Somogyi Néplap, 1964. április (21. évfolyam, 76-100. szám)
1964-04-04 / 79. szám
FODOR JÓZSEF: Gyurkó Géza: EGY FURCSA PÁLYAUDVARON A férjem nem akarja. Persze, neki könnyű. Én kínlódom kilenc hónapig, nem ő... — toppantott akaratlanul is, hogy a kezében tartott cigarettáról ölébe huppant a hamu. A folyosón rendelésre, felülvizsgálatra, beutalásra váró betegek sétáltak, ültek, beszélgettek, izgultak, reménykedtek: az érzések, vágyak, a lemeztelenített, átvilágított, kikopogott emberi testek nagy vására ez. Tragédiák teljesednek be, és emberek halnak. Boldogság fakad, és emberek születnek. Az emberi élet furcsa pályaudvara, ahová előbb vagy utóbb mindenkinek befut a vonata, s ha nincs csatlakozás, vagy ha lejárt a jegy, akkor ez a végállomás is. A fiatal, kicsit hegyes orrú, szőke nő, egy a sok utas közül, idegesen és türelmetlenül nézett végig a várakozókon, sorstársain, és újból nagyot szippantott a cigarettából... — Maga la? Hány hónapos?. :. Azt mondják, legjobb, ha a második hónapban csinálják meg... Igaz? — fordult most tanácsot kérőén a mellet* ülő harminc év körüli társához. Az hallgatott egy ideig, keserű, furcsa ránc vibrált végig szája szegletén, aztán megrázta a fejét: — Nem... én nem azért jöttem. És egyáltalán nem tudom, mikor a jobb. Nem is érdekel. Engem nem érdekel™ — Érdekes — mondta a szőke, bár egyáltalán nem tudta, hogy mi lehet ebben az érdekes; inkább csak láncszem volt ez a megjegyzés, kapocs, hogy tovább duruzsolhassa topogó panaszát a másiknak, aki türelmesen hallgatja, nem válaszol ugyan, de hallgatja. És sokszor van úgy az ember, hogy egyáltalán nem fontos, válaszolnak-e vagy sem, csak hallgassák, még inkább beszélhessen, hogy megszabaduljon valamitől, amit éppen úgy lehetne félelemnek nevezni, mint bizonytalanságnak, bűntudatnak legalább annyira, mint tanácstalanságnak. — Érdekes — mondta még egyszer. — Pedig majdnem mindenki azért van itt. A férjem akarja, de hát nekem is jogom van dönteni ebben az ügyben, nem igaz? Utóvégre mégiscsak rólam van szó először, nem igaz? Azt mondja Feri, hogy jobb előbb, amíg fiatal az ember, meg könnyebb is, s milyen nagy lesz a gyerek már, amikor mi még mindig fiatalok leszünk... De hát neki könnyű, én vagyok a nő, én szenvedek... És hová tegyük a gyereket? Egy szoba, közös konyha az anyámékkal... Lakás kell! Bútor van, de lakás nincs ... Az iskolapadból elmentem dolgozni, két év múlva már asszony lettem, még nem is éltem, nem is láttam semmit a világból... Jöhet az a gyerek később is, nem igaz? Egészséges vagyok. Feri is az, igazán ráér még az a gyerek háromnégy évet... —' Kezdhetnék már — kotort elő táskájából egy másik cigarettát. i gy nyakig letakart asszonyt toltak végig a folyosón. Egy sápadt arcú asszonyt, aki olyannak látszott, mint a ravatalra váró halott... Odább egy másik nő lépegetett a kockákon ... köp ... kip ... kip ... köp ... tíz lépés előre, tíz lépés vissza ... kip ... köp ... — Mert sohasem tud vigyázni ... Bezzeg más férfi — hallatszott a mellettük levő pádról, ahol egy idősebb, testes asszony hitte azt, hogy suttogva mondja el idejutása történetét ... — Maguk hány éves házasok? Mi már kettő leszünk — szippantott egy mélyet a ciga- tttából... — Nyolc... El is múlt nyolc esztendeje — mondta társnője, és megigazította a szoknyáját... — Nyolc? — kerekedett el a szeme, mintha azt hallotta volna, hogy ötven vagy éppen száz. Akaratlan tisztelettel, de egy kis szánakozással is nézett szomszédjára, aki többet tud már a házasság titkaiból, mint ő, és éppen ezért, nyilván, az első évek lobogó tüze Sággal közelebb fészkelődött a másikhoz. — S mondja, hogy tudták ezt megcsinálni? Azt mondják, hogy ki kell számítani — kezdett el suttogni izgatott