Somogyi Néplap, 1964. február (21. évfolyam, 26-50. szám)
1964-02-02 / 27. szám
cÄz igazi any a Hamar Imre: Friss víz csobogására, mosdótálak csengő hangjára ébredt a kórterem. Az éjszakás nővér úgy surrant el az ágyak között, mint a hajnali szél. Az írónő kíváncsian figyelte ringó járását, s amikor eltűnt az ajtó mögött, az éjszaka érkezett betegekre ugrott a tekintete. Sűrűn fordultak az éjjel a mentők, s ő minden kis zajra, ajtónyitásra fölébredt. Nem szerette a beteg embereket, de most örült minden érkezőnek. Író számára olyan ez a kórterem, mint egy kincsesbánya. Heteken, hónapokon át nem tudott volna annyi történetet kigondolni, mint amennyit három nap alatt elmondtak a szobatársak. Itt fekszik közvetlenül mellette egy tizenöt éves fekete lány. Tegnap már sok mindent elmondott az életéből, de jó ösztönével megérezte, hogy az érdekesebb dolgokra csak ma kerül sor. Amint kitörölte szeméből az álmot a fekete lány, egy kis idő múlva az írónő megkérdezte: — Volna kedved folytatni a tegnapról maradt történetet? — Hol is hagytam abba? Igen, tudom már. Anyámról kezdtem beszélni. Sokáig azt hittem, hogy ő az anyám. Egészen addig, amíg össze nem vesztem Verebiék vörös Ter- kájávaL Terkáék háza előtt játszottunk, amikor észrevettem, hogy az út porában egy törött szárnyú madár vergődik. Fölvettem, lesimogattam felborzolt tollazatát. Mindketten szerettük volna megtartani, de Verebiék Terkája egyre csak replikázta, hogy őt illeti, mert az ő házuk előtt leltük. Nem tágítottam szándékomtól. Terka sírósra fogta a hangját, s kérte, legalább hadd vehesse egy kicsit a kezébe. Hagytam. Egy óvatlan pillanatban azonban kereket oldott. Én sem voltam rest, uzsgyi, utána! Még a kapu előtt elkaptam vékony varkocsait. Artikulátlan hangok jöttek ki a torkán, s az anyjáért kiáltozott, aki már jó ideje szemmel tartott bennünket. Egyszerre kint termett az utcán. — Hányszor megmondtam már, hogy ne pajtáskodj ezzel a fattyával! Menjen csak a lelencbe, ott a helye az ilyen durva lelkű lánynak! Nem érte be a szidalmazással. Amikor látta, hogy egy lépést sem menekülök, felbőszült, és nekem rontott. Arcomba csapott néhányszor csontos kezével. Szótlanul tűrtem a rám zúduló ütéseket. Sírni nem tudtam, a szavak égettek. Tiszta értelmüket nem ismertem ugyan, de ki- éreztem belőlük, hogy itt valami nincs rendjén ... Egy szőke medika nyitott be a terembe. Kiosztotta a hőmérőket, s behúzta maga mögött az ajtót. A leány folytatta: — Amikor hazaértem, apám a kertben dolgozott, őszi salátának készítette elő a földet. Nem köszöntem, csak leroskadtam a padra, amelyen egész nyáron át a muskátlis cserepek sorakoztak. Apám kezében megállt az ásó, s értetlenül nézett rám. — Ügy ülsz, mint egy száron ütött virág. Mi lelt, Ancsa? Nem tudtam szólni. Apám hozzám lépett, fölemelte fejemet, hogy a szemembe nézzen. Leszegtem a fejem, bújtam apám tekintete elől. Attól tartottam, hogy valami szörnyű dolog derül ki. Egy pillanatra elkapta tekintetemet. Nem tudom, mit látott a szememben, észrevette-e nagy riadalmamat. Nekem úgy rémlett, arcán mélyebbek lettek a ráncok. — A na, szeretnék kérdezni valamit. — Kérdezz, Ancsa! — Mondd, kire mondják azt: fattyú! Furcsán elnyílt apám gyanakvó szeme. Aztán mégis olyan hangot ütött meg, mintha semmi különöset nem tulajdonítana kérdésemnek, — A növényvilágban vannak vadhajtások, amelyek gátolják a hasznos növények fejlődését Legtöbbet láthatsz nyár elején a kukorica tövén. — Én is ilyen vadhajtás vagyok?! — Ezt azonban már csak magamnak mondtam. A beszélgetés fonala megszakadt közöttünk, mert vásárlók jöttek a boltba, apámnak be kellett menni. Sor került még a beszélgetés folytatására. Azonban már nem apám és én köztem, hanem anyám és apám között este az ágyban. Apám azt hitte, már alszom, s csöndesen suttogva mondta anyámnak: — Azt kérdezte tőlem ma, kire mondják azt: fattyú. — Hallott valamit Mit tehetünk, sokáig úgysem lehet eltitkolni előtte ... A mondat végét anyám egészen ellapította. Átfordult a másik oldalára. — Nem szeretem ezt az utcát — folytatta apám. — Legjobb lenne elköltözni innen. A gyerek sosem tudná meg... — Egészen belelovaltad már magad ebbe a hülyeségbe! — csattant anyám hangja. — Ügy látszik, most -már ez lesz a rögeszméd! Felültem az ágyban, hogy tisztábban hallhassam a szavakat. Ajkamra tolultak a szavak, s egyszerre kibuggyant belőlem. — Azért nem kell innen elmennünk. Úgyis tudom, hogy én olyan vadhajtás vagyok... Ájult csend zuhant közénk. Apám levegőért kapkodott Anyámat nem érte váratlanul ez a bejelentés. Morgott valamit, és fejére húzta a takarót, mintha ezzel teljesen kizárhatná magát a mi világunkból. Apám sokáig nem tudott elaludni, felült az ágyban, de nem szólt nekem se, anyámnak se. Villanyt se gyújtott, mintha attól tartott volna, hogy szembe kell néznie az elkerülhetetlen valósággal. Reggel anyám visítozására ébredtem. Az éjszaka lelopták az összes körtét a ház előtti fáról. Életemben először most éreztem kárörömet. A múlt évben is megjárta anyám. Akkor termett először a kis fa. öt szép szemet. Anyám nem engedett hozzányúlni. A szekrény tetején őrizte karácsonyig. Akkor azonban már Mintha mennyegzőre mennének, siklanak a tájon át falvak s hófehér tanyák. Behavazott, mély utak mentén jegenyét ölel a szél, s barna földekről beszél. mind elrothadtak belül, csak a viasz héjuk maradt. Amikor az iskolába indultam, apám kapta a vizesvödröt, és elkísért az artézi kútig. Egészen odáig semmit sem szólt. Amikor a kúthoz értünk, körülnézett, és két hatalmas körtét csúsztatott a táskámba. — Ha megkívánod, menj le a pincébe, a káposztáshordó alatt megtalálod. Lehajolt hozzám, megcsókolt, és azt mondta: — Légy vidám, Ancsa! Szeretem, ha mindig vidám vagy. Apámat nemsokára elvitte a légszomja. Anyám maga vezette a kis fűszerboltot. Marasztalt, amint megtudtam, hogy ő nem az igazi anyám, de megkötözni sem tudott volna. Tizenkét éves koromtól szüntelen sóvárgás az életem anyám után. Annyiszor vágytam a percet, hogy egyszer láthassam. Annyiszor és annyiféleképpen próbáltam elképzelni őt. Azért mégis úgy élt bennem, mint törődött, beteges asszony. Egy szegény családhoz kerültem dajkának. A háziék mindketten dolgozni jártak. A férfi a vágóhídon, a nő pedig egy kifőzdében dolgozott. Élelemmel bőségesen elláttak engem is. Az asszony egy napon azzal jött haza, hogy hírt hallott anyámról. Azt hallotta, hogy anyám bécsi asszony volt, talán ma is ott ék A hír egészen felkavart, s amikor egy napon az asszonyom a címet is meghozta, azt hittem, kiugrik a szívem az örömtől. Százszor hozzákezdtem egy levél írásához, és százszor ösz- szetéptem. Volt a házban egy kék fedelű irka, már minden lapját kitéptem. Végre megszületett a levél. Egyszerre bizakodó lettem, mintha megtaláltam volna eddigi életem értelmét. Múltak a napok, a hetek, s szorongva lestem ablakunk alatt a postást, mikor fog becsöngetni? A postás minden nap elment előttünk, de hozzánk nem csöngetett be soha. Egyre rosszkedvűbb lettem, s arra gondoltam, hogy anyám biztosan nem él már, vagy ha él is, más városban. Rossz címet kaptam. Egyik délelőtt Marcsi volt nálam. Ö volt az én egyedüli vigaszom, akinek mindent elmondhattam. Zsíros kártyákat teregetett szét maga előtt. Azt TÁJ Kék szirmú városok távolból sziporkáznak álmodon, leng a fény, mint nád a tón. S míg kifürkészik a vidéket dohogó, vén, öreg fák, keszkenőt libbent az ág. jósolta, hogy nemsokára valami nagy öröm ér. Biztosan férjhez mégy — mondta csöndes szomorúsággal, s közben arra gondolt, hogy érte, a csípőficamos lányért pedig senki nem fog eljönni soha. A kisgyerek fölsírt az ágyban, magamhoz kellett vennem, hogy nyugtassam. Marcsi ismét kevert, hátha most valami más jön ki a lapokbóL Csöngettek. Marcsi ment ajtót nyitni. Egy felcicomázott, meghatározatlan korú nővel tért vissza. — Farkasék itt laknak? — Igen, de csak este jönnek haza. Előbb engem, majd a karomon ülő gyereket nézte kétségbeesve. — Jaj, ez a kis csórikás gyerek csak nem a tiéd?! — Miért lenne?! — Jaj, már egészen megijedtem! — Miért kellett volna magának megijedni? — Mert én vagyok az édesanyád! Olyan nevethetnékem támadt, hogy még a könnyeim is kibuggyantak. — Higgyél nekem, gyerekem — folytatta a nő. — Régóta nem élek én már Bécsben. Tizenkét éve itt lakom a szomszéd utcában. S mennyit kerestelek én téged! A sors különös iróniája, hogy eddig mit sem tudtunk egymásról. A nagyanyád él Bécsben. ö kapta meg a leveledet, s utánam küldte. Jól tette. Legfőbb ideje, hogy kezembe vegyem sorsod irányítását. Nem hagyom, hogy ilyen mocsokban élj. Most nincs sok időm. Jöjj el hozzám vasárnap. Tulipán utca három. Addigra választok neked szép ruhát meg cipőt is. Te leány, úgy felöltöztetlek, hogy nem ismersz magadra! Jaj, de máris sokat késtem, mennem kell! Várlak vasárnap! Festékes képét hozzám dörzsölte s megcsókolt. Ügy, hogy a szája elcsúszott az én szájam fölött, éppen csak érte az arcomat. Ügy éreztem, mintha megcsaltak volna. Kongott bennem az üresség, és bolondul zakatolt a szívem. Istenem, hányszor vágytam, hogy lássam őt, az édesanyámat. Mindig azt hittem, messze kilométerek fekszenek közöttünk. S itt éltünk egy városban, néha talán egy filmet néztünk a moziban. Amikor a nő elment, sarkig kitártuk az ablakokat. Egy öregedő, szikár férfi várt anyámra a túlsó oldalon, az egyik hársfa alatt. Amikor anyám hozzá ért, órájára pillantott: — Nagyon pontos voltál. Két perc, egy minutummal sem több! Ott állt egy öreg Skoda is, beszálltak, a kocsi prüszkölve indult, aztán csak porfelhő maradt utánuk. És elmentem vasárnap. Anyám nagy vörös pongyolában fogadott. Arcán most nem volt semmi festék. Így sokkal öregebbnek látszott, szánalmasnak is. Ezekben a percekben szerettem őt. Levetkőztetett, bevitt a fürdőkádba, alaposan megsikált. Kerített egy batisztpongyolát, kis parafa talpú papucsot A nagy tükörben sokáig néztem magamat. Most tetszett az arcom, az alakom is. Rudira gondoltam. — Ki az a Rudi? — kérdezte az írónő. — Rudi? Persze, róla még semmit sem mondtam. Szerettem volna elhallgatni őt, de ha már egyszer kikottyantot- tam, elmondom. Rudi darukezelő az építőknél. Néha elhívott magával moziba. A moziban mindig megfogta a kezemet. Én nagyon szerettem ezt, olyan jó meleg keze volt. Az én kezemet ugyanis még soha senki nem fogta ... Ott tartottam, ugye, hogy a tükörben gyönyörködtem. Csöngettek. Az ajtóhoz ugrottam, mivelhogy ez a szerep a gazdáméknál is mindig nekem jutott Ugyanaz a magas, szikár férfi állt az ajtóban, aki anyámmal a minap elhajtott. — Malvinkát keresem! — Anya! A szikár férfinak elnyúlt az ábrázata. Ádámcsutkáján ugrálni kezdett a nyakkendője. — Malvinka, maga ilyen nagy lányt el tudott tagadni előttem?! No, ez nem megy a fejembe, ezen még gondolkodni kell! Sarkon fordult, és otthagyott bennünket Anyám leroskadt egy fotelba, és hisztérikus roham tört ki rajta. — Nem kellett volna így szólítanod. Most elvesztettem ennek a jó embernek a támogatását. Élhettünk volna mi úgy is egymással, mint két barátnő vagy testvér. Én vagyok a hibás, szólnom kellett volna ... Szédültem. Olyan nehezen járt rá a szám erre a szóra: anyám, pedig oly régóta for- málgattam a szót magamban, kóstolgattam az ízeit, s éjszaka is elmondtam néhányszor, ha lefeküdtem vagy fölébredtem. Most olyan őszintén és olyan hirtelen jött ki a számon, s máris rosszat tettem vele. Ezt nem értettem, mint ahogy sok mindent nem értettem ebből a világból, ebből a rendből, amelyben anyám élt Vigasztalhatatlan lettem. Anyám egyik végletből a másikba esett. Most engem kezdett vigasztalni, s azzal nyugtatott, hogy szobát vesz ki nekem. Fizeti az albérletet. Keres majd valami rendesebb munkát is. Így éltünk néhány hónapig. Egyszer aztán, amikor késő este nálam találta Rudit, kikelt magából, s kijelentette, hogy nem hajlandó rám költeni többet, ha nem szakítok ezzel az élettel. Én egyáltalán nem tudtam, milyen élettel kellene szakítanom. Pár hónap múlva találkoztam anyámmal az utcán. Akkor már úgy voltam. Átmentem az út jobb oldalára, hogy ne kelljen anyámmal szembetalálkoznom. De ő is átjött. — Elvesz téged az a perna- hajder? — Miért venne el, ezt én soha nem kértem tőle! — Nem vagy normális, te leány! Gyere, beviszlek egyik orvos ismerősömhöz, talán még lehet segíteni valamit. Nem akarom, hogy úgy járj, mint én, hogy megbélyegezzenek, s egész életedben rejtegetni kelljen valamit mások előtt. A klinika folyosóján egyszerre felhangzottak a sűrű lépések dobbanásai. Két óra volt, a látogatók betódultak a terembe. Mindenkihez jött hozzátartozó vagy ismerős. Az írónő férje is berobogott. Hatalmas szegfűcsokorral és egész szatyor élelemmel. Az asszony rosszkedvűen fogadta, s a férj nem értette miért. De nem kérdezett semmit, arra gondolt, talán elővették a fájások. Megfeledkeztek most a kis fekete lányról. Amikor a kórteremben már mindenki elmerült a falatozásban és a beszélgetésben, egyszerre egy apró kis öregasszony gurult be a terembe. Ott termett a fekete lány ágyánál, átfogta vállait* s fogatlan szájáról apró kis csókok röppentek el. — Drága kislányom! Tegnap hallottam a hírt, siettem hozzád. Nagyon vigyázz magadra. Ne hallgass arra a bestia anyádra. Elmondták, mire akart rávenni. Életet adni egy kis emberkének — ez a legszebb dolog a világon. Én egész életemben ezt szerettem volna, de nekem nem adatott meg. Az apró öregasszony két- szer-háromszor is körülröpködte az ágyat, s aztán hozzálátott a kosár kibontásához. Először a nagy szemű körtéket rakta ki. — Végigtapogattam a fán az elérhető körtéket mind. A puhákat leszedtem neked. Az írónő torkán megakadt egy falat, heves köhögés ráz- kódtatta a testét. Szeméből egy könnycsepp is kirepült, s nem lehetett tudni, a meghatottságtól-e vagy az erős köhögéstől. s kémények szürke szalagjával átköti a végtelent, kristálytiszta, néma csend. SÍK MIHÁLY: CSONTTOLLÚ MADÁR A téli erdőn látom, amint röppen. Fenyőről a japánakácra száll. A száraz ág alatta szélütötten mozdul. Hintázó nyugalmat talál a ringatásban, mint anyai ölben a nyűgös gyermek. Szárnyain a nyár színeit őrzi. Fütyörész fölöttem. Aztán rám néz a csonttollú madár. Mozdulok. Surran. Eltűnik a ködben. Láttam, s nem látom. Éppoly érthetetlen, mint az élet, melyet magába zár az ember, míg eszmélettől gyötörten bolyongván a csodák titkára döbben: hogy nincs teljes, csak részleges halál. POLNER ZOLTÁN: TÉLI
