Somogyi Néplap, 1964. február (21. évfolyam, 26-50. szám)

1964-02-16 / 39. szám

SOMOGYI \T3PLAP 4 Fasámap, 1984. február IC EMBEREK AZ ERDŐN cA nte.Pe.beLi köLbúPz. Nehezen kapaszkodunk föl a meredek domboldalakra a si- monfai József Attila Tsz hatá­rában. A talaj felül fölenge­dett, pár centivel alább vi­szont még fagykéreg húzódik. Csúszós az út. De a favágók naponta erre járnak, erre le­het leginkább megközelíteni a községi legelőt, ahol annyi a fa, hogy legelőerdőnek titulál­ják a simonfaiak Itt találnak téli elfoglaltságot a férfiak, és amit dolgoznak, az férfimun­ka a javából. A fadöntés egész embert, nagy erőt és ügyessé­get kíván... Dőlnek a faóriások Dombnak föl, völgynek le... Olyan kétkilométeres az út a falutól a fakitermelés szín­helyéig. Lent a völgyben már látszanak a frissen összerakott farakások meg a fehér tőkék. Némelyik akkora és olyan ka- rikós, mint egy dohányzóasz­tal. 150—200 éves bükkfák fek­szenek a foltokban hóval ta­kart földön. Az egyik álló fa­óriás hatalmas súlyával úgy vágódik el, hogy letört ágá­nak a csonkja fél méternyire belefúródik a fagyos földbe. A favágók nézegetik és azt mond­ják: nincs ember, aki kihúzná a csonkot a földből... Állnak a fekvő bükk mellett és nézik. Fél napig tartott, amíg fűrésszel és fejszével el­dönthették. Nehéz volt. Kiad olyan 10—12 űrméter tűzifát. A tőke lapja nyersen csillog, átmérője több háromnegyed méternél. Az évgyűrűk is szé­pen látszanak rajta, de ugyan ki számolná meg őket... — Nyolc favágó brigádunk dolgozik az erdőn — mondja Györmárton István. — Nyolc kézifűrész dönti meg darabol­ja a fákat, és van egy cseh­szlovák gyártmányú motoros fűrészünk is. Az aztán meg teszi a magáét! Nyolc-tíz köb­méter fát szabdal fel naponta. Megérte a 16 000 forintot... Az emberek nem sokat pi­hennek, mert úgy tartják, hogy ebben a hónapban kell a leg­jobban igyekezni, hiszen le­het, hogy márciusban már nem jut erre idő. — Ha kita­vaszodik, nem jöhetünk az er­dőbe, lesz munka bőven a me­zőn — magyarázzák a favá­gók. Nem adnak a babonára Folyik ugyan a favágás, de ezen a napon a szokásosnál ke­vesebben jöttek ki az erdőre. Házenfratz Sándortól, az egyik favágótól megtudom a távol- maradás okát. — Én nem sokat adok az ilyen babonáskodásokra, de a faluban sokan tartják még magukat a húshagyó keddi szokáshoz — tájékoztat a »szo- kás-'Szegő«. (De vannak mások Becsapódás Tengernyi a gondja-dolga a kocsisok brigádvezetőjének. Naponta kell szerveznie negy­venöt ember munkáját. Ha rendet akar tartani — márpe­dig azt akar —, akkor bizony a befogás előtt kell érkeznie az istállóihoz, és utolsóként mehet este haza. Nap közben meg? Nyakába veheti a széles ha­tárt, hogy lássa, ki hogyan te­szi a dolgát. S a görbe útra fé­rőket is így lepheti meg. Nem ezért vagy azért, de hát éppen elege van velük. Am a közös munkák elvégeztetésé­vel még csak elboldogulna, de az a háztáji... A hétfői na­pot el is nevezte bolondok napjának. Akkor van disznó­átvétel, akkor viszik a rakodó­ra a háztáji hízókat. Iyenkar nem negyvenöt, hanem talán még kilencven kocsit is kérné­nek, ha annyi volna. Még az is hagyján, hiszen hétfő csak egy van egy héten. Van azonban még másik hat nap. S azt a sok háztáji tehe­net meg borjút minden nap el kell látni takarmánnyal. Ha kérésre nem ad fogatot, el­hajtja zöldért a lovat a ko­csis engedély nélkül is. Ho­gyan lehetne ettől a sok fu­vartól mentesülni? Álljon örö­kös háborúban a kocsisokkal miatta? Dehogy ezt csinálja. Máris eszébe jutott a megol­dás. Megvan, megvan — új- jongott magában. Azt mondja: ha nincs jószág, sem kell lucerna. Egyszerű ez, nemde. Hát akkor: intézzük el, hogy ne maradjon egyetlen tehénfia se a háztájiban. Szól is a kocsisoknak: adják be szarvasjószágukat a közösbe. És mert példamutatás is van a világon, brigadérosunk beje­lenti: ő majd elsőként elvezeti a magáét. Valamennyien egyetértőén — vagy hallgatólagosan — he­lyeselnek A brigádvezető másnap be is köti tehenét meg vemhes üszőjét a közös istál­lóba. De csak ő. Senki, a negy­venöt kocsis közül egy sem követi a példáját... Két álló esztendeig mérge­lődik ezen. Végül is megint talál megoldást. »Nem hagyom, hogy nevessetek rajtam, aki a saját kezemmel vertem meg magam. Azóta eladhattam vol­na már egy hízóbikát. Veszek újra tehenet, vagy ha azt nem kapok, hát jó lesz egy hasas Üsző is.-« S ez a leendő háztáji tehén két hónap óta dédelgetett ál­lata a brigadérosnaik. A TEGI útján szerezte, az akció kere­tében. Kedvez is neki, s ha a töreket; szecskát nem eszi, tisztán adja jászlába a répa­szeletet. Mert hogy nem lehet meg a család tehén .nélkül... Kutas József is, akik ma már fütyülnek az ilyen butaságokra: pl. az három-négy asszony, aki rako­dó volt a szövetkezetben a trágyahordásnál.) S mivel elérkezett az ebéd­idő és a favágók összegyűltek a tűz mellett, többet is megtu­dok erről a keddi napról. Az emberek elmesélik. hogy ilyenkor azt szokták mondani: nem tanácsos az erdőre men­ni, mert ott baleset éri az em­bert. Rádől a fa, elvágja a lá­bát, a fűrész beleszalad a ke­zébe — egyszóval megbánja, ha húshagyó kedden fave v sra szánja magát. De nemcsa.i az erdőn, hanem általában min­denütt bajjal fenyegeti ez a nap azt, aki munkába kezd. Az idősebbek mesélik, hogy egyszer régen kocsiba fogott valaki ezen a »tiltott-« napon és felborult a kocsi, s maga alá temette utasait. — Hát ez meg hogyan tör­ténhetett? — kérdezem. Neve­téssel kezdik a a választ: — Ügy, hogy felöntöttek a garatra... Ez is a húshagyó­hoz tartozik. Vasárnap, hét­főn és kedden általában töb­bet ittak a kelleténél, 'tán érthető, hogy kedden á. okba fordult a kocsival, vagy félre csúszott a fejsze... A favágók bólintgatnak, hogy bizony így volt, innen ered a figyelmeztetés: húsha­gyó kedden ne végy a kezedbe szerszámot. Sistereg a nyársra tűzött szalonna, serceg a parázsra hulló zsír. Szívesen beszélget­nek az emberek, szívesen me­sélnek. Szentes Gyula bácsi egy sonkaszel^tet tart a tűz fölé, és a tavalyi télre emlé­kezik. Egy erdei kalandra... Találkozás a vadkannal — Egy éve történt. Jóval több hó volt, mint most, ne­héz volt benne a járás. Ezen a legelőrészen vágtuk a fát akkor is. Egyszer hallom ám, hogy a domb túlsó oldalán a kutyák nagyon fognak vala­mit. Az emberek mondták, hogy egy vaddisznót hajtanak. Fogtam a fejszémet, és föl­mentem a tetőre. Látom, hogy csakugyan űzik a kutyák a disznót, és éppen arrafelé, ahol mi dolgoztunk. Lesiettem a dombról, gondoltam, majd útját állom, és leteperhetik a kutyáit. Mert azok már egé­szen utolérték, bele-bele mar­tak a hátuljába ... Odaálltam a fejszével, és vártam. Lassan jött a disznó, hörögve-röfögve a kimerültségtől, mert a mély hó kihúzta az erejét. Aztán, amikor engem