Somogyi Néplap, 1964. március (21. évfolyam, 51-75. szám)
1964-03-22 / 69. szám
Tersánszky J. Jenő: A CSÁRDA C E rdőcsárda néven szerepelt hivatalosan. Bár többen nevezték egy másik leírhatatlan nevén. Az erdőszélen állott, széles oszlopos tornáca. Előtte tágas kerthelyisége dús növényzetű lankára nézett le, meg távolabbi szelíd-hajlású dombsorra. Nemcsak nyaranta, de télen is akadt közönsége környékbeliekből a csárdának, híres, jó konyhája és bora miatt. Amikor az állam vette kezelésbe, sikerült a csárdásnak megmaradnia ott kiszolgálóként. A fia lett a főnöke. Ez szakácsnéjának törvényesített gyereke volt és jól értett a konyhához, italhoz. A vidéknek minden verebe a csárda vendégeinek számított. A vendégek nagy-általában szeretik ezeket a csipogó, szemtelen kis madarakat. Hullajtottak nekik a morzsát bőven. Tűrték, hogy az asztalok alatt, a lábuk körül nyüzsögjenek. A csárda személyzetétől nyugodtan élhettek a verebek. Dehát a veszedelmet a csárdának két nagy macskája jelentette, minden szárnyas hadra. A macskákat pedig nem nélkülözhette a csárda. Nyáron a teméntelen pocok, egér az erdő körül könnyűszerrel gondoskodik a megélhetéséről, ám ahogy beköszönt a hideg, akkor a csárdának minden éléstárába belopakodnak a rágcsálók. Egyedül a macskák testőrsége védelem ellenük. Hát lehet-e akkor nyaranta meg nem bocsátani a cicusok- nak, ha itt-ott elkapnak egy- egy verebet? Szabad-e letörni vadászó kedvüket? A macskák alattomosan ott leselkedtek a kerthelyiségnek minden zugában és fenyegették a verébhadat. Természetesen csupán a földön. Ezt hangsúlyozni kell itten! Mert a történet savát-borsát ez rejti magában. • * * t-'t gy a kiszolgálóknak, II mint a vendégeknek feltűnt, hogy egy kistermetű verébtojó egymagában tartózkodik ott a kerítés egyik lécének a hegyén. Soha le nem repül a földre! Ha a kerítésről lerepül, akkor csakis olyan asztal tetejére száll le, amelyet a vendég otthagyott. De ezt aztán gyorsan hajtja végre és föltétien észszerűen. Nekiesik az asztal morzsáinak, vagy ha van, akkor az ételmaradékjának is. Alaposan belakmározik és a következő percben már újra a kerítés léce hegyén ül! A kiszolgáló soha ott nem éri őt az asztalon, ha leszedni jön és rendbehoz- ni aztán a terítéket. Amikor legelső ízben vették észre ezt, irtó kacagásra fakadtak! A fiatal vezető azt mondja: — Halljátok, ez a veréb valami előkelő nagysága a többi között. Nem vegyül a többi közé és csak terített asztalról eszik! Földről nem! A vendégek is kacagtak és ezzel rá is ragadt a kis verébtojóra a Nagysága név. A vendégek fogadásokat kötöttek rá, hogy megtréfálják a Nagyságát. Tegyük! Néhány társaság kiürítette asztalát. A Nagysága máris röpült oda. Dehát a társaságnak egyik tagja készakarva piszmogott még a terítékével a székén. A Nagyságát az nem zavarta. Rögtön táplálkozásnak eredt a visszamaradt vendéggel szemben az asztalon. Akkor a vendég az ételmaradékot feléje tolta az asztalon. Erre a Nagysága fölröppent egy szék támlájára. De onnan nem szállott tova! kor észrevette a Nagyságát. Meglepetten meredt rá! A Nagysága félelmetlen szemlélte a kismacskát. Majd, akárcsak meghívná őt is lakomára, átröppent a hosszú tálnak