Somogyi Néplap, 1964. június (21. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-07 / 132. szám
SZENTIVÁNYI KÁLMÁN Csinos próbakisasszonyok Csóka, a csutakbajszú, pirosképű raktáros úgy düllesz- kedett a portásfülkénél, mint- ha térdben merev műlábával támasztaná magát s félrehúzott szájú csattogással dörmögött: — A tvisztpullóvereket más nem lophatta el. Legjobb volna a csiripelő kisasszonyokat kitiltani a gyárból. A művezetők örülnének ... Dolgozni nem tudnak, nem akarnak, csak láb alatt vannak. Tari, a köt-szövő gyár igazgatója középtermetű, vállas férfiú, nem több negyvennél, de az a fajta, akit fiatal lányok önkéntelenül bácsinak szólítanak; sovány arcán szigorúság rejti a mosolyt, rátelepedtek, s árnyékot tartanak tekintetén nemcsak elmúlt, hanem eljövendő évek. — Ingerülten leintette a raktárost: — A gyárból nem lehet kiszorítani a diákokat. Ezt a dolgot senkinek se említse... Vigyázni _kell a... gyár hírére. — Tulajdonképpen mást akart mondani, a diáklányok hírére gondolt. — Tessék nézni, jönnek! Amint fékezett a zöld HÉV szerelvény — még egészen meg sem állt — ugráltak le csivitelve a diáklányok. Kettesével, hármasával összekaroltak, vonultak be a gyárba. Feliratos sportszatyrokat lógattak, némelyik drága táskát mutogatott, mint valami dáma. Fekete, piros, barna orkán kabát, szűk szoknya, fantasztikus színű harisnya; akadt aranyos szandál, s mennyi hegyes tűsarkú cipő ... Fülbevalók, gyűrűk, modern frizurák! Politechnikára nem kötelező az iskolai viselet? Táskában hozzák a köpenyt. — Valóságos divatbemutató kérem! — dühöngött a raktáros. Az igazgató megrezzent: némelyik tizenhét éves kisasz- szony alaposan kifestette magát, s láthatóan mamája elcsent holmijában pompázott. — Nem látom, kérem, az elveszett tvisztpullóvereket... — Egyre ezt hajtogatta a raktáros. — A készletből leírhatjuk, igazgató elvtárs utasítására, de ezzel nincs elintézve a dolog. — Igaza van, kérem ... Biztos, hogy diáklányokat látott kimászni a raktárból? — Ügy van! Mire odaértem ... elfutottak. Az igazgató szórakozottan nézte, most mentek befelé a kék köpenyesek, akik úgy látszik, önként elmaradtak, hogy ne homályosítsák a bevonulást. Ök inkább kamaszlánynak látszottak, mint hölgynek — úgy is viselkedtek, almát ettek, nagyokat nevettek. — Kérem, Csóka kartárs ... figyeljen, de egyelőre ne szóljon senkinek. Ha valamit meglát, nekem jelentse. — Igenis! Az igazgató ment, mintha csak azért lett volna a kapunál, hogy a raktáros valamely meggondolatlanságát megakadályozza. összehúzta magán a vállravetett barna felöltőt. Már futott érte egy klottköpe- nyes titkárnő; a másik kapun megérkeztek a külföldi megrendelők. A gyár nemrégen sikeresen szerepelt két nemzetközi vásáron. Tari igazgató úgy csevegett a lengyel és a német üzletemberekkel, mintha kizárólag az lene a dolga, s közben egyre a diáklányokra és elveszett pul- lóverekre gondolt. Egyszer aztán — éppen indulni akartak már az új gyártmányokat bemutatni — meghallotta, hogy kint Csóka raktáros veri az asztalt: neki muszáj az igazgatóval beszélnie, parancsot kapott! Ki kellett mennie, nehogy az öreg elkiabáljon valamit. Félrehúzta az izgatott embert. — Igazgató elvtárs ... a madárkák lépen vannak! Lestem én ... megint bemásztak öten, a raktárablakon ... Becsuktam utánuk, nem menekülhetnek. Az igazgató rosszkedvűen bólogatott. Visszalépett egy pillanatra a vendégekhez, ügyes fordulattal marasztotta, majd otthagyta őket a főkönyvelővel; azok biztosra vették, KISS DÉNES: cAz udvart kérdezed ? Az udvart kérdezed, otthon? Tudom-e milyen? Már mondtam: magamban hordom, naponta előveszem, megtörölgetem, lesimogatom róla az időt, mégis ma már nem olyan, mint tegnap volt vagy azelőtt. Vagy az anyámat kérdezed? A minap láttam a tenyerét: sziklakeményre égett, aszályos földdarab hasonlíthat csak hozzá! Megmeredt, apró sors-villámok cikkázzák be: sebhelyek, bőrrepedések. Mondjak még róla valamit? ' Alig tudok, nem is tudok. Úgy élt mindig, hogy dolgozott, megvakult, annyit foltozott, föld felé annyit hajlongott: vetett, ültetett, kapált, hogy már a tájék része lett, belegyökerezhetett, mint a fák, most már örökre dombokhoz görbítve derekát. Mit mondhatok még? Szeretem, ha nem is érti miképpen lehetett az én anyám éppen?! Alágyújtósnak használja versemet. »... nem volt a háznál más papír, fiam. így mondta. De én igazán megértem: mindennél fontosabb, hogy a tűz égjen, , hogy felengedjünk mindannyian. hogy a bemutatót készíti elő, még küldték is, várnak szívesen. Ment a raktárossal, nem hagyhatja bezárva a politech- nikás lányokat A tetőablakos raktárba lábujjhegyen óva. kodtak be. Külföldi városnevek feketéllettek a ládákon, dobozokon, bálákban magasodott a sokféle kötöttholmi, a festett gyapjú, s a műszálak különös szeszes szaga üllepe- dett, szomorkás őszi fény szivárgott lefelé. Az öt lány a sarokba húzódva kapkodott, hajlongott. Az igazgató zavartan állt meg a raktáros előtt, s felöltőjét szétnyitotta, mint valami szárnyat: három lány magára vett már egy-egy kosztümöt, ketten kombinéban hajlongtak. A modern kosztüm a gyár legújabb készítménye. Egy fekete, karcsú kislány a haját igazgatta fésűvel, s végigsimította magát. — Milyen gyönyörű ez a smaragdzöld! A másik sötét hajú lány sárga színt illegtetett magához. Dundi szőke kislány karolt beléjük, sétálni húzta őket — ő tengerészkék kosztümöt választott. A másik kettő habozott még, válogatták a mintákat. Kibontottak három dobozt egymásután. Az igazgató visszafordult, elküldte a raktárost: — Vigyázzon az ajtónál... Ne engedjen be senkit. Majd én elintézem ezt a dolgot! — A piros pullóvereket is... hozzák vissza! Szemmel intett csendet az igazgató, s a raktáros kifelé settenkedett. Felöltözött a másik két kislány is. Ezek különböző színű alsó- és felsőrészt párosítottak maguknak. összekapaszkodtak mind az öten, páváskodva lépkedtek az árubálák közötti utcán. Nevetésük úgy szálldosott, mint egy csapat vidám, széptollú madár. Éppen átöltözni készültek a lányok, mikor odatoppant az igazgató. Egyikük sikkantott s ösztönös női mozdulattal kaptak magukhoz. — Mit csinálnak itt, kislányok? Sudár fekete lány sírta el magát először: — Mi semmit... csak... — S visszapillantott a közben bezárt raktárablakra; azon bizony csak karcsú termettel lehet beférni. Egy vöröshajú kislány szalmaszínű pilláin súlyos könnycseppek vergődtek: — Nem csináltunk semmi rosszat __tessék kiengedni. A z igazgató szigorkodott: — Hányadszor vannak itt? Hallgattak a lányok. — Többször bemásztak? Tétován bólintottak. — Mit vittek el? Szinte egyszerre feleltek: — Semmit. — Hát akkor mit keresnek itt? S a piros tvisztpullóverek'’ A legkisebb termetű lány a legbátrabb: — Ö, mi csak felpróbáltuk... Mert tetszik tudni, igazgató elvtárs ... csúfoltak a többi lányok, nekünk nincs divatos holmink... de igazán, most már tessék kiengedni. •— Az ajtó felé pislogott. Az igazgató támadott: — Hová lett a hat tvisztpul- lóver... azt mondják meg! S •mehetnek! — Mi nem vittük el. A vöröshajú lány ugrott, mint aki csapdából szabadul. — Tessék jönni, megmutatom, itt vannak, mind a hat. Múltkor bent volt egy másik kislány is, ő maradt utoljára... Én figyeltem, hogy a raktáros ... Itt a sarokban a bálák alá dugta. Nagyon kellett sietnünk. Ne tessék haragudni ránk, igazgató elvtárs... Mi nem loptunk... — elővette sorra, a gyűrés sem ártott a szép pullóvereknek — Azt hittük, majd megtalálják... Tessék! Most már mehetünk? Az igazgató mélyeket lélegzett; nézte a kamaszlánnyá visszaváltozott divathölgyeket, szemükben nem volt már riadalom. — Magának mi az édesapja, kislány? Felelt a szepegő vörös hajú: — Orvos. — S magának? A kis feketére mutatott. — Tanácselnök. A következő is illedelmesen válaszolt, mint az iskolában: — Gyári munkás. A következő lány azt mondta: — Szüleim elváltak, nagy- szüleim nevelnek. S végül egy dundi arcú: — Tsz-tag az apám. Az igazgató elmosolyodott, mert a legutolsó divat szerint öltözött lányok — fogták egymás kezét. — Szóval maguknak nincs divatos holmijuk, mint a többinek? Az akadozó válaszokból kiderült, hogy még ha van is, a szülők nem engedik felvenni; a tizenhétéves hölgyek túlöl- töztetése tehát másutt sem a szülők keresetétől, hanem szemléletüktől függ. Szigorkodott: — Ilyet többé ne próbáljanak, lányok... No, ne sírjanak ... Ígérem, hogy nem tudják meg az iskolában. A raktárirodában átöltözhetnek... De nem mozdulhattak a lányok, mert bejöttek a gyár megrendelői, a csoporthoz sétáltak. S az ősz, műfogsorú angol ügynök, csíptetöt váltott, s elismerően mondta: — Igazgató úr... Ön kitűnő üzletember... Itt lesz a bemutató? Remek! Igazán nagyon csinos próbakisasszonyok! A gyár vezetői elképedtek, de az igazgató feltalálta magát: — Kérem ... kislányok, egy kicsit sétáljanak, mint az imént... Először együtt, aztán külön ... itt jó a világítás. — Intett a közreműködőknek. Így kezdődött a »próbakisasszonyok-« szereplése. Az osztály közben dolgozott a műhelyekben — páran napoztak a raktár déli falánál, — s röppent a hír, nem igaz, hogy az öt lány lopni akart a raktárban, az igazgató bízta meg őket, mivel próbakisasz- szonyokon akarták látni a szép holmit a megrendelők. MAKSZIM RILSZKIJ DALOK Ha ismert hangok zengik drága Szülőhazámnak énekét, Ügy érzem, mintha réten járva, Gyógyító füvet gyűjtenék. Hallok munkát és messzi harcot, Búgó kacajt és jajsikolyt — Látom nagy népem: izzó arcok És tenger vér, mely érte folyt. És zeng a lányok tiszta vágya, És peng a meglendült kasza — Feltámad szívem ifjúsága, Új, fényes hajnal hív haza. Hazám dalát rajongva hallom, De mégsem szédülök bele, Sőt ujjongok, ha zeng más hangon Más föld baráti éneke. Mert nincs sehol oly nemzet és tán Sohasem élt oly árva nép, Mely — bár a messzi múltban — némán Tengette volna életét. Hányféle hang! Minő gazdagság! Akár Földünk színárnyai! De mindet egy dallá olvasztják Az ember ősi álmai: Szorgos kezek hogy összefognak, Csatákban eggyéforrt szívek __ A munkában csitult dal-szomjat Szeresd, mint hű nővéredet! Minden hangban, minden beszédben Keresd ama jövő színét, Midőn kigyullad majd felhőtlen Szeretet fényétől az ég. Radó György fordítása. Déli szünetben — s hazafelé a HÉV-en — megnézték az öt lány tvisztpullóverjét; mert megajándékozta őket a gyárigazgató, a jól sikerült üzletkötés örömére. S hálás volt az ötletért; a legközelebbi bemutatóra hivatásos próbakisasszonyokat alkalmaz. Furcsa következménye lett a dolognak: az iskola igazgatója elrendelte, ezután politechnikára is kötelező az iskolai viselet, a kék köpeny. A »dámák« bizony mérgelődtek; amúgyis irigyelték az ajándékot, s azt sem értették, miért éppen ezt az öt lány kérte meg a gyárigazgató, mikor egyszer sem mentek kiöltözve az üzembe. Miről ír a Jelenkor júniusi száma? Színes és változatos tartalommal jelent meg a Jelenkor című irodalmi és művészeti folyóirat legújabb' száma. A folyóirat — többek között — Csorba Győző, Vészi Endre, Rákos Sándor, Takáts Gyula és Vider Miklós verseit közli. Olvasmányos és érdekes novellával Thiery Árpád, Gra- nasztói Pál és Kampis Péter jelentkezik. Lemle Géza egy dunántúli termelőszövetkezet történetét írta meg. Bakó József hagyatékából egy dokumentum értékű riportot publikál a folyóirat. Változatos a folyóirat Jegyzet-rovata is. Itt Lengyel József írását találjuk az őszinteség lépcsői címmel, valamint Illés Endre Kellér Andorról írt arcképvázlata, Várkonyi -Nagy Béla Költészet és fiatalság című jegyzete kapott helyet. A Művészet-rovatban Shakespeare négyszázados évfordulójára írt cikket, a Royal Shakespeare Company budapesti vendégszerepléséről szóló beszámolót, Sartre két drámájának elemzését, valamint a Pécsi Balett legújabb produkcióiról szóló kritikát közöl a Jelenkor. A folyóirat legújabb számát Ferenczy Beni, Kühnel—Szabó József és Keserű Ilona rajzai díszítik. A szerkesztőség bejelenti, hogy a folyóirat júliusban — a tavalyihoz hasonlóan — balatoni különszámot ad ki. Cserepes István: Kikötő a Sión
