főosztályról. Nem érted " koncepciót. — De hiszen, amikor felöl vasiam neki, hogy hamarosan sehol sem lesz kifizető szolgalelkűnek lenni, az örer t ’lénkén helyeselt. — Mégis kirúg a ff-a*--*' TÓI. — De hát hamarosan ol- jön az ideje, hogy sehol... — Látod, ez az! Itt nem jött el az ideje. Ordas Nándor
