Somogyi Néplap, 1964. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-02 / 180. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1964. augusztus 2. Ilyenek is vannak... Szobotka Imre: PRÉSHÁZ Szerelem. e£ áíltm ikaJ'&za., avagy: javaslat pad-ügyben em holmi csinált, [ erőszakolt összefüg- | gésről van szó a » címben. A legdiszkrétebb emberi érzés és a legprózaibb közgazda- sági kategória igen is jól megférnek egymással, sőt mi több: dialektikus összefüggésben állnak. Bátorkodom ezt a tételt fenntartani azért, mert közismert dolog, ha az emberek lelki egyensúlya biztonságosabb, jobban megy a munka, következésképpen mindnyájunk kincse, az államkasz- sza is tömöttebb lesz. Fordítva viszont úgy. hat ez a kölcsönösség, ha az államkasszában több van, olyasmire is több jut, ami az emberi érzések kivirágzásához közvetve, vagy egyenesen hozzájárulhat. Ügyes pénzügyi szakember ki tudná számítani, hogy mennyibe. kerül az államnak egy csók, egy ölelés, mert, nem kétséges, hogy azokat a körülményeket, melyek között egy csók elcsattanhat, egy ölelés végbemehet, egyrészt állami erőből kell megteremteni. Másrészt ugyanakkor ezek következménye is állami kiadásokat, közvetlen állami költségeket eredményezhet. A hjba ott van, hogy nem mindig bánunk gazdaságosan ezekkel az anyagi eszközökkel. Megtörténik még manapság is, hogy állami kocsival, hivatalos kiküldetésben keresi fel kedvesét az osztályvezető a vidéki kisvárosban, azért vesznek motorcsónakot az igazgatói alapból, mert Sárika imádja a természetet, az igazgató pedig Sárikát, s a kiküldetés meghosszabbításának igazi oka a kedves, aki nem tud újabb teljes hétre oly könnyen-gyorsan elszakadni. Ezek a dolgok azonban esetlegesek. Ezúttal egy állandó beruházás hibáiról szeretnék szólni, mely szorosan összefügg a szerelemmel, annak szinte egyik technikai feltétele, ilyenkor nyáridon. Nevezetesen a kispadokról... Nevezik őket pihenő padoknak is, de ez csak azért van, hogy igazi rendeltetésüket nehezebb legyen kibogozni. A na,p huszonnégy órájából ugyanis legalább kétharmadban a szerelmeseké a ligetekben, parkokban felállított sok-sok pad. S mi a tapasztalat? Ezeken az ötszemélyes padokon két ember, egy férfi és egy nő üldögél, közel egymáshoz simulva, s ott ásít a piros deszka hosszabbik fele üresen. Oda nem lehet leülni, mert azt tiltja a szokásjog, a fiatal évek emléke és a tapintat. Szép is volna, ha leülnék a Margitszigeten szalonnázni egy szerelmespár mellé! Legkevesebb, hogy megátkoznák a gyomromat, amiért megéheztem, a lábamat, amiért elfáradtam, a szokásokat, amiért nem állva eszünk, s talán még a tanácsot is, mert kevés padot csináltatott. Mindez tetézve ismétlődnék meg este, amikor a szerelmesek mint főbérlők sajátítanak ki egy-egy padot kettesben, s onnan lesik a felhők mögött bujkáló holdat, elhallgatják a lombok susogását, a tücskök cirpelését és egymás érverését, szívdobogását. Ilyenkor az ember inkább meggyorsítja lépteit, elfordítja fejét, s eszébe sem jut, hogy odakéredzkedjék, jóllehet úgy szeretne maga is leülni, egyedül lenni, bámulni a semmibe és úgy üldögélni, olyan kényelemben vagy lábtartással, ahogy még otthon sem illik. De még mielőtt magamra zúdítanám a szerelmesek haragját, előrebocsátom: mindezért nem haragszom rájuk. Nem ők a hibásak, nem ők tehetnek róla. Alapvető tervezési hiba az egész konfliktus forrása, az állami pénz ésszerűtlen felhasználásából fakad minden baj. Hogy precízebben fejezzem ki magamat: alacsony a pad-park kapacitásának kihasználási foka! Kicsit magyarabban: a régi tervek szerint megépített padokban improduktív kapacitás rejlik. Hogy ezen mit értek? Hát azt. hogy a nap nagyobb részében két ember üldögél egy pádon, amelyen öt is elférne kényelmesen. De azért nem azt javasolom, hogy öt embert ültessünk egy padra, vagy három szerelmespárt. inkább azt, hogy a parkokban, ligetekben egy- és kétszemélyes ülőkéket állítsunk fel. Az egyszemélyeseket a magamfajta áldatlan kószáiénak, a kétszemélyeseket a szerelmeseknek. Aki pedig sem nem szerelmes, sem nem szereti az esti és éjszakai csöndességet egyedül — aludjon odahaza, vagy ha nincs jobb dolga, pislákoljon a tv képernyője előtt. Remélem, hogy ennek az újítási javaslatomnak a magját megszívlelik az illetékesek és a szerelem meg az államkassza örömére meg is valósítják. Az újítási díjat postán kérem. Sz. Simon István AZ ALKONYI SZÜRKE MEGKERÜLT MÁR. A hold sarlója úgy függeszkedett a csillagok között, mintha valami színpadi jelenet túl érzel- gősre sikerült hátteréből szórná ezüstös fényét. Elnézte kicsit, jól esett ez a csöppnyi nyugalom és már azon sem bosszrnkodott, hogy ki kellett jönnie. Az árnyak rendkívül hosszúra nyúltak, s feketén, markáns sziluettel rajzolódtak a földre. Oldalt pillantott: »Milyen magas vagyok« — mosolyodott saját árnyékára, s jobbra-balra ingatta fejét, majd hirtelen támadt játékos-bohókás kedvében a kezét is emelte, fel és le, aztán újra — az árnyék engedelmesen utánozta. »Nagy kölyök ...« — gondolta magáról, és ezen is mosolygott. Teli tüdővel szívta a meghűvösödött levegőt. A sürgölödés, kapkodás, az emberi beszéd zaja halk zsongássá zsugorodott, s úgy tűnt, mintha nagycn-nagycn mesz- sziről hangzott volna. Valósággal fürdött az est váratlan nyugalmában, aztán hirtelen kapott észbe: mernie kell. Felsóhajtott — sajnálta itthagyni a nyugalmat — sietősen meglódult. »Mi is jön ... Persze, a negyedik kép . .. Berobbanni... A fene enné meg ezt a szűk teret, mozogni sincs helyem, nem berobbanni... Itt kellene. .. itt van hely« — és a gondolatot hangos szóval követte a torz vigyorral kísért szöveg: — Remek, hogy találkoztunk! Már ■ ne is haragudj pa- pikám, de most kinyírlak! Ilyen a közérzetem ... Nagyon vidám kis közérzet... — beszéd közben komótosan a karjára csúsztatta vállán lógó géppisztolyát. Kiáltás csattant, kurtán parancsolóan: — Állj! A lendület még tovább vitte, pontosan két lépést, s ekkor újra rádörrent: — Állj, vagy lövök! »Atyaúristen« — dermedt sóbálvánnyá, s meresztette a szemét, de senkit sem látott. — Ne- tessék viccelni, kérem ... — dadogta. — Dobja le a fegyvert! Lúdbőirös lett a háta, s a foga összekoccant: — Kérem szépen ... Ez csak fából van... — magyarázkodott s közben az járt az eszében, hogy az őrrel nem lehet kukoricázni, az őr az lő. — Földre a fegyvert! — hangzott ismét, de most csöndesen, s a szavakat acélos kattanás követte. Megremegett. A géppisztoly tompán puffant a fű között. — Két lépést előre! Engedelmeskedett a szénák, s aztán annak is, hogy feküdOldalt valami tücsök zendí- tett rá, szemtelenül és nagyon vidáman. BORZONGOTT, A FOGA VACOGOTT, kiáltani szeretett volna, de csak idegenszerű, furcsán elvékcnyodott hang préselődött ki a torkán: — Ör elvtárs, engedjen el. Hallja, őr elvtárs... — de választ hiába várt, s szeme elé libbent a kép: zsúfolt nézőtér — a színfalak mögött az ügyelő a haját tépi, átkozódik. Felnyögött: — B . rány lesz, őr elvtárs. Fegyelmit kapok ... Ügy kirúgnak, de úgy... Or elvtárs, én vagyok a fővagány, nekem kell kezdeni a jelenetet ... Ne tessék vacakolni.., Csönd van, már mindenki beült a nézőtérre ... — reménytelen s „'tlanság felelt. Akkor eszébe jutott, hogy ez itt fogja várakoztatni, amíg le nem váltják, s rémületében dadogni kezdett: — Színész vagyok az együttesből. Hát nem érti? Én kezdem a jelenetet. Drága éber őr edvtárs . i. Ha itt tart, félbeszakad az előadás.. Hallja, őr elvtárs... — és mindkét kezével könyörgött a láthatatlan hallgatag felé: — Drága jó őir elvtárs ... Várnak a katonák... a mázlik .. Engedjen elmenni — torka elszorult, szeme megh. mályosodott: — ör elvtárs, engem a Gyuszi agyonüt, ha nem megyek'. Távolból ajtócsapódás, kiáltás: — Lajos! Lajos! — Hallja, őr elvtárs? -—kapaszkodott a segítségbe, mint fuldokló a mentőövbe s már ugrott volna, hogy rohan, de az acélos zörejjel kísért hang ismét rácsapott: — Nyugton marad! Visszakushadt a földre. — A nyakát kitekerem az átkozottnak, csak egyszer előkerüljön ... — hallatszott messziről, s ő összeszedte minden erejét, kétségbeesetten felüvöltött. — Gyuszikám! Lefogtak! MÉG ELTELT VAGY TÍZ PERC, amíg a laktanya ügyeletes tisztje az őrparancsnokkal érte jött s átvette az őrtől — ekkor végre megláthatta az őrt álló katona alakját, rendíthetetlen nyugalmú arcát, s bosszankodott, hogy jmég csak bocsánatot sem kér az incidensért, hanem ezt morogja: »színész, nem színész, ne lábatlankodjon a tilosban ..« Az ügyeletes tiszt egészen a színpad bejáratáig kísérte. Onnan még egy pillantást i vetett hátra, kalandja színhelyére, ahol az alacsony épület komor sziluettje mellé egyedülálló katona árnyéka nyúlt. A hold sarlója mint félbe tört glória világított a feje fölött. A kritika szerint a »fővágány« figuráját olyan átéléssel játszotta, mint soha, olyan ndorítóan förtelmes alakot formázott a nézők elé, hogy majd minden jelenet után "astapsot kapott. Amikor a cikket olvasta, elégedetten elmosolyodott s kicsit szomorkás sajnálkozással állapította meg, hogy kezd öregedni, elfelejtette megkérdezni az őr nevét. ’ Pedig megérdemelne néhány köszönő sort ez a legény, amiért odaképzelhette őt a darabbeli ellenfele helyébe.;. Zalka Miklós BEDE ANNA ion le. hasra. FOLYOSÓN Ilalk eső csellóz, ragyogó vonóin lassú dallam kél, monoton keringő. Bent vidám villany sugaras körében röpköd a tréfa. Asztalon kedves csokor és gyümölcsök, ajkakon szép szó, szemeken szelíd láng. Víg barátok közt, mosolyogva kártyát oszt Sanyi bácsi. Kint ülök széljárt folyosón, sötétben. Víz ver arcomba, s nyakamon lecsordul. Semkisem kínál piruló eperrel, senkise hív be. így ülök némán, korareggel óta... Ö, bolond sorsom! — amióta élek így ülök, s vágyón figyelem, ha messz: csillan a jókedv. Toll, miért is vagy hideg, üldöző kard? Légy serény kis tű, odavarmi szívem messzi sorsokhoz... hol ezüst mosolyt o. ősz Sanyi bácsi... Ö, de jő volna odafutni hozzá, mint kicsiny lánykát az ölébe vonna, s én megenyhülten, bizakodva sírnék, mígnem elalszom. AZ EL NEM KÜLDÖTT LEVÉL Éjjel mentem haza, nem túl későn, de annyira már éjszaka volt, hogy kevesen jártak az utcán. Kis szél söpört előttem, unottan; a kanálisokban lassan csurdogált az esőié. Már majdnem a ház elé értem, amikor a gyér fénynél, amelyet a lóbálódzó közvilágítás dobott az utcára, egy zseotár- cát pillantottam meg a kövezeten. Lehajoltam érte. A kaland különböző utakon ér el az emberhez, ez is kaland: zsebtárcát találni éjszaka. Hogy lassan bontsam ki a kalandot, először kívülről nézegettem a zsebtárcát, vajon kié lehetett? Fiatal, vagy idősebb emberé, nőé semmiesetre sem. Kiderül majd, mondtam magamnak, hiszen a zsebtárcákban az esetleges pénzjegyek mellett rendszerint mindenféle cédulák is vannak, följegyzések, számlák, talán iratok is — magamból indulok ki. S ha vannak, agnoszkálni lehet a tulajdonost; könnyen vissza- küldhetem neki a nyilvánvalóan zsebből kiejtett tárcát. De előbb totózok, kié lehetett, ha már úgy adódott, hogy az elveszett tárcán át belenézhetek egy vadidegen ember életébe, mégpedig tisztességtudóan, hiszen hogy visszajuttassam, tudnom kell róla, ki ő, hol lakik stb. Ez a becsületes eljárás — közben kíváncsiságom zaklatásának is eleget teszek. Ügy gondoltam: a tárca, mivel bőrből volt, megállapodott emberé lehetett, régen vehette, vagy kapta, régen hordta, hiszen manapság nemigen vesznek bőrtárcát, olcsó műbőr is megteszi. Azonkívül: nem is divat ma már tárcát viselni. A tárca vaskos volt: valakié, aki fontos dolgait magánál hordja, a tisztító cédulájával, a tv jótállási bizonylatával s más hasonló dolgokkal együtt. Agglegény, ezt ts gondoltam, talán éppen a tisztító céduláról, amelyet valóban elsőnek húztam ki a tárca egyik rekeszéből. Néhány bankjegy is volt ott, kis címletek, húszasok, tízesek, gondosan s egyenként összehajtogatva. A másik rekeszbe nyúltam ekkor, s egy beborítékozott, de le nem ragasztott levél került a kezembe. Most mit csináljak? Elolvassam? Nem, nem szabad. Ahogy kimondtam magamnak a becsületes tilalmat, rögtön úgy éreztem: becsapom magam mögött a kaland ajtaját, szürke ügy lasz az egészből. Találtam egy tárcát, beadom a rendőrségre, kész. Mintha színházjegyet váltottam volna, s előadás előtt eltépném a jegyet. A bűnöző mindig talál mentséget bűnére, én azzal biztattam magam: író vagyok, jogom van tudni, mi van másokkal, mi van az emberekkel —, már ki is vettem a borítékból a levelet. Szikár férfiírás volt. Olvastam: — Mariska! Ez az utolsó el nem küldött levelem. A többit, amiket írtam, eltéptem, s szétszórtam, mintha gyászom hamuja lenne. Ezt megőrzőm, néha elolvasom, Mariska. Hogy lángol a neve bennem, milyen lobogva lángol, talán csak igazi költő tudná úgy elírni a lángokat, ahogy bennem lobognak. De én nem vagyok költő, még levélírónak is rossz, jaj, de félnék, hogy kinevet engem. Néha arra gondolok, talán az is jó lenne, ha kinevetne, hiszen az azt jelentené, hogy egy percig, míg a mosolya tart, foglalkozik velem. Velem, aki annyit nem számítok magának, mint egy eldobott gyufaszál. Én csak nézem magát, nézem, ahogy ott ül az íróasztalánál a számlázásban, csak nézem, de a nézésnek nincs hangja, nincs szava, mint ahogy nekem sincs igazi jó szavam, amikor leírom: szeretem. Mert kopott szót nem tudnék használni, egyszerű szót, hiszen magát szeretni, Mariska — több mint cél és boldogság, több mint millió érzés együtt és külön. Itt megálltam az olvasásban. Ez már igazán nem illik. Valaki szerelmes, olyan szép magánügy ez, hogy még írói jogon sem szabad belesnem egy idegen lélekbe. Nem szabad? Mégis belestem. A levél így szólt tovább: — Mariska! Mások talán belehalnak ilyen nagy boldogtalanságba. De én egyszerű ember vagyok, kis fogaskerék, egy számlázó, semmi más, any- nyi van belőlem a világon. Énnekem az is jó, hogy ilyen boldogtalan vagyok, mert engem az éltet, hogy íróasztalánál látom magát. Maga ott ül szőkén, és olyan kék a szeme, mint egy drága szép tóé, s maga észre sem veszi, hogy beléptem a szobájukba. Engem az éltet, hogy maga létezik, hogy van a világon, hogy szőke és a szája olyan, hogy rágondolni is elmondhatatlan gyönyörűség. Azt már le sem merem írni, pedig ezt a levelet sem küldöm el, milyen lenne, ha én magát megcsókolhatnám! Milyen lenne, ha átölelhetném, feje a vállamon, Mariska. Olvastam régen, szokás volt, hogy a halálra ítéltek utolsó kívánságát teljesítik. Arra gondoltam, Mariska, ülök szörnyű cellámban, holnap kivégeznek, nem tudom, mit követtem el, amiért a fejemet veszik hajnalban. De ott ülök utolsó éjszakámban s bejön a foglár s gyilkosom, a hóhér: — Mi az utolsó kívánsága? Élete utolsó kívánsága, mert hajnalban meghal. Akkor azt mondom: Szeretném megcsókolni Mariskát! Akkor nyílik a cellaajtó s belép maga, Mariska, szőkén és a szeme olyan kék, mint a tiszta tó, kék, mély s a halálon túl sem lehet elfelejteni. De csak a magam cellájában vagyok és nem lehetnek kívánságaim, és tudja meg, Mariska, tegnap hosszan szorongattam a nagy Horváth kezét, mert azt beszélik róla, hogy tetszik magának, és hogy el fogja venni magát feleségül. Szorongattam a kezét és azt mondtam, milyen szép az ingkabátja, a kivinge, pedig nekem egyáltalán nem tetszik, mert durván csíkos. Szorongattam a kezét, mert maguk bizonyosan megfogják egymás kezét, s kerestem a nagy Horváth kezén a maga keze nyomát, melegségét, üdeségét, a keze szépségét, Mariska. S tőle loptam el, fiókjából, amikor nem volt a szobájában, a maga fényképét, Mariska, s nem adom vissza soha, az életem árán sem. És most befejezem ezt a levelemet is, mert most és örökké a képét nézem, amelyet elloptam magamnak, a magam örökkévalóságával:, hiszen ahhoz jutottam ezzel a: ellopott képpel, Mariska. Aláírás is volt a levélen, egy nagy »A« betű. Én pediy. ha már elkezdtem, tovább kotorásztam a rekeszekben. A legbelsőből került ki a fotográfia. Nagykeblű, kövér nő. nem látszik túl fiatalnak. Egy fának támaszkodik, a kép nyilván kiránduláson készült. Nézem, nézem, jaj ez a Mariska — mert a kép hátsó oldalán ez állt: Drága, drága Mariska — hogy úgy mondjam, egyál- taján nem volt szép. Sőt. A képen jól látszik: bandzsít! A kép mellett, ugyanebben a rekeszben egy cédula: — Jónásnak holnap megmondani, szé- gyellje magát, láttam, bliccelt a villamoson. Szépen visszaraktam mindent. Arra jött egy rendőr. Átadtam neki a tárcát, megmondtam: itt a földön találtam — - ' nil
