Somogyi Néplap, 1964. július (21. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-12 / 162. szám
M' ikor Tószemre kerültem, az ötödik osztályt kaptam. Már az első napokban feltűnt, hogy az ablakfelőli első padnál állandó mozgás van. Egy kerek fejű gyerek motoz nagy kitartással a padjában. Aztán már a pad alatt van, odalent matat, fent csak a feneke látszik. Te, gyerek, szólok oda neki, ülj meg már a fenekeden! Ezzel elintézettnek veszem az ügyet, ennyi elég szokott lenni, és visszatérek a táblához, hogy végre mi legyen azzal a maradékkal. A gyerek nem zavartatja magát, ismét be a pad alá, meg ki, működik, mint a motolla. Mi leli ezt a gyereket? Te hékás, szólok oda újból, nem találod a helyedet? Rám néz, mint aki nem hisz a fülének, és újra lebukik a pad alá, mint a fóka a tenger vízében. De olyan fóliás is a kis kerek fejével, csak a bajusz hiányzik egyelőre. Az édes hangú Rajci Annus nyújtja a kezét felém. Valami fontos közlendője van. Ahogy ránézek, már áll is és fontoskodva énekel. Mert énekel és nem beszél. Madár ez az Annus! Neki szabad, közli velem. Valóban úgy fest, mert akárhogy működik, a többiek mintha megszokták volna, oda se neki. Nyugodtak most, mint egy nagy, enyhén hullámzó víz és ebbe üt lyukat furton fúrt a fejével a kis fóka. Ejnye te, fogyogat a béketűrésem, ez már egy kicsit mégis sok! Rám néz, még vigyorog is és újra a pad alatt van. Értetlenül nézem, aztán rákiáltok. Rajci Annus máris énekel engedély nélkül. Nem szabad rákiáltani, mert akkor elájul! Az egész osztály arca bizonyítja,» hogy ez valóban így van'. Szemügyre veszem a gyereket. Jó felépítésű, egészséges külemű kölyök. Mi baja lehet ennek? Azt látom, hogy irgalmatlanul fegyelmezetlen. De a mondottakat sem szophatja az ujjá- ból ez az Annus madár. Ez már kialakult szokás lehet körülötte, de kiknek a véleménye ez, a pedagógusoké? Vagy! Elő az osztálykönyvet, nézzük a családi körülményeket! Csak nem tanácselnök az apja? Nem. Festő- és mázolómester, de ezzel az egyszem gyerekkel. Hát ez is valami. Mindenesetre azonnal közelebbi ismeretségre törekszem a kis fókával, mert érdekes ez a rendreutasításra jelentkező ájuldozás. Te fiam, mondtam neki kedélyesen, férj már meg a bőrödben, mert belerázlak. Már ki sem jött a pad alól. Minek is jött volna, berendezkedett alatta. Neked beszélek, hallod, öntött el a szentantal tüze. Erre már előbukkant a kis fóka kugli feje, először jól megnézett, hogy vajon ki vetemedett ekkora merészségre. Akkor hányát vágta magát és el kezdte rángatni a végtagjait páratlan hozzáértéssel, vadul forgott a szeme, mégis értelmesen figyelte a hatást. Az osztály felugrott, jajgatni kezdtek. Rájuk néztem, hogy bent szakadt szegény lelkekben a lehelet. Megfogtam a kis fóka elálló fülét és szépen húztam felfelé, hogy kénytelen volt felállni, de eny- nyi is elég volt neki, hogy megszűnjön a területen kívüli állapota, mert majdnem összeért az orrunk, olyan közelről szemléltük egymást. Meghök- kenve nézett. Tehát nem ájult el. Nincs itt semmi baj, majd utána járok én ennek. Vissza is mentem a táblához hogy a végére érjünk már egyszer annak a példának! A kis