Somogyi Néplap, 1964. július (21. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-19 / 168. szám
A nap besütött a városi tanács nagytermének ablakán át a vörös piüss-terítővel bevont asztalra éppen abban • pillanatban, amikor az elnök megkezdte ünnepi beszédét. A közönség sorai. közt külön igazgatói engedéllyel helyet foglaló gimnazista lányok és fiúk halk sóhajai jelezték, hogy így van ez rendjén. A természetnek is illik részt vennie abban az ünneplésben, amelyet Bors Vince szobrászművész tiszteletére rendez szülővárosa abból az alkalomból, hogy a művész öt nappal ezelőtt a parlamentben átvette életműve jól megérdemelt jutalmát, a Kossuth-díj második fokozatát. Bors Vince szemben ült a közönséggel egyedül, kis asztal előtt s ahogy unatkozva és zavartan körülnézett, arra gondolt, hogy itt talán nem is ő a fontos, hanem maga az ünneplés, amit olyan kifogástalan rutinnal rendezett meg a szervezőbizottság. Néhány pillanat múlva azonban restelkedve visszavonta ezt a gyanúját Csak semmi cinizmus! Ahogy elnézte az első sor közepén fekete bársonyruhában ülő feleségét, aki az ünnepi szónoklat hatására görcsösen szorongatta zsebkendőjét, és időnként a szeméhez nyúlt vele, az asz- szony mellett ülő tizenhat éves fiát, aki konokül lefelé szögezte a tekintetét, mintha szégyellné a szónoki magasztalás lelkendező szavait, s az asszony másik oldalán a fiúnál egy évvel idősebb lányának, Évának finoman kipirult arcát és büszkén integető tekintetét, a szobrász egy kissé ellágyulva igazat adott a szónoknak, amikor őt boldog és tökéletes harmóniában élő embernek nevezte. A közönség soraiban ott ültek a barátai: Lakatos Pál nyugdíjas gimnáziumi tanár, aki már tizenhat éves korában megjósolta, hogy nevezetes ember lesz belőle, .orvosok, mérnökök, . puha feketében, villogó fehér ingben és kézelővel, egy prágai egyetemi tanár, akivel a Tátrában ismerkedett össze, egy külföldi újságíró, régi társai a szobrok kivitelezésében: egy kőfaragó és egy bronzöntő mester, aztán diákok, rajongók, kíváncsiak és ráérő emberek S végül a modelljei: fiatal lányok, modem hajjal és hosszú cigarettaszipkákkal, s közülük az utolsó, a legszebb, a legtitokzatosabb, Ilona, szerényen megbújva a terem sarkában az egyik oszlop mögött. A lány néha rávillantja rajongó tekintetét és dekoltázsának égető fehérségét. A szónok most már túl van a bevezető rész nyögdécselve szült mondatain, az ünnepi pátosz víg szelei hajtják a gondolatok könnyed vitorláit, aztán a művész életének bizalmasabb részleteire tér át és lehalkul a hangja. — Sosem érdekelte a pénz, az álmai vitték előre és sohasem alkudott meg művészi hitvallása ellenére az anyagi csábítással szemben. B ors Vincét egy pillanatra felragadják ezek a mondatok, mintha valami ember nem járta csúcson lenne, ahonnan az emberek igen kicsinynek látszanak, aztán makacsul az jut eszébe, hogy illetlenség lenne móst rágyújtania, pedig . nagyon , jól esne. Külföldi barátja különleges szivarokkal lepte meg s ő diákkora óta nem igen volt olyan helyzetben, hogy alkalmazkodnia kellett másokhoz. Na mindegy, majd csalt túlesünk rajta! Hátradől a széken és hallgatja, hogy duruzsolnak a lelkében a szónok szavai. A nyelvével forgatja, ízlelgeti a dicséretet mintha nemes ízű, omló eper lenne az ínye alatt, aztán összeráncolja a homlokát és józanul arra gondol, milyen szerencse, hogy a közönség ennyire hisz benne, hogy tökéletesnek látja, akit az arany csörgése nem tud levenni a lábáról. Pedig ha tudnák! Nem, nem, jobb így, maradjon az ő titka s néhány beavatotté, hogy milyen válságos forgószelek dúlják fel néha a művész lelkiismeretét, megrendítik és szakadék üé állítják, mint ahogy az utóbbi évek legjobb alkotásával, a Tánc című szobrával történt. Hogy is kezdődött? Egyik este a szobrász Vörösmarty Szép Ilonkáját olvasgatta, a pamlagra dőlve, le-lehunyódó szemmel. S egyszer csak a sötétség fekete sziklatömbjéből csodálatosan eleven, lágy és mégis acélizmú finom lányalak jelent meg a fantáziája előtt. Szép Ilonka volt, a költő által megálmodott s a szobrász által életre keltett lány. Abban a pillanatban vált ki a szobrász teremtő képzeletéből, amikor még önfeledten üldözi a pillangókat s nem tudja, hogy az erdő sarkán már ott' áll a vadász végzetes alakja. A leány szinte röppenve fut a pillangó után, haját, ruháját hátracsapja a réti szél s jobb kezével éppen felnyúl a levegőbe, talán egy bokor ágára, hogy megragadja ijedten csapongó zsákmányát. Bors Vince azon az éjszakán ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy a lány alakját agyagba rakja, úgy ahogy látta, zihálva és kipirultad s később ebből a kis meleg és eleven agyagfigurából készült el az a márványszobor, amelyet szülővárosa szándékozott megvenni, hogy a város főterét díszítse vele. Hamarosan meg is állapodott a város kiküldötteivel a szobor elhelyezéséről. Az volt a kívánsága, hogy a szoborért cserébe vásárolja meg a város és Írassa a nevére azt a házat, amelyben született, s ahol jelenleg a műterme is van. A városi tanács legközelebbi ülésen gavalléros egyhangúsággal élfogadta a szobrász ajánlatát. Ekkor azonban váratlan fordulat történt. Külföldi barátja, egy dúsgazdag holland konzervgyáros meglátogatta a feleségével együtt azokban a napokban, s az asszony első látásra belebolondult a fehér márványból faragott leányalakba. Van Dorrenné a gazdag és elkényeztetett nők kíméletlenségével elhatározta, hogy nem engedi át másnak a szobrot, s bármilyen áron is az ő utrech- ti palotájának parkját fogja díszíteni. A szobrász és a férj hiába magyarázták neki, hogy a szobor egy klasszikus magyar irodalmi mű márványalakja, ezt csak a magyarok értik meg igazán s nem illik egy nyugateurópai mágnás parkjába. Van Dorrenné azonban nem tágított s lassan a férjre is átragadt az üzlet izgalma. Most már közös erővel igyekeztek rávenni Bors Vincét, hogy engedje át nekik a szobrot s cserébe felajánlották, hogy egy Mercedes-ko- csit küldenek honoráriumkén4 a szobrásznak. A szobrász szinte belebetegedett az ajánlatba. Régi vágya volt, hogy Mercedes-kocsít szerezzen, amely még senkinek sem volt a környéken. DEMÉNY OTTO : Városszél A virág itt is csak virág. Kiverckszi magát a fényre sötét bimbójából a rózsa — hajnal lapul a kerítésre. Szemben csattog a stampfoló, megállás nélkül, szakad illan. Az álom azért itt is álom a tártablakú otthonokban. Ziháló tehervonatok mozdonyaiból száll a szikra. Hívja ki sorsát az erősebb, ha tud szárnyaljon magasabbra. Pásztáznak rót reflektorok, csikorognak a fékek sírva. A száguldás szép, pazar ívét \ a vén sorompó megszakítja. Gyönyörű példázatokat mutat föl ez a városszéle. — Hogyan? én tudom igazán ! Te se hullj soha csüggedésbe. Óvatosan tudakolózni kezdett, hogy a város hogyan fogadná ezt a fordulatot, s hajlandó lenne-e átengedni a szobrot a holland gyárosnak? A város szakértői persze hallani sem akartak a dologról. A szobrász barátai viszont arra hivatkoztak, hogy egy magyar művészi alkotást nem' szabad elütni a nemzetközi sikertől. — Különben is mindig gavallér nemzet voltunk! — érvelt az ellenpárt s végül a vitatkozó felek megegyeztek abban, hogy a gyáros Hollandiába szállíthatja a szobrot, amelynek hivatalosan Tánc meghatározott időn belül köteles elkészíteni egy hasonló szobrot, most már az eredeti címen. Szép Ilonka alakja tehát igenis ott fog állni a főtéren, a tanácsház és kultúrpalota között a liget közepén,, s finom márvány ujja némán és óvatosan felnyúl a levegőbe a cikkázó lepke után. A szobor már ott áll kijelölt helyén, sötét fenyők és ezüst- derekú platánok között. Idegenek és diákok sokszor meg- álÍRak előtte a feltekintenek a márványalakra s a szobrász titokban többször megfigyelte, hogy egyik-másik idősebb nőnek ilyenkor könnyek gyűlnek a szemébe. S a Mercedesnek a garázsa is ott van a műterem hátamö- gött, a szobrász szülőházával- stílusosan egybeépítve. Bors Vince elővette zsebkendőjét, felitatta az apró kis izzadságcseppeket, a homlokáról, melyeket a nehéz emlékezés csalt ki a bőréből, aztán szembenézett a közönséggel. Azon töprengett, hogy ha az emberek ismernék a két szobor történetét, igazat adná- nak-e neki? Vagy ők is azt vallanák, amit egyik-másik irigy kritikus irt a Szép Ilonka leleplezése után? »-Szabad-e a művésznek ihlet nélkül alkotni, csak a mesterség és rutin szürke kezével, lemásolni egy lázas, költői percben fogant álmot, szakszerűen megfontolt precizitással, egy kicsit elváltoztatva, de mégis úgy, hogy semmi se vesszen el az eredeti alkotás hamvából?« A szobrász hirtelen felnézett a terem súlyos, faragott tölgyT famennyezetére, eszébe jutott a Kossuth-dij > átadásának ünnepélyes perce és gőgösen villant meg a szeme. Ej, végül is ki meri azt állítani, hogy a két szobor, a Tánc és a Szép Ilonka nem különálló alkotás? Az egyik légies, finom költemény, a fiatalság önfeledt játéka, felemelkedés a sárból a magasabb régiókba, amikor az ember a földi gondok elől az ábrándok birodalmába menekül s csak egyik talpával érinti a talajt. A másik, a Szép Ilonka, már vaskosabb, a középkori udvarházak nyomasztó magányosságát kifejező alkotás. A leány lebegő mozdulatában van valami, menekülő elvágyódás, valami tragikus szín még a mosolyában is, s a rétek és erdőszélek lomha illatát érezni a Feterdi-unoka ingvállában, szoknyájának re- dőiben. Bors Vince hirtelen elkomorult. Néhány kritikus maka_ csul ismételt gondolata jutott eszébe, akik előtt a ruha, a mozdulat csak külsőség s a két szobor ugyanazt az eszmét sulenne? A művészet története számtalan olyan müvet ismer, amelyek ugyanannak az eszmének a változásai. Miért csali a zenében lehet »téma con variazicni«? Munkácsy is többször lefestette ugyanazt a képet. A középkori olasz festők szinte egymástól ragadják el a témát s még sem ítéli el őket a művészettörténet... H irtelen abbahagyta a gondolkodást s újra a szivarja jutott eszébe, itá kellene gyújtani! A füst talán elvinné a kételkedés és öngyanúsítás sötét képeit, s itt, ebben az ünnepies pillanatban, amikor a rámeredő szemekben rajongás és irigység látszik, nem kellene szúró fájdalmat éreznie belül, lelkiismeretén, hogy egy külföldi kocsiért eladta magát ... Újra megkereste szemével a feleségét, ránézett az arcára, amelyen szelíd áhítat világított s mellette kitt volt rövid- revágott, sötét hajával a lánya, aki úgy hasonlított az anyjára, hogy a művész önkéntelenül is megkönnyebbülten felsóhajtott. íme, a természet is őt igazolja! Az anya téma, s mellette a lány ugyanannak a témának művészi variációja! A szónok most már lassan befejezi beszédét. Néhány csendes szóval megrajzolja a művészt, mint családapát, aki példás házassága révén két kiváló fiatal diákot adott a városnak. Bors Vince elnézte a lányát, büszkén és nyugtalanul, ahogy apák szokták hamarosan nővé érlelődő lányukat nézni és arra gondolt, hogy ez a szép, feketefürtű, az apját rajongásig tisztelő lány, milyen idegenül, sőt ellenségesen nézett rá abban a furcsa szituációban, amikor egyik nap felkereste a műtermében, s a langyosra fűtött helyiségben, a lefüggönyözött ablak mögött egy derékig meztelen modellt talált, Ilonát. A lány egy széken ült, olyan pózban, hogy félig szembe fordult a szobrásszal s felemelt bal karját a hajára tette. A póz szokásos volt, szobrászkörökben szinte megunt, a lánya mégis meghökkent a látványtól, s megmerevedett arcán, a homloka mögött fájdalmas sejtések suhantak át A szobrász úgy érezte, hogy a lánya tekintetében határozott vád és panasz van, mintha azt mondaná: — Mit szól ehhez anyu? — Dobjon magára egy kendőt, Ilona! — mondta lehetőleg közönyösen a szobrász —, a lányom1 már régen látott eleven modellt Ilona unatkozva s egy kis gúnyos fintorral terített magára egy nagy zöld kendőt, de olyan lassan, mintha ebben kihívás lenne a lány felé. Élvezte a helyzetet, hogy ez a megbotránkozott fruska olyan gyilkos pillantásokkal, de tehetetlenül méregeti. — Ki is menjek talán a műteremből? — kérdezte szemtelenül. — Nem kell. Éva mindjárt hazamegy. A szobrász előkotorta az erszényét és pénzt adott a lányának, aki csak véletlenül jött be, mert erre járt és otthon hagyta az erszényét. Amióta nagylány lett, szándékosan elkerülte a műtermet, pedig azelőtt gyakran járt ide s nem zavarták a modellek Most azonban ki nem mondott gyanú és gyűlölet volt minden mozdulatában és szinte a vetélytársnő pillantásával fürkészte a tündöklő meztelen- ségű Ilonát. Aztán hirtelen megfordult és köszönés nélkül elment. Bors Vince a következő napokban jól sejtette, hogy a lánya látogatása és a felesége egyre fokozódó rosszkedve összefüggésben van egymással. Sötét gondok kínozták. Lehetséges volna, hogy Évát a felesége küldte ide, mert gyanút fogott, hogy a szobrász szép modelljével megcsalja? Az asszony nem szólt egy szót sem, de fájdalmas arcá»Regényes korrajzok, naplók, cikkek-« — ez az alcíme a kétkötetes gyűjteménynek, mely a magyar irodalom nemrég elhunyt »nagy öreg«- iének széles skálájú életművéből tartalmaz írásokat. Az első kötet nagyobb lélegzetű korrajzai közül kiemelkedik a »Draheim nemzetség« krónikás története. MARGARITA ALIGER : 4 japán csokor Meggyfáról ágat nyes a japán : igazgyöngy-rózsaszín csokor. Eldob mindent, mi fölös, aztán mit már a szél is elsodor. Eies kése cikkan- :-. nyes-nyes virágot és zöld életet. A csokor egyre művészibb lesz : mint amit képre festenek. Könyörtelen kés, rideg penge, mi nem kell, annak nem bocsát. Nagy művészet ez. Pompás, zsenge a csokor, s benn a meggyfaág. Káprázatos, mint egy japán kép : a napkeleti virradás, ragyogó, új, csodálatos szép, nincs rájta egy fölös vonás. Ö, -modern« új hullám-költők, ö, ti mind kedélybetegek, figyeljétek az ágat metszőt, s éljétek e művészetet! (Perencz Győző fordítása) ban, állandó, visszavonult magányában van bizonyos néma szemrehányás, vád és féltékenység.' Kissé őszül már, negyvenöt éves és szeme sarkának finom, legyezőszerű ráncai, kedélyének gyakran borús és keserű hangulata sokszor kergették a szobrászt a műterembe. Néha napokig ott ragadt, fontos munkákat emlegetett és ott főzött magának, nem is borotválkozott. Ilyenkor tudták otthon, hogy nem szabad zavarni. P edig az utóbbi években egyre gyakrabban vigasztalta meg magát a fiatal modellek könnyű kézzel osztogatott kegyeivel.- Az ilyen viszonyt mindig átalakította szellemi kapcsolattá, a művész és modellje közt valami közös alkotó cinkosság fejlődött. Szerelmes azonban nem volt soha igazán, egész addig, amíg Ilonát nem hozta közelébe a sors. Ez a lány két éve érettségizett, most is jó állásban van s egyszer ismeretlenül szerelmes levelet küldött a szobrásznak. Ilona úgy körülfogta az öregedő művész nőisé- gének és démoni fiatalságának minden tüzes varázsával, hogy a szobrász egy-egy találka után napokig nem tudott semmire sem gondolni, csak őreá. Talán ezt a viszonyt érezte meg a felesége s ezért is küldhette a lányát a műterembe, hogy valami kézzelfoghatót tudjon meg róla. Bors Vince azonban annyira beleszédült a lány alázatos és simulékony hatalmába, az arcán, az ölében, az ujjai hegyén annyi emléket őrzött Ilonáról, hogy úgy érezte, ha ma választania kellene az asszony és Ilona között, inkább a lányt választaná. Szerencsére erre nem kerül sor. Az asszony nem szól, némán tűri sorsát, ő pedig estéakint futva megy a műterembe, remegő kézzel kotorja elő a kul csot a zsebéből s egyszer csak betoppan Ilona is, suhogva, ol- vadékonyan, s ők ketten kizárják körükből az ajtón túli világot. De vajon joga van-e a művésznek a szerelemre? Vagy ell kell temetkeznie a házasságban a szokott párnák közt s élni a nyárspolgár férjek megúnt életét? A szónok befejezte beszédét! Mindenki tapsolt, a rend felborult. Bors Vince keze hirtelen tele lett ajándékokkal. A felesége, a fia és a lánya meg sem próbálták áttörni az ünneplő, éljenző és a kezét szorongatni akaró sokaságot. Bors Vince elnézett a terem végébe, az oszlop inellé, ahol Ilona némán és átszellemült arccal bámult rá a tömeg feje felett. Boldog volt, mintha ót ünnepelték volna. Aztán hirtelen elindult a lány a kijárat felé, és a szob rász tudta, hogy útja este a műteremben az ő sóvárgó é lázas karjában ér véget. Ebben egy Magyarországra szakadt sötétmúltú kalandorlovag homályos eredetének és a Hábsburg-uralom idején történt érvényesülésének kulissza-titkait bogozza ki az író. Megtudjuk, hogy a család ősanyját boszorkányságért megégették a német birodalomban. Leszármazottjai a Habsburgoktól nemességet, domíniumot és vagyont szereztek, pusztán azért, mert híven kiszolgálták a Habsburg-ura lom feneketlen étvágyú vezetőit. A »Gyalu grófnő« című regényes história a polgárosodó Pest múlt század eleji kapaszkodásának egy epizódjává’ foglalkozik. A történelmi és emberi emlékek gazdag ismeretéről tanúskodnak a Széche- nyi-nemzetség felemelkedéséről, Kossuth és Görgey viszonyáról, a száműzött Szalay Lászlóról írt fejezetek. A második kötetben ezemvi újságcikk, annak idején a »Jövendőbben napvilágot látott 1918-as terjedelmes forradalmi napló, a kortársakrói írt méltató cikkek és a polgárság csődjét illusztráló feljegyzések kaptak helyet. Irodalomtudósckon, történészeken kívül minden érdeklődőnek sok tanulságos olvasnivalóval szolgál az »Emberek és korok« két gazdag kötete. (P. T.) DARÁZS ENDRE: NYUGDÍJBAN A szive lassan meg tud már nyugodni De az ujj, az engedetlen ujj, Ahelyett, hogy csöndesen malmozna, Asztalszélen indulót dobol. Az ujjak még örökkön keresnek, Csinálnak mindig valamit, Csak a két láb nyugszik meg sorsában, Asztal alatt csöndesen lapít. Ügy délután indulnak el aztán, Cammogva, e fontolt öregek, Séiáltatni viszik a tíz ujjat, Mind nagyszülők fészek gyereket nevet adtak s Bors Vince gározza. De hol van erre bizonyíték? S még na úgy is HATVÁNY LAJOS: EMBEREK ÉS KOROK (Szépirodalmi Kiadó)
