Somogyi Néplap, 1964. június (21. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-07 / 132. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1964. június 7. Kamjén István ERESZTELÖ Mikor letettem a két kanna vizet, s Tera néném markomba nyomta a hat fillért érte — megsimogatta borzas fejemet: No, Gabri fiam, holnap keresztelő lesz nálunk, s mivel te hordod nekem a vizet, ösz- szeszedhetel öt-hat komát oszt eljöhettek a keresztelőre. Én tágranyílt szemmel néztem Tera nénémre, szólni se tudtam a megilletődöttségtŐl. — No, eredj, lódulj, holnap reggel kilenc felé itt lehettek — tuszkolt a kapu felé. Ügy szaladtam, mint a nyúl, majd hirtelen megálltam. Azon tanakodtam, hogy ha már engem bízott meg Tera néném, kiket is hívjak meg erre az ünnepségre. Gondolatban magam elé idéztem a gyerekeket. — Kovács Palkót nem hívom meg', mert irigy. Zoltán Zsigát se, az meg nem adott nekem a a múltkor lekvároskiflit, pedig egész kemencével sütött az anyja. Meg hát miért is hínám meg, azoknak is van tehenük! Erdős Jancsit se, mert annak meg suszter az apja, jól keres. Szekeres Lajkót meg azért nem, mert a múltkor betörte a fejem ... Hanem a Kecse Zsigát, azt igen! Azok is olyan szegények, mint én... Hát még kit híjjak?'— így töprengtem magamban. — Ahá, megvan! Parti Sanyit, no meg Bo- da Ferkót! Azok se valami gazdagok, mosni jár az anyjuk. No, de még kit?! Hű, megvan! Gulyás Antit is elhívom, no meg még Csordás Miskát! Elegen is leszünk: hatan! Azzal már futottam is sorba, először bekiáltottam Kecséék- hez: — Eszter néném, itthon van Zsiga? — A fene tudja, hun cselleng a te komád! — Azt se tudja, merre ment? — Tudja a jó fene — felelte mérgesen, miközben morzsolta a kukoricát. Én meg lódultam tovább, hogy mihamarabb vigyem a jó hírt. Már elmúlt dél is, mire mindent megtaláltam, és közöltem velük a nagy örömet. Otthon kukoricakását főzött nagyanyám, de bizony nem sokat ettem annak reményében, hogy holnap reggel majd jól teleeszem magam. Éjszaka is csak hánykolódtam, sehogyse akart álom jönni a szememre, nagysokára tudtam csak elaludni. Amint megvirradt, felkeltem, rendbeszedtem magam. Hamarosan megjelentek a cimborák is: nemsokára ott gyösz- mékeltünk már Tera néném portája előtt. Be-bekukucskál- tunk a hasadékon, hogy vajon készülődik-e már az ünnepségre. Figyelemmel kísértük minden lépését, ahogy ki- s bejárt a konyhában, aztán az eresz alá lerakott követ festette pirosra. Csordás Miska egyre lökdösött: — Na, szólj mán, bemehetünk-e? — Szóljál te! —biztattam. — Hogyisne, hát te hordod nékik a vizet, nem én! — bújt ki. — Igaz, de nem akarom magamra haragítani —válaszoltam. Addig nógattak a többiek is, míg végül félénkén megszólaltam: — Tera néném, nincs még kilenc óra?! — No, hát tik mán itt vagytok?! — szólt vissza Tera néném és elkacagta magát. — Na jól van, gyertek akkor befele! Majd elgázoltuk egymást, úgy törtettünk befele a kapun, s egyre kérdezgettük: nem kell-e valamit segíteni? Tera néném mosolyogva mondta: Nem kell semmit, az ördög bújjon belétek, üljetek csak le! Egy alacsony asztal ott állt már az udvar közepén. Tera néném meg mindegyikünknek egy-egy kis széket adott a kezébe. Sebtiben körülültük az asztalt, Tera néném megolvasott bennünket, hányán vagyunk, aztán eltűnt a pitarban. Mink nagy izgalomban vártuk, vajon mivel traktál meg Tera néném?! Néhány perc múlva megjelent egy nagy sárga, kékvirágos cseréptállal a kezében. Takarosán az asztal közepére helyezte, majd körülnézett rajtunk? — Éhesek vagytok? — Ügy ám! — válaszoltuk egyszerre. Ezzel el is1 tűnt újra, nekünk meg valamennyiünknek a pi- tarajtóra szegeződött a tekintetünk; de meg is örültünk, mikor megláttuk kéziben a fazekat; hát még mikor a tartalmát beleöntötte a tálba. Felragyogott a szemünk és mái bele is akartunk nyúlni a kanalakkal. — Na-na, várjatok egy cseppet — intett le Tera néném, előbb megkereszteljük a hornyát. Egy kicsit elszontyolodtunk, mert olyan jó illata volt a zsemlicének, hogy csak csiklandozta az orrunkat, de mivel Tera néném megálljt parancsolt, nem mertünk hozzányúlni, nehogy meggondolja a dolgot és azt mondja: — Kifele a kapun, gyerekek! Ö meg leakasztott egy literes köcsögöt a léckerítésről, vizet öntött bele a kantából, aztán így szólt: — Na, utánam, legények! Nem tehettünk mást, így libasorban mentünk utána az istállóba. A kis tarka bornyú ott állt az anyja mellett és csudálkozva bámult ránk. Tera néném egy csepp vizet öntött a markába, majd megsimogatta vele a kis bornyú fejét és nagy áhítattal mondta: — Adja isten, hogy bőségesebben add a tejet majd, mint az anyád! Mai naptól Böske a neved! Mink kórusban kiáltottuk: — Ügy legyen! — No, most mán leülhettek az asztalhoz! — fordult hoz* zánk Tera néném. Erre aztán lett nagy tolongás, majd felborogattuk egymást, úgy igyekeztünk az asztalhoz, s már lefetyeltük is a zsemlicét. Közben egyre kiabáltunk egymásra, különösen Parti Sanyira, mert ő volt a legszodébb; két kanállal is bekapott, míg a másik csak egy- gyel. Tera néném az eresz alól nevette nagy buzgóságunkat és egyre engem biztatott: — Gyerünk Gabri, sebesebben hányd befelé! — Látja Tera néném, hogy Boda Ferkó mindig lökdös, csak azír, hogy én kevesebbet tudjak enni! — panaszoltam. Nagyban kiabáltunk, lármáztunk egymással, mikor Gulyás Anti úgy meg találta lökni Csordás Pistát, hogy az asztal felborult: a tál tartalma Kecse Zsigára ömlött, a tál maga pedig darabokra tört. Rémült csend lett; senki nem szólt egy szót sem, csak néztünk egymásra, aztán Tera nénémre, hogy: no, most mi lesz?! Engem legjobban a zsemlice bántott, mert még felinél is több volt a tálban, és most ott fehéredett Kecse Zsigán meg a földön, pedig én még nem sokat ettem belőle ... — Hogy a fene vigyen el benneteket, ezt a keresztelőt osztán jól megtartottátok! — mondta dorgálólag Tera néném, mink m$g behúzott nyakkal, lesütött fővel lapultunk. — Hát most mit csináljak veletek? — lépett hozzánk Tera néném. — összetörtétek a szép nagy cseréptálamat! Szóljatok mán, betyárok! — Nem akartuk! — szóltam félénken. Bűnbánóan álltunk ott. Kis idő múlva Tera néném újra bement a pitarba. Mikor visszatért, kötőjéből kivett s mindőnknek két-két pogácsát nyomott a markába. Mink meg tódultunk a kapu felé, azt se mondtuk: befellegzett, nehogy még meggondolja és visszaszedje tőlünk a pogácsákat... Látod-e, te nyavalyás — támadtunk Gulyás Antira, mikor már künn voltunk a kapun — miattad nem lakunk jól zsemli- cével! — Ne félj, máskor nem híjlak meg ilyen ünnepségre! — fenyegettem meg nyomatékosan, s miközben hazafelé ballagtam, szörnyen szerencsétlennek éreztem magam, hogy lám, egyszer lakhattam volna istenigazában jól finom zsemli- cével, és akkor is a föld itta meg helyettem... DARAZS ENDRE: AMERIKÁS OK Értsétek meg: bennünket elűztek És a végén semmink sem maradt. Csak hajójegy s vasútjegy hazáig És tejünkön különös kalap, Nagy karimás, amely Colorado Viharait lógta egykor el, De hogy ki élt Ohió poklában, Közületek már kit érdekel? Ültök csak a televízió-képnél S láthattok különb tengereket, Amelyeken, a hadunk, a megtört, Egykor széllel átverekedett S mondjátok csak, minek öreg néktek, Mikor annyi erős, szép öreg Éi nálatok s a halál a kertjét Mind nehezebben töltheti meg. Mi szükségtek volna olyan hadra, Aki kedvét, szívét, erejét Másik földrész asszonyánál hagyta S fia nem tud'a apja nevét Eldadogni — akkor mi szükségte» Arra, hogy e megfogyott csapat Fejbubján a nagyszélű kalappal Egyik nap csak a hajóra kap, Zörögni jön beszögezett ajtón, Amely mögül kihalt a család S azt hiszi, hogy kettétört korára Valahol füstös kuckót talál S mesélhet majd dörgő hurrikánról És még annyi elcsépelt mesét, Amit géned esténként varázsol Kékes fényben vibrálva eléd — Értsétek meg, jövü nk mégis, sorban, Hazatér a rokkant száműzött, Van joga botorkálni vén fák közt, Labdát lesni gyerme kék között. Fekete volt a haja és sápadt az arca, mint a bús szerelmeseké. Keskeny bajusza tönkre tette a szíveinket. Mindnyájan szerelmesek voltunk belé, pedig azt sem tudtuk, hogy kicsoda. Az iskola ablakából látni lehetett, ahogy könyvvel a kezében sétál. Hullottak körülötte a kénsárga falevelek és körülragyogta az ugyanolyan szinü napsugár. Sárgán haldoklóit a világ körülötte, de ő nem látott senkit, semmit, csak ment lassan fedetlen fővel és olvasott a kicsi könyvből. Lehetetlen volt nem szeretni. — Költő! — vélte barátnőm. — És halálosan szerelmes! — mondta Julika, a padtársam és könnybe lábadtak a szemei. — Fenét! — mondta a nagyszájú Saliga Marcsa. — Katonatiszt és párbajozott. Bizistók párbajozott, most lábadozik! — Elhagyta a felesége! — suttogta a kicsi szelíd Michna Éva, közénk préselve szőke fejét. — Nem! — kiáltottuk felhördülve erre a szentségtörésre. — Nincs felesége! Aki ilyen fekete, és ilyen sápadt arcú és ilyen bajusza van, így sétál, így olvas, annak nem lehet felesége! Még- csak az kéne! Mi lenne a szerelmünkkel? — Pap! — találgatott tovább Julika. Ettől vadultunk csak meg. Akkor inkább már felesége legyen, mégse annyira elveszett ember! — Színész! — mondta Michna Éva. Ügy is van. Csak rá kell nézni. Hogy erre nem gondoltunk. Színész! Csakis! Szerepet tanul, a vak is láthatja. Most mélyült el csak igazán a szerelmünk. Csókot hintegettünk feléje. Riadt szívvel, kigyúlt arccal és tétova lábakkal iramodtunk el mellette hazafelé menet, de nem nézett ránk soha, csak olvasott. Még jobban szerettük. Szívet szakajtó nagy szerelem volt, annyira, hogy természetesnek vettük, Tiögy mindnyájan kóválygunk a szerelemtől. Még Hargitai Manyi is azt mondta, pedig olyan szeplős volt, hogy bőre nem is volt, csak szeplöje, hogy nem megy hozzá a fűszeres segédhez, pedig az mindig citromos nápolyit meg mazso- ,lát adott néki ingyen, ha vásárolt. — Baudelaire-t olvas! — mondta lelkendezve Szanitéc Zsuzsa, akinek orvos volt a papája, azért hívtuk szanitéc - nek és maga olyan vaksi, hogy nem látott az orráig. De olyan közel ment el mellette, mondta, hogy el tudta olvasni a könyv címét. Ugyan ki hitt Szanitécnek? Nevetséges! És mi az, hogy Baudelaire? Olyan nincs is! Mégha Petőfit vagy Aranyt olvasna, a balladákat, Hidavatást, mert az volna neki való, az igen, de Baudelaire? Ilyen hazug! Majd megvertük Szanitéc Zsuzsát. Én leginkább csak hallgattam őket. Azt hiszem én voltam a legszerelmesebb belé. Verset írtam hozzá. Csodálatos vers volt, magam éreztem a legjobban, hogy az. Veri az eső az ablakom. Hallgatom. Éppen rettenetes szárazság volt, de azt nem lehet egy szerelmes versben írni. Rólad álmodom Sápadt arcú Fekete hajú Angyalom!!! — Hol a bajsza? — üvöltött közbe Saliga Marcsa, mikor lángolva olvastam neki a verset. — írd bele a bajszát is, azt nem lehet kihagyni! — Dög jó! — ábrándozott el a versemen Hargitán Manyi, és minden szeplöje kivirult. — Micsoda dög tehetséged van! De a bajszát írd bele, igaza van Saligának, istenien dög a bajsza! A versem leírták mind, pedig tudták szóról-szóra, csak a bajszán volt vita, hogy írjam, fekete bajszú vagy keskeny bajszú? «. — Isteni bajszú! — visította Szanitéc és így is írták bele a versembe, hiába ellenkeztem, hogy úgy nem jó! — Értesz is te hozzá! — legyintett Hargitai Manyi. — Csókolt már meg téged bajszos? Mivel még bajsztalan sem, hát elhaVgattam. De valóban álmodoztam róla. Mindig holdfény volt, lebegő, csuda holdfény és én a fehér vizsgái ruhámban, fekete lakkcipőmben, egy szál harmatos fehér orgonával mentem az úton. Ö jött. Ámultán nézett rám é» becsukta a könyvét. Az volt a szemében, hogy kár, hogy már előbb be nem csukta. Ezt minden este végigéltem reszkedve a gyönyörűségtől és úgy éreztem, hogy lehetetlen, hogy mi ne találkozzunk! Anyám a szomszédasszonyokkal minden vasárnap délután a temetőbe ment. Az volt a sétaterük. A temető dombon volt, be lehetett onnan látni az egész várost, a Budvárral és Csicserrel. Nekem is mennem kellett velük. Vasárnap délutánonként a temető volt a korzóm. Minden alkalommal dühös és elkeseredett voltam, mert ki szereti ifjú korában a temetőt? A sírokról tudtam már mindent, sót az egyes hivalkodó márványkövek árát is fillérre, még azt is, hogy ki van a fizetéssel hátralékban és ezen a vasárnapon még arról is meggyőződhettem, hogy az öreg Cibere sírjáról valóban elvitte a kőfaragó mester a kifizetetlen sírkövet, gondolván, hogy az ő kontójára ne haljon meg senki, ingyen nyomatván magát a feltámadásig. Előre nyargaltam a dombról, hátha jobban sietnek így utánam. De nem, nem tudták otthagyni az öreg Ciberét, nagy nyugtalanságukban, hogy mi lesz vele kő nélkül a másvilágon. Megszállt a gonosz, meg akartam dühíteni az egész világot, hogy a temetőben kell járjak, rozoga koszorúk szalagjait kell böngésznem a cukrász Mariska néninek, aki szemüveggel mustrálta ugyan a világot, mégis olyan vaksi volt, hegj azt érzékelte, ami a saját térfogatát meghaladta. Engem mégis meglátott, mikor Kovács Dini a télen hazakísért a jégről és a kapuban túltelített érzelemmel szorongatta a kezemet. Vérzett a szívem keserves sorsom miatt, mikor zengek a szerelemtől, mint egy megker- gült cimbalom és a lányok a Kossuthban biztosan utána járnak, sóhajtoznak, míg az én fekete hajú, sápadt arcú, isteni bajszú angyalom csak fúrt, olvas, és hátha titkon mégis arra vár, hogy engem megpillanthasson. Ez a kín, nem a Cibere bácsié! Kitűnően tudtam utánozni mindent, amit akartam. Hát elkezdtem csípőficamosán billegni anyáméíc előtt, e ficamnak olyan súlyos állapotában, ami már orvosi szakkörökben is ritkaság lehet. Gáládul élveztem, amint anyám azonnal ingerülten, fojtott hangon próbált visszatéríteni a normális ész mesgyéjére. Éreztem a hangján, hogy. legs ív S;bten megpofozna, hogy míg ilyen megszentelt helyen is űzöm az eszem. De én már beleszédültem újabb esztelenségem gyönyörűségeibe és csak rángatóztam jobbról-balra, hogy kín keserv lehetett a rám pislon- tás. Azonban volt valami anyám fenyegető pisszegéseiben, hogy mégis hátra néztem. Hát igen! ű jött közvetlen mögöttem, a fekete hajú, sápadt arcú, isteni bajszú angyalom a puszpángok kies vadonábái. Megdöbbenve emelte fel az arcát könyvéről, én legalább is így láttam, és valóban rám nézett. Rám nézett! Sajnálkozás ült a szemében, álmokat eltemető részvét, de máris ment tovább, elment mellettem és könyvébe menekült látványom elől, versekbe fúrta magát néma kínzokogással a% álmok romjain. A szerelem ment el mellettem, éreztem, hogy örökre! Rám rogyott a világ. Szilánkokra tört a szívem. Leomoltam, mint bús liliom letörve az élet vihara 'által, jókorát zöttyen- ve egyetlen törökünk sírjának fekvő sírkövén. És úgy sírtam, minha minden molekulám könnyé vált volna. — Na látod! — mondta anyám enyhültén megkínzat- tatásom gyászos percziben és még te bőgsz! Mikor nő már be a fejed lágya! De Mariska néni, aki ebből a világkatasztrófából nyilván semmit se látott, csak abból, am t látni akart, föl t tta a már előbb megkezdett beszélgetésüket. — Ez volt az! Látták? A Vikusok bádogos fia! — Nahát! — szörnyűlködött el Eszti ángyom. — De nem kell tülle félni, á dehogy! Azzal eresztették haza a bolondok házából, hogy a légynek sem árt, csak az a mániája, hogy úgy tesz, mintha fúrt olvasna! Na, most kezdtem el csak igazán sírni szerelmem romiadéba felett olyan hangszerelésben lelkem fájdalmaitól, hogy a tiszteletre méltó bölcs török alattam, mást nem is gondolhatott, mint hogy visz- szatért Mohamed dicső népe a gyaurok országába és egy nagy szakállú műezzin sivalkodik áhítatában a minaretben. — Neked meg aztán mi bajod? — kérdezte anyám most már ingerülten. Pedig nem volt nekem más bajom akkor, csak annyi, hogy akkor vni+nm tizenöt éves. Mihályi Margit SZERELEM
