Somogyi Néplap, 1964. március (21. évfolyam, 51-75. szám)

1964-03-22 / 69. szám

SOMOGYI NÉPLAP

8

Vasárnap, 1964. március 22.

te a kereskedő felesége. — Semmi szükség arra, hogy házhoz hívjátok az orvost.

Dirga felemelkedett és elment. Gondolkodott, hogyan találhatna kiutat tragikus helyzetéből. A kereskedő szakácsnője futott utána és titokban két rúpiát nyújtott át.

D

irgát már régesrégtől, mintha üldözné a balsors. Négy gyermekkel a nyakán özvegységre jutott, semmije sem volt, amiből az életét tengesse. A gyerekeket pedig nevelni és táplálni kellett. Bár egy percig sem ült tétlenül, a varrással havi öt-hat rúpiánál sohasem tudott többet keresni.

Minden reggel már napfelkelte előtt talpon volt és buzgón imádkozott:

— Ö, istenem, ne feledkezz meg gyermekeimről! Engem büntess vétkeimért. de könyörülj ártatlan: gyermekeimen!

Ájtatosan eljárt . a templomba, sokat imádkozott és szigorúan betartotta az ősi szokásokat. De élete ettől nem vált könnyebbé, és a gyerekek is éppen úgy betegeskedtek, mint azelőtt. Szegény kicsinyek! Mindegyik csont és bőr volt, akárcsak éhínség idején a csavargók.

Végsőkig feszítette ' erejét, kora hajnaltól késő éjszakáig ült és varrt, de nyomorúságos keresetéből még a legszükségesebbre sem futotta, tartozása az uzsorásnál egyre szaporodott.

Dirga férje kisfizetésű alkalmazott volt Laliénál, a gazdag kereskedőnél. Amíg élt, valahogy csak kijöttek a keresetéből. Súlyos betegsége azonban mindent felemésztett, és Dirga egyszerre vesztette el férjét és kevés megtakarított pénzét. Semmije sem maradt. Férje csak keserves nyomort, nélkülözést hagyott hátra, és az udvaron tolongó, megvendégelésre váró papok emlékét. Mostanában Dirga, ha pappal találkozott, szinte reszketett az izgalomtól. Sokszor eszébe jutott férje halálának napja, amikor a papok, mit sem törődve bánatával, a jövőtől való félelmével, megvéndége- lésre várva sürögtek-forogtak az udvaron. A házban található minden ennivalót fölfaltak volna, s nem érdekelte őket, hogy neki és gyermekeinek betevő falatja sem marad. Dirga többet adott, mint amit helyzete megengedett, mégis morogva távoztak.

Tudta, hogy a papok, akik a felsőbb kaszt tagjai, összehasonlíthatatlanul keveseb-' bek istennek mint ő, s ezért vallásos kötelessége hódolni <- öltük. Azt is tudta, hogy -'elük szemben érzett gyűlölete bűn, de bármennyire igyekezett, nem tudott úrrá lenni indulatain. Mindig az lebegett a szeme előtt, hogy a papok, miután nála teleették magukat, más gyászoló házakhoz siettek és azokat is kifosztották.

A

mikor egyetlen fia, Indar elérte a tizedik évét, Dirga beíratta a községi iskolába. Minden reménysége a fiú volt. Varrás közb'en fejében álmodozó gondolatok keringtek Indar jövőjéről. Hol üzlettulajdonosnak, hol alkalmazottnak képzelte el, aki eleget keres ahhoz, hogy vé- geszakadjon szegénységüknek. Később pedig megházasodik és gyermekei születnek... Ilyen álmok voltak Dirga reménységének, eljövendő boldogságának forrásai.

Gondolatait sokszor megszakította egy-egy brahman- nak az utcáról behallatszó orrhangja. Ilyenkor hirtelen úgy tűnt fel néki, hogy holtan látja Indart, és kis udvara megtelik nagy sereg mohó pappal. Dirga szinte beleremegett a rémületbe, kifutott az utcára és sokáig nem tudott szabadulni a lidércnyomástól. Csak akkor nyugodott meg, amikor megpillantotta az egészséges, élénk Indart. Zokogva szorította magához Indart, s fia megfogta anyja fejét és vigasztalta, mint valami kis gyereket.

— Ne sírj, kedves anyám, meglásd, rövidesen nagy leszek, dolgozni fogok és neked nem keli semmit csinálnod. Csak ülsz majd az ágyadon és pihensz.

* * *

E

gy napon Indar betegen jött haza az iskolából. A hideg rázta. Dirga ágyba fektette, betalkargal'.ta, majd mellé ült, megfogta a kezét. De rövidesen rájött, hogy ezzel nem segít a fián. Rábízta a beteget. legnagyobb lányára, és elindult a felcserhez. A sarkon találkozott három brahman- nal. Dirga összerázkódott, elállta útjukat, és rémülten kérdezte:

— Ö, testvérek, miért jöttök hozzám? Hiszen még él. Még él!

Szinte kiáltotta e szavakat, úgy érezte, szíve rögtön meghasad. A brahmanok pillantásra sem méltatva továbbmentek. Mikor felocsúdott rémületéből, sietett a felcserhez. Pirulákat kapott tőle, de

azok sem segítettek. Estére rosszabbodott a fiú állapota. Alig tudott lenyelni egy korty vizet. Nyugodtan, csukott szemmel feküdt. Anyja megfogta kezét.

— Nincs szükséged valamire, kedvesem? — kérdezte.

A fiú egy pillanatra kinyitotta a szemét, de nem szólt. Dirga rádöbbent, hogy Indar a gyengeségtől nem tud beszélni.

Dirga elment a felcserért, aki újabb gyógyszert adott, és nyugtatta, hogy nincs ok aggodalomra. Az egész éjszakát ébren töltötte fia betegágyánál. Indar néha-néha felnyögött, kinyitotta véraláfutásos szemét és mereven bámult a mennyezetre Nyilvánvaló volt: állapota egyre rosszabbodik.

Korán reggel Dirga elsietett a Ganges-parti templomba, földre vetette magát az istenség szobra előtt és buzgón, könnyek között imádkozott fia életéért.

Estére a felcser hívás nélkül eljött, hogy érdeklődjön a fiú állapotáról. Indar eszméletlenül feküdt. Szeme félig nyitva volt.' Orrlyuka kitágult. Mikor Dirga szólt hozzá, majd megrázta, nem- válaszolt.

— Azonnal orvost kell hivatni, különben a gyermek órákon belül meghal! — mondotta a felcser.

♦ * *

O

rvost! De honnan vegyen pénzt orvosra? Hirtelen eszébe jutott férje régi gazdája, Lal- la, a gazdag kereskedő. Nagyon gazdag és vallásos ember volt, ő építette a Ganges- parti hatalmas templomot és még néhányat.

Valahányszor Dirga segítségért fordult hozzá, kényszeredett grimaszt vágott és így szólt:

— Igaz, férjed az én alkalmazottam volt, ezért jól meg is fizettem. Azt hiszed, nálam hagyott egy' .körsó aranyat, hogy amikor j össze, mindig adhassak neked?

Inga legutóbb elhatározta: soha többé nem fordul hozzá segítségért. De ma, fiáért való aggódásában félretette minden büszkeségét, és Lalla lába elé vetette magát. De az mereven megtagadta a segítséget. Dirga ekkor a kereskedő feleségét kérlelte, de hiába igyekezett az anyai együttérzést felébreszteni.

— Miért akartok ti, szegények mindig egyformák lenni a gazdagokkal? — kérdezEz volt a kiút! Dirga rohant az orvos házába. Az ágyból keltette fel.és a fiához vezette.

Az orvos, miután behatóan megvizsgálta a gyermeket, szomorúan közölte:

— Sajnos, agyhártyagyulladása van. Haladéktalanul kórházba kell szállítani. Már nagyon elkéstünk, de talán még sikerül megmenteni.

Dirga mér hallott az agyhártyagyulladásról. Egyszerre négy olyan ismerősre is emlékezett, akik ebben a betegségben haltak meg. Az orvosi diagnózis úgy hatott rá, mint a halotti csengettyű hangja. Csak állt fia ágya mellett, mozdulni sem tudott, megbénította a reménytelenség okozta rémület. Észre sem vette az orvos távozását.

M

ikor magához tért, látta, hogy Indar teljesen mozdulatlanul fekszik és lélegzete akadozik. Percről percre rosszabbodott az állapota. Dirga a földre kuporodott és az ágyhoz támaszkodva, üres tekintettel bámult a falra. Tudta, hogy Indar haldoklik.

A kis kunyhóban sötétség uralkodott. A lánykák sírni kezdtek. Enni kértek. Dirga képtelen volt felkelni, hogy ennivalót adjon neki. Fejében nem volt egyetlen gondolat sem. Csak ült magába ros- kadtan, reménytelenül és figyelt.

A hold feljött az égboltra és bevilágította a kunyhót. Lassanként a lánykák elcsendesedtek, egy ültő helyükben el- szenderedtek. Indar hangosan lélegzett. Zihálása szinte betöltötte az egész szobát. Dirga hirtelen föloldódott merevségéből. Megértette, hogy nemsokára ezt a nehéz lélegzetvételt sem fogja többé hallani. Tágra meresztett szemmel, riadtan ült. .

‘Sóhajtást hallott, majd újabbat... Még egy sóhajtást, de ez már gyengébb... Feszülten figyelt, vajon jön-e még egy. Nem! Csönd volt. Egyetlen hang... Dirga felugrott. Vad kiáltozásba kezdett:

— Meghalt! Meghalt! a fiam! — Kirohant az utcára. A hajnali szürkületben sok-sok ember vonult a Gangeshez, hogy elvégezze a szent fürdést. Dirga ott futkosott közöttük és kiáltozott:

— Meghalt! Halott a gyermekem!

FELEKI LÁSZLÓ:

NEM LESZEK VILÁGŰRUTAS

Ügy érzem, kötelességem tájékoztatni a nyilvánosságot arról, hogy miért mondtam le a Pegazus-ködhalmazba tervezett utazást. Pedig amikor az Országos Asztronautikai Társaság önkéntes jelentkezőket keresett erre az utazásra, elsőnek jelentkeztem. Hogy miért?

Kalandvágyó lélek vagyok, a heroizmus pedig valahogy második természetemmé vált. Amikor annakidején, az 1954-es labdarúgó világbajnok- ág után meg mertem írni, hogy Czibor nem jobbszélső, ..■sbizonyítottam, hogy nem ijedek meg a saját árnyékomtól.

Nem félek a világűrtől sem. Vitézek, gondoltam, mi lehet <; széles Föld felett szebb dolog a világ végénél? Van-e felemelőbb, csodálatosabb vállalkozás, mint szárnyalni a végtelen csillagtérben, a kozmosz elgondolhat atlan mélységeiben, elhagyva azt az apró kis porszemet, amelyet mi Földnek nevezünk? Van-e hősibb vállakózás, mint az emberi géniusz egetjáró fotonrakétájában száguldani motorok, üstökösök, naprendszerek, ma- •ános csillagok, galaktikák, :ömbhalmazok között az elképzelhetetlen, felfoghatatlan űrben?

Az egek Kolumbusz Kristófja leszek, suttogtam magamban, amikor beléptem az Országos Asztronautikai Társaság ízlésesen berendezett, ■jól fűtött irodájába. Golubka kandidátus, a társaság titkára fogadóit és udvariasan hellyel kínált meg. Örömmel vette tudomásul, hogy kész vagyok a tudományos és világtörténelmi szempontból egyaránt nagyfontosságú felfedező útra. Kö- telességszerűen felhívta a figyelmemet a várható veszélyekre, mágneses terekre, kóbor meteorokra, a kozmikus sugárzásra, továbbá olyan veszélyekre, amelyeket nem lehet előre látni. Mosolyogtam, mint Szent György, amikor a sárkány fogaira figyelmeztettek.

— Ami pedig az űrhajóban való életrendet illeti — folytatta Golubka kandidátus —, kötelességem figyelmeztetni a táplálkozás egyhangúságára.

Mosolyogva legyintettem. Mindig szívből utáltam a hasembereket, akiknek csak az evésen jár az eszük, s az óceán habjai fölött éppen úgy, mint az égbenyúló havasok között csak az érdekli őket, hogy milyen a koszt. XJgyan Pérem! Aki az egeket ostromolja, annak nem töltött káposzta jár az eszébe dagadó- val. Nem fogok zsörtölődni a koszt miatt a sugárzó égitestek között fénysebességgel suhanva ezt megígérem.

— Főleg algákkal történik a táplálkozás — folytatta Golubka kandidátus.

— Istenem, algák... — bólintottam — az algákat is sokféleképpen el lehet készíteni. Tudóm, hogy nem szakácsversenyre megyünk, hanem a világűr felkutatására.

Golubka kandidátus megvakarta a fejét.

— Igen, igen — mondta zavartan —, de nem tudom, tisztában van-e azzal, hogy olyan irtózatosan, földi mértékkel elképzelhetetlenül hosszú időre nem vihetnek magukkal spájzot. Hogy úgy mondjam, semmit sem lehet eldobni.

— Majd beosztjuk, ne aggódjék, mám lesz 'baj — mondtam megnyugtatóan. — De miért kerít ennek olyan nagy feneket? — tettem hozzá gyanakodva. — Csak nem gondolja, hogy holmi finnyás ínyenc vagyok?

— Azt nem gondoltam, de hogy — mondta egyre zavar- tabban Golubka kandidátus —•, de egy-két dologgal tisztában kell lenni, kérem tisztelettel. A természet — folytatta egy kis pátosszal — tulajdonképpen óriási körforgás. Nos, ez a körforgás az űrhajóban egy kicsit rövidebb időtartamú.

— Hát aztán! vontam vállat, még mindig nem értve a dolgot.

— Vagyis — folytatta Golubka kandidátus — képtelen fényűzés lenne az élelmiszert csak egyszer megenni, a vizet csak egyszer meginni.

— Hát hányszor?

— Ne szabjunk határokat, ahányszor szükséges! Határ tényleg a csillagos ég! Higyje el, csodálatos a tudomány! Újra és újra alkalmassá teszi táplálkozásra a fáradt anyagot. A fotoszintézis nem boszorkányság! Az a fontos, hogy az embernek ne legyenek előítéletei. Sem szag, sem szín, sem íz nem árulja el, hogy egyszer már...

Elsápadtam. Hirtelen beláttam az egész boszorkánykonyhába.

— Hogyan? Azt akarja mondani, hogy az ember saját...

Nem is tudtam befejezni a mondatot, gyomrom és ízlésem nem engedte. Golubka kandidátus széttárta a karjait,

— Előítélet az egész és a tudomány lebecsülése. Teljesen felújított táplálék lesz, olyan, mint az új. A termeszek évmilliók óta csinálják és egyre egészségesebbek. Ha tudná, mit eszik rendes körülmények között az étteremben ...

— És meddig tartana ez? — kérdeztem dadogva.

— Földi idővel mérve esetleg néhány milliárd évig.. .

— Mi? Uram, ennyi idő alatt a gesztenyepürét is meg lehet unni!

—

rASNÁDI VARGA ÉVA

MÁRCIUS

Március, szép napom, jöjj már sietve!

Szerelem, szerelem, szállj a szívekre.

Zöld kendőt, lomb-fátyolt húzzál a fákra, kábítson bogarak, tündérek tánca.

. Üj bokrot, új fűzfát adjál a rétnek, áldjanak ezüstös homlokú vének,

Csuixanjon belőled patakok sodra, nyíljanak pirosló bimbók lobogva — dicsérjen vadnjuilak halk szívverése, életet szórjál a vízre, kenyérre, életet adjál a friss gyökereknek, ölelve várjanak bársonyos földek.

Üj színt adj — tündöklőt — fodros vizekre, dicsérje napodat tűzszínű lepke, dicsérje napodat szívem, az árva, ragyogj hát sietve, nézz a világra!

V

________________J

E

gy öreg ember megállította.

— Ki vagy te, anya? Mikor halt meg a gyermeked?

De Dirga csak még hangosabban jajveszékelt és tovább rohant. Ismét megállították, embertömeg ■ gyűlt köréje, mindenki kérdezgette. A sokaság láttára Dirga kissé magához tért.

— A fiam tegnap megbetegedett és ma meghalt.

— Isten akarata! — mondta valaki a tömegből.

— Isten! Isten! — ismételte Dirga és megpróbálta összeszedni a gondolatait. — De hol van az isten?

— A templomban! — válaszolták kórusban.

S

zinte önkívületben rohant a folyam partján álló templomhoz. A bejáratnál egy kövér pap durván útját állta, közben vigyázott, nehogy Dirga hozzáérjen. Mintha bepiszkolódna tőle. De Dirga erőteljesen félrelökte és bement a templomba.

Az ájtatoskodók között ott volt Lalla kereskedő felesége. Mikor meglátta Dirgát, ráparancsolt, hogy távozzon, de Dirga: bátran, yáí|gíolt: '* 5.

— Az istenhez jöttem! Miért távoznék?

— Papok, távolítsátok el innen, különben bepanaszollak benneteket a férjemnél! — fenyegetőzött a kereskedő felesége. Ügy viselkedett, mintha ő lenne a templom tulajdonosa, hiszen az férje pénzéből épült. — Ej, de nagyon jámbor lettél! — gúnyolta Dirgát. — Szeretném tudni, melyik istenhez jöttél, te nyomorúságos koldus?

— Szóval ez a ti istenetek? Igen? — kiáltotta Dirga. —

Golubka kandidátus szenvedőén csóválta a fejét.

— Sokan visszariadnak ettől. De miért, könyörgök? A természetben semmi sem visz- szataszító. Néhány egyszerű, tiszta atomra vezethető vissza minden. Képletek kérdése az egész. Gondolja el, szántóföldet, ökörcsordát, disznóhizlaldát, baromfifarmot, konyhakertészetet. Közművesíteni sem lehet az űrhajót, hogyan vezessük be például a vizet? Nem gondolt erre?

Még sokat magyarázott Golubka kandidátus, de kedvetlenségemet már nem tudta eloszlatni. Erre nem számítottam. Ha azt mondta volna, hogy karddal kell megtámadnom az üstökösöket, harci láz heve futott volna végig tagjaimon. Az azonban már nem mindegy a hérosznak, hogy mivel táplálkozik. Nem tudom, mit evett hőstette előtt Leo- nidász, Zrínyi, Botond, Dugonics Titusz vagy Búvár Kund, de hogy amit ettek, csak egyszer ették meg, az biztos. Hát nem!

Búcsút mondtam a világűrnek Golubka kandidátusnak. Ég veled Pegazus, ég veled ég!

Azóta tiszta éjszakákon hiába szórják fejemre gyémánt ragyogásukat a csillagok, nem vágyom utánuk. Rendben van. ismerem a szép vergiliusi mondást. »Sic itur ad astra« — így jut az ember a csillagokig.

t gy nem akarok a csillagokig jutni!

Hát csak örvendjetek neki. Én nem akarom a ti is:.eneleKei., nem akarom a gazdagok istenét! — Majd a paphoz fordult és vad haraggal követelte: — Hol van a szegények istene? Mondd meg nekem! ... Nos! ..

— Anya — válaszolta képmutatóan a pap —, ez az isten mindenkié, szegényeké és gazdagoké egyaránt.

— ücsmány hazug! — kiáltotta Diirga. — Ez az isten a gazdagoké. De hol az én isteneim? Hol a szegényeit istene?

— Dirga az isten képe után kapott földhöz vágta, rátaposott és dühöngve kiáitotiia: — Itt van nektek a kereskedők istene, a gazdagok istene!

A tömeg rarohant. Borzalmasan megverték. Az ütések eszhez térítették Dirgát. El- .vánszorgoit, és- eltökélte,. hogy addig nem nyugszik, míg meg nem találja a szegények istenét.

Templomról templomra vándorolt. Megkért mindenkit, aki útjába akadt, mutassa meg az utat a szegények istenénez. Amint így keresztül-kasul járta a várost, elérkezett egy mecsethez. A bejáratnál egy hosz- szú szakóllú öreg állt. Hozzálépett.

— A .szegéül* ek isteniét keresem. Meg tudnád mondani, hol találom?

— Nem tudok semmit a te istenedről — válaszolta a mohamedán pap. — Az én istenem Allah. Ö mindenütt jelen van, és ő mindenkiért van.

— Kinek az isiteine a te istened? A gazdagoké vagy a szegényeké?

— Allah mindenkiről gondoskodik — mondotta az öreg.

— Előtte mindenki egyenlő.

Dirga keserűen nevetett.

— Akkor miért teremtett gazdagokat és szegényeket?

— Ez az ő akarata — vála- szolta rosszallóan a pap.

— Nem beszélsz igazat, öreg!

— mondotta Dirga. S válaszra sem várva elhagyta a mecsetet.

Estére már teljesen elerőtle- nedve érkezett egy keresztény templomhoz. A pap éppen prédikált:

— A nép számára a gazdagság része az isteni gondviselésnek. A gazdagok az ő szolgái. Eszközei a szegények megsegítésében. A szegények ezért hálával tartoznak istennek, és inem szabad, hogy megtűrjék szívükben a gazdagok iránti irigység érzetét...

E szavaktól Dii-ga ismét düh- rohamot kapott. Prédikáció közben elkiáltotta maigát:

— Hazudsz, csaló! — és nekirohant a papnak.

Megragadták, védekezés közben lezuhant és fejét bevágta az egyik pad sarkába.

H

ol a szegények istene? — kérdezte Dirga, amikor a kórháziban magához tért.

— Ne mozogjon, mert beletörik a tű! — figyelmeztette a fiatal orvos, aki injekciót adott neki.

Halkan, suttogva ismét megkérdezte:

— Hol a szegények istene?

Az orvos barátságos mosoly- lyal válaszolt:

— A szegény ember istene... a szegény ember két keze!

Dirga fölemelte agyondolgozott kezét és maga elé tartva hosszan, hosszan kíváncsian nézegette.

Fordította: Hollósi Tibor