Somogyi Néplap, 1964. április (21. évfolyam, 76-100. szám)

1964-04-04 / 79. szám

/ SOMOGYI NßPLAr 8 Szombat, 1964. április 1 CSURKA PÉTER Ék EzerkilencszáZnegyvenhat- ban, mikor még a »koalíciós pártok« küszködtek a falu éle­tével, pártközi értekezleten vi­tatták meg a teendőket. Szem­be fordultak egymással, vag- dalóztak, határozatokat hoz­tak, melyeket hol végrehajtot­tak, hol nem: egy déli határ­menti kis községben is az áp­rilis 4 megünnepléséről tár­gyaltak. Mindent elhatároztak. Hol álljon a tribün? A piac­tér közepén, vagy a végében, az öreg iskola előtt? Kik ülnek a tribünön? Ki tartja a beszé­det? Hol gyülekeznek a felvo­nulók? Traktorosok, üzemek, ipartestület, iskolák, pártok? Hol lesz a díszebéd? A nagy­vendéglőben, vagy az ipartes­tület nágytermében? öt párt öt-öt embert dele­gált az előkészületi munkák elvégzésére. Mikor már min­dent eldöntötték, szavazással vagy szavazás nélkül, Süvi Fe­renc parasztpárti titkár felug­rott: — Csak ne széledjünk el, hékás!... Nem intéztünk el egy nagyon fontos dolgot... Az ünnephez bor is kell... A község meg bor nélkül van ... Az ám! Nincs bor a faluban. Sose termett A község beho­zatalra szorult Hiszen hordták is ezelőtt a borkereskedők, akár belefulladhatott volna a község, de most még nem in­dultak eL A kocsmárosok há- talták, csempészték a messzi bortermő helyekről, de nem tudtak annyit hátalni, ami per­cek alatt el ne fogyott volna. Meg aztán olyan méregdrágán mérték, — jól felvizezve —, hogy ne legyen olyan fene erős —, hogy a szűkebb pén­zű borivók java egyszer sem tudott borral jóllakni. A koalíció meghőkölve a probléma fontosságától, párt­különbség nélkül egyet értett abban, hogy a bor kell. Tehát hozni kell valahonnan. Hozni! De hogyan? Mivel? Mennyit? Hol van a pénz rá? Micsoda pénz? Zsír, szalonna, tojás cukor, kerékpár, szövet. Szó­val, nemes valuta ... — A bor árát össze tudjuk hozni!... Szalonnánk, kolbá­szunk, zsírunk, lisztünk van! — komolykodott a polgári de­mokrata párt elnöke. — (A párt tizenhat főből állt.) — Csak az a kérdés, mivel hozzuk? ... Vasúton szállítani bajos ... Esetleg kilyukadnak a hor­dók ... Tehergépkocsi nincsen a községben... , — Van erre lehetőség — szó­lalt meg az ifjú kommunista párt titkára. — Beszélünk Ko- lorenko főhadnagy elvtárssal... Igaz, hogy már elmenőben van­nak ... De elkérjük tőle a te­hergépkocsit ... — Helyes!... Menjünk azonnal!... Hol az öreg Rubi- nyák, a tolmács? Az is épp ilyenkor nincs itt, mikor ké­ne ... Az ágyból rántották ki. Fájt a dereka, korán lefeküdt A bor hallatára azonban azonnal felépült. Egy, kettő, három, négy, öt. Az öt párt öt embert delegált Kolorenko főhadnagy­hoz deputációba. A főhadnagy éppen az író­asztal fiókjait ürítgette. Irato­kat csomagolt. Az ajtóban rá­szóltak az öreg Rubinyákra: — De ne dadogjon kend, azt fordítsa, amit mondunk... Vettük már többször észre, hogy egészen mást mond, mint amit kéne ... Az öreg Rubinyák sokat nyeldekelve, torkot köszörülve fordítgatta, amit kellett. — öt nap múlva lesz április 4. Az ünnepségre szükséges terveket már elkészítettük... Egy nagy baj van, éspedig az, hogy nincs bor a községben ... A díszebédhez, valamint a színjátszók esti előadása utáni táncmulatságra is kellene egy kis itóka... Bor... — Na, és honnan teremtsek én elő bort? — Majd mi teremtünk, de ehhez a főhadnagy elvtárs ad­jon egy katonai tehergépko­csit. — Katonai tehergépkocsit?... Katonai járművel bort nem szállíthatok... Igyanak vod­kát! ... Minden háznál főzik... A deputáció megnémult. Kö­vetkezésképpen az öreg Rubi­nyák torkába is beleszáradt a szó. A többiek hol a mennye­zetet, hol a padlót nézték. Ak­kor az öreg tolmács önkénye­sen felnyitotta a csendet: — De főhadnagy elvtárs! Ott egye meg a fene azt a pá- jinkát a tövibe!... Moslék az, nem pájinka, amit főzünk!... Erre az ünnepségre meg ki­váltképpen bor kell, lássa be az elvtárs... A főhadnagy sokáig gondol­kozott — Mondják! — szólalt meg. _ Mit akarnak tulajdonkép­pen: ünnepelni, vagy bort in­ni? , R ubinyák tolmácsolta. A fe­jek lekókadtak, a szemek a cipők és csizmák orrára szege- ződtek. _Mind a kettőt, főhadnagy e lvtárs! — vágta ki Rubinyák a szót — Ünnepelni akarunk, ezzel kapcsolatosan bort is akarunk inni... — Mit mondott kend? ... Mit beszélt? — repültek feléje a kérdések. Megismételte magyarul. — Ügy van, úgy van! — kiáltozták. — Ez az igazság! Ha ez az igazság, legyen, ezt az igazságot azonban Kolo­renko főhadnagy a saját szem­szögén keresztül szűrte le, és­pedig úgy eresztette át a szű­rőn, hogy mégse szállíthat bort az állami kincstári kocsin. Ugyan volt már rá példa, hogy komoly esetekben — a nehézszüléses Fábjánnét, egy vakbélgyulladásos kisfiút bere­pített a legközelebbi városba, de az ilyesmi merőben más cselekedet, mint bort fuvaroz­ni. — Van ló, szekér! Fogjanak be, hozzák szekérrel a bort! — Az több mint kétnapos út, főhadnagy elvtárs! — így Ru­binyák. — Nincsen gépkocsi — mondta Kolorenko olyan moz­dulattal, mellyel közérthetővé tette, hogy ez az ügy le van tárgy alva. Van az azonban úgy, hogy a tegnapi igazságot ma hátba szúrja az ember. Ami tegnap fekete volt, ma vakító fehér­nek tűnik fel. Másképpen éri a fény. A mosoly is másképpen fest reggel, mint alkonyaikor. Mégis mosoly mind a kettő. Az igazságot többször mérlegre kell tenni, hogy végre örök maradjon. Kolorenko főhadnagy is mé ricsgélte másnap reggel a teg­napi igazságot. Ünnepel a köz ség, és az ünnepséghez bort akar inni. Kérték, szállítsa el nekik a bort. Megtagadta. Ez most így reggel, a rideg józan­ságban, féligazságnak tűnik. Az ablakban állt. Töpren­gett. Egyszercsak látja, hogy nyolc szekér húz el előtte, hordókkal telerakva. Az első kocsin ül Rubinyák, a tolmács. (Az este kint az utcán folyta­tódott a pártközi értekezlet. Ha két, ha három napba telik szekérrel, de bort hoznak még a föld alól is.) Rubinyák a kalapja szélét peccentve szalutált a főhad­nagynak. A főhadnagy kivágta az ablakot: — Jöjjön csak be! — kiál­tott , Térképet terített az asztalá­ra. Mutassa meg neki, hova mennek azért a nedűért Rubi­nyák bácsi sokáig húzogatta bütykös ujját a térképen, míg megtalálta a borral áldott helység nevét Pinceszállás. A főhadnagy méricskélt, szá­molt. Nyolcórai út oda vissza.. Rubinyák, mintha szárnya nőtt volna, repült ki a kapun: — Vissza! — kiáltotta. — A hordókat azonban rakjuk le sorjában ide a járdára!... Gépkocsit kapunk... A főhad­nagy elvtárs is velünk jön ... Az ünnepi borral visszajövet Kolorenko dalolt oroszul, Ru­binyák bácsi magyarul. Szép Volga menti dalokat, Rubinyák bácsi szép Tisza táji nótákat. Egyszerre, vigyázva, érzéssel... LÓRÁNT JÁNOS: PIAC (tus) Tersánszky Józsi Jenő Dalolnak a fecskék A nagy békeidőben, a kőmű- I is. Merthogy a fecskék is nagy vesek gúnyneve a »fecske« építőművészek. Meg hogy rég­volt. géltől estig csicseregnek. Talált rájuk, kétféle okbői I A kőművest az állványon i VASVÁRI ISTVÁN: TENGER VOLT... Valamikor a régi hadseregben — komiszabbnál komiszabb kenyér: voltam honvéd, ki honját védeni fél — veszendő hont tűrő népe ellen, I A Visó-völgyén kötötték ki társam, ki annyi úton velem menetelt — villogó por arcába tüzelt; lógott a fán fakó ájulásban. Váralján az országúti fákra kötöttek fel négy ven katonát, negyven lengett jobbra, balra át s öltött nyelvet vérre, pusztulásra, Nemzetvesztő nemzctvezetőkkel volt terhes a jajcngó haza; s úgy szakadt rá 44 hava — zörgő szél a csont-jég temetőben. Szatmár előtt megbújtunk vagy százan; cserbenhagytuk a gyalázatot; áradtak az orosz csapatok; sodródtunk a földszín áradásban. Tenger volt és szürke volt és mély volt mint minden nagyság, olyan egyszerű s vele mennyi könny, s milyen derű — széles föld és tornyosuló égbolt! T aci unokaöcsém tizen- három éves. Közép­termetű, oldalt választott haja sárga, szeme értelmes és hi­deg-kék, vékonycsontú, akár a versenyparipák, szeplős ar­cán csibészes félmosoly és makacs, kihívó önérzet, mint­ha magamat látnám egy régi, iskolai csoportkép kellős köze­pén. Eddig nemigen ismertük egymást, ő se engem, én se őt, amolyan langyos, rokoni kap­csolat volt közöttünk. Néha megveregettem a vállát, mint fellegjáró felnőtt, aki nem ve­szi észre, hogy nem gyerekkel hanem egy tizen hároméves emberrel beszélget és nem is figyelve a válaszokra, ilyene­ket kérdeztem tőle: »hát a bizonyítvány, Laci?«, s máris apjához fordultaim, vagy Laci apja csapott rám olyan kérdés­sel, amelyre államférfiak, fi­lozófusok és jósnők se tudná­nak feledni. A minap azonban .várható- váratlan családi esemény boly­gatta meg a házirendet: a hú­gomnak, Öcsi édesanyjának kislánya született. Laci tehát, otthoni egyeduralmának tizen­harmadik évében, valóban meglepő ajándékot: testvérkét kapott. Valahogy úgy adódott, hogy együtt mentünk a kór­házba a gyengélkedő mamá­hoz. A Körtéren találkoztunk; pontos volt, mint a márkás órák. — Csau, János bácsi! — kö­szönt, de nem azzal a szerte­len, kamaszos lelkesedéssel, mint máskor. — Csau! — adtam vissza a labdát, miközben fürkészve néztem a fiút. ideges volt, komoly. Sep- •* rős pillája nyugtalanul rebbent, gyanakvón. A legud­variasabb uralkodó is megrez­KÖRÖSSÉNYI JÁNOS — Te buksi — mondta —, hát nem is vagy kíváncsi a hugocskádra? — Dehogynem — felelte ud­variasan s felállt. De hangja fakó volt, mint egy rokoné, akit kisemmiztek a furfangos örökösök. zen s talán el is komorodik kicsit, ha hirtelen szemtől szembe kerül egy törvényes trónkövetelővel, gondoltam. Mégis, Laci lovagi módon ké­szült fel a találkozóra: virág­gal, csokoládéval kedveske­dett a maminak, eképpen je­lezvén, hogy ő azért nem ha­ragszik a testvérke miatt, csupán készületlenül érte az elgondolkoztató esemény. A villamoson nem sokat be­szélgettünk, s a kórházi vizit közben is feltűnően nagyokat hallgatott az öcskös. Lebukott fejjel, meredten nézte a pap­lant és ujjahegyével bánatos arabeszkeket rajzolt a sárga, selyemre. Édesanyja rápillan­tott értő kis mosollyal, majd megsimogatta a fiú sima, sző­ke haját. /# folyosó végén, az üveg- falon át benéztünk a hófehér terembe, ahol pöttöm ágyacskákban feküdtek a cse­csemők. Az üvegfal mögött elibénk tolták Laci kishugát, ‘hogy jobban láthassuk. Gyér haja a homlokára tapadt, két apró öklét a halántékára szo­rította, szemét összehúzta, szá­ja durcás volt s az orra, az orra olyan pici, hogy alig lát­szott. — Mint egy Lencsi-baba. Olyan kicsi — szaladt ki a csodálkozás Laci száján. Át­fogtam a vállát. — Már nem is olyan kicsi. Tulajdonképpen egy parányi sejtben kezdjük az életet. — Tudom. Most kezdtem figyelni rá igazán. — Honnan tudod? — A lexikonból. Megnéz­tem. — Miért? Zavartan hallgatott. Elpi­rult, de bizalom és barátság égett a szemében, mintha azt mondaná: férfiak és barátok vagyunk, nem igaz? — Mikor a srácok megtud­ták, hogy maminak kisbabája lesz, csúfolódni meg hülyés­kedni kezdtek, olyan undorí­tók voltak, leginkább Véber Pista, kinek bele is másztam a képébe egy jobbegyenessel, mire olyan verekedés kereke­dett, hogy az osztályfőnök egész litániát írt az ellenőrző­könyvünkbe. Végére akartam járni a dolognak. Gondoltam, a lexikonban minden benne van, s amikor egyedül voltam otthon, elolvastam. Később megmutattam Véber Pistának is, hadd lássa, milyen egysze­rű, természetes dolog az. Két sejt találkozik. Egészen más, mint az a zavaros titokzatos­ság, amelyekről ők beszélnek. Meg aztán megsajnáltam Pis­tát: szegény, még azt sem tud­ja, hogy született. Azóta a leg­jobb barátom. Már nem hü­lyéskedik. Nagyon rendes fiú. ÍVJintha Laci megnőtt vol- na hirtelen, úgy láttam, egyformák vagyunk, mintha feje egyvonalba kerülne az enyémmel. El is határoztam, hogy ezentúl többet beszél­getek vele; talán többet, mint az apjával. valami egészen különös baj, gyász, bú kellett érje, hogy né­mán rakja a téglát, vagy csap- dossa kanalával a maltert. Egy-egy építkezésnek minden zege-zugából dal harsogott a világba. Aztán az első világháború után már alig-alig hangzott ének a kőművesek ajkáról. Végre pedig egészen kiment a divatból a hangos vígság. Ez volt az a szép időszak, amelyet a társadalomtudo­mány néha igazán gyermeteg kedvességgel úgy fogalmazott meg, hogy: a kapitalizmus ha­talmas lendülettel tört , előre az egész világon és nálunk is ugyancsak kiteljesedett ereje. Hogy ez mit jelentett? Például egyik azóta elhunyt, magyar író megírta és regélte, süket fülek számára, hogy: a saját édesapja gyújtotta rá szé­rűjét, és a megye birtokosai, a párbajtól a csendőrszuronyig mindennel fenyegették. És en­nek oka? Csak az volt, hogy a jámbor író, édesanyjától örö­költ több száz holdas birtokán, fölemelte a mezőgazdasági munkások bérét és mégis ki­tűnően, sőt több jövedelemmel gazdálkodott, mint a megye akármelyik birtokosa, viszont emberiesebb munkabérek ré­mével ijesztgette birtokos tár­sait. Aztán a Tisza-háton, ahol a sétapálcát tövig lehet dugni le a televénybe, nyomorult zsellé­rek, sommások, hatodos-része- sek, több hiteles szemtanú szerint akácfalevélből főztek maguknak sós vízben levest. És a külföldön negyven fil­léres árakon vesztegetett ma­gyar cukorból nem jutott a szegény napszámos gyerekei­nek, mert itthon háromszoros ára volt kilója. Nemzeti dicsőség lett, hogy a francia selymet kiszorítottuk Franciaországból. Viszont a magyar selyem, az éhbéren megvakult, megnyomorodoti, tüdővészben ziháló nemzedék számára satnyuló és korcsosuló magyar munkásnép verejtékén győzött odakinn és idebenn. És a többi, meg a többi... Ahol ezek a szörnyűségek zajlottak, ott bizony nehezen termett és tört föl a mellekből a nóta. Miért jutott most mindez az eszembe? Az ostrom utáni Budapestre gondoltam, egyik legjobban ki készített romnegyedre. Egy félig-ép épület állványain se­rényen folyt a munka. És hihettem-e a füleimnek? Az állványokról, mindenfelé! danolás hangzott... Hohó! A fecskék megint énekelnek> Ö, bárcsak soha, semmiféle átkos páncél-pénzszekrény ék­ből meg kapzsi gonosz telkek­ből leselkedő új világromlás se tudná jókedveteket, betevő falatotokat és nótátokat elven ni többé tőletekI v

Next

/
Thumbnails
Contents