Somogyi Néplap, 1964. február (21. évfolyam, 26-50. szám)

1964-02-02 / 27. szám

SOMOGYI NÉPLAP

8

Vasárnap, 1964. február 2.

BECSES

ÖRÖKSÉQÜNK

Bajza József születésének 160. évfordulójára

ügyetlen arckép, Barabás szerkesztői tevékenységében, Miklós Bajza-portréja publicisztikai munkájában

E

Vecsey Csaba: HÁZAK (kréta)

(A képzőművészet! szakkörök országos kiállításának anyagából.)

szűkre szabott helyen nincs mód arra, hogy őrizte meg számunkra a voná- azonban ennél is továbbment: elmélyültebben, a teljesség sait. Gondosan nyírott bajusz, Kossuth Lajos politikai elvei- igényével idézzük vissza Bajza szakáll, magas, tiszta homlok, vei való azonosulásának gesz- alakját; arra is alig, hogy csak szelíd, férfias tekintet — a tusa volt, hogy elvállalta 1848- megemlítsük azokat a területe- magyar reformkor egyik leg- ban a Kossuth Hírlapja című két, amelyeken harcolt a hala- nagyobb alakja néz ránk a lap szerkesztését, s a lapot a dásért, hirdette számunkra ha- képről. Az életművét írásai őr- század egyik legnépszerűbb, ladó eszméit, republikánus hitzik, erkölcsi eszményét pedig legolvasottabb újságjává tette, vallását. Becses örökség szá- az a klasszikussá vált prog- Ez a munkája aránylag rövid munkra Bajza József. Küzdel- ramadó mondata, amely az ideig tartott; a szabadságharc mes, tiszta életének eredmé- 1831-ben megindult Kritikai válságos szakaszában a kor- nye, hogy utat nyitott a ma- Lapok vezércikkének élén állt: mánnyal együtt Debrecenbe gyár kritikai élet kibontakozá- »Kritika kell közöttünkm meg menekült Bajza is; életének sának. Szenvedélye, bátorsága nem kérlelhető, kemény kriti- legnagyobb élménye mindvé- és megingathatatlan elvhűsége ka, de részrehajlatlan, de igaz- gig a szabadságharc maradt, s mindmáig világító példája a ságos, mert csak így lehet éle- haláláig vallotta, hogy nemze- nép sorsát, a társadalom és a tét hozni literatúránkba...« te a helyes utat választotta, művészet problémáit átélő s

Amiért a nagy elődöknek amikor a demokráciáért küz- egységben látó kritikusnak. Járó tisztelettel emlékezünk rá, dött forradalmi módon, fegyaz mindenekelőtt Bajza iroda- veresen. Tamás István

lomszervezői, kritikusi, publicisztikai tevékenysége. Írónak indult: néhány fiatalkori költeményét ma is a reformkori magyar Ura értékes darabjai között tartjuk számon, azoknak a verseinek pedig amelyeket érett férfikorban írt, s amelyekben a Habsburg-zsar- nokság által eltiport ország fájdalma szólal meg szilajon, telve gyűlölettel az elnyomókkal szemben, a magyar forradalmi költészet legmaradandóbb alkotásai között van a helyük. Pályájának egésze, életművének teljessége mégsem a költőé és a romantikus hajlandóságú elbeszélőé, hanem a kritikusé, akit igazság- szeretete, rendíthetetlen következetessége, kristálytiszta elvhűsége és objektivitása a magyar irodalom legnagyobb alkotói közé emel. Alkotói közé

— nem véletlenül írjuk így;

Bajza életműve több évtizedes kritkai tevékenysége magas rendű irodalmi alkotás: cikkeivel, irodalomelméleti munkáival, történeti tanulmányaival, színházigazgatói működésével (hosszú ideig volt a Nemzeti Színház igazgatója) megteremtette Magyarországon a színvonalas kritikai élet alapvető feltételeit; támogatta a feudalizmus béklyóit széttörő regények, színművek létrejöttét; írásaiban a reformkor haladó, hazafias eszméi szólaltak meg.

TV incs még egy kritikus a magyar irodalomban, aki olyan kemény elszántsággal, szívós buzgalommal küzdött volna elveiért, mint Bajza. S nincs máig olyan sem

— tegyük hozzá mindjárt —, aki Bajzánál kevesebbet tévedett volna. Az 1830-as évektől kezdve csaknem a szabadság- harc kezdetéig a magyar irodalmi világ középpontjában Bajza állott. >►Másfél évtizeden át — írták róla — minden magahitt törtető, minden tehetségtelen író, minden köpönyegforgató szélhámos állandó hideglelésben reszketett Bafza miatt.« A nemzeti irodalom eleven lelkiismerete volt: a tudás, a tekintély, az erkölcsi nagyság fegyverzetében.

»Irodalmi köztársaság« —

ez volt Bajza egyik kedvenc kifejezése. Mit értett ezen?

Konkrét, korabeli jelentését — s egyben Bajza életprogramját — talán így lehetne vázlatosan összefoglalni: függetleníteni és elhatárolni az irodalmi életet a tehetségeket megnyomorító feudális tekéntélyi elvtől, hogy a társadalomban betöltött szerepe senkinek se adhasson előjogokat; megtörni a régi provinciális mecénási rendszert; -biztosítani a irodalmi élet demokratizmusát, az alkotás jogát, hogy szabadon szolgálhassák az írók a népet.

A polgári egyenlőség gondolatának Bajza korában ennél szélesebb keretek között aligha tehetett volna érvényt szerezni;

A TISZTELETES ÜR

SZILVÁI

Tíz szem szilva van előttem. A tiszteletes úr szilvái. Ragyo- góak, hamvasak, kékek. Beleharapok az elsőbe. Édes a húsa. A nyár végi aszalt szilvák jutnak eszembe, amiket nagymamám aszalt a kert végén a füstös szilvaaszalóban.

A tiszteletes úr, aki a vallást tanítja nekünk, az első óráról szólított ki:

— Fiúk! Egy kis szolgálat- tételről van szó. Ki vállalja? Nem sok az egész. Egy jó fél óra.

Hm? Gondoltam, egy fél óra. Erről az óráról elmegyek. A következő óra alatt megteszem a szolgálatot, a harmadik óra alatt visszajövök... Akkor már csak egy órán kell ma itt

NÉMETH FERENC:

Korán kelni

Kora hajnalon fölébredni.

Kinézni nyitott ablakon.

Mellre szívni az életet.

Tiszta és tagos ébredés, milyen napot is rejtegetsz? Csobogó vízben mosakodni. Felöltözni pihent ruhába.

Kilépni, ki az ég alá, az utak serkenő zajába, munkába indulók közé a csillámló nagy vizek partján, s kezdeni vaskos terveim.

Kezdeni mindig jó korán kell, előttem hosszú nap és élet. Kezdeni jókor, hajnalon, és időm mindenre elég lesz. Kezdeni s élni, élni, élni, hogy ne jöjjön elém a halál, ne kelljen félnem a haláltól, ne érjen félúton elém, de én menjek majd derűs estén, munkáim végén, s életemnek befejezett és teljes útján megnyugodt arccal immár bátran s készen az emberi vég elé.

Megjelent a Béke és Szocializmus januári száma

A folyóirat vezércikkét a kommunista világ mozgalom egységéről Václav Slavik, a Csehszlovák KP Központi Bizottságának tagja, Norman Freed, a Kanadai KP Országos Bizottságának póttagja és Murad Kuwatii szíriai publicista írták. A szerzők hangsúlyozzák, hogy a dolgozók nemzetközi szolidaritása, a kommunista világmozgalom egysége a fő feltétele az imperializmus elleni, a békéért, a nemzeti függetlenségéért, a demokráciáért és a szocializmusért vívott sikeres harcnak.

Jaime Perez, az Uruguayi KP titkára Az SZKP kommunista vl- lágmozgalom élcsapata című írásában megvilágítja az SZKP világtörténelmi szerepét, és leszögezi, hogy az SZKP élenjáró szerepének elismerése nem a pillanat követelménye, hanem a forradalmi harc elvi kérdése.

Közli a lap Keld Osterling dán újságíró cikkét A béke, a nukleáris fegyverek és a politika címmel, mely a haditechnika fejlődésével kapcsolatos fontos kérdéseket tárgyalj a.

Figyelemreméltó G. Dias brazil szerző írása, melynek címe Az osztályharc néhány problémája Brazíliában. A cikkíró ismerteti a

brazil haladó erők között folyó vitát a strukturális reformok megvalósításának: lehetőségeiről. Ezzel kapcsolatban a szerző kifejti a kommunisták. álláspontját.

Az izraeli dolgozók fontos feladatairól írt cikket Esther Vilens- ka, az Izraeli KP Központi Bizottsága Politikai Irodájának tagja.

Latin-amerikai kommunista vezetők és újságírók egy csoportja összefoglaló tanulmányt irt a latin-amerikai földrész népeinek a szabadságért, a nemzeti függet- lenrségért, az állampolgári JogoK helyreállításáért vívott nehéz és áldozatos harcáról.

A »-Kommunista és munkáspártok-« életéből című rovat cikket közölt Jacques Duclos-nak, a Francia KP Központi Bizottsága titkárának tollából a francia kommunista párt harcáról a békéért, a kenyérért és demokráciáért, hírt ad a spanyol kommunista tömegpárt megteremtéséért kibontakozott harcról; ismerteti a Kolumbiai KP egyik területi szervezetének munkáját, és beszámol Német KP Központi Bizottságának üléséről.

A lapokban a felsoroltakon kívül még több érdekes cikk, interjú található.

lennem. Az utolsón. Az meg éppen testnevelés. Ha arról 5—6 percet kések, le sem kell vetkezni. Hm? Vállaljam?

Elvállaltam. Derék dolog, mondta a tiszteletes úr, derék dolog a szolgálattétel az úr nevében, Bálint fiam! Megfizet Ö minden szolgálatért — bőkezűen, Bálint fiam!

És most már itt a második

szem szilvát eszem. Szépen megterített asztal mellett, hófehér abroszon, aranyvirágos tányérról. A nagy ebédlő faláról Jézus »Utolsó vacsorá-x-ja tekint rám és az apostolok kerek birkaszemükkel.

A tiszteletes úrral a gimnáziumból a kollégiumba mentünk át:

— Semmiség az egész, Bálint fiam. Túl leszünk rajta mihamar az úr nevében!

Kocsit kértünk, a kollégium

kocsiját. Valamikor szamarat fogtak bele, az idősebb diákok emlékeznek rá. De szegényedik a kollégium, nincs szamara. Ügy kell húzni kézzel azt a kocsit mostanában. A tiszteletes úr előrement a járdán, én utánahúztam a kollégium kocsiját az úton.

Berti bácsi, a pedellus azt mondta:

— Szamár lettél egy fél napra ...

— Csak egy kis szolgálattétel — mondom —, egy fél óra.

És én lépkedtem a tiszteletes úr után, aki a járdán haladt, én pedig a kiskocsival a nagyúton, ott, ahol a marhák járnak. Ha hazamegyünk a tiszteletes úrhoz, találkozhatok a lányával, Ibikével. Megismerem. És aztán sohasem tudhatja az ember ... Régóta tetszik. De nemcsak nekem, hanem a fél osztálynak. Igen ám, csakhogy öt nem lehet olyan könnyen megkörnyékezni. De nekem ma lehet — hozzájuk megyek a kocsival. Nekik teszek szolgálatot. Sebesebbre fogtam a lépést a tiszteletes úr után.

Most a harmadik szilvát

eszem. Szép kék ez, mint a többi. Olyan fényes, hogy meglátja az ember magát a tükrében. A tiszteletes úr biztat! Fogyaszd, Bálint, egészséggel. Fogyaszd, fiam. Méltó a munkás az ő jutalmára.

Kiértünk a Homokkertbe — ahol nincsenek kövezett utak. Nincs a kocsinkon semmi. Áthúzom a homokon is. Aztán elérjük utunk végét. Bemegyünk a házba, felpakolunk a kocsira. Három méhkaptárt teszünk fel meg némi lépet. Elférnek egymás mellett a kiskocsin a kaptárok, mert nem túl nagyok. Ahogy felpakolom, örömében a tiszteletes úr megdörzsöli a tenyerét:

— No, Bálint fiam, hála az egek urának, ím, túl vagyunk már a nehezén. Tetszetős dolog lesz ez az úrnak, mert az ő nevében cselekedjük.

Ahogy elindulunk, most már bizonyos vagyok benne, hogy sikeres ez a mai nap. Hazamegyünk a tiszteletes úr házához. Éppen ebédre érkezünk haza. No, nyavalyások, ti, akik nem vállaltok szolgálatot, nem mondhatjátok el magatokról, hogy Ibikével ültetek már egy asztalnál. Biztosan mellette fogok ülni az ebédnél. Ö kínál majd. Ha most ügyesen viselkedem, még azt is megsúghatom, hogy tetszik nekem.

Egy kanyarnál lemaradok a homlokomat törölgetni. A tiszteletes úr hátranéz.

— Bálint fiam, csak egy utca már a homokos. Itt lesz a kő az út végén.

Gondolom, hogy elmondja majd Ibikének, derék fiú ez a Bálint. Derék bizony! Nincs ilyen még egy az egész gimnáziumban. De még a prepák közt se!!

A negyedik szem szilvát

fogyasztom most. Szép gömbölyű szem szilva ez itt. Elharapom a felét, de nincsen olyan édes, mint a többi. Biztosan nem érte a nap a levelektől. Ezt az egyet hamar lenyelem. Míg a következővel kínál a tiszteletes asszony, megtörölöm a homlokom. Még most is jólesik megtörölni a homokos út után. Nem is tudom, mi lett volna, ha az az út még tovább tart. Kiszáradt a szám, szakadt rólam a veríték. A tiszteletes úr egyre gyakrabban fordult hátra. Derék dolgot viszünk véghez, Bálint fiam! Itt lesz a kőút a kanyar után — biztatgatott a járdáról. A tiszteletes úr gyorsabbra fogta a lépést, és én is utána. Most már nem kellett neki megállni, hátranézni a járdáról. Haladhatott gondtalanul hazafelé. Jó lenne, ha előbb érne haza, mint én. Akkorára elmondaná Ibikének, hogy kemény fiú ez a Bálint.

Újra szilvával kínál a tiszteletes úr felesége. Nem lenne érdemes sietni, mert ez az ötödik már. Éppen fele.

— Ízlik Bálintnak a gyümölcs! — jegyzi meg a tiszteletes úr. — Drágám, kínáld!

A tiszteletes asszony nemcsak szilvával kínál, hanem kimegy, és egy szép, ötvözött tálcán diót hoz be. Három diót. Mind a három feltörve, ketté. Leteszi a szilva mellé. Ezért a kedves kínálásért még azt is érdemes volt elviselni, ami útközben történt a városban. Mert éppen dél lett, mire beértünk a városba. Nem érdemes sietni — gondoltam, hadd érjen haza Ibiké is az iskolából. Rosszul számítottam az idővel, mire az iskola elé értünk, akkor jöttek ki a fiúk. Látták, hogy a kocsit húzom. Kiröhögtek.

Röhöghettek — gondoltam —, majd nem teszitek, ha éppen ezért a szolgálatért Ibikével sétálgatok.

Ahogy a prepák elé értünk az úton, azok meg éppen akkor jöttek ki. A tiszteletes úr már jól elöl járt, így még rám is kiáltottak.

— Szolgál Alsopus szamara! Iá!

Hiába iáznak! A prepákon veszek legnagyobb elégtételt. Mert hallottam én, hogy ők is majd mind Ibikének akarnak udvarolni.

Én aztán azzal már nem is törődtem, hogy mindkét járdán kuncognak a lányok, hogy én kocsit húzok ott az úton. Éppen ti kuncogtok? Azt hiszitek, hogy érdekel? Egyáltalán nem zavar, hogy mit nyafogtok! Mit, hogy nem izgat közületek egyik sem! Hisz hol álltok ti Ibikéhez. Persze nem tudják — kis süketek —, hogy Ibikéhez visszük ezt a néhány Boco- nádit.

A tiszteletes úr már a kaput nyitotta, amikor én odaértem. Igen ám, de nem fért be a kocsi azon. Vállamra vettem a kaptárt, úgy vittem be. Pedig nem könnyű a Boconádi-féle méhekkel. De én kettőt is szívesen fölvettem volna, mert Ibiké biztosan itthon van már: ki tudja, melyik pillanatban néz ki az ablakon? És engem lát.

Borzasztó hosszú kertje van a tiszteletes úrnak és annak is a legvégén van a méhes. A harmadikat úgy vittem, hogy félúton beleszédült a fejem. De le nem tettem. Még csak az kellene. Elrontani az utolsó pillanatban mindent.

Ha megszakadok is, leviszem. És levittem.

Mire letettem, odaért a tiszteletes úr is. Szép dicséretet mondott. Én meg azt reméltem, hátha Ibiké is hallja. Vagy előjön valamelyik bokor mögül, mint egy tündér. Az én kis tündérként.

Bementünk a fürdőszobába. Azt mondta a tiszteletes úr: tisztálkodjunk meg a kemény munka végeztével. Azzal a szappannal mostam kezet, amelyikkel Ibiké szokott mosdani. Rajtam maradt az illata.

Aztán bementünk az ebédlőbe. A tiszteletes úr bemutatta a feleségét.

— Bálint fiam! Bemutatom neked a feleségemet, feleségem, a nagytiszteletű asz- szony! Kezet kell neki csókolni Bálint fiam.

És én megtettem.

A tiszteletes asszony szavával kínált a szolgálattételért. Egy tányér frissen mosott szilvát hozott. Megszámoltam, éppen tíz szem. Most eszem a hatodikat, négy szem van még a tányéron. Igazán nem fontos sietni. Sőt, nem is szabad sietni, mert Ibikét még nem is láttam. Nem jött még haza, hat órájuk van ma. Nem számít az, van még négy szilva, fogyasztgatom, és azalatt betoppanhat Ibiké is.

És itt vannak a diók is. Míg azokat kiszedegeti az ember a héjukból — idő kell annak.

Ebéd már nincs. De hisz

száz ebédet is pótolhat Ibiké, ha hazajön, és elindulunk azon az úton, amelyiknek én máris sok-sok kedves ösvényét látom, tarkát, hímeset és virág- gost — ahol járunk Ibiké és én — mi ketten.

Még Van két szem szilva, míg azt eszem, betoppanhat Ibiké. És aztán ha addig sem jön, következnek a diók. Hat fél dió.

— Na, Bálint fiam — mondta a tiszteletes úr —, őrizzen az egek ura tőle minket, hogy az ebédet elmulaszd. Tedd csak be a gyümölcsöt a zsebedbe. Jó lesz az az úton, fiam! Nem, nem, isten őrizzen, hogy itt hagyd. Hisz láttad, milyen szívesen adta a feleségem, a nagytiszteletű asszony! Hogy hagynád itt, Bálint fiam! Dehogy hagyod. Rakd csak szépen a zsebedbe. Hisz méltó a munkás az ő jutalmára. No, igyekezz, Bálint fiam, nehogy lekésd az ebédet!

Köszönte a szolgálatot, és azt kérte: higgyem, mint ő, hogy megfizet az úr bőkezűen minden hasznos szolgálatért.

S én elindultam a kocsival hazafelé a kikövezett úton, ott, ahol a szekerek és alkalomadtán a marhák járnak.

Végh Antal