kíváncsisággal ... — Semmit sem csináltunk ... Érti? Nekem eddig nem lehetett gyerekem... Nekem nem lehetett... Én azért vagyok itt, s nem azért, amiért maga... kedvesem — csattant nyersen A is pislákoló mécsessé válhatott benne. — S hány gyereke van? — Nincs. Egy sincs. — mondta tömören az asszony, és ösz- szeszorította a száját, mintha vékony ajkai mögé akarná zárni minden elmondható gondolatát. — Nahát! Nyolcéves házasok, és egy gyerek sincs — ámuldozott, és naív kíváncsiés hangosan az asszony hangja, hogy a szőke hátrahőkölt. — Bocsásson meg ... Igazán ... Nem akartam megbántani . i. — mentegetődzött, és óvaí^san odább húzódott. — Tudom. Miért is sértegetne? Hisz nem ismer. S különben is, talán én voltam egy kissé élesebb a kelleténél... De próbáljon megérteni és megbocsátani... szőke most azon tűnődött egy pillanatig, hogy mit kell neki megértenie. Mi van abban érthetetlen, hogy valakinek nem lehet gyereke? Hát nem lehet és kész. Legalább nyugodt. Legalább nem kell félni minden öleléstől, legalább nem kell lelkének fél szemével éberen figyelni, nehogy teljesen elöntse testét, agyát a révület csodásán marcangoló palástja. Ö, bár ő volna most így! Persze csak átmenetileg. Négy-öt évig. Nem tovább. — Megértem — csúszott ki a száján, de nem hangzott valami őszintén, inkább csak udvariasság volt. Az asszony felkapta a fejét. — Miért mondja, hogy megért, amikor nem is érthet meg? Maga azért jött, hogy elvegyék a gyerekét, én meg azért, hogy hátha az orvosok tudnak rajtam segíteni, hátha történik valami csoda, és érezhetek itt benn valahol egy mozduló életet... Hét éve akarunk gyereket Hét éve járom az orvosokat, vizsgálnak, kínoznak, fürdetnek és semmi... Hogyan is érthetné meg hogy már dü- hödten, már marcangolóan öleljük egymást és semmi. Csak a válás, mert az lesz Belőle. A férjem itt akar hagyni. Gyereket akar. Fiút. Akivel büszkélkedhetik, aki rá hasonlít. Akivel meccsre járhat, kirándulni ... S engem okol, mintha én nem akarnék. Mintha nem álmodtam volna már ezerszer is, hogy egy dagadt kisfiú szuszog mellettem. Engem okol. És igaza van ... Adjon egy cigarettát, egy kicsit felizgattam magam ... SZEMES PIROSKA A SAKK E' Pesten még folyt az ostrom, de nálunk már hónapok óta cirillbetűs feliratok mutatták a hadi utakat. Megjelent az új valuta is: a bor, lévén városunk lakosságának javarésze szőlőtermelő. Azon az őszön nagyon édesek voltak a fürtök, jóízű a bor is, bár a közbejött front miatt egyes pincékben megkéstek a fejtéssel. Egészen furcsa világ alakult ki, az emberek tele voltak várakozással, néha »málinki ro- bot«-ra mentünk krumplit hámozni, vagy romot takarítani, de többnyire otthon ültünk létlenül, s ha lehetett, a rádió híreit hallgattuk, és reménykedve ébredtünk reggelenként: talán ma végre Pest is túlesik a poklon. Akkoriban a Padpal- kovnyik lakott nálunk. Egyébként ez a rendfokozatát jelentette, de mi névként használtuk, lévén valódi neve számunkra kimondhatatlanul bonyolult és megjegyezhetetlen. A Padpalkovnyik lehetett vagy két méter magas, pincemély hangú, tekintélyt paran- csolóan súlyos termetű. Kezdetben azt hittük, hogy azért beszél hangosan, mert haragszik, de idővel rájöttünk: nem tud halkan beszélni. Még a gyerekképű Ványuskával sem, aki a sofőré volt. Vele is hangosan suttogott, pedig hozzá különösképpen gyöngéd volt. Ha Berlinbe mentek, két és fél nap alatt fordultak meg alvás nélkül, s mindannyiunknak lábujjhegyen kellett járnia, nehogy felébredjen a fiú, bár olyan zajjal akarva sem tudtunk volna lépkedni, mint az alezredes. Ványuskát néha Pjotr helyettesítette, akit a könnyebbség végett Péternek hívtunk, amin eleinte jóízűen nevetett, de később megszokta. Péter három házzal odébb volt kvártélyon, s csaknem minden este átjött Ványuskához. Olykor harmonikázott, vagy énekelt, különös, lányos, szomorkás hangon. Ma már nem tudom, miből éltünk akkoriban, mert a »má- linki robot«-on kívül egyikünk sem dolgozott. Az üzletek üresek voltak, a hivatalokban tétlenkedtek az emberek, a közigazgatási tennivalókat a kommandatura bonyolította le. Szerencsére, ennünk volt mit, még finomságok is jutottak az asztalra. Ugyanis a Padpalkovnyik minden útjáról hozott valamit a tarisznyában. Hol egy lőtt nyullal, vaddisznócombbal, konzervvel, liszttel, kocka alakú barna kenyérrel állított be. Cserében mostunk, főztünk, ami az akkori közellátás nehézségeit figyelembe véve csekély viszonzás volt a kapottakért. A fennmaradó szabadidőt kártyázással, olvasással ütöttük agyon. Ebben a viszonylag idilli és tétlen életünkben egyetlen fontos eseményt a fronthírek jelentették. És a sakk. Édesapám egy kiégett házban találta, s a hiányos készletet magunk-fabri- kálta figurákkal egészítettük ki. Még örültünk is, hogy nem volt teljes, mert néhány napra lefoglalhattuk magunkat a bábuk faragásával, festésével. Sajnos, játszani csak nagy vesződség, sok vita után tudtunk, mert még a lépések szabályaival sem voltunk tisztában. Mesterünk Ványuska volt, akinek állandó magyarázatai révén lassan eljutottunk az alapismeretekig. Bár nem értettük egymás nyelvét, de kitűnően értekeztünk kézzel- lábbal, s mire Péter is beállt kibicnek, már igazi sakkot játszottunk. Péternek kerek arca, olajos bőre és mandulavágású szeme volt. Ha hunyorított, egészen összeszűkült, mint két feketével húzott vonat. S ha figyelt, mindig hunyorított. Néha biz- tatólag bólogatott, egy sikerült lépésnél elégedetten mosolygott, de soha nem szólt a játékba. Ugyanis nem tudott sakkozni. Később — az akkor szokásos nemzetközi nyelven — kifejtette, hogy szeretne megtanulni, s ha lehet, adjuk kölcsön a sakkot egy éjszakára. Magával vitte a dobozt, annyi »szpaszíva« kíséretében, amennyit akkor sem ért volna, ha nem mi faragjuk a figurákat. Másnap ugyanilyen hálálkodva, lelkesen hozta vissza. Akkor nem nyitottam ki, csak este, amikor le akartunk ülni játszani. Hiába kerestem az egyik csikót. Talán PIROS FEJFÁK Nyírfa leng sírjuk fölött, Lágy szélütem. Aludjatok Csendesen. Aludjatok — A nagy élet ellobog. Hol a Don robog, Onnan jöttek ők, Hol a Volga ragyog — A halálba menők. Adj nekik, magyar rög, Lágy pihenőt. Hisz kart érted emeltek E seregek. Érted aludt ki szívük, A hős, meleg. Édes, furcsa daluk ajkukon Többé nem remeg. Onnan jöttek messziről S amerre a had haladt, Futott előlük az éj — S elhulltak a harc alatt. Elhulltak: s hosszú a halál, És az élet egy pillanat. Szergej, Iván, Nikoláj, Ott pihennek csendesen, A földért meghaltak ők, * Amely nekik idegen. Légy hozzájuk jő anya, föld, És jó apjuk, Istenem! Méla, furcsa daluk nem remeg Többé ajkukon. És nem mennek, ha megy a sereg* Hazafelé az úton, Hiába várja honi meleg, A Dnyeszter, a Volga, Don. Hiába várja honi meleg, Mert elnyerte a halál — De áldott emlékű a sereg, Mely a szabadságért kiáll. Kik meghaltak a rögökért. Onts értük könnyet, mint ők a vért! Itt alusznak, íme, sorba lent, A hű parancsteljesítők. Mint a néma, hű jóakarat* Ügy jöttek, menteni ők. Sírjukat őrizze kegyelet, Emléküket az idők. _______________J V a lahonnan egy kisgyerek bukkant elő™ Még bizonytalan to- tyogással, de nagy nekiiramo- dással szedte görbe lábát) a folyosó végéről ismeretlen célok felé ... Keze mulatságosan kalimpált a levegőben, mintha fogódzkodni akarna, megkapaszkodni valami biztosba ... — Jancsi... Jancsikám... gyere vissza, kisfiam — loholt utána egy fejkendős parasztasszony, és szapora léptekkel eléje került, leguggolt, hogy a gyerek visítva, sértődve bukott az anyja ölébe. •—Kedves — mosolyodott el a szőke... — Igen. Kedves. És én... én lopni tudnék, rabolni egy gyereket, pedig mind gyűlölöm, o legszebb példány volt. Kemény fából faragtam és göndörre mintáztam a sörényét. Nagyon sajnáltam, s másnap, hogy az utcán találkoztam Péterrel magyarázni is kezdtem, hogy hiányzik a ló. — Nyet kony! — néztem rá szemrehányóan, ő meg sajnálkozva csóválta a fejét. — Nyet?! — hunyorított, mint aki nem akar hinni a fülének. Láttam, hogy igen bántja a dolog, aztán bosszantani kezdett, miért is szóltam, szegény fiú, még a szívére veszi. Hagynom kellett volna az egészet. Hát nincs annyi időm, hogy faragjak egy másikat? Megpróbáltam megnyugodni, hogy nem dől össze a világ, ne búsuljon, majd lesz új ló, ő azonban nem vigasztalódott meg. Olyasformán vettem ki szavaiból, hogy bízzam csak rá, helyrehozza a hibát. Hogy milyen jól megértettük egymást, az másnapra ki is derült. Bekopogtatott hozzánk, s a félig nyitott ajtóban megállt. Kis mandulaszeme eltűnt az arcában, titokzatosan, gyermekes, elfojtott örömmel újságolta: — Jeszt kóny! — Jeszt? — kérdeztem lelkesen, hogy lássa mennyire örülök. Vártam, hogy ideadja, ő azonban intett, hogy kövessem és megindult az udvar felé. A kapunál, kantárjával a kilincshez kötve egy valódi fel- nyergezett ló állt. És Péter gyermekes, büszke boldog mosollvnt nézte: megfelel-e? mert egy sem az enyém. Lánykoromban az volt a tervem, pedig még egész fiatalka voltam, hogy egy fiam meg egy lányom lesz... A férjem is éppen kettőt, egy fiút meg egy lányt akart. A fiút először, a lányt utána. Hogy a nagyobbik megvédje a kisebbiket... S nincs, aki védjen, nincs, akit védjenek... Ülünk az asztalnál — ketten. Fekszünk az ágyban, az egész lakásban csak mi ketten. Nekünk nem öröm a karácsony, nekünk szívszorulás minden új iskolaév, hozzánk nem jön el a tanító családlátogatásra, nincs intő, nincs drukk, se balett fehér ruhában vagy sportkör kis nadrágban, fehér tornacipőben ... Csak mi vagyunk ketten nyolc éve, csak mi ketten, és unjuk, nagyon unjuk egymást ... Talán már gyűlöljük ' is... De hát ezt maga nem értheti meg, mint ahogy én sem tudom megérteni magát... Istenem, ha én volnék úgy, ha egyszer úgy lehetnék... A szóké nő lába idegesen topogott. Miért fecseg ez itt mellette annyit? Talán titkos lebeszélő? Hát olyan nehéz megérteni, hogy most, de csak most nem kell még a gyerek, hogy aztán, igen, aztán, amikor már egy kicsit fiatalok is voltak, lakás is van, akkor jöhet a gyerek, egy vagy kettő... De addig? Persze, ez a nő szerencsétlen, bizonyára meddő, é$ nincs olyan orvos, aki segíteni tudna rajta... De ő egészséges, annyi gyereke lehet, hogy egy egész óvodát benépesíthetne ... S hogy Feri nem akarja... A férfiak mit értenek hozzá? Ö terhes. Feri meg éli a világát. Megcsúnyul, talán még meg is csalja ... Ö otthon szoptat, mos, vasal, nő a gyerek, Feri cipeli magával, de a gond az övé ... Hát önzés lenne ez? Jó, lehet, hogy önzés, de hát egy kicsit mindenki önző, és ő is csak egy kicsit, egykét évig, esetleg háromig akar még önző lenni... S a gyereknek is jobb, ha már, ugye, érettebbek a szülők, jobbmó- dúak is ... Nem igaz? — Sajnálom, igazán sajnálom magát... — jutott eszébe, hogy valamit mégis mondani kellene a másiknak. — Én meg magát! Nem tudja, mit dob el. Nincs igazság, nincs! — állt fel az asszony. A másik is felállt. Rákerült a sor. Mind a ketten elindultak, mind a ketten telve reményekkel. Az egyik érte, a másik ellene. S az emberi élet eme furcsa pályaudvarán újabb sorsok futottak be, hogy csatlakozást kapjanak az évek újabb vonatához, titokban attól félve, hogy talán már számukra nincs is csatlakozás, talán már a jegyük iT végérvényesen lejárt.