fóka abban a pillanatban kiugrott a pádból és kivágtatott az osztályból. A gyerekek szinte meg- rovóan néztek rám, hogy hát hiába figyelmeztettek? Na, ez szépen hazanyargalt, gondoltam. Mert ugyan hová futhatott volna, mint az anyja szoknyájához panaszra. Majd feljön a papa vagy a mama és az lesz a jó. Megbeszélhetem velük a kis fókát. Tízpercben éppen megtudtam a kartársaimtól annyit, hogy a kis fóka igen e’^ényez- tetett gyerek, gyenge idegzetű, mondták, azonnal ájul, hagyni kell, az a legokosabb, talán majd kinövi. Sajnálkozva nézMihályi Margit: A KIS FÓKA tek rám, hogy ej, ej, miért is nem figyelmeztettek és nekem miért is kellet rákiáltani, mert ebből cirkusz lehet. Erre már bent is volt a kis fóka papája, a nagy fóka. Neki már bajusza is volt. Azonmód festékesen és meszesen, ahogy munkahelyéről idefutott meszelővei a kezében. Gyors lehet itt a hírközlés, gondoltam. Szegény nagy fóka bajszát mozgatva és könnyekkel átitatva méltatlankodott és rémüldözött az igazgatónak, hogy hogyan lehet ilyen süvölvény tanítót csak így rászabadítani szegény gyerekekre, akikhez érteni kéne! A kis fóka végig nyargalt tehát a Fő utcán, neki futva a keresztapjának, akinek odakiáltotta futtában, hogy ezt nem bírja tovább, öngyilkos lesz és eltűnt nyomtalanul. Egy ötödikes! Elhültem és el- hülve néztem a nagy fókát. Pillanatokon belül távnyarga- lás kezdődött a kis fóka után. A nagy fóka megfenyegetett, hogyha a gyereknek baja lesz, ketté hasít! És elrohant a meszelővei. A kartársak finoman elhúzódtak mellőlem. Ez a legokosabb cselekedet, ha valaki körül baj van. Csak az Alvóoroszlán, aki most nem aludt, volt az, aki izgalomba jött miattam. Sűrűn pislogva a száját morzsolgatta hüvelykés mutatóujjával, ami mélyen szántó gondolatokról árulkodott. Meg is értettem, az unokahugát akarta a helyemre, de érthetetlenül mégis engem neveztek ki! De így hátha lehet belőle valami! A falu felbolydult. Az utcákon hangosan szidtak. Magamra hagyva meditáltam, hamar belekóstolva az emberekbe. Csak egy ab ovo elrontott, idős szülők későn jött kis fókája kell hozzá, és máris bukfencet vet a világ. Megebédeltem mindenki megrökönyödésére és el kezdtem gondolkozni, hogy én, ha gyerek lennék, hová mennék ilyenkor? Mert az öngyilkosság eszembe sem jutna, ilyen ötödikes korban nincs is, mikor ilyen harsogó tavasz van, és az egész határban a szőlőknél, a borospincéknél érik a cseresznye! Én odamennék, ha gyerek lennék! Az osztályból több fiú zölden és porosán be-bekukkantott hozzám, hogy itt sincs, itt sincs, mint a cinkék az ágon. A határt még nem igen ismertem, de már sétáltam a pince-dombok felé. A gyerekek azt mondták, hogy a kis fókáék pincéje összedőlt, most épül mellette új. Ezt könnyű lesz megtalálni. T ementem a kertek alá és úgy indultam el a szőlőhegy felé. Zsongott a világ, fű szag volt, meg vízszag. A fákról messziről piroslott a cseresznye. Sárgarigók vágódtak ki-be a lombok között. Sürgö- lődés és szorgos munka folyt minden rejtekhelyen. Legszívesebben feltelepedtem volna az első fára csereszhyézni. Nem is volt olyan nehéz rátalálni a fókára.. Már az útról láttam. Fent kuporgott egy cseresznyefán és elmélyülten evett. Későn vett észre. Riadalmában feljebb mászott és eszébe sem jutott elájulni. Inkább nagyon is elevenül méregette a köztünk levő távolságot. Nincs ennek a gyereknek semmi baja. Határozottan tetszett nekem. Egy arasznyi kis fóka és fumigálja a világot. Tudja, hogy otthon a fejetete- jén áll minden, gereblyézik érte a vizet, az anyja ágyban, óránként futnak az orvosért. Az apjának talán még most sem jutott eszébe azóta letenni a meszelőt. És ez itt eszik nyugodtan. Jól teszi. Miért ne tegye, ha teheti! Ha van kikkel. Ha van! A fa törzse dőlt, az alsó ága lejtősen alacsony, számomra nőtt így. a mászótudományomhoz, mert gyermekkorom óta alaposan megváltozott a gravitáció hatása egyes részeimre. Csak fel kell lépdelnem rajta. Máris az ágak közt vagyok, cseresznye közt. Lent, fent cseresznye, cseresznye tenger! Itt csak enni lehet. A kis fóka értelmesen figyel. Übgy látja, eszem a cseresznyét, ő is hozzálát, de lehet, hogy nem is tud róla, mert határozottan meglephette a történés. Hát ettünk. Tömtem én is a cseresznyét. Ilyen íz, zamat, csak fán lehetséges. Alattunk körül a dombok szelíd hajlata Szinnyei-zöldben és Valesques-f estette levegő. Minden maggal célba veszem. Orrán, fülén, a kobakján pattognak a síkos magok. Elámítom a tudományommal, amire most igen büszke vagyok. Gyakoroltam eleget a Primula bácsi fáin. Elismeréssel néz. Pislog, hunyorog, úgy várja a következő lövedéket. Aztán óvatosan célbaveszi a fa törzsét. Félre lő. Most már elismert szaktekintély lehetek előtte, leszámítva a lelki zűrzavart, ami egyelőre kavaroghat benne, de ameddig így nyelem a cseresznyét, annyi bölcsessége van, addig nem lehetek veszélyes. Aztán már társalgunk, mert a szomszéd fák gyümölcse ismét más. Szakértelemmel sorolja a fajtákat. Nem is buta ez a kis fóka és melyik kis fóka buta, amelyik használni tudja az uszonyát. Üszik, a tenger mindenütt vizes. Van cseresznyébe oltott meggyünk is, vagy fordítva? Egyremegy, ez a cseresznyemeggy. Ezt szeretem én! Ez az igazi! Majd szól, ha érik. Az legalább egy hét. Ha szólni akar akkor, addig legalább is élnie kell. Már annyit ettem, hogy az ereimben is cseresznyelé folyik. Nagyon jól érzem magam. Megértem a kis fókát. Nagyszerű dolog így ülni az ágak közt, míg nyújtott nyakkal lesnek a rigók és tudni, hogy valahol messze miattunk vitustáncol egy egész falu. A nagy víz kinyújtózik előttünk a körbevesző messzeségekig. De most már tenni is kéne valamit. A pince előtt két rossz kosár a fűben. Jó lenne egy kis cseresznye otthon is. A kis fóka Helyesel. Intek, hozza fel az egyik kosarat, majd csak teszünk valamit a hiányzó fenekével. Bármennyire is békességes a hangulat, ugrásra készen várok, mert bebizonyítanám neki, hogy futni is tudok ám. A kis fóka fejében talán megfordul a gondolat, hogy itt az alkalom megpróbálni szabadulni tőlem, de mégis hozza a kosarat engedelmesen. Gályákkal átfűzzük az alját, jól tart. A kis fóka készségesen feljebb mászik, mert ott szebbek a szemek. Esszük és szedjük. Nem lehet ezt abbahagyni. Dalolok is közben. Ez azt hiszem közös nagy emberi inger. A nagy fóka is biztosan dalol, ha felmászik a létrán. A kosár gyorsan megtelt. Szinte sajnáltam, de eny- nyi elég volt a kis fókának is, meg az Alvó-oroszlánnak is, aki még betelepíti a helyemre az unokahugát, ha ennyit természetgyönyörködöm pedagógiai megfontolásokkal! Fogom a kosár egyikfülét, a kis fóka a másikat és ballagunk hazafelé. Azt hiszem, nagyon jól érzi magát és természetesnek találja, hogy így cipeljük a cseresznyét. A beomlott pincéjüknél megmutatja a rejtekhelyét, itt tartja a kincseit is. Nyilván nem először meditált ezen a helyen. Többször is izzadhattak miatta nagy fókáék. Nem mondja, hogy ne áruljam el, mint ahogy a felnőttek teszik titkaik fellebbentésénél, neki természetes, hogy a közös fánk óta a rejtekhelyét is elárulhatja! Azt mondják, az első közösségi élet a közös fakon alakult ki annak idején. Íme, egy kis atavizmus és néha a cseresznyefa is megteszi. A kincs egy rossz pokróc, egy kormos konzerves doboz, egy dróthálós egérfogó, gumicső, két kesztyű, bugylibicska meg száraz kenyér. Itt ilyen önmegtartóztató mezei egerek élnek? Vagy ezért van itt az egérfogó? Érzem, hogy most már nekem is fel keli tárnom valamit, az én rejtekhelyemet, ez a legkevesebb, amit megkíván elmélyült barátságunk. Elárulom neki, hogy nem szeretem a fókákat az iskolapadban! Megértőén néz. Megkérem, ne árulja el senkinek, hogy a fókák meglehetősen idegesítenek a padtengerben, és ebből már sok baj származott a világra. Azt hiszem, teljesen megértett és helyén valónak is találja idegenkedésemet a fókáktól, mert megjegyzi, ő sem szeretné, ha az osztályban fókák lennének, mert azok legtöbbször rühesek meg bolhásak. Egy pillanatra megingok, hogy ennyire tájékozatlan lennék fókaügyben, ezért megkérdem, hogy mi a fóka? A fóka az róka! Lehet, hiszen csak egy betű köztük a különbség. Tájékozottsága meglep és megnyugtat, mert hozzáteszi, hogy ő is figyeli majd az eseményeket és egy fókát sem tűr meg a pad alatt, ha mégis, akkor azonnal jelenti titokban. Most már igazán nyugodtan alhatom. Megrendsza- bályozzuk a fókákat! Megmondom neki, hogy nagyon örülök, hogy így bízhatunk egymásban. Ezt megerősítette. Nagyon jól esett, mert az osztályban néha több a fóka, mint a gyerek, és kértem, hogy jól jegyezze meg, mert ez fontos a jövőnkre nézve, hogy minden gyerek fóka, ha nem tud megülni a fenekén, hanem bukdácsol a padtengerben! Ezt sejtette, de legyek nyugodt, segíteni fog visszaszorítani a fókák előreLADÄNYI MIHÁLY MERRE VAGYTOK... Merre vagytok, szigorú asszonyok, vas-ölűek, fehér-hold mellűek, ti, igazságra szomjas szoptatók? Egyetlen lábnyom eligazíína már a kávéházi teraszok előtt, ahol az enni-inaii-enni-mni hangzik, egyetlen mozdulat hozzátok intene a csarnokok tolongásaiból, egyetlen szó elindíthatna engem sorsom felé, amely szorongva vár már. Csönd van köztünk, szigorú asszonyok, vas-ölűek, fehér-hold mellűek ... Lelkesítő szavatokat szeretném rászorítani szívemre, ti drágák, s csak fecsegést, fecsegést hallok egyre pénzről, divatról... Értetek kiáltok! Mert egyedül szorongok, asszonyok, s nem érzem szíveteket, csak a szátok. törését. Üdítő tanácskozás volt Ezután szeretnék én fókát látni a padtengerben, azzal biztosan összeakadna a bajszunk. így haza is értünk A kertjük alatt mentünk fel, kizárva a nyilvánosságot. A doktor éppen akkor indult el a kocsiján, ki tudja, hányadszor. A lépcsőről a nagy fóka nézett utána, de ahogy meglátott minket, kimeredt a szeme, csak a bajsza mozgott. Valódi fóka volt, amint kiemelkedik a tengerből, csak a hal hiányzott a szájából. A felesége felült az ágyban, és levette a szívéről a borogatást. A szájtátók már nem táthat- ták volna jobban szájukat. Nem hagytam nekik időt semmire, Szedtünk egy kis cseresznyét, mondtam. Mi az ára? Az asszony tétován az urára nézett sírástól bedagadt szemeivel, aztán lelépett az ágyról és bizonytalanul mondta, hogy talán négy forint. Hát alkudjunk, mondtam, legalább felét én szedtem, a fára is felmásztam, rongáltam a cipőm, a ruhám, tehát három forint ötven, mit szólnak hozzá? A kis fóka bólogatott, hogy ez így igaz! Hiszen nem is az a pénz, mondta az asszony lassan eszmélve. Tessék csak elvinni, mondta aztán lelkendezve, de nem hitt a szemének Szó sincs róla, az üzlet az üzlet, mondtam, senkit sem akarok becsapni, de én sem akarok megrövidülni. A nagy fóka értelmesen hüm- getett. A szomszédok is beleszóltak, hogy a piacon már háromért is ment a reggel. Hát legyen három. Rendben, mérjék le. Hozták a mérleget. A kosárra megegyeztünk egy átalányban. Nagyszerű volt az egyetértés és mindenkit lefoglalt a cseresznye. Tíz kiló volt. A gyerek jön velem, mondtam, otthon kirakom és küldöm a pénzt Igen, mondták, csak tessék És senki nem kérdezett semmit, csak néztek. Alig akadt nálam alkalmatosság, amibe ezt a temérdek gyümölcsöt átrakhattam. Leszámoltam a pér»zt fóka barátom maszatos kezébe hasonlóan maszatos kezemmel. Még egyszer megkértem, hogy a fókákról ne szóljon senkinek, legyen ez a kettőnk titka. Lelkesen bólogatott kis kerek fejével és vígan nyargalt hazafelé a kosárral. Most már aztán nyugodtan törhettem a fejem, hogy mit kezdjek a feleslegessé vált rengeteg cseresznyével. Másnap a nagy tízpercben a kis fókával kiosztottuk becsülettel az osztályban, miközben megkérdeztem tőlük is a fókát. öten azt mondták, hogy a fóka az tehén. Igaz, itt Dunántúlon a sok tehén egy falkában, az egy fóka tehén. Aztán én is elmondtam, amit eddig a fókáról tudok, eredményesen,- mert a kis fóka azonnal ösz- szefoglalta, hogy tehát van róka fóka, meg tehén fóka, meg olyan fóka is, ami csak fóka! És cinkosan összenéztünk, hogy felőlünk ugyan jöhet akármelyik fajtája is, mi rajtunk már nem fog ki! TÖRTÉNETEK (Somlai/ cArt[tarról Nemrégiben összegyűlt Som- lay Arthur, »szakmai« nevén, »Argyel« több híve, évtizedekig bizalmas barátja. Egy régi színházi emlékekkel zsúfolt, kedves szobában a nagy színész emlékét idézték. A forgalomban levő, s a könyvekbe is bekerült Somlay- anekdoták szerint Argyel szenvedélyes, robbanó tempéra- mentumu ember volt, akinek gyakran voltak pénzgondjai. Ez a tulajdonság és ez az állapot valóban jellemezte őt, de tudni kell azt is, hogy Som- lay nemzedékéből nem volt ta- ián egyetlen magyar színész sem, akiben annyi szív, any- nyi igazságszeretet lett volna, mint éppen benne. Mindig a meghurcoltak, az ártatlanul hajszoltak oldalán állt, s kevesen tudják róla — egy régi rendezője elevenítette fel a »Somlay-esté«-n —, hogy amikor 1944 nyarán üldözötteket tereltek át az utca egyik oldaláról a másikra, Argyel magából kikelve rohant utánuk, mindenét odaajándékozta a szerencsétleneknek és üvöltve szidta a fasisztákat. Különös véletlen, hogy nem hurcolták el őt magát is. A kitűnő zeneszerző meg arról beszélt, hogy Somlay — nem sokkal halála előtt — egy csomó pénzt adott fel szűkölködő ismerőseinek. Gondosan kitöltötte a cédulákat, ráírta: »Feladó: Somlay Arthur«, aztán barátjával együtt elhagyta a postaépületet. És kinn az utcán így szólt a komponistához: — Most pedig, kérlek szépen, szerződtess nekem egy húszast ... • * * »Szerződtess nekem ...« Kedvelt kifejezése volt ez. baráti kölcsönök kérésekor. Egyszer azonban — még a felszabadulás előtt — valóban szerződéskötésre várt egy nyári délután, a dunaparti kávéház teraszán. Viszonylag nagy pénzt kellett kapnia és a társaságában levő zeneszerző nyugtatta: nem kell izgulni, a producer biztosan jön, nincs még négy óra. Ám pontosan négy órakor — a producer helyett — egy nyári viharzápor érkezett meg. Argyel nagyon nem szerette a záport — a mennydörgés meg különösen felborzolta. De mert a kávéház fedett része zsúfolásig tele volt, Argyel és barátja az ajtóban várta, hogy végeszakadjon az égzengésnek. A zeneszerző csodálkozására a színész csak akkor robbant ki, amikor az egyik mennydörgés — késett. Argyel felkészítette idegzetét a félelmetes hangokra, de ha már áznia, s szorongania kellett, (és a vihar miatt a pénzes ember is késett) legalább a mennydörgés ne késsen. És éppen ezért egy pillanatnyi vihar-szünetben futott ki a terasz vízben ázó asztalaihoz, felborított vagy hármat és így kiabált: — A fene egye meg Edison Alva Tamást! Hiszen — ugye — ha Edison nem találja fel a filmet, ő most nem várna itt a tilmesre és nem kellene áznia és idegeskednie. * * * Színháztörténelmi tény, hogy Csortos Gyulát nem nagyon szerette, Hegedűs Gyulát viszont úgy tisztelte, hogy — haláláig — kalaplevéve köszönt a Vígszínház előtt álló — mellszobornak. Beregi Oszkárt is becsülte, de azért >— egyszer régen — megvert egy embert, aki ragyogó képpel lépett oda hozzá és hogy kifejezze hódolatát az akkor még fiatal színésznek, ezt mondta: »Maga egy második Beregi...« Tény- való az is, hogy Rátkay Mártonnal évtizedekig haragban volt, amíg ... Amíg egy darabban — nem sokkal mindkettőjük halála előtt — össze nem kerültek. Rátkay, hogy megnevettesse haragosát, ösz- sze-vissza fintorgott. Argyel — mint később megfogalmazta — hősiesen tartotta magát. »Csak nem fogok röhögni a stepszli miatt.'« Azfán figyelmesen nézte régi kollégája arcát és úgy tapasztalta — ahogyan azt szintén később ki is fejtette — hogy a festék és a fintorok rétegei mögött a betegség, a bánat, és egy kicsit még a halál ül azon az arcon. Megrendült és — a jelenethez egyáltalán nem illően — odalépett a »stepszli«-hez és megcsókolta. Az ügyelő rögtön felírta, Ar- gyelt száz forintra büntették. Szó nélkül kifizette.