a másik végébe és ott falatozott tovább. Erre a kis cica is megmozdult. Odament a tálhoz. Macskaszokás szerint előbb beleszagolt, aztán mohón zabálni — Héjj, te kis disznó! — vette észre a kis cicát a kiszolgáló: — Már az asztalon akarsz étkezni te is? Megragadta a kis macska nyakbőrét és gyöngéden a földre rakta ők K' Nem zavarta őt, hogy mindenki mulat rajta és a kísérletező vendég mérgelődik. Mivel egy liter borba fogadott, hogy a Nagysága nem mer az asztalra röpülni, ha ott ül valaki. Dehát bátor kis verébtojónk, amikor a vendég fölkelt ültéből, már az asztal tetején szemerkélt. Sőt a fölajánlott ételmaradékból is pákosztoskodott, még nagyobb vihajgást indít va meg a kerthelyiségben. (Szekeres Emil rajza) kezdette a tésztát, a Nagyságával kettesben. Ez valami szívet-bűvölö látványt nyújtott. A halálos ellenség kicsinye a vendége a madárnak! A szomszéd asztalnál hangosan vigadtak a jeleneten. De kijött a szolgáló. A Nagysága tüstént tovaröppent, őrhelyére, a kerítésre: ét-három hónap múlva, még tartott a szép idő. A Nagysága változatlan folytatta előző életét. Néha többed-magával szállott a kerítésre. Alighanem családjával. De ezek közül egy sem hallgatott anyjára. Mihelyt észrevették, hogy a földön is lehet élelmet szerezni maguknak, mohón lecsaptak rá... A kismacskából jól fejlett nagy macska lett már. Ő is vadászott a verebekre és akármilyen hozzáférhető madárra. Egy nap a Nagysága leszállóit őrhelyéről egyik kiürülő asztalra. De óvatosságból előbb egy otthagyott szék karjára röppent Onnan aztán az asztalra. Egyidejűleg a macska a földről egy szökkenéssel ugyanannak a széknek az ülőkéjére ugrott. Nyilván a szék karján látott madár miatt. A Nagysága már lakmáro- zott az asztal másik végén. A macska támadásra készen az asztalra szökkent a székről. Ha rögtön a kis verébre ugrik, vége annak! De a macska hirtelen meggondolta. Kicsit tétovázva szagolgatni kezdte az asztalon maradt hulladékot és majszolni kezdte, épp úgy, mint az asztal ellenkező végén a Nagysága. Nos, ez volt az amit a csárda megcsodált. A kismacskából lett nagy macska nem feledte el a Nagysága vendéglátását. Más mi magyarázata lett volna magatartásának? ARATÓ KÁROLY Vers két szólam ra VIHAR ELŐTT Nehéz bárkák: felhők gyűlnek az égen, nagy odvábán mozgolódik a szél, felébred s aztán lezúdul sötéten a kertre, hol borzong minden levél. Íme, cikkáznak aranysárga küllők, dörögnek fent a harci szekerek. Egy bozontos isten veri az üllőt: gyiklesőt formál s nyilaknak hegyet. FÉL ÓRÁVAL KÉSŐBB A gyors golyózápor szétlőtte kertem, Elnézem, fájlalom, hogy csupa seb. Az almafák előbb ragyogva, telten ringtak s most, látom, néhol véresek. Szétnézek némán sebesültjeimre: vége tehát, elmúlt az ütközet. Riadtan kutatom: halottam nincs-e? Nem orvos vagyok: motyogó öreg. DARÁZS ENDRE Zsebóra Nagyapámnak sohasem jutott zsebóra, Dolgát mindig a Naphoz igazította. Éjjel rejtegette az órazsebében, Csillag',gyújtáskor már ott volt tenyerében. Rá nem bízta volna embernek fiára, Gonddal akasztotta az égbolt falára. Munkájának végén ismét zsebretette S ekkor jött az alkony, arra meg az este. TAMKÖ SIRATÓ KÁROLY Önarckép A költőt sohasem szerette csak aki várta messzirül. Múltja: ünnep, jövője: fény s jelenje mindig elmerül. Nem tudott élni emberül! Fiatalon a csendbe halkult, rokkant korára harcra vágyott; nyáron a hóról álmodott s télen várta a délibábot. A Nagysága látogatásait egy darabig nélkülözte az Erdőcsárda. Alighanem tojásain ült. Körül., belül ugyanezzel az időveí esett egybe az, hogy a csárda egyik cicája több kis cicuská- nak adott életet. Dehát mindössze egyet hagytak meg. Egy nap, kora reggel, még mindössze egy emberpár ült le a kerthelyiségben. Reggelit kértek. A kiszolgáló, mint a csárda különösségét, valami piskóta remeklést ajánlott nekik. Kihozatták vele. Egy hosszú tálon rakta eléjük az asztal közepére a két adagnyi csemegét. A Nagysága ugyanakkor szállott a kerítésre. A férfi előzőleg így szólt a nőhöz: — Látom, fiacskám, neked ízlik ez a gezemice. Edd meg az én részemet is. Én inkább egy kupica kisüstit iszom és egy sós kiflit fogyasztok hozzá! — Én sem tudok megenni két adagot! — válaszolta a nő: — De már látom, van aki segítsen bennünket. Megjelent a Nagysága. Fölkelünk és odébb ülünk egy asztallal innen! — Jó! Lássuk! Alig keltek föl, a Nagysága máris az otthagyott asztalon termett. Egyikük a széket odatámasztotta az asztalhoz, a támlájával. Nevetve figyelték a közelből a Nagysága viselkedését Neki aztán ízlett a csemege. Hanem egyszerre újabb esemény figyeltette őket magára. Az odatámasztott székre keserves kínnal fölkapaszkodott egy kis cica-kölyök. Onnan még keservesebb erőlködéssel, már az asztal szélén kapaszkodott az abroszba AkKILÁTÓ MADÁCH Nagy pesszimistánk remeki- művét ma már világszerte ismerik: 20 nyelven olvasható Az ember tragédiája. E kis nép nagy fia — aki körül annyi félreértés, meg nem értés és negativ szenvedély hullámzott felszabadulásunk után néhány eszíendőn át — megint győz tt Nem a pesszimizmusa győzött, nem filozófiai eklekticizmusa és nem a kor sötétsége, amely ellen tiltakozásul a mű létrejött. Győzött egy szerény magyar zseni költészete és elvi- italhatatlan humanizmusa, amely mögött az emberért aggódó ember rótta a szívbemar- koló sorokat s a végső következtetést: Ember küzdj és bízva bízzál. Madách nem szorult rehabilitálásra. És amikor megalakult a Madách Imre évforduló megrendezését felkaroló emlékbizottság, a nemzet csupán kötelességét teljesítette nagy és hű fia irányában. Ebben az esztendőben lesz 100 éve annak, hogy ez a zseni meghalt. Teste elporladt, de a hire-ne- ve oly naggyá nőtt, hogy a Bé- ke-Világtanács szíves örömmel sorolta be a centenáriumát a világszerte megünnepelendő rendezvények közé. A Madách-emléhbizoltság immár szorgalmasan dolgozik. Sokrétű munkát végez. És készül Az ember tragédiájának marxista elemző értékelése. A csesztvei Madách-kúriát rendbehozzák és több szobáját emlékmúzeummá alakítják át. Ez mind rendben, van. A mi ügyünk ez. De köszönet illeti a csehszlovák testvérnépet is azért, hogy a nagy magyar színpadi költő szülőházát, az alsósztregovai kúriát szintén rendbehozza, a parkot és az emlékszobrot a régi fémjébe visszahelyezi. Ez év október 4-én, Madách halálának századik évfordulóján, cserelátogatások és egyéb közös rendezvények formájában magyarok, csehek és szlovákok együtt ünnepelünk majd. Közös ünnepségeink láthatatlan, de valós alapszövete a népek barátsága lesz és az a nagy felismerés, hogy kulturális értékeink közös cseréje — diadalmas mérföldkő az emberi haladás végtelen útján... LEÓ TAX1L: A szórakoztató biblia »Görögország isteneinek, akik egyszer már halálos sebet kaptak, tragikus formák közt Aischylos Leláncolt Pro- metheusában, még egyszer meg kellett halniuk komikus formák között Lukianos párbeszédeiben« — írja Marx. Az Ótestamentum Jehovája és prófétái, pátriárkái és ősanyái is halálos sebeket kapnak Taxii Szórakoztató Bibliájában. Az 1847—1907 között élt harcos ateista marseillei újságíró, Taxii nemcsak ezzel a sziporkázóan szellemes könyvvel dobta oda a kesztyűt az egyháznak, s személy szerint XIII. Leó pápának, hanem látványos »megtérésével« is, melyet 12 év múlva visszavont, gúnyosan nevetve azon, De Sica és a nyugatnémetek A nyugatnémet televízió műsorszerkesztősége új detektív- film-szériát akar bemutatni, s ebben szerepel a világhírű olasz színész és rendező, Vittorio de Sica is. A bemutató előtt azonban váratlan nehézségek támadtak. A Szabad Demokrata Párt ugyanis tiltakozoti de Sica nyugat-németországi szerepeltetése ellen. Ahogy a műsorszerkesztőséghez intézett memorandumukban kifejtik, tűrhetetlen, hogy a nyugatnémet nézők előtt olyan ember szerepeljen, aki a Német Szövetségi Köztársaság rágalmazója és sértegetője, aki nemcsak nyilvánosan kinyilatkoztatta szimpátiáját az Ulbricht-rend- szerrel, hanem még ma is nemzeti szocialista gondolkodás- móddal, ellenszenves visekedéssel és ostobasággal vádolja a Nyugat-Németország lakóit.« Mi váltotta ki a »szabad demokratáknak« ezt a tiltakozó akcióját? Az, hogy de Sica megfilmesítette Sartre Az altonai foglyok című drámáját, s a filmben szerepel a Berliner Ensemble Arturo Vie előadásának egyik jelenete, sőt a jelenet felvételére de Sica az NDK-ba utazott! hogy a csalhatatlan pápa nem jött rá: ő csak színlelte a vallásos buzgalmat. A Szórakoztató Biblia a francia felvilágosodás szellemében fogant, fel is használja annak nagyszerű voltairei hagyományait és eredményeit. Sorra veszi az Ótestamentum könyveit, idézi az eredeti passzusokat, s a hozzá fűzött magyarázatokkal mutatja ki a »szent könyvek« logikai, természeti, kronológiai és egyéb képtelenségeit, s rendkívül szellemesen ironizál a csodák felett. Mint ismeretes, áz Ószövetség teli van a különféle nemzetiségű táblák taglalásával. Ez alkalmat ad Taxiinak arra, hogy olyan (az ősközösség és törzsszövetségi társadalmakra egyébként gyakran jellemző) »erkölcstelen- családi viszonyokra (vérfertőzés, szodomizmus stb.) mutasson rá — humorosan kiélezve a szituációkat —, melyek alaposan megtépázták az ősatyák és anyák, Sára, Ruth, Lót, Noé stb. nimbuszát. Fokozza Taxii ateista pamfletjének hatását, hogy nemcsak a Bibliát, hanem az egyházatyák hozzáfűzött kommentárját —, melyek skolasztikus szőrszálhasogató magyarázataikkal csak növelik a képtelenségek halmazát, — is vizsgálat alá veszi. A magyar kiadás átvette az első francia megjelenés illusztrációt, melyek ellenállhatatlanul mulatságosan és nagyon szemléletesen kísérik a szöveget.