észrevett, egye­nesen felém tartott. A köze­lembe érve kitátotta a száját, fölemelkedett a hóból, és ne­kem rontott. Fölemeltem a fejszét, hogy majd fejbe vá­gom, de már túl közel volt, így a hátgerincét találtam el. I A disznó az ü1 epére roskadt, \ de az erejéből még futotta f arra, hogy szájával kikapja kezemből a fejszét. Én a rán­tástól elestem, aztán ismét kezembe került a szerszámom, és fejbe kólintottám az álla­tot, most már eredményesen... Olyan hat-hétéves vadkan volt... Megpirult, sőt el is fogyott már a sonkaszelet. A kecske­háti határrészről idehallik a motoros fűrész búgása. Ott az erdészetiek döntik a fákat. — Üj fűrészt vettem tegnap Kaposváron — mondja Szentes Gyula. — Ez majd »eszi« a fát.1 A régit akkor vettük, amikor j 17 éves voltam. Most már túl vagyok az ötvenen... De segít majd a motoros fűrész is, csak j, egy kis hibája van, holnapra (| kijavítják... (i Szedelőzködnek a tűz körül, (i és munkához látnak. Süllyed a (i fűrész a vastag rönkben, és i rakásban gyűlik a tüzelő. Vág- 4 ják a fát a simonfai erdőben, i hogy — az egyik favágó sze- rinj; — mire »kikel a tavasz végezzenek a háromszáz köb­méter tűzifa kitermelésével. Hernesz Ferenc a VA l- I­OOOOOOCOOOCOOOOOOOOOOOOOCOOOOOOOOOOOOOOOCOOOOOOOOOOOOOOOOOCCXXDOOO Biztosan sokan ismerik azt a mesét, amelyiknek nem az erős szegénylegény, a jószívű királyfi, vagy a szépséges tündérlány a főszereplője, hanem egy hosszú, nagyon osz- szú szál — kolbász. »Az egyik vége a Dunában, a másik a Tiszában — így szólt a mese — és mindenki ehet belőle, aki csali éhes...« No, ez a kolbász nem ér majd a Dunától a Tiszáig, d® hogy finom lesz, arra esküszik a böllér! Kifelé lábalunk a februárból is, lassan vége a jó disz­nótoroknak, de még sok falusi udvaron felhangzik hajnal­ban a disznó sírása. Szalma lobban lángra, vidám társaság sürög-forog a böllér körül. Rendfára kerül a hízó, aztán a daraboló asztalra. A finom déli ebéd után kész a kol­bászhús, darálni kell, fűszerezni — és tölteni. A füstölőben majd szép barna-pirosra érlelődik, a hű­vös kamrában kiszárad. Nincs annál fölségesebb eledel! El­tart a tavaszig, nyárig. S.ha elfogy? Sebaj, az ólban már ott röfög, gömbölyödik az »után­pótlás«. l/~ onaton. Az egyhangú za­' katolást megszokja az ember. Lassan úgy tűnik, per­cenként megállva baktat a né­hány kocsiból álló szerelvény. Almosak a kocsik, az utasok, a kalauz. A jegyet kiveszi a kezemből, futólag rápillant, egy lyukkal szaporítja a kis kerek köröket. — A végállomásig jó — nyom el egy ásítást és tovább megy. Az ablak szinte átlátszatla­nul szürke. Koszos. Pedig mi­előtt elindultunk, két idősebb, fekete köpenyes asszony hosz- szúnyelű kefével megkarcol- gatta az üveget. A csíkokban lefolyó kormot szétmázolták. Zsebkendőmbe kerül, de aztán ki lehet látni. Ha csak két te­nyérnyi darabon is, de látom a lassan tovább álló földeket, házakat, villanyoszlopokat és néhol embereket... Akácfá­kat. Szúró tüskéikkel egysor- ban meredeznek ’a vasúti töl­tés két oldalán. Homok min­denütt. A közeli esőtől még nyirkos, de szétfolyó. A szél nedvesen is fel-felkapja, egy kicsit tovább viszi, de mintha elégedetlen volna saját csiny- jével, leteszi. Lassan szürkül. Nem fokoza­tosan. Az elbújó nap nyomá­ban egyszerre telepszik a föld­re, a fák közé, a lassan má­szó vonatra a sötét... A végállomást nagyobb zök­kenő jelzi. Megérkeztünk, megérkeztem... Ismerősnek tűnő arcokkal találkozom. Négy éve voltam utoljára itt, akkor is csak né­hány napig. Négy éve kerül­tem el innen. Az akkori kis nyolcadikosok már leérettsé­giztek. Felnőttek. — Hát megjöttél?... — ug­rik nyakamba a húgom. A szokásos családi csókok után egy pohár vizet iszom. Menszomjaztam az úton... ü érdeznek, beszélek. Ä Furcsán érzem magam. Egy pohárról, szekrénysarok­ról, széktámláról emlékek jut­nak az eszembe. Hallgatni sze­retnék. Ülni és hallgatni a csendet. Az emlékek beszédét. Azokét. amelyek már csak egy- enn >rns tárgy kéne után tolakszanak az agyamba. Beszélni kell. Kérdeznek. Messziről jöttem, a hegyek kö­zül. Élményeket akarnak hall­gatni. Kérdezik, hogy milyen ott a levegő, mennyibe kerül egy kiló szőlő, mikor esett utoljára az eső? Válaszolok. Sokszor oda sem figyelve. Nem veszik észre. Hallgatnak. Űjabb kérdések, s míg rá­gyújtok egy Harmóniára, van időm pihenni. — Ili menyasszony — ma­gyarázza húgom —. Lillafüre­r ILI den nyaralt két hétig, ott is­merkedett meg valami palival. Egy hónapja. Hozzá akar men­ni. Tegnap itt volt a srác, es­te találkoztam velük. Smárol­tak... — Te! — emelkedik meg a nagyanyám. — Hallgatsz élt Nem érti a szót, csak idegen csengése miatt tiltakozik. Ili... El se tudom már kép­zelni. Emlékezetem gyengén rajzol:... barna, hosszú copf.... nagy, mély sze­mek ... akkor, már diákkorá­ban hízásnak indult... Milyen lehet most? Talán meg sem ismerem ... Pedig emlék köt hozzá — évek alatt lassan elvékonyodó szállal. Egyidősek voltunk. Másodi­kosok, nyurgák, tizenhatéve­sek. Akkor még egymás mel­lett laktunk. Már második éve mentünk reggelenként 'együtt az iskolába. 'T'él volt. Eleinte csak együtt jártunk, később csókolóztunk is. Nem mondtuk egymásnak, hogy szeretlek. Talán akkor még nem is tud­tuk, hogy mi az. Csókolóztunk, mert jólesett... < Nagy hó hullott, és utána megfagyott a világ. Ropogott a fehérség, még kesztyűs ke­zünket is kabátzsebbe süly- lyesztettük. Iskola után voltunk, szán­kózni mentünk a Csikóhegy­re. A község vé~én kis d->tnb emelkedett (azóta talán már el is hordták), s ezt a halmot becézte mindenki Csikóhegy­nek. Az egyik oldala különö­sen meredek volt. Kitűnő ród- lipálya. Ha jól irányította az ember a szánkót, akkor még egy árkon keresztül az úttest­re is kisiklott. Ili öccse is velünk jött. Egy lassú mozgású, tőlünk három évvel fiatalabb, kerek fejű fiú. Felváltva ereszkedtünk le a domboldalon. En természete­sen Ilivel. Előttem ült, min­dig féltőn fogtam át a derekát. Azt~n külön Tibi. rV ibi következett. Bár mi akartunk még lemen­ni, de ő erősködött. Még köhö­gött is, annyira veszekedett velünk. A ródli a szóváltás idején mellettünk pihente ki a több órás csúszkálást. Aztán Tibi mérgében ráugrott, ottha­gyott minket. Hátrafordult, csúfolódva in­tegetett. Kiabáltunk neki, to­vább nevetett. Nem láthatta, hogy az országúton teherautó közeledik. Szaladtunk a mere­deken ... A szánkó gyorsan siklott, szinte repült. Talán fi­megy előtte... A sofőr már csak akkor vet­te észre az előkerülő ródlit, amikor az nagy dobbanással kiugrott az árokból... Mi közben elestünk, lassan gurultunk a porzó, hidegen szurkáló hóban ... Másnap olvastam a fekete- szegélyű papírlapot kapuju­kon: Szalár Tibor, élt 13 év­et... Ilit szülei eltiltották tőlem. Kettőnket, tizenhatéves felnőt­teket okoltak a piros havú Szánkózásért... — Mióta hallgatsz — fordul felém nagyanyám. — Persze, fáradt vagy. Gyere, feküdj le Egyáltalán nem érzek fá­radtságot. Csak egy felébresz­tett, aggasztóan nyomó emlé­ket. /n yorsan ágyba bújok, ^ csodálkoznak, hogy még az olvasásról is megfe­ledkeztem. Két kiálló rugó szúr az oldalamba. Ismerős rugók. Itthon vagyok . . . Tóth István Balatonboglár készül a szezonra Négy hónap múlva kezdő­dik a magyar tenger déli part­ján az üdültetés, a balaton- bogláriak már megkezdték a felkészülést. A tanács műhe­lyeiben most festik a padokat. Hamarosan mind a száznyolc­van megszépültén kerül a he­lyére. Az üdülőhelyi munká­sok a kabinokat és a játéko­kat is átfestik a strandon. Ta­valy virágházat épített a ta­nács 150 000 forintos költség­gel. Szakképzett kertész neve­li a palántákat. A tavasszal kannavirágokat ültetnek el a járda menti sávokon, a sétá­nyok mellett és a parkokban. A tanács saját útépítő brigá­dot szervezett, és két aszfalt­keverőt vásárolt, s most még egyet vesz, hogy minél gyor­sabban és szervezettebben dol­gozhasson a brigád. A Szabadság-üdülőtelepen levő teniszpályát rendbe hoz­zák, s átadják az üdülőknek. Negyvenöt higanylámpát állí­tanak föl a Jókai és a Petőfi utcában. A nagy strandhoz ve­zető Arany János utcában is korszerűsítik a közvilágítást százezer forintos költséggel. A Vikár Béla Járási Művelődési Ház udvarán lévő szabadtéri színpadot kerítéssel veszik kö­rül, s néhány melléképületet is építenek. Nem panaszkodhatnak az idén a campingben lakók. A tanács bitumennel borítja az úttestet a Balaton utcában. A községfejlesztésből 300 000 fo­rintot költenek az 500 000 fo­rintos útépítésre. A tanács rendszeresen elszállítja az idén a szemetet az üdülőne­gyedből. Két fogat viszi a hul­ladékot a kijelölt tárolóhely­re. Lapozgatás a kaposvári anyakönyvben Sok mindent elárulnak a je­lenről, a múltról és a jövőről az anyakönyvek érdekes ada­tai. Nézzünk néhányat. A múlt évben városunkban 1774 csecsemő született. Az újszülöttek többsége fiú. Az a tapasztalat, hogy a szülők egyre inkább az egyszerűbb, közismert neveket adják gyer­mekeiknek. A lányok között sok a Mária, Katalin, Zsu­zsanna, Teréz, a fiúknál a leggyakoribb a József, László, János és Ferenc. Elvétve for­dul elő néhány kevésbé is­mert név is, mint például Mercedes, Minerva, Claudia, Henriette, Carmen. Tavaly 411 házaságot kötöt­tek a városi tanács házasság- kötő termében. Egyre ritkább a nagy korkülönbség a háza­sodni kívánók között, de még így is előfordult olyan házas­ság ahol a menyasszony húsz évvel volt idősebb a vőlegény­nél. Míg a megelőző években évente mintegy száz korenge­délyes fiatalkorú házasodott össze, az utóbbi. időben ez ti- zedrészére csökkent. Jelentkeztek a múlt évben is »törzsvendégek«. Amint Hanich Ferenc anyakönyvve­zető elmondotta, van olyan fél, akivel tizenkét évi anya­könyvvezetői működése alatt háromszor-négyszer is találko­zott. örvendetes, hogy egyre in­kább csökken Kaposváron a házasságkötések felbontása. A múlt évben körülbelül negy­ven válás volt mindössze. A korábbi évekhez viszo­nyítva 1963-ban emelkedett a halálozások száma. A 926 el­hunyt háromnegyed része hat­van éven felüli volt, a legidő­sebb 98 évet élt. A téli és a ' oratnvaszt hónapokban tör­tént a legtöbb haláleset. S. M.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents