Somogyi Néplap, 1964. április (21. évfolyam, 76-100. szám)

1964-04-04 / 79. szám

\ —1——————— .......................... ■ S OMOGYI NEPLAF ' M x Szombat, 1964. április 4. IRIÉINI ÉTI A kaposvári Szabadság park felé igyekvők már messziről láthatják az emlékművet, amelyet a Dunántúl egyik leg­szebb szobrának tartanak. Azoknak a hős szovjet embe­reknek az emlékét hirdeti ez az obeliszk, akik vérüket hul­latták népünk szabadságáért. Ki tervezte, és kik alkották a park legszebb látnivalóját? Az emlékművön hiába keres­sük az alkotók nevét... A Megyei Levéltárban talál­tunk e kérdésre választ. A porosodó iratokból kiderült, hogy Somogy megye Nemzeti Bizottsága már 1945. április 28-án elhatározta, hogy ».. .a Horthy-liget neve ezentúl a Vörös Hősök tere legyen«. MájusN 19-én pedig úgy dön­tött, hogy a Vörös Hősök terén »egy em­lékművet állít­sunk fel, amely időt állóan hir­desse azok em­lékét, akik éle­tüket áldozta e föld szabad­ságáért'x. A szobor építé­sének megszer­vezésével Ka­posvár építész- mérnöki hiva­taléi bízták meg. A hivatal tervpályázatot erdott ki. Bor- kowski Wladi­mir lengyel építészmérnök, aki a német megszállás elől menekülve sok tízezer lengyel társához hason­lóan Magyar- országon kere­sett és kapott menedéket, Kaposváron, az Államépítészeti Hivatalnál dol­gozott. ö készítette el az emlék­mű tervét. Lendületes munka kezdődött ezután. Kappéter István építész munkatársai a szobor téglaépítményén dol­goztak. Erre a célra a Nem­zeti Bizottság 60 000 téglát vett igénybe a kaposvári tég­lagyáraktól. Ifi. Faludi Imre kőfaragó vezetésével kaposvá­ri mesteremberek az emlékmű márványtábláit vágták, vésték és csiszolták. A szovjet kato­nai hatóságok is támogatták az építők munkáját, egy vagon carrarai márványt hoztak az emlékműhöz. Mindjárt az építés elején ki József szobrászművész, He­rényi Jenő budapesti szob­rászművésszel együtt ő alkotta a szobor reliefjeit. Az emlék­mű tetején álló 3,70 méter magas szobrot Sinkó András pécsi szobrászművész tervez­te, aki Pécsen előbb agyag­szobrot, majd erről gipszből negatívot készített, s ennek felhasználásával öntötték ki Kaposváron a zászlót tartó katona alakját. A szoborépí­tők gyors és sok áldozatot kí­vánó munkát végeztek. Az iratok között van egy levél, amelyből kitűnik, hogy a Bu­dapestről lejött szakmunkások (Ispánkinak és Kerényinek se­gítettek) rántott levest esznek reggelire a Koronában — más nincs. A szobrot 1945. augusztus 20-án adták át a város lakosságának. A Somogyvármegye című lap 1945. augusztus 18-i szá­mában így méltatja a szobor- avatást: ■*Hétfőn itt minden­nek ragyognia, pompáznia kell, hétfőn délelőtt itt hatal­mas ,tábór fog ünnepelni. Hét­főn zenekarok diadalmas in­dulói, magasztos himnuszai és szilaj ágyúlövések hirdetik a hősök és a nagy nap dicsősé­gét.« Augusztus 20-án óriási tö­meg gyűlt össze a szobor kö­rül: Pártok, egyesületek tag­jai nemzetiszínű és vörös zászlók alatt. A park környé­kén szovjet katonák várták, hogy elvonuljanak a jelre az elesett hősök emlékműve előtt. Gyönyörű látvány volt a ma­gasba nyúló, karcsú, hófehér emlékoszlop a park zöld fái és gondozott sétányai között. A reliefeket körben fekete le­pel borította, s azt Szumilov vezérezredesnek, a Szovjet­C't kai tjÁf. A z egész házban nem ** volt egy férfi sem. A nők féltek.,Még az utcára sem mertek kimenni. Bár egy kisvárosban él­tünk, mégis kaptunk a bom­bázásból. Tegnap este óta utcai harcok folynak. Mikor még a város másik végén hallatszott a fegyverropogás, elmentem a pékhez. Napok óta nem jutottunk kenyér­hez. Másodikos voltam. A há­borúból nem sokat értet­tem. Apámat elvitték. Éhez­tünk. Nagyapám a harcok miatt nem tudott bejönni a tanyáról az eleiemmel. Testvérem pici volt. Kellett a kenyér. Kenyér? Sárga, kukoricalisztből készült va­lami, de nem igazi kenyér. A pék is nehezen tudta megsütni. Tepsibe rakták, mégis szétfolyt. Mégis meg­ettük! Mi, gyerekek mindent megettünk akkor, ami ehető volt. T entern a pékhez. Ke­zemben a szatyor a kenyérjeggyel és egy rakás pénzzel. Akkor már mindent mii- és bilpengőben számol­tunk. Odaértem. Sokan áll- 5 tunk sorba, öregek és gyere- í kék. Végre kaptunk vala- ) mennyi kis kukoricaképpe- ^ rét. Hogy örültem neki, mi­lyen boldogan indultam ha­zafelé! Mentem az utcákon. Furcsa, nagy csend ülte meg a házakat. Hirtelen sziréna üvöltött fel. Már megszok­tam. Annyira megszoktam, hogy nem is néztem körül, csak siettem haza. Mentem, mentem. Lövöl­dözés kezdődött. Élesen vij­jogtak a golyók. Behúzód­tam egy óvóhely nyílásába, összekuporodtam, Figyeltem, hogyan menekülnek a né­metek. Szovjet katonát ad­dig nem láttam. Jöttek, fu­tottak a fasiszták után. I»őt- ték őket. Aztán hatalmas tankok jöttek. A németek is támadtak. Erősítést kaptak. Mögöttem kinyílt az ajtó. Egy férfi bevitt az óvóhely­re. Az asszonyok simogattak, csitítgattak. Pedig én csak az otthoniakért aggódtam. belekapcsolódott a munkába a kaposvári származású Ispán- uniü hősének, a Kaposvárért is harcoló szovjet, hadsereg pa­rancsnokának beszéde után bontották le. Az ünnepség alatt halkan szólt a gyászzene. Szergienlco szovjet várospa­rancsnok, majd a politikai pártok képviselői beszéltek. Ezután következett a dísz­szemle. A háború poklait meg­járt barátok, katonatársak ad­tak utolsó tiszteletet az emlék­mű körül nyugvó baj társaik­nak. Keményen dobbantak a lépések. Csak egy-két pilla­nat jutott arra, hogy elolvas­hassák a feliratot: »örök dicső­ség a hősöknek, akik életüket áldozták a szovjet hazáért, és megmentették Európa népeit a fasiszta rabságtól.« Sokáig és csendben üldö­géltünk. Végre fönt is csönd lett. Felmentünk. Futottam hazafelé. Az utca kihalt volt. Befordultam a mi utcánkba. A sarkon, a téglarakás mö­gül előlépett egy ember, egy katona. A sapkáján levő csil­lagról láttam: orosz. Féltem az idegentől. Megálltam. Hozzám jött. Elvette a szaty­rot. Belenézett. — Kenyér — mondtam neki. Add vissza! éhes vagyok! — Megértette. Rám nézett. Megsimogptta a hajam, beszélt hozzám. Per­sze nem értettem semmit, de azt igen, hogy tő.le nem kell félnem. * T eültünk a kőrakásra. Mellém tette a szaty­rot. Aztán lecsatolta táská­ját. Kivett belőle egy darab kenyeret. Fekete kenyér volt, de igazi kenyér. Felém nyúj­totta, ölembe tette. — Kieb mondta. — Ke­nyér — mosolyodtam el. — Kieb — ismételte. — Kieb mondtam én is. Beletettük a szatyromba. Egy darab cso­koládét vett elő. Régen, na­gyon régen nem ettem már csokit. Azt is nekem adta. Nem ettem meg. Pedig na­gyon szerettem volna megen­ni. Ügy gondoltam, hazavi­szem. Majd otphon elosztom. Jusson mindenkinek. A ka­punkra mutattam. Feláll­tunk. Futottam, repültem, a kapuig. Visszanéztem, intet­tem. ö még mindig ott állt, és nézett utánam. Talán az ő gyermekére gondolt. Visz- szaintett, aztán elindult. Ta­lán ott maradt a városban egy ideig, talán rögtön to­vábbment — Berlinig. rPöbbé sohasem féltem-*• tőlük. Főleg egy kék ruhás, kék kabátos, fiatal, szőke nővel barátkoztam össze. Sokat beszélt nekem Moszkváról, de én csak any- nyit értettem: Moszkva, gye­rekek. Ki volt, mi volt? Vé­gigkísérte-e a férjét, nem tu­dom. Szeretnék elmenni az ő városukba találkozni vele, velük... Kiss Hona Fónai László KADUK — Mindenféle nyilatkozatot megtagadok!... Mintha egy marék kavicsot vágtak volna a bírói pulpitus­hoz, úgy koppantak ezek a szavak. A frankfurti Ausch- witz-per tárgyalásán az egyik vádlott, Osvald Kaduk volt SS- őrmester ismételten megtagad­ta, hogy válaszoljon az elnök kérdéseire. Kaduk őrmester, a legret­tegettebb SS-pribékek egyike, a hóhér Kaduk őrmester nem válaszol. Milyen lehet egy hóhér? Utálatos, vizenyős arca van talán, de lehet, hogy száraz, szikár az arca, mint egy kiálló sziklákkal rútítótt, kopár hegy­oldal. Sok mindenről szeretném ezt a Kaduk őrmestert meg­kérdezni. Auschwitzról, a Don- kanyarról, a budapesti hidak­ról, de legfőképpen kilenc kis barátomról, akiket egy régi ta­vaszi vasárnapon elvesztettem. Nyugodt, derűs tavasz volt, az első talán, amikor a melasz helyett cukrot. kaptunk a ká­véba. Mi, gyerekek kezdtük el­felejteni a félelmetesen dübör­gő, ormótlan, szürke tankokat, a bunkert, ahová az ijesztően vijjogó repülőgépek elől hú­zódtunk le. Délelőtt iskolába mentünk, délután csigáztunk, A KÉT SCHEFFER MUNKÄSÖRSZOLGÄLAT- BÓL, illetve kiképzésről jöt­tek haza Barcsról. Mint min­dig, a fia vitte motorkerék­párján apját, idősb Scheffer Ernőt. A komiósdi tanácsháza környékén jártak, amikor az apa odaszólt fiának: — Álljál meg. .. Menjünk be, néhány percre a tanácshá­zára, .. Késő este van, néptelen az épület. Leülnek az elnöki iro­dában, az öreg a maga helyé­re, az elnöki íróasztalhoz. 1951 óta ő Komlósd tanácselnöke. Kihúzza a fiókot, iratokat vesz elő. Néhány percig játszado­zik ceruzájával, aztán feláll, és fiát szólítja. Gyere csak. Üljél ide a he­lyemre. Te is tudod, néhány hét, s nyugdíjba megyek. A község lakói kérik, hogy te le­gyél az utódom. Tudod te is, hogy igyekeztem becsületesen dolgozni. Arra kérlek, ha meg­választanak, s utódom leszel, kövesd példámat... Ezt vár­ják az emberek. 1962 őszén volt ez. .. * * * KÉSŐ ESTE VAN, régen vége a hivatalos időnek, de a komiósdi tanácsháza ablakai­ból még világosság árad. Az elnöki szoba íróasztala mögött egy fiatal, erőteljes férfi ül. — Ifjabb Scheffer Ernő va­gyok, a tanács elnöke — mu­tatkozik be. — Nincs titkár a községben már több mint egy éve, s ilyenkor esté, hivatalos idő után én állítom össze a je­lentéseket. Nem új ez a mun­ka számomra, noha csak egy éve vagyok elnök. Azelőtt is tanácsi dolgozó voltam Dráva- szentesen, legutóbb pedig Pé- terhidán. Onnan kértek ide elnöknek, amikor »apám nyug­díjba ment... * * * A TERMELŐSZÖVETKE­ZET KOVACSMÜHELYÉBÖL messzire hangzik a kalapács zaja. Az üllő mellett idősb Scheffer Ernő. Fiától csak ősz haja különbözteti meg. Markában szinte elvész a kalapács, amint fölemeli, és lesújt vele, formálja, alakítja az izzó vasdarabot. (Ruganyos mozgásán nem látszik, hogy elmúlt hatvanhárom éves. — Scheffer elvtárs nyugdíj­ban van, nem kellene inkább pihennie? — Pihenni? Amikor a ter­melőszövetkezetnek föl kell készülnie a tavaszra, s a gé­pek még nincsenek rendben? Most az ekéket javítjuk ki, azután a vetőgépeket. Inkább az a baj, hogy a nyugdíj miatt keveset dolgozhatok, pedig a szövetkezetnek igen nagy szüksége lenne a munkámra... * * * SCHEFFER ELVTÁRS régi munkásmozgalmi ember. Fia is korán, már 1945-ben bekap­csolódott a pártmunkába. Az apát jó munkája elismeréséül egyszer a Parlamentbe is meg­hívták, s a Szocialista Munká­ért Érdeméremmel tüntették ki. A két Scheffer 1957-ben egyszerre lépett a munkásőr­ségbe, s együtt kapták az öt­éves szolgálat után járó em­lékérmet is. Ha valaki a bar­csi Gábor Andor munkásőr- század parancsnokától, Zsák Györgytől fegyelmezett, a szol­gálatban és a kiképzésben ki­váló munkásőrökről érdeklő­dik, az így válaszol: »Ott va , a két Scheffer.. .*< Szalal László Április 10-től május 9 -ig leszerelési hónap i A Béke-vi!á.gtamács varsói ülésszakának felhívására áp­rilis 10-től május 9-ig Somogy’ Lan is mt-|jrendczik a lesze­relési hónapot. Az akeió meg­rendezésének célja, hogy me­gyénk lakosságát is felsora­koztassuk az általános és teljes leszerelésért folyó világméretű harc mellé. A leszerelési hónap rendez­vényeinek előkészítésére, össze­hangolására a Hazafias Nép­frontnál megyei akcióbizotűság alakult. Az ülésen meghatá­rozták a leszerelési hónap íTM-ogramjáf. Ez hangsúlyozza: *•Széles körben ismertetnünk leéli a Béke-világtanács ha­tározatait, amelyek megálla­pítják, hogy a jelenlegi nem­zetközi helyzetben tovább kell folytatni a küzdelmet a békés egymás mellett élés politikájá­nak megszilárdításáért, a nem­zetközi együttműködés foko­zásáért az általános., és teljes leszerelésért, újabb nemzetközi egyezményekért, amelyek fel­számolják a háborús tűzfész­keket.« Gazdag, eseménydús a prog­ram. Április 8-án például me­gyei béke-aktívaulés lesz Ka­posváron, az Ifjúsági Ház nagytermében. Ezen felszólal Kende István újságíró, az Or­szágos Béketanács tagja. Több községben barátsági estet ren­deznek a baráti országok kép­viselőinek részvételével. Sok helyütt tartanak békenagygyű­léseket, a megyeszékhelyen rendezik meg a kisiparosok és a kiskereskedők békegyűlését. Előadások lesznek az üzemek­ben is. Eenkfvül élménybe­számolók tartására kénnek föl több külföldön járt értelmiségi dolgozót. A Béke és Barátság Klub kiállítást rendez a kapos­vári képzőművészek alkotásai­ból. Az előadásokon béke tár­gyú filmeket vetítenek, s sze­repelnek az irodalmi színpadok és a helyi kultúrcsoportok is. ŐRMESTER NEM VÁLASZOL golyóztunk az utca napos olda­lán, vagy a labdát rúgtuk az iparosszékház mögötti réten. Az apró gyerekként átélt há­ború emlékei megszürkültek, s ha néha egy alacsonyan szálló utasszállító gép elhúzott a fa­lu fölött, nagy ricsajjal és so­káig néztük, mintha sohasem láttunk volna még repülőgépet. Talán az volt a legszebb ta­vasz, amire emlékszem. Már­cius közepén már rövid nad­rágban járhattunk, és irigyel­tük Gölöncsér Imrét, mert ne­ki megengedték otthon, hogy mezítláb csavarogjon. Napsütéses, szép tavasz kí­sért bennünket májusig. Akkor vasárnap anyák napi ünnepségre gyülekeztünk az is­kolában. Otthon fehér inget, élesre vasalt, kantáros kék nadrágot adtak ránk. Virágot vittünk és piros karton papír­ból hagy gonddal készített dí­szes szívet — ajándékba édes­anyánknak. Az egymás mellé állított do­bogók fölé zöld gallyakból sát­rat fontak, ez volt a színpad. A kedves kis dalra, amit éne­keltünk, ma is emlékszem. A robbanásra is. Ügy rázta meg a környéket, mint egy embertelenül hangos, egyszótagos üvöltés. Az ünnepelni gyűltek sikol­tozását sem felejtem el soha. Tanítónk meredten állt a do­bogó szélén. Sokáig mi, kar­énekesek se mertünk mozdul­ni. A régi csendőrlaktanya felé néztünk, ahol az udvar irányá­ból utálatos, szürke füst má­szott lassan a háztetők fölé. Szaladtunk odáig. A kapun nem engedték be a gyerekeket; a harmadik szomszédból, a farakás tetejéről néztünk át az udvarra. A barna ajtót forgá­csokra tépte a robbanás, a fal formátlan, kormos téglaszája füstöt okádott. Ahogy most visszaemlékszem, a csönd volt mégis a legdöbbenetesebb. Mintha a robbanás megölte volna azt a gyönyörű, harsogó tavaszt, olyan csönd volt. Két­ségbeesetten néma árnyékfel­nőttek buktak ki a borzalmas pinceajtón, karjukon véres, élettelen gyerektestekkel. Később már mindenki tud­ta, mi történt. A községet bombázták a há­ború alatt, de a bomba, amit a csendőrlaktanya kapott, nem robbant fel. Áttörte a tetőt, a mennyezetet, a padlót, és a pince földjébe fúródott mé­lyen. Azon a vasárnapon bizto­san azt mondta az egyik kisfiú a kilenc közül: — Tudok valamit a pincé­ben! Óvatosan próbálgatva a lép­csőfokokat a pincébe mentek. Mind a kilencen. Hét kisfiút megölt a robba­nás, kettőt nyomorékká tett. Babonás félelemmel kerül­tük el azontúl a házat, ha paj­tásaimmal játszani mentünk. Elszaladtak az évek, ma­gukkal vitték a gyerekkor ke­serű és játékos emlékeit. De néha egy-egy kép váratlanul felbukkan a lélek legmélyé­ről. Kaduk őrmesterről olvas­va hirtelen kísérteties pontos­sággal láttam magam előtt a két nyomorék fiúcska arcát. A szilánkok kék pöttyeit az üveg­fényű szemek alatt, az örege­sen keserű vonású szájakat, fe­jük furcsa rezgését a mankón- járástól. — Mindenféle nyilatkozatot megtagadok!... Kaduk őrmester nem vála- •szol, pedig sok mindenről sze­retném ezt a Kaduk őrmestert megkérdezni. Auschwitzról, a Don-kanyarról, a budapesti hidakról, de legfőképpen ki­lenc kis barátomról, akiket egy régi tavaszi vasárnapon elvesz­tettem ... Vincze Jed ' \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents