Somogyi Néplap, 1964. július (21. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-19 / 168. szám
SOMOGYI NÉPLA 8 Vasárnap, 1964. július 19. A SZALMAKALAP A lányok répát kapáltak. Sorban haladtak, mint ősszel a vadludak; elöl Terka, a csapatvezető, utána a tizenegy hajadon, összetartozásuk jeléül fejükön valamennyien baboskendőt visel-, tek, ennél fogva messziről, szélben hajladozó tizenkét szál' mezei virágra hasonlítottak. ^Tegnap még tizenhármán voltak. Velük dolgozott a szalmakalapos Margó is, aki csak néhány hete jött vissza Pestről, s kinek széleskarimájú kalapja most a szénagyűjtő asz- szonyok között virított. — Hát ez meg hogy került oda? — tolta arrafelé biciklijét tűnődve az elnök, s a gyomon dűlőútról hirtelen elhatározással bekanyarodott a hereföldre. Csizmája alatt minden lépésnél harsogva ropogott a lu- cematarló, s amerre elhaladt, felriasztott szöcskék pattogtak körülötte. Megállt az egyik boglyázó csoportnál és a felhősödé eget kémlelve így szólt: — Igyekezzünk asszonyok, nehogy renden érje az eső a szénát! Aztán tekintete a szalmakalapos lányra siklott. Már többször látta, mióta hazajött; néhányszor beszélt is vele, de formás, asszonyos alakja csak most tűnt fel neki. Miközben lassú mozdulattal nyúlt cigarettája után, közömbösséget színlelve, megjegyezte: — Ügy tudtam, te a lányok csapatához tartozol! A lány pirulva vetette hátra szép, szőke fejét. — Csak tartoztam — mondta csendesen. S villáját a földre eresztve, sebesen megindult a renden. Az elnök fejcsóválva nézett utána. Aztán úgy döntött, hogy végére jár a dolognak, ezért lépteit a répaföld felé irányította. Argus szemmel haladt végig a megkapált sorokon, s noha magában kénytelen volt elismerni, hogy a lányok munkájában az irigység sem találhat kifogásolni valót, amint odaérkezett, mégis hencélőö- ve pillantott körül: • — Bizony, elkelne itt egy házsártos vénember! — jegyezte meg. — Akkor legalább ketten lennének — nyelveltek vissza a lányok, mire az elnök jobbnak vélte abbahagyni az élcelődést. — De felvágta a bába a nyelveteket — mondta a bicikli-kormányra könyökölve. Majd jövetelére célozva, váratlanul hozzátette: — Bizonyára Margó is a csípős nyelvetek elől menekült az asszonyokhoz. Az ám! — folytatta — erről jut eszembe, tulajdonképpen miért martátok ki magatok közül? — Mert már nem lány! — repült feléje egy vékony cérnahang, mely úgy kólintotta fejébe, hogy néhány pillanatig csak hebegett tőle. — Ezt meg hogyan értitek? — kérdezte végül. — Ügy — válaszolták többen Is —, hogy gyereke van. T zzadni kezdett az el- "*• nők homloka, pedig a nap éppen elbújt egy zivataros felhő mögé, s utána hűvös széláramlat lebegtette végig a szép, kövér répaleveleket. Bánta már nagyon, amiért elhamarkodottságában belement ebbe a kényesnek ígérkező témába. De most már nem volt visszaút, gombolyítani kellett tovább a megkezdett fonalat. Aztán honnét veszitek ezt a... ezt a gyerek-históriát? — Megtudtuk. — Kitől? — Egy illetőtől. — És ha rágalom? — Valóság, ö sem tagadta. — Margó? — Ki más. — Nono! — emelte fel fi- gyelmeztetőleg mutatóujját az elnök. — Azért én mégis amondó vagyok, hogy kissé elhamarkodtatok a dolgot, legalább szóltatok volna, mielőtt határoztatok felőle. Más lánnyal is megtörtént ilyesmi, aztán mégse dőlt össze miatta a nagytemplom. A lányok gyors mozdulattal fordultak szembe az elnökkel. Ezúttal Terka, a csapatvezető vette át a szót: — Rosszul isrríer minket az elnök elvtárs! — No? — kapta fel fejét az elnök. — Miből gondolod? KÖRKÉP 35 mai magyar novella Immár hagyománya irodalmi életünknek, hogy időnként együtt jelentetik meg a fiatal magyar írók novelláit, mintegy bemutatva így az előző antológia óta megtett fejlődés útját. Ebből a Szempontból Gondos Ernő válogatása jól sikerült. A »Körkép« az utóbbi évtizedben feltűnt, igen tehetséges prózaírók legkifejezőbb és egyéniségükre legjellemzőbb írásait tartalmazza. Az antológia javarészt az 1957— 60 között jelentkező prózaírók (Baráth Lajos, Bertha Bulcsu, Fenékéi Judit, Galambos Lajos, Gerely es Endre, Szakonyi Károly stb.) alkotásait tartalmazza, örvendetes, hogy szinte mindannyi- ok írása mondandójában és formájában egyaránt jelentősebb, mint az előző, a Visszhang című antológiában olvasható novellájuk. Különösen vonatkozik ez két elbeszélésre. Fenákel Judit Marad a riportja bátor, szocialista szellemű írás, jó ötvözete az irodalmi riportnak és a novellának. Szakonyi Károly Emberi üdvözlet-je mély és alapos. Hiányossága az antológiának, hogy semmiféle elemző tanulmány nem segíti benne az olvasók tájékoztatását. K. Az oszlályharcos Szekulesz — Abból, amiért feltételezi rólunk, hogy Margót a gyerek miatt szekáltuk ki magunk közül. — Akkor miért? — Amiért elhallgatta előttünk. Meg azért, hogy állami gondozásba adta. Megmondtuk neki világosan: köztünk maradhat, ha a gyereket hazahozza, aztán a szemünk előtt neveli. A nap előbukkant a felleg- ből, s egy pillanatra beragyogta a répaföldet. — Ügy látszik mégsem lesz vihar! — jegyezte meg valaki. Az elnök cigarettára gyújtott, s most már valamivel derűsebb ábrázattal fújta maga elé a füstöt. — Helyeslem a véleményeteket — mondta —, de valamiről megfeledkeztetek. — Miről? — Arról, hogy miből tartaná el a gyereket, mikor csak két hete dolgozik a szövetkezetben? — Megmondtuk, hogy rosz- szul ismer bennünket az elnök elvtárs — szólt ismét Terka, — mivelhogy zárszámadásig a lánycsapat patronálná á Margó csemetéjét. Visszafelé az elnök is- ' mét ‘ útbaejtette az asszonyokat. Tereferélt velük egy ideig, aztán elköszönve tőlük, felpattant a biciklire. Azonban alig hajtotta körbe a pedált, amikor valaki utána kiáltott. Egyik lábát a földre eresztve, hátrafordult. A szalmakalapos lány állt előtte. Arcán nyoma sem volt már a zavarnak tekintetét nyíltan szegezte az elnökre: — Tessék engem elengedni holnap. Volna egy kis elintézni való dolgom Pesten ... A nap úgy úszott az égen, akár egy óriás, fénylő szalmakalap. Már teljesen kitisztult. Ari Kálmán Semmit mondó tekintet, semmit mondó fülek, semmit 1 mondó orr. Ez a feltűnően jelentéktelen külsejű férfiú az én Szakulesz Jenő barátom. A külső szemlélő valami szolid, szerény kistisztviselőnek gondolná. Aminthogy az is. Egyrészt. Másrészt ő az a hazánkfia. aki négy éve gyengíti az angol imperializmust. Maszek alapon. Jenővel öt éven át voltunk padszomszédok az iskolában. Aztán rövidesen felnőttünk, és MÁTYÁS FERENC: • • Örök szerető Te tudod csak, senki a világon, te kérheted csak egyedül számon, mi a titka cigány életemnek, — szeretőmben is téged szeretlek. Versem érted röppen a magasba, madár is csak neved szólíthatja. S ha arcommal az arcodhoz érek, — nem kényszer húz szíved melegéhez. Te adsz nekem repüléshez szárnyat, s éjszakánként te vetsz nekem ágyat szerelemhez, s a halálhoz egyszer, — utolszor is csókociba temetsz el. sorsunk csónakjait messze sodorták egymástól az élet zátonyai. Ha nagynéha összeakadunk, őszinte örömmel üdvözöljük és tíz perc múltán szörnyen únjuk egymást. Gondoltam, ezúttal is ez történik majd. Tévedtem. Miután beültünk a presszóba és mesélni kezdte utolsó tiz évének történetét, én egyre izgatot- tabban faggattam, ő pedig — ez az átkozott neokolonialista — mind kényszeredeltebben válaszolt. — Tehát éveket töltöttél Londonban? — Igen — felelte. — Megijedtem 56-ban, és meg sem, álltam a Temze partjáig. Régen kivándorolt nagybácsi- kámnak volt ott pipakészítő műhelye. összecsókolóztunk, aztán három évig fúrtam nála a pipaszárakat. Szépen kerestem, de gyötört a honvágy._ Rettenetesen hiányoztak a barátaim, az ügető, a Nagykörút, és a feleségem. Tudod, ez a millió, jelentéktelen apróság, ami együtt — Budapest. Végül is írtam a magyar kormánynak, hogy ne haragudjon, én haza szeretnék utazni. — Hát csak gyere — felelte a kormány —, és máskor viselkedj meggondoltabban, mert kapsz egy fülest. — Így hát szépen visszadisszidáltam. — És mit szólt mindehhez a nagybácsi ? — Semmit. Már kezemben volt az engedély, amikor az öregúr hirtelen jobblétre szen- derült. — S mi lett a pipa-mühely- lyel ? — Hát... más rokona nem lévén, rámhagyta. Azt is, meg a házát is. — No és ? — A műhelyt eladtam. — És a házat ? — A házat ? A házat megtartottam. Valahogy olyan jó érzés, ha az embernek van egy kis családi háza. — Most ott áll üresen a ködben ? — Miért állna üresen ? Angliában is súlyosak a lakásgondok. Bérbeadtam három családnak. Egy lakik a földszinten, kettő az emeleten. Rendes, becsületes emberek, örülök, hogy segíthettem rajtuk. — Idefigyelj! — ragadtam meg a kabátja hajtókáját. — Ne játszd meg a szamaritányst. Ezek neked bért fizetnek. Minden hónap elején csenget a postás, és hozza a kemény fontokat! így van ? — Nem — rázta meg a fejét. — Forintban kapom. — Ember! — kiáltottam. — Emlékezz, mit tanultunk az iskolában ? / Egy angol polgárt tizenkét gyarmati dolgozó tart jómódban. Azóta megváltozott a világ, mondjuk, maradt így is féllucat. Te a lakbérrel nemcsak azt a három angol családot zsákmányolod ki, hanem köztiéivé még egy csomó gyarmati dolgozót is. Nem szé- gyelled magad ? — Nem — felelte sértődötten. — Én szociális érzékű ember vagyok. Nincs igazad. Nem így kell nézni a dolgot! — Hát hogyan ? — Megmagyarázom. Én Anglián a házamért valóban minden hónapban behajtok egy bizonyos összeget. Nem sokat, de behajtok. Ezzel alapjaiban nem is rengetem meg ezt az imperialista nagyhatalmat, de a magam szerény módján csökkentem gazdasági erejét, siettetem elkerülhetetlen összeomlását. Előbbre hozom a kapitalizmus végső bukásának időpontját. Így kell nézni ezt a dolgot! Zavartan hallgattam. Mert ha így nézzük, igaza van. Kürti András Téglagyár (Szekeres Emil rajza) MOCSÁR GABOR — TAAR FERENC: Tanyavilág, bomló világ (Kossuth Könyvkiadó 1964.) A szerzők jól ismerik a témát és őszinte szeretettel írnak a debre- cenkömyéki tanyák világáról; alapos tárgyismerettel és sok líraiság- gal. Müvük nem lehet átfogó, mert hiszen az Alföld csak egy zugának mai állapotáról, problémáiról villantanak fel képeket. Pedig országosan sokkal többről van szó: sok százezer, mai is még tanyán élő ember életéről, jövőjéről. Sorsuk, életformájuk tulajdonképpen a mi társadalmi . rendszerünkben már rég túlhaladott. A tanya világ eizárkózottsá- gával, óriási távolságaival, szociális elmaradottságával, kulturális, szociális országtérképünk figyelmeztető nagy fehér foltja. A könyv írói bemutatnak — igen érzékletesen — két, aránylag kis tanyaközséget mai helyzetünkben, s változásaikban. A mű felhívás az időszerűtlenné vált tanyavilág valamiféle ésszerű és kedvező megváltoztatására; de csak felhívás marad, megoldást alig ajánl a sokféle lehetőség közül. Könyvük mégis jó és érdekes olvasmány, mert pontos képet ad a Debrecen körüli tanyavilág mai helyzetéről. S ezzel általánosabban, országos érvénnyel és hangsúllyal is napirenden tartják a kérdést: mi lesz a tanyalakók százezreivel, hogy illeszkednek be a szocialista mezőgazdaság új rendjébe, tanyaközpontokat alakítanak-e, vagy valami más előremutató megoldást választanak a kínálkozó sok közül? 3000000000000000000000000000000000000000»OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOC ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooco A FÉRFI ÉS A NÖ Vasárnap este, amikor a szokásos vacsora utáni duplámat kavargattam községünk zenés presszójában, s nézde- géltem a párokat, mily köny- nyedén lejtenek egymáshoz simulva a tánc bóditó ritmusára, riadtan és szerényen köszöntött egy fiatalember. Engedélyi kért, hogy asztalomhoz ülhessen, és költeményeit felolvashassa. Két szonettel hallottam; az egyikben ifjú barátom ószövetségi átkokat zúdított hűtlen kedvesére és máglyára kívánta őt, a másikban pedig — felemlegetvén két esztendő szép szerelmi emlékeit — a reményét fejezi ki, hogy a hitszegő leány megbánja vétkét, és visszatér az ö megbo- csájtó karjaiba. A versek nem voltak remek- művek. A verselő a rím kedvéért el-elkalandozott a szándékolt mondandótól, a hasonlatok és metaforák nem mindig a téma kifejezését szolgálták, a nyelvezetben fel-feltűnt a ßzäzadeleji stílromantika, a jambusok olykor-olykor a sor végén is sántítottak; de mély, igaz emberi fájdalom feszítette a szonettek kereteit, ez sugárzott az ifjú szeméből is, ami részvétet keltett bennem. — Tanár úr kérem — vallotta az ifjú művének alapélményéről —, én Júlia előtt soha senkinek sem udvaroltam, ő volt és marad is az én egyetlen szerelmem. Diákkoromban irigyeltem a társaimat, akik a párjukkal sétáltak az iskolc.kertben, meg a patak partján; én nem sétálgattam egy lánnyal sem, mert ggyikbe sem voltam szerelmes. És én elhatároztam, csak azt csókolom meg, akit szeretek. — Júliát, ahogy megismertem, megszerettem; de tessék elhinni tanár úr, hogy ö talán még jobban szeretett engem, mint én őt. Háromszor akart öngyilkos lenni miattam, pedig semmi oka sem volt rá, egyszer húztam ki a patak közepéből, a víz alól. Tiszta verőfény az a két esztendő, amíg együtt jártunk, s a felhők legfeljebb akkor takarták el a napot, ha nem láthattuk egymást. Júlia ugyanis a szomszéd járásba való, és a gyakorló félévét is ott töltötte, Dombháton. Hetenként kétszer írtunk egymásnak, de volt úgy, hogy egy nap három levelet is kaptam tőle. Ám egyszer elmaradtak a levelek, és én gyanút fogtam, Dombhátra utaztam. Ott egy volt iskolatársamtól megtudtam, hogy Júlia jegyben jár egy nemrég odakerült fiatal orvossal. — Hát tanár úr kérem, létezik ilyesmi is a világon? A lányok annyira becsülik csak a hűséget? A szívük szerelménél többre tartanak egy vacak Trabantot, amellyel egy nyavalyás, keszeg felcserrel furikázhatnak? Megfogadtuk, ha elhidegülnénk egymástól, őszintén bevalljuk. Miért nem szólt nekem Júlia az új szerelméről egy szót sem? Ha ilyenek a lányok, tanár úr, akkor én sohasem fogok megnősülni! Sokáig panaszkodott még a fiatalember, s közben a kávém kihűlt, mert megfeledkeztem róla. Jolánka, a figyelmes felszolgáló ezt észrevette, s egy kis gőzt engedett bele a gépből. Amíg kortyolgattam az éltető nedűt, gondolkodtam a vigasztaló szavakon. Először is a női nemet próbáltam mentegetni: — Hibát követünk el, barátom, Ifa túlságosan gyorsan általánosítunk. Nem minden lány egyforma, sőt tökéletesen egyforma még falevélben, virágban, tojásban sem létezik. Persze vannak típusok; szép számmal akadnak olyanok, akik könnyű szerrel kilábalnak a nagy szerelem folyamából is. De ez nemetak lányokkal történik meg, bizony elkövetjük ezt mi is, férfiak. Látja, ott táncol az a magas, sovány, szőke tanító, azzal az alacsony, hosszúhajú, csinos barna lánnyal. Ha jól számolom, éppen most jubilál: az utóbbi két évben ez a tizedik nő, akit bolondít. A minap a kollégiumban egy kislány sírva panaszolta, hogy milyen ígérgetésekkel csalta lépre. — Tudom, hogy akad ilyesféle a férfiak között is — vetette közbe az ifjú —■, de én nem akarok ilyen lenni. — Az ilyesféle csak az örömök perceit kergeti, de sohasem láthatja meg a boldogság madarát. Amit azonbsn Júliáról elmondott, abból még nem következik, hogy ő ilyen volna. Olvasta Tolsztoj Háború és békéjét? — Filmen is láttam. — Emlékezzék az utolsó jelenetre. amikor Andrej Natasa karjaiban meghal, ez a tiszta, széplelkű leány arra gondol, vajon merre lehe most Pierre. A természet törvényei erősebbek az emberek törvényeinél. — De én még élek, tanár úr kérem! — Ha igazi, mély emberi kapcsolatok megszakadnak, ritka az, hogy az egyik fél a vét- kés. Engem is hagyott már el asszony, és ez bizony porig sújtott• de be kellett látnom., hogy magam is bűnös voltam a dologban, kihívtam magam ellen a sorsot. — De mit vétettem én, tanár úr? Hiszen más lánnyal még gondolatban sem foglalkoztam! — Mikorra tervezték a házasságot ? — A kezdet kezdetén meg- montam, nogy csak öt ev múlva nősülök. Házat, kertet, bútort akartam venni... De Júlia is számtalanszor kijelentette, hogy ő sem akar addig férjhez menni. — A lányok hasonló nyilatkozatait nem keli komoiyan venni. Ha betöltötték a tizennyolcat, vagyis megértek a házasságra, a legtöbbje megy, ha viszik. Nem hiszem, hogy tévednék: az a Trabantos aoktor nyilván egy rövid határidővel ütötte ki magát a nyeregből. De van maga olyan legénynek, mint Júlia leánynak, találhat különbet is. És a belső láz, amely ilyenkor emészti az embert, lassan-lassan eloszlik majd. A szorítás, amely a szívet markolja, hétről-hétre engedni fog. — De tanár úr kérem, a szakítás fél éve történt, és nekem azóta is hónapról hónapra jobban fáj. — A természet olyanná formált bennünket, hogy sem az állandó örömöt, sem az állandó szomorúságot nem tudjuk egy folytában, hosszú ideig dajkálni magunkban. Még a mézeshetekben is meglátogat bennünket a bánat, még a börtönben is kikacagják magukat olykor-olykor a bezárt emberek. — Ügy érzem, a magány is börtön... — De nyitva van az ajtaja! — Mit tegyek hát, hogy ezt a csapást el tudjam viselni? — Higgye, hogy egyszer majd felejteni, és egyszer majd újból szeretni fog. A fiatalember kétkedőén nézett rám, amiből láttam, hogy én sem bírtam kiszakítani a kétségbeesés hínárjából. Visz- szatért asztaltársaihoz, akik a terem túlsó sarkában kártyáztak. ö azonban nem játszott, csak szomorúan mosolygott a nyertesek olcsó diadalain, és messzire révedő tekintete elárulta, hogy a zene, a tánc, a játék nem tudja lekötni figyelmét. Csalódása az első szerelemben annyira leverte a lábáról, hogy az élet szép lehetőségeiben vetett hitét elvesztette, és szüntelenül arra az égy miértre keresi a feleletet. De az egészséges fiatal fa és az egészséges fiatalember kiheveri az élet csapásait. Esztendők múlva a fa és a lélek évgyűrűjén legfeljebb forradás jelzi a sebet, amelyet az idő ejtett a szervezeten ... E. Kovács Kálmán